Gé_A_eNn_É

Figyelem, puszta személyes benyomások jönnek; a történetből nem szeretnék többet fellebbenteni a könyv hátsó borítóján olvasható tartalomnál.

Nincs még egy olyan jelensége a fantasztikus irodalomnak, mint a fenti könyvről vírusként kritikustól műkedvelőig, fantasy szkeptikustól D&D veteránig mindenkire válogatás nélkül terjedő, gyanúsan feltétel nélküli és ijesztő intenzitású rajongás, amely miatt az egyszeri emberfia ugyanazon okokból érezhet csábítást és idegenkedést is a Jég és Tűz Dala (csakazértis az eredeti sorrendben írom) sorozat felütésére. Ennyi ember nem tévedhet, ugyebár; viszont a tömegeket megmozgatóan populáris irodalom nagyrészt egyben nem túl kifinomult tucatponyvaterméket is jelent (általában). Megéri hát fejest ugrani egy méretre és tartalmi súlyosságra is bibliaverőnek számító újabb fantasztikus sagába?

Nem sokkal ezelőttig Martin magyar kiadója éveken keresztül volt oly szíves és megkönnyítette számomra a fenti dilemmában való fölösleges fuldoklást, amennyiben kínosan sokáig nem volt hajlandó újranyomni és újra kiadni a sorozat – azóta nemzeti kincsként és kuriózumként már az utolsó antikváriumokból is banki trezorokba áthelyezett – első három kötetét. Végül egy rajongó nyilván a szokásosnál is elvetemültebb követelőző e-mailt küldött nekik, esetleg most gyógyult ki részleges amnéziájából a sorozatért felelős kiadói személy, nem tudom, a lényeg, hogy az év elején végre ismét a polcokra került A Tűz Jég és Tűz Dala I-III, ezúttal pofás kis (mármint szemtől szemben kicsi, oldalról minimum brachiosaurusnyi) puhafedeles szerelésben, viszonylag kedvező áron (értsd: aki csak szegről-végről érdeklődne utána fél füllel elkapott ajánlások alapján, annak valószínűleg még mindig röhejesen drága). Itt van hát az újra megnyílt lehetőség mindenki számára, akit érdekel egy remekül kitalált, hibátlanul kivitelezett kvázi-lovagkori mese tele arcpirító pajzánkodással, naturalista brutalitással, életszagú konfliktusokkal, hihető szereplőkkel, autentikus háttérvilággal, és mindezt példátlanul tökéletesen illeszkedőre szövő írói zsenialitással. Nagy(obb) szavak nélkül: ha akkoriban tudtam volna, mitől foszt meg a – hál'isten már magunk mögött hagyott – magyar Martin-könyv-vákuum, talán én lettem volna a szerzője annak a kiadót ösztönző terrorlevélnek, és élveztem volna minden egyes botrányos mondatát.

Martin íráskészsége hatalmas pluszpont. Nem szeretném lekicsinyíteni az elképesztő komplexitású, mégis olajozottan működő és pont a megfelelő iramban zajló történet szerepét a könyv kiválóságában, ám ha az elmesélés módja nem volna ilyen kikentül-kifentül jól működő, szegény olvasót már az első fejezetekben maga alá temetné a regény többtucat szereplőből, majdnem karakterenként külön történetvonalból, ezredévekre visszanyúló történelemből, félpangeányi kontinensek földrajzából, ötoldalankénti szemgüllesztő fordulatokból stb. álló papírlavina. A novellaszerűen csattanókkal végződő, mindig más főszereplő szemszögéből elmesélt fejezeteknek köszönhetően nyoma sincs üresjáratoknak, hiszen amint olyasmi történne, ami nem mozdítaná előre a történet egészét, nem szolgálná a hangulat- vagy világteremtést, nem segítene kikerekíteni az adott karakterről alkotott képet, Martin nyomban egy másik figurája fejébe teleportál bennünket, hogy több nézőpontból kerekedhessen ki előttünk az eposz. Ezen “megosztott szubjektivitás” miatt az író a kontinuitáson való erőszaktétel veszélye nélkül képes bemutatni a világ legkülönbözőbb, egymástól látszólag – kezdetben – független elemeit, és ugyancsak ennek köszönhető, hogy nincsenek igazán rosszfiúk, hiszen csaknem az összes konfrontálódó fél személyes motivációjáról őszinte elsőkézből értesülünk. A lovagkort szimuláló éra pátosztól és gőgösségtől kopjátnyelten merev, általános viselkedésmintáit leszámítva hercegnőtől rablógyilkosig minden egyes szereplő sajátosan viselkedő egyéniség, szerethető és utálatos jellemvonásokkal egyaránt – ami egyrészt ugye jó, mert ők a történet szerves katalizátorai, másrészt még annál is jobb, ugyanis Martin előszeretettel nyomorítja meg és/vagy öldösi le őket a legváratlanabb pillanatokban, fejbekólintva az olvasót nem csak saját mesélői teljhatalma és sokkolásfetisizmusa tényével, de egyben a sugallattal is, miszerint ez nem holmi hősi fantasztikum, hanem egy élő, lélegző, vérző, könnyező, kegyetlen, hiteles világ, ahol bármi megtörténhet s megtörténik, ha épp azt követeli meg a sztori belső logikája. Itt nincs finomkodás, nincs prüdéria, nincs cenzúra, csak az arcunkba tolt rögvalóság van, amely még hatásosabb a kontrasztként melléje tornyozott lovagi tornák, királyi fogadások és úrhölgyi bájcsevelyek giccses pompája miatt. Martin élvezettel kapirgálja az oly nagy precizitással felépített csillogó felszínt, hogy a repedéseken keresztül bepillantást nyújtson a tisztátalan mélységbe, amelyből minden egyes szereplője több-kevesebbet magában hordoz önzés, függőségek, hatalomvágy stb. formájában; s amely, ahogy egyre előbbre haladunk a történetben, megszállni látszik a meglehetősen hétköznapinak tűnő tájat, hogy sárkányokkal, élőholtakkal, sötét mágiával, a közelgő abszolút végzettel, illetve mindezek baljós ígéretével hintse tele azt. Dark low-fantasy mannamámor.

Negatívumok? Lássuk csak... A kritikátlan rajongásom? A hülye ragaszkodásom a többszörösen összetett mondatokhoz? Nyilván nem ez a regény a legeslegkirályabb valami a világon – az majd a sorozat utolsó kötete lesz, amit Martin valószínűleg egyben AIDS-elleni gyógyszernek is szán, másegyéb nemigen magyarázza munkája rejtélyes lassúságát –, de ha engem kérdeztek, konkrétabban a fantasy- és olvasásszeretetemet, akkor bizony olyan közel áll ahhoz, amennyire csak egy fantasy regénynek lehetséges. Rendben, itt megemlíthetném az új magyar kiadás (a többit nem ismerem) legszembeötlőbb bibijét, nevezetesen a bumfordi formátumot: nehéz úgy nyitva tartani a könyvet, hogy ne törjön ketté a gerince, és emellett lehetőleg a kezünk se álljon görcsbe fél óra alatt... de egye fene, ezért a történetért még egy idegroncsolódás sem túl nagy ár. A fiatalabb korosztályt se ezzel a könyvvel kellene beterelgetni a fantasztikus irodalom birodalmába, ahhoz ez itt túlontúl vérmocskos, lenge öltözetű nőszemélyekkel és nem éppen követendő példaként elöl járó rohadék szemétládákkal teli pokolbugyor. Némelyeket esetleg zavarhatnak az angolszász nevek. És... azt hiszem, ennyi.

Lehetetlen rosszul járni vele – magadra vess, ha mégis megpróbálod, de figyelmeztetlek, hogy liternyi verejtékkel se fogod tudni kiszenvedni magadból a Trónok harca utálatát.
Értékelés: 5 lenyesett “úristen-őt-nehogy-kiírd-te-állat!” kaliberű főszereplőfej a karón / 5