A képen a film csattanója látható: végre eldől, ki nyeri a frizurabajnokságot Magam sem igazán értem, miért erről írok az első filmkritikámban, hiszen olyan jellegtelen műről van szó, hogy az agyamnak két nap alatt sikerült alaktalan salakanyaggá őrölnie az emlékét. Talán a tudat alatti jóságom szánta meg ennyire, tisztában lévén vele, hogy ha nem firkantok jegyzeteket róla, a mozibarát emberiség kollektív tudatából is sebesebben törlődik a dolog, mint amennyi idő alatt a rendező, a forgatókönyvíró, a... színészek csapnivaló teljesítményéért felelős, záptojással operáló stábséf (?) a fejéhez kaphatna és tanulhatna az elkövetett hibákból? Ó, gyenge, balga akarat!
Ami – sajnos – megmaradt bennem a történetből, az még egy sokadrangú ponyvaképregénykiadó uborkaszezonbéli tervei közül is rövidebb úton végezné az irataprítóban, mint amekkora utat a tenyerem tett meg homlokomon csattanásáig mozizás közben. Az alapkoncepció bájosan egyszerű és ízléstelenül összelopkodott egyszerre. Léteznek ilyen szuper(khm)képességű emberkék, akik a Heroes-ban látottaknál is röhejesebben komolykodva vívják súlytalan és érdektelen kis összecsapásaikat egymással; akik megmosolyogtató kategorizáltságuknak (pushers, seekers, shadows stb. – papíron bizztos ezerszer coolosabb volt) és jellemszegénységük látványos kiemelésének köszönhetően nem többek irritáló papírmaséknál; akik valamilyen okból nem találtak megfelelőbb helyet világfájdalmuk kieresztésére és/vagy érdekeik elérésére Hong Kong lepusztult gettóinál; és akik olyan héroszi hévvel és sikertelenül igyekeznek felhívni az ember figyelmét ügyködésük hallatlan fontosságára, hogy a “szánalmas” mérőórán megállapodásáig háromszor körbefordul a mutató, az unalomméter pedig már a tizedik percnél repeszekre robban.
Szóval van egy maréknyi főszereplőnk – hitelességükről legyen elég annyi, hogy az egyikük egy tizenhárom éves amerikai lány, aki magát gyerekprostinak álcázva dugdos pisztolyokat a retiküljébe, vásárol alkoholt dugiban és járja tökegyedül a világ valószínűleg leglecsúszottabb városnegyedeit – és egy maréknyi rosszfiúnk – elvették-az-uzsimat-ordítással akváriumot repesztő keménylegények rulez –, akik egymás torkának készülnek ugrani egy szer miatt, amely felerősítheti a kiválasztottak különleges képességeit. Vagy valami hasonló. Az a legszomorúbb, hogy a meglepően hosszú film egyes történeti húzásaiból, művészkedő beállításaiból, majdnem-korhatáros elemeiből, felvetett kérdéseiből, és hogy a karakterek általában sokat és hosszan bámulnak egymás szemébe meg a semmibe, szinte látszik, hogy a készítők nem voltak ambíció hiányában, csak éppen túl sokat markoltak. A történet zavaros – az ember háromszor bealszik rajta fél óra alatt, aztán sok sikert a szálak felvételéhez. A kiválasztott karakterek potenciálja elpazaroltnak tűnik, mivel egyrészt nincs hihetően előadva, hogy ki mire és miért épp ilyen hülyeségekre képes, másrészt kínosan gyakori a semmiből feltűnő problémamegoldó akárkik esete, harmadszor pedig, amikor valaki sikerrel használja a képességét, az olyan sután van megcsinálva, hogy egyszerűen pofátlan deus ex machinának tűnik, homályosan a néző rövidtávú memóriájában felsejlő jövőbelátók, telekinetikusok, akaratátvivők ide vagy oda. Mint a hasonló Jumper film, ez is túlkomplikálja a dolgokat, túl nagyszabásúra szeretné kibontani saját belső mitológiáját, miközben pedig kliséken, időérzék nélküli vágón/rendezőn és túlengedékeny produceren kívül csak a képregénygeekek megelőlegezett engedékenysége áll rendelkezésére alapanyagként.
Ha Disney-film volna felvállaltan játékosabb sztorival, a látványra kihegyezve, rövidebben és tömörebben, legalább ráfoghatnám, hogy azért nem tetszik, mert nem tartozom a célközönségbe, így azonban simán csak egy ócska próbálkozásnak tartom a mostanában divatos képregényes-szuperhősös vonulat szőrén és csökevényes combizmokkal való meglovagolására. Még csak nem is kár érte, ha sikerül elvennie Hollywood kedvét a hasonló produkcióktól a jövőben.
1 sorssiklasztó üveggolyó / 5