Dexter (1.-3. évad)
Posted: 2009. szeptember 4., péntek by damoqles in Címkék: 3/5, 4/5, dráma, thriller, tv, vélemény
0
Nem újdonság sorozatgyilkost állítani egy film vagy sorozat középpontjába – klasszikus gonosztevő, akinek furmányos ördöngösségein csak a legrátermettebb nyomozók látnak keresztül, miközben a nézőt a legkülönfélébb deviációival, ördögi kelepcéivel, borzalmas gyilkosságaival próbálja sokkolni. Jeff Lindsay azonban tett egy emberes kitérőt a popklisék gyártósorától (nem pejoratívkodom), amikor könyvsorozatában nem csak az alapvető konfliktus megteremtőjének, de egyenesen a fő(anti)hősnek alkotta meg a címszereplő mészárost. Dexter Morgannek viszont rendőr nevelőapja (aki valamiért nem dobta sikítozva elmegyógyintézetbe a fiút, miután kiderült annak “jellemhibája”) segítségével felállított szigorú krédója van: ő csak “rossz” embereket szecskáz fel, akik megérdemlik kiiktatásukat az általuk megrontott környezetükből. Dex maga is a Miami-i rendőrség kötelékében dolgozik vérképelemzőként (meglékelt áldozatokból a falra meg a bútorokra fröccsent vörös rorschach-ábrákból állapítja meg az elkövető haja színét), a gyilkossági részleg hallótávolságán belül, ráadásul a húga is zsaru és jóban van szinte mindenkivel az őrsön, tehát nem okoz neki gondot éjről éjre újabb bűntényt megúszott, bizonyíték hiányában szabadlábra helyezett, gyanúsítotti státusznál komolyabb-ba sosem lépett szarházit találnia, akinek altatóval teli injekcióstűt döfhet a nyakába, aztán kiszigetelőszalagozhat egy asztalra és rituálisan szembesíthet sérelmezettjei fényképével, majd egy gyors trófeakinyerés után pengét állíthat a szívébe, feldarabolhatja és szemeteszsákokban az óceán mélyére süllyesztheti mosolyogva, a jól végzett munka édes érzésével eltöltve, és kijátszva a rend őreit.
Showtime-produkció ez is, mint pl. a Weeds és a Californication, ezért nincsenek visszafogva a mocskos szájú és/vagy exhibicionista hajlamú szereplők, sem a naturalista brutalitás, és hát ugye az alaptéma sem éppen gyerekbarát. Ugyanakkor, hála a cenzúrázatlanságnak, a történet őszintébben tudja elmesélni nekünk a karakterek válságait, emberibbnek mutatja be őket, minden művi elkendőzöttség nélkül, erre pedig szükség is van, ha valamilyen szinten azonosulni akarunk egy ilyen szociopatával, vagy legalábbis nem reflexből elhidegülni a karakterétől. Dexter, bárhogy is szépítsük a dolgot prédáinak aljasságával, egy beteg ember, akinek fizikai szüksége van az igaznak vélt gyilkosságok okozta eksztázisra, mivel egy fiatalkori trauma következményeként képtelen bármi mást teljes szívvel átérezni. Nem spoilerezem el, mi történt vele, ami miatt ilyen mértékben kisiklott az embersége, de az van olyan megrázó, hogy már-már megértsük miatta kényszeredettségét az ölésre, és persze hozzáértését a vérhez. A sorozat minden évadja kissé emberibbé teszi Dextert, végigvezetve őt az élet fontos állomásain, mint a barátság, szerelem, szerettek elvesztése, csalódás, sarokba szorítottság és hasonló helyzetek, amelyek némileg átformálják karakterét, ölésvágya azonban nem tűnik el, csak jobban hozzáidomul aktuális életformájához és a szerephez, amit el kell játszania a külvilágnak. Ő pedig remek színjátszó, elvégre rókaként a kopók gyűrűjében tevékenykedik nap mint nap, s még ebből is előnyt kovácsol, hiszen a hatóságok nyomozói praktikáit töviről hegyire ismerve simán el tudja kerülni, hogy valaha is rá terelődjön a gyanú árnyéka.
Vagyis csaknem, az egyik rendőrnyomozó ugyanis egyre mániákusabban koslat a nyomában, hogy rajtakapja valamin – ez a kettejük közti huzavona a második évad egyik fő témája. Míg az első évadban a forgatókönyvírók az eredeti első regényt feldolgozva megalapozták Dexter karakterét és kettős életét, a második, harmadik és a most ősszel startoló negyedik évad már nem tekinthető adaptációnak, ha nem tévedek. Én (még?) nem olvastam a magyarul is hozzáférhető könyveket, így aztán nem tudom, a tévésorozat készítői mit éreztek kihagyhatónak, nem elég izgalmasnak és/vagy megvalósíthatatlannak az alapanyagból; azt viszont tudom, hogy a realizált évadok/epizódok alapján nem mondhatni, hogy innen valami hiányzik vagy valami nem stimmel... többnyire. A sorozat egyéni ízlésemre is fogható bizonyos aspektusait erőltetettnek éreztem – remek példa Dex flashbackmániája fiatal, rémísztően önuralom híján lévő, szenvedélybeteg önmagára, akit nevelőapja próbál tanítgatni nem csak egy normális személy eljátszásának fontosságára, de állatok, később bűnözők levadászásának módjaira is “éhsége” csillapításáért. Fölöslegesnek érzem, hogy a sorozat ennyiszer felhozza a karakter gyökereit, főleg mert a visszaemlékezésekben ábrázolt Dexter mindig meggondolatlan, kapkodó ösztönlény, és nem igazán van bemutatva, hogy hogyan jutott el jelenlegi mesterszínészi, elveit szigorúan betartó önmagához; ráadásul Harry eltántoríthatatlansága, hogy józan észt neveljen a fiúba, szintén érthetetlen kissé, bűntudat ide vagy oda: a kölyök végülis egy ön- és közveszélyes, zavart elméjű különc. A harmadik évadban szalad el a legjobban a ló a(z addigra már Dex fejében is nyíltan működésképtelen) apa-fiú/mester-tanonc/idomár-fenevad kapcsolat koncepciójával, amikor is majdnem minden epizódban megjelenik neki a férfi, hogy falat kaparóan unalmas és mesterkélt dialógusaikkal a szokásosnál és szükségesnél is jobban a néző arcába tolják, mennyire röhejesen képtelenség Dexternek olyan életet felvállalnia, mint bármely más, normális személynek.
A sorozatra egyébként is jellemző, hogy rávilágít hentesünk szociális impotenciájára – csakhogy mikor rövid, szellemes belső monológok formájában van előadva a dolog, az ember vigyorog és várja a következő olyan helyzetet, amelyben Dexet cserbenhagyja hideg logikára épülő problémamegoldó készsége, amikor viszont valaki más szivárog be a karakter külső álarca mögé és bölcselkedik róla, az valahogy csorbítja a róla felállított csendben őrlődő, önellátó, csak gyilkosságai által megnyugvást lelő csodabogár képét. Az évadok előrehaladtával ezért is tűnik nekem mind zavaróbbnak az írók erőfeszítése Dexter jellemének gazdagítására olyan elemekkel, amelyek bár még tovább bonyolítják a helyzetet – pótapaság, igaz barát és lelkitárs szerzése stb. –, ám el is vesznek az első részekben megtapasztalt hangulatból valamicskét. Michael C. Hall, Dexter megformálója is olykor túljátszani látszik a “kiesek a számon” jellegű, a többiek előtt direkt debilre vett figurát, valamint a rengeteg papolás ellenére a karakter érzelmi sivárságáról majdnem minden epizódba jut egy-két őszinte meglepődés, dühroham, elérzékenyülés, szomorúság vagy hasonló rés kikezdhetetlen embertelenségén a főszereplő részéről. Nem mondom, hogy rosszul van megvalósítva a dolog, de lehetett volna jobban is, hűbben az alapkoncepcióhoz. A színészek ennek ellenére is kiválóan hozzák a karakterüket. Kedvencem Dex hedre húga, akinek minden harmadik szava káromkodás, és aki valahogy minden évadban találkozik egy újabb élete szerelmével, de a többiek is hihetően játszanak. Mondom, Hall játéka néha belezavar nálam a képbe, de talán ez is volt vele a céljuk, elvégre a mosolygós, bratyizós Dexter csupán a karakterre rákényszerített álarc: az ítéletvégrehajtásra készülő Dexter sokkal erőteljesebb figura.
Nyilvánvalóan nem a gyenge gyomrúaknak való sorozat, de aki kíváncsi egy nem kicsit konvenció- és tabudöngető történetre, vagy a dunarekesztő nyomozós sorozatokba beleunva kipróbálná azok kvázi ellentétjét, az bármelyik évadnak bátran nekiállhat, bár én elölről ajánlom nézni, már csak a minőség kedvéért is. Miami kellemes tengerparti napsütéséről még sosem érte meg ennyire a rideg, emberbőrbe bújt szörnyetegekkel teli éjszakára váltás. Az első évad nekem megér 4 hátborzongató hegedűmuzsikát is / 5 (az újdonság varázsa, erősebb fókusz Dex “másodmelójára”), a második és harmadik meg egy erős 3 kincsesládikót a légkondiban / 5 (elsősorban Dex megszelídülése miatt).
Az első évad előzetese:
Ez pedig az első évad összefoglalója, s mint olyan, extrém mód poéngyilkos, úgyhogy csak vigyázat: