Gé_A_eNn_É

Kíváncsi vagyok, hány év múlva kopik meg Sam Worthington neve a nagyobb filmstúdiók szemében annyira, hogy egy sima halandó eljátszására kényszerüljön emberfeletti robotok, macskahibridek és félistenek helyett. Ebből is látszik, hogy mindenképp ígéretes, vitathatóan tehetséges színész – hogy sokoldalú, azt egyelőre még bizonyítania kell valami olyasmiben, ahol a változatosság kedvéért nem marcona katonát játszik ilyen vagy olyan formában, s ami mellé nem popcorn dukál majd a leginkább, hanem mondjuk papírzsepi (drámára gondolok, az istenért, nem romantikus múvira) vagy egy bemelegítő agytorna. Azt meg kell hagyni, már belopta magát annyira a producerek szívébe, hogy ne szóljanak bele a hajviselési szokásaiba (nem mintha zavarna, én is így hordom, igaz, az ó- vagy a csillagkorban nem biztos, hogy megmaradna ez az ízlésem), és a nézők is legfeljebb efféleségek miatt hőböröghetnek a neve hallatán. Az új Titánok harca mindenesetre nem Worthington hibájából lett olyan, amilyen, ő ebben a filmben is profin végigkaszabolja magát néhány kaszabolnivalóan silány CG-effekten, és nyíltan kesztyűt dob Bruce Willis arcába, aki ezidáig A Mozivilág Legergonomikusabb Koponyája cím büszke tulaja volt; ezzel szemben nem is nyújt semmit, ami legalább a színészi alakítások aspektusában kiemelné Louis Leterrier remake-jét az átlag alatti tucatfilmek népes, arctalan sorából.
A '81-es eredeti olyan klasszikusnak számít a mitológiai és kalandfilmek között, hogy én például rendre régebbinek hiszem 29 évesnél, és bizony minőségibb feldolgozásra lett volna érdemes az Aeon Flux forgatókönyvírójának és pár pályakezdő grafikusnak a hanyag, szenvedélytelen kisujjgyakorlatánál, meg a saját új Hulkja kontrasztjában a 2003-asat visszamenőlegesen valóságos mesterművé tévő Leterrier rendezésénél. A mulatságos mechanikus bagoly komolytalan vendégszerepeltetése kiváló szemléltető eszköz: noha már az eredeti filmben is kilógott a színből, mint rákollós lóláb, ott legalább volt funkciója, míg ebbe a moziba fogcsikorgatva erőltették bele, nyilvánvalóan humorosnak szánt, de érthetetlen elemként azok számára, akik nem látták az előző verziót. Nem vicces, de legalább kínos, és metafilmes utalásként csak azért nem töri darabokra a hangulatot, mert a kompjúteranimációk ingyen és bérmentve megteszik helyette. Az a szegény műbagoly már '81-ben is gáz lehetett – ironikus, hogy 2010 legkorszerűbb (na persze...) látványtechnikájának mitológiai lényei mégis gagyibban hatnak a vásznon, mint egy öt másodperces, szándékosan cheesy comic relief cameo. Mégis ez a darab játékszer emlékeztet bennünket a legjobban arra, mit is nézünk, pusztán azért, mert miatta a régi filmre asszociálunk, amelyben s amikor még egy nagyszabású történetet akartak elmondani az alkotók, nem egy egynyári/tavaszi, felejthető látványdarabot összedobni pofátlan kendőzetlenséggel (lásd még a film trehány utólagos "3D-sítését"), és az alkotói kreativitást még csak módjukban sem állt renderfarmokra hárítani. Talán nem lett nagy film, de emlékezünk rá, és íme, nem sajnálták a pénzt a remake-elésére sem. Viszont ha újabb 29 év múlva megint divatba jön a spártai hentelés, az idei Titánok harca alapján aztán egészen bizonyosan eszükbe se fog jutni az akkori producereknek a cím újrázásának fontolóra vétele.
Perszeusz története ott kezdődik, amikor Poszeidón álmában elszellenti magát, közvetett felhajtóerejével felszíni uszadékká változtatva a rögtönzött búvárharangot, amiben a kiskrapek a tengerbe találtatott hajíttatni bosszús apja által, lévén Zeusz házasságszegő paráználkodásának a gyümölcse. Csecsemőkorát egy pillanat alatt maga mögött hagyja a képernyőn (milliméteres haja kivételével); a következő jelenetben máris mózeskosár-fosztogató nevelőszüleivel halászik felnőttként, amíg az istentagadó görög talpasok el nem nyiszálják az ötvenméteres Zeusz-szobor kő Akhillesz-ínját a fejük fölötti szirten, a fél antik világ egyhavi élelmezésére elegendő gyanútlan halacska palacsintává redukálódását előidézve a gravitáció vonzásában ezertonnás nyeletlen fejszefejként viselkedő test vízbe csapódásával. Perszeusz nem ezért lesz zabos, hanem Hádész meg éji huhogányainak a feltűnése miatt, akik bosszúból nem csak a blaszfém antiszobrászok gerincét köszörülik még cakkosabbra az agyarukkal, de mágikus úton Perszeuszék halászbárkájából is egy másodperc alatt elszívják a fa azon tulajdonságát, hogy úszik a víz felszínén. Az idilli kiscsalád így hullámsírba száll, Pí pedig – miután jó hőshöz illően sértetlenül partra vetődött barátságos felségterületen – annyira berág az istenekre, hogy nem is értem, miért nem változtatja meg a nevét valamire, ami kevésbé rímel a Zeuszra. Mivel a többi hadászlegénnyel ellentétben az ő térde meg se remeg Ralph Fiennes Hádészának kénköves leheletétől (Komolyan, mióta megszokott őt démonszárnyakkal ábrázolni?) – bár egyelőre vita tárgya, hogy félisteni mivolta miatt, avagy csak mert látta a Harry Pottereket, és ráedződött Voldemort vizázsára –, kiverik a kezéből a pecabotot, páncélt húznak a halszagára, elindítják a ki tudja, hova a fenébe, és rábízzák egész Hellász sorsát. Ha kard és dárda helyett egy primitív számítógépes vírussal szerelik fel, amelyik a videokártyákat támadja, alighanem a mozitörténelem legkurtább terjedelmű eposza lett volna a film, és mindenki jobban jár pl. a PlayStation 2-es minőségű CGI-Medúza nélkül, de hajj, ezek a görögök élnek-halnak a tragédiákért.
Az ölümposzi panteon istenei először röhejesnek tűnnek a tévézés aranykorának alufólia-szkafanderes sci-fijeit idéző szerelésükben, aztán velőig gonoszul, vigyorogva kavarják a halandók orrlyukáig érő szart azok istentelenségét büntetendő (Hé, miért nem vágtok közéjük pár villámot? Szerintem inkább megtérnének, semhogy ropogósra süljenek.); végül azonban különböző okokból megfelelően idegenül, istenien transzcendentális ostoba frátereknek fognak tűnni, érthetetlen motivációkkal és érzelmekkel. Először is Qui-Gon Jinn, úgy értem, Zeusz nyakra-főre segíti földi fiát, aki vendettát fogadott ellene, mert hátha sikerül neki megakadályozni a Kraken (hja, a Hekatonkheir nevet én is lecseréltem volna) végső függönyeresztésként is felfogható ébredését – de hogy ez miért jelentené Perszeuszon kívül minden más halandó életre érdemességének a bizonyítékát is, fogalmam sincs. Másrészt Zeuszék talán egyszerűen csak vakok és a konstans migrén állapotában élnek, mert naphosszat egymás szemet bántóan csillogó-villogó teljes vértezetét kell bámulniuk, így hát egy-két ütődött ötletüket akár a defektes bőségszaru számlájára is írhatjuk, amely kifogyott a mennyei aszpirinből. Ki tudja?
Ezalatt a gomolyfelhők innenső oldalán Worthingtonék eljátsszák a kék/zöld vászon előtt, hogy lekardoznak néhány ámbráscetnyi, kitinpáncélos, ostromfegyver-kategóriás óriásollójú skorpiót CGI-effektust (ez már kezd a rögeszmémmé válni, tudom...), rásóznak egyet kardlappal az így is hülyére csépelt "a veterán megleckézteti az újoncot tréning címén a bajtársak gyűrűjében" kliséjére, lassított felvételekkel rágják a szánkba Perszeusz harcművésszé válását, satöbbi. Sablonjelenetek rogyásig. A csapatépítésre jellemző, hogy a különítményhez verődő egyes tagokról értelmes indíttatás és kötődés nélkül csak úgy üvölt a halálraítéltek statiszta-címkéje, és csak azért vannak jelen, hogy egy adott problémára megoldást kínáljanak, vagy egy kötelező archetípust megszemélyesítsenek – ez teljesen a Herkules-jellegű tévésorozatokat juttatta eszembe. A szuvasodó fogú tüzelődzsinn (értsd: hasábfából van) meg a dögös-rejtélyes nőszemély valami eredetiséget, valami mélységet is csempészhetett volna a történetbe, de sajnos (vagy nem sajnos) csak a figyelmet terelték el a cselekményről: az előbbi mert nyilvánvalóan a Disney-féle Aladdin egyik fel nem használt vázlatfüzetéből szökött a forgatókönyvbe, az utóbbi pedig mert Gemma Arterton bőrét viseli. Említésre érdemes még Mads Mikkelsen, aki legutóbb James Bonddal akasztott bajuszt, itt meg Perszeuszba igyekszik beleverni hol némi alázatot, hol egy kis józan észt; valamint Pégaszosz, aki bizony méltó vetélytársa Artertonnak szemrevalóságban.
A sztori nem tartogat meglepetést, a színészek tehetsége is kellően el van nyomva az akciókra koncentráló rendezői szándék által, a látvány meg legfeljebb a (pre-gen) videojátékok átvezetői között állná meg a helyét, aktuális nagyköltségvetésű moziként nagyon nem. Bár én csak jó öreg 2D-ben láttam (kemény nyolcadmagammal az egész nézőtéren), kötve hiszem, hogy a sunyin/lustán megkésve hozzágemkapcsozott plusz egy dé csökkentené a csalódottságomat a film fontosabb összetevőivel kapcsolatban, úgymint a hangulattal tisztábban összecsengő, bátrabb, érettebb forgatókönyv meg a színészi játékra helyezett hangsúly hiánya. Ez egy vérbeli popcorn-mozi. Talán sejthető volt, hogy így és ilyen lesz, talán az én hibám, hogy sípcsontnál följebb engedtem emelkedni az elvárásaimat, talán a '81-es eredeti sem volt kifejezetten műremek, de ez a produkció még akkor is kevés lenne, ha tévéfilmnek szánták volna. Talán élvezhető kikapcsolt aggyal, ha az kell, de nem nagyon éri meg a vesződség miatta. Nem utálnivaló film, "csak" elégtelen. Egy meg háromnegyed brutálisan rövid és eseménytelen ideig a rivaldafényben fürösztött Kraken, ami még így is egészen feltüzelt a pletykált új Godzillára / 5.