Gé_A_eNn_É

( Tartalom és részlet a kiadó honlapján, illetve mindez angolul.)

Van abban valami szimpatikus, ha egy könyvet negatív kritikával a borítón reklámoznak. Az ember szereti sárba tiporni, amit csak lehet, főleg ha szabad is – innen a botránykönyvek népszerűsége. A Darázsgyárra én ugyan nem ütném rá a “botránykönyv” címkét, de betegesen öncélú / öncélúan beteges története, karakterei, felépítése, csattanója miatt megértem, hogy ilyen szeles fogadtatásban volt része, beleértve a bezsebelt elismeréseket is.

Nevezzük pszichothrillernek, jóllehet akár egyszemélyes, végtelenül groteszk és nem az ifjúságot célzó, Pál utcai fiúk-típusú ifjúsági kalandként is megállná a helyét egy műfajbeli besorolásnál. Főszereplőnk, Frank zakkant kamasz, aki egyáltalán nincsen tisztában azzal, hogy felkoncolt állatokkal díszített áldozati oszlopokat állítani az otthonául szolgáló sziget partvidékére, egy szeméttelepi kincsekből eszkábált rovar-halálcsapda “utasításat” követni, vagy éppen szisztematikusan végigirtani a család gyermekállományát kreatívabbnál őrültebb módszerekkel abszolúte elcseszett egy dolog. Helyzetét jó okkal diliházba zárt bátyja és szintén zavart lelkületű, ocsmány titkokat őrző apja sem könnyíti meg, de legalább mindig van mit levadászni, hol csapdát állítani, kinek a kinyírásán nosztalgiázni stb., szóval nem panaszkodik: a semmittevésben sodródva végzi különc kis rituáléit a sajátos törvények alapján felállított, kifacsart valóságban, amit megteremtett magának.

A könyv egészét álmos, hideg hajnali ködként belengő nyomasztó légkör ellenére Frank őszinte könnyedséggel elmesélt története olyan, akár egy bohém kalandregény, amelynek abszurditásán is túlszárnyaló kifacsart játékosságán az ember képtelen nem mosolyogni, még ha csak zavarában is. Frank gondjai és megoldásai nem sokban különböznek egy átlagos vásott kiskölyökétől, leszámítva, hogy tényleges kora dacára ő sohasem nőtt ki a gyermeki felelőtlenséggel párosított “ártatlan” brutalitásból, aminek így az évek folyamán sikerült az egyetlen gondolati sémává kinőnie magát az elméjében. Felfejlődött: már nem csak nagyítóval éget hangyákat, de világháborús bombával is robbant rokonokat, ugyanazért az édes, bűnös élvezetért, amin jó esetben mindnyájan elkezdünk felülemelkedni a serdülőkor kezdete tájékán. Amikor fény derül Frank “elmebajának” okára, valamivel világosabbá válnak a dolgok, a titok azonban se nem mentség, sem a fiú kálváriájának lezárása, amennyiben talán még több kérdést vet fel a továbbiakkal kapcsolatban, mint amennyit úgy-ahogy megválaszol.

A történet bizonyos részei feleslegesnek tűnhetnek, másokat tovább is lehetett volna boncolgatni, és a befejezés sem érződik lezárásnak, csupán az olvasó sunyin helyben hagyásának talán a legpofáncsapósabb fordulatnál a regényben. Mindezt nem elmarasztalólag mondom, hiszen még mindig melegen ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnék felcserélni egy ásítósan unalmas délutánjukat némi szemgúvasztós harmóniából kibillenésre; a 20. század legjobb regényei között ugyanakkor valószínűleg eszembe sem jutna megemlíteni (lásd a hátsó borítót). Nem tartom zseniálisnak, de kifejezetten tetszett. Banks következő “szép”irodalmi művének magyar kiadását természetesen továbbra is türelmetlenül várom, és talán azt követően belevetem magam a Kultúrájába is.

3 veszett kannyúl / 5