Gé_A_eNn_É

(A magyar kiadó honlapja tartalommal és letölthető részlettel.)

A fantasyn belül valami egyedibb egzotikumra vágyók talán már az író úr neve láttán is elkezdik nyalogatni az ujjaikat – ilyen nevet csak az vállal fel, aki büszkén megteheti –, a kettészelt könyvbe belelapozva meg egyenesen a körmüket is lerágják, egyéne válogatja, hogy frusztrációból, izgalomból, a gyönyörűségtől vagy a borzongástól. Ebben akad mindből, személyes tűréshatárok meghatározta arányban.

Miéville valóságos paradicsomát hozta létre a fantasy-kedvelő mindenevőknek Bas-Lag világával, ahol a súlyosan viktoriánus steampunk keveredik a lovecrafti horrorba hajló dark fantasyvel, ahol hanyagul elejtett utalások is képesek elképesztően színes történelmi, föld- és néprajzi háttereket felfesteni az olvasó elméjébe, ahol semmi sem túl bizarr ahhoz, hogy ne létezhessen a szeméttelepi mesterséges intelligenciák és a bogáremberek váladékából formázott szobrok művészeti ága mellett; és mindennek a csodálatos furcsaságnak Új-Crobuzon városa a forrasztótégelye, legalábbis ebben a történetben (ti. emellett másik két regényszörnyeteg is Bas-Lagon játszódik, a második már szintén elérhető magyarul is). Maga a város valószínűleg ugyanolyan teljesértékű szereplő, mint a hús-vér(-növény-rémálom-dimenzióközi protoplazma-rozsdás fém-stb.) karakterek, sőt megeszem a szakállam, ha nem kap több leírást és karaktert a regényben azok összességénél. Néha úgy tűnik, mintha a történet csak azért játszódna úgy, akkor és ott, ahogyan megtörténik, hogy Miéville ránk zúdíthassa a maga bravúros világteremtői magasságából az adott helyszín különcségkavalkádját. Ez nem is okvetlenül baj, hiszen az ilyen minőségű szellemi szteroidot minden valamirevaló könyvbarát legszívesebben intravénásan adagolná magába, csak éppen emiatt csöppet csapongó benyomást kelt a sztorivonal és mintha csorbulna a folyamatosság. Mégsem rónám fel ezt hibának, ugyanis még ha epizódszerűen jönnek és mennek is a csak részben összefüggő történetszálak, valójában mind egymásba kígyóznak. Bár a fő konfliktus csak mélyen a könyvben járva jelentkezik, van olyan fenyegető, sőt epikus, hogy gond nélkül elfogadjuk az addig történtekből logikusan következő válságkatarzisnak. De ha hanyagoljuk is az oldalanként rögtönzött elemzést, a krízis okozói, természete, még az ellene szegülő erők is egyszerűen olyan dögösen észeldobósak, hogy nekem minden csomókeresési kényszeremet semmivé porlasztották, és talán még a néhai Lovecraft porhüvelyéből származó féregdinasztia aktuális tagjai is fordulnak tőlük egyet a járatukban a gyönyörűségtől. Ötleteknek és sablondöntögető merészségnek határozottan nincs híján az író, szerencsénkre azonban nem száll el magától, s a sokaknak nem tetsző barokkos körmondatok, túlrészletező leírások véleményem szerint egyáltalán nem feleslegesek, unalmasak meg pláne nem, főleg, hogy a steampunk hangulat megteremtéséhez bizony szükségesek az efféle szándékosan túlburjánoztatott jelződzsungelek.

Súlyos olvasmányról van szó, amely könnyedén megfekszi az ember gyomrát, de ugyanilyen könnyen fészkelheti be magát az agyába is – ami, csak hogy tisztázzuk, szerintem legalább annyira örvendetes folyamat, mint amilyen ijesztő. Ez nem a húgod lefekvés előtti fantasyje (ha kiderülne, hogy mégis, fogadd gratulációm és őszinte irigykedésem, mondjuk... egy telefonszámért cserébe?), bár megnézném azt az örömtáncot, amit az időutazó Grimm-fivérek vágnának le a felajánlásáért feldolgozásra. Bevallom, a történet bizonyos részein keményen kellett dolgoznom, hogy átlendüljek felettük és be tudjam illeszteni őket a nagy egészbe (leszámítva egy-két túlzón bizarr apróságot, amelyek már a látványos öncélúskodás ellenére okán is meg tudtak venni maguknak), amiatt a bizonyos nagy egész miatt viszont megérte minden ráfordított percemet.

A folytatás, amely igazából nem a történetet, hanem a világot gombolyítja tovább, az Armada címet viseli (eredetiben The Scar), és már ott várja a sorát a polcomon.

5 torzióbomba / 5.