Gé_A_eNn_É

Nehéz dolog Joss Whedon rajongójának lenni. Azok a legnépszerűbb, leghosszabb életű sorozatai, amik engem például a legkevésbé érdekelnek, és helyenként mintha kezdeti bukdácsolásnak tűnnének a tévés világban; míg kiforrottabb szüleményei, melyekből csak úgy gőzölög a zsenialitás, sorra buknak meg egy-két évad után a közönségnél, a stúdióvezetőség pedig még azzal sem fárasztja magát, hogy esélyt adjon nekik a sikerre. Nevezetesen a Buffy és Angel sorozat volt a nagy vízválasztó Whedon karrierjében -- ezek óta csillog be minden valamirevaló geek szeme a neve hallatán, és ezek óta képtelen huzamosabb ideig tartó gyökeret verni a műsoridőben a többi filmje, mint a Firefly meg a Dollhouse. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki valószínűtlen, de annál vérlázítóbb konspirációt orrontott a háttérben, amikor kiderült, hogy ezen utóbbiak több epizódját még csak nem is sorban adták le az USA-ban, egyet-kettőt meg egyenesen sehogyan sem; ráadásul szomorú, de gyakorlatilag a vér-Whedon-rajongók vágják a leglendületesebben a fát az új címek alatt, mert a fejesek rájuk apellálva csorgatták a minőséget lehetővé tevő pénzt az alkotókhoz, az ilyen fanok viszont egykettőre elpártoltak a művektől, amikor nem azt kapták, amit a Buffy képviselt. Tény, hogy a Firefly és a Dollhouse komolyabb és komorabb hangulatú, mint az elődök (tény az is, hogy azokat nemigen ismerem, szóval sírdogáljatok ordítva errefelé, ha hülyeségeket írdogálok), és tény, hogy nekem éppen ezen dramaturgiai fajsúly miatt tetszenek sokkal jobban. Ha nincs a tévé bojkottszagú keresztes hadjárata e két széria ellen, ahol érthetetlen módon bevetettek mindenféle mocskos trükköt a rossz időpontban sugárzástól a kontinuitás derékba töréséig, no meg a meglehetősen specifikus célközönség, mindjárt világosabb tónusban látná a világot rengeteg rajongó. (Akiket amúgy nem kell félteni, képesek voltak pusztán serény internetes aktivitásukkal kiharcolni egy folytatásmozifilmet a Firefly-hoz. Öröm az ürömben... bár az sem lett sikeres, vagyis több ilyen akciót kár várni.)
Tehát Dollhouse: ahol évekre leszerződtetett problémás individuumoknak kínálnak jól fizető időleges kibúvót ügyes-bajos világi dolgaik alól azzal, hogy tudatuktól erre az időre megfosztott testüket megrendelők igényei szerint át- és átprogramozva, a legkülönbözőbb küldetések elvégzésére áruba bocsátják. Első hallásra gagyi az ötlet, és az ember mindenféle "persona/mission-of-the-week" koncepciót képzel maga elé, jobban belegondolva viszont -- vagy belenézve a két pilot (közülük természetesen a hivatalosan le nem adott a jobbik) egyikébe -- a személyiségkufárkodás, a lélektől megfosztás, a prostitúció velőig kivesézett témái kólintják fejbe a nézőt -- és ha van benne egy kevés affinitás is a tudományos-fantasztikumhoz vagy az emberi drámához, itt kezdi el igazán érdekelni a sorozat. Én is elhízott előítéletekkel ültem le az első epizód elé, mert nem igazán kedvelem a súlyuktól megfosztott ötleteknek olcsó akciók, ezerszer látott felállások köré csavarását; ennek megfelelően aztán borzongatóan kellemeset csalódtam a Whedonék által választott hangvételben, és a vártnál összefüggőbb -- és összetettebb -- fő sztorivonal megcélzott távlataiban. Noha elkerülhetetlenül beesik egy-két olyan rész is, ami nem kapcsolódik szervesebben a "nagy egészbe", egyiknél sem igazán éreztem azt, hogy ez akár ki is maradhatott volna. A karakterek folyamatosan fejlődnek, közelebb kerülnek a nézőhöz -- ami már önmagában is bravúr, tekintve, hogy a "babáknak" minden részben más a jellemük, a Babaház személyzetét pedig, legyenek bármilyen világos színben is felfestve, tulajdonképpen lehetetlen nem erkölcstelen kerítőkként, szolgatartókként látni, legalábbis kezdetben. Csakhogy a technológia, ami lehetővé teszi a személyiség-át- és visszacserét, nem tökéletes, s a babákban egyre több emlék ragad meg előző megbízatásaikból, sajátos saját jellemet kölcsönözve nekik; a személyzet pedig legalább annyira gürcöl "aktívjaik" biztonságának a fenntartásán, mint a missziók végrehajtásának biztosításán. A képbe nemkívánatos homokszemként kerül bele az FBI-ügynök, aki "odakint" megszállottként üldözi a mítikus Babaházhoz vezető nyomokat, nem törődve saját hírnevével vagy testi épségével. Elsősorban emiatt a gáncstalan motiváció miatt, illetve a Babaház működtetőinek indítékaival alkotott kontrasztjáért nehéz szurkolni a Barbieháznak -- ugyancsak legalábbis eleinte. Ballard ügynök aktuális baba-küldetéstől független ténykedése az évad során végig érdekes, mi több, segít megérteni a Babaház koncepcióját, ezért is üdvös, hogy nem marad meg annak a paripás hősnek, akinek először látszik, pontosabban, mint kiderül, az aktívok nem maradnak meg egyszerű, megmentendő, ártatlan áldozatoknak, felügyelőik pedig egyszerű, legyőzendő, rémrezsimüket porba döntendő zsarnokoknak. Whedonék a szürke annyi árnyalatával löttyintik agyon a karaktereket meg az évadon végighúzódó központi cselekményszálat, hogy az ember csak néz, mikor lett érzelmi/morális színvak, vagyis hogy miért lett ennek hatására hirtelen majd' mindenki még szimpatikusabb, és nem ellenszenvesebb inkább. Már a Fireflyban is notórius szonovabiccs volt mindenki, ezért is voltak olyan szeretnivalóak. Itt ehhez a mélységesen emberi hibássághoz a kvázi-rabszolgaság érzékeny témájához való eltérő, végső soron szinte soha nem teljes szívvel elítélhető hozzáállásuk is hozzáadódik. Az írók hártyajégen táncoltatják a figurákat, s ennek nyomasztó, elgondolkodtató nyilvánvalósága még olyan jelenetekben is pluszt tud rakni a karakterek egyéniségéhez vagy megértéséhez, mint például a közel-cheesy popkoncertes részben, ahol a vokalista és a vérfan is aktív baba. Nem azt állítom, hogy minden egyes epizód külön platinalemezt érdemelne (ha már témánál vagyunk, a Firefly jobban megérdemelné ezt a bánásmódot), csak azt, hogy részemről baromi tetszetős a mód, ahogy a készítők megközelítették a kétélű alaptémát: mondhatni, nem tompítottak az éleken, hanem mindkettőt tükrösre fenték, hadd hasítsa, amit kell.

A színészek színészetével nincs gond. Az aktívokat alakítóknak például -- némileg paradox módon -- könnyebbség, de minimum lehetőség repertoáruk kibontakoztatására , hogy vagy "csak" tudatmosott zombikat, vagy "csak" archetipikus (= eltúlzott, sablonos) célszemélyiségeket kell eljátszaniuk, ami bizonyos szempontból nem olyan nehéz... más szempontból meg kifejezetten, de ne akarjak már itt színművészetet elemezgetni, na. Dushku kisasszony játékát sok helyen szapulják ugyan (nekem max. a kétrészenként két kézzel sujkolt szexikonsága[/ának hiánya] szúrja a szemem -- ízlés dolga), de szerintem ez nagyrészt a Tru Callingos és egyéb sorozatszerepeinek... nos, minősége miatt maradt benne az emberekben, mert itt egyébként teljesen jól hozza részről részre a különböző figurákat a profi műkincsrablótól a díleren keresztül az üresfejű babáig. Főleg a zavart, bociszemű pislogása életszerű, itt gyakran hasznát is veszi. A többi aktívot játszó színész talán még hitelesebbet domborít -- gondolom, eddigi ismeretlenségük teszi, filmvilági arctalanságuk hozzájárul szerep szerinti ezerarcúságuk sikerességéhez. Két karaktert és színészt emelnék ki: az FBI-ügynököt, Tahmoh Penikettet, aki a Need for Speed óta (nem vicc), a Battlestar Galactica okán is komoly húzónévvé nőtte ki magát a szememben (ezért is várom már a Riverworldöt), továbbá a Firefly Wash-ját, Alan Tudykot, aki fantasztikusat alakít az első évad talán legnagyszerűbb epizódjában, róla legyen elég ennyi. A karótnyelt, modorosan brit akcentusú úrhölgy (a New York-i Babaház vezetője), az agymanipulátor hiperaktív és -geek, a biztonsági főnök, akinek a szeme sem áll jól, valamint az aranyszívű/naiv újonc aktív-testőr mind olyan alakok, akikkel nem könnyű azonosulni -- egyrészt csak az évad közepe/vége felé terebélyesednek ki rokonszenvezhetővé, már amelyikük, másrészt a sötét oldalon találkozunk velük, ugyebár --, a történet mégis eléri, hogy helyeslően bólogassunk, amikor valaki épp megkapja jól megérdemelt büntetését vagy jutalmát, esetleg amikor az írók valakit jófejnek akarnak feltüntetni. A poénokkal felváltva röpködnek a filozofikus eszmecserék, szokatlanul érett jelleget biztosítva az egyes epizódoknak. Működik a dolog, és kész -- olyan könnyűnek tűnik, mégis olyan ritkán tapasztalni más tévés produkcióknál ezt a fajta törődő igényességet, hogy az valami félelmetes. A nem egyöntetűen egyazon, ám egymáshoz közelien magas színvonalat képviselő sztorik forgatókönyvírói és rendezői sűrűn váltakoznak, valószínűleg erős volt tehát Whedon(ék) kreatív szorítófogása a projekt nyakán, végig útban kifelé a szülőcsatornából, másképp hamar szétesett volna az egész. Ami azt illeti, olyan gyomrot könnyedén megfekvően szilárd egésszé állt össze, hogy jóeséllyel ezért is nem tudta annyira kitágítani nézői körét, ahogyan megérdemelte volna. De hát ez van, ezek szerint sokkal inkább a túl gyorsan elfele pártoló nézők nem érdemelték meg a Dollhouse-t, úgy is kell nekik. Már csak azért lehet bevágni a harcidurcát, mert a nézettségi mutatóknak hála a második évad lesz az utolsó. Reméljük, az írók kihasználják az idejüket és kellőképp elvarrják majd a szálakat.

Szellemes párbeszédek, emlékezetes karakterek, nyögvenyelnivalóan kemény témák, a vezérzsánerüket váltogató epizódok közé szőtt érdekfeszítő fő történetszál, whedoni brutalitás, okos megoldások, érzelgősség és szerethetőség, vasággyal is harmincöt kilós, bárkit elnadrágoló kungfu-lyánykák... az egyéne válogatta mértékű befogadóképesség függvényében meg kell adni neki azt a két-három résznyi időt, amíg megkongatja bennünk a tetszési indexünk vészharangját, de én egészen elképzelhetetlennek tartom, hogy valakinek ne jöjjön be, ha már egyszer elindult a sorozat magába szippantó lejtőjén. A részek tartalmának nagyja esetleg megakadhat a torkán annak, aki könnyen csúszó sci-fi-akciót vár tőle (a Csillagkapu vagy akár az Alias nyomdokvizeitől csöpögőset), viszont akit érdekel a transzhumanizmus, a tudomány veszélyessége, és aki nem elsősorban agykikapcsolást vár el egy tévésorozattól, nosza, nézzen bele, kötve hiszem, sőt hímezve, hogy csalódni fog. Plusz az egyik (le nem sugárzott) epizód egy alternatív posztapokaliptikus jövőben játszódik, milyen faszán laza már pusztán ez is? Legkevesebb 4, a fogorvosinál is ijesztőbb, neuronpusztító fénnyel glóriázó döntöttszék / 5. Némely részekre 5/5-öt, másokra 3/5-öt adnék szívem szerint, maradjunk hát az átlagnál. Az abszolút pontszámot a második évadnak tartogatom, és forrón remélem, hogy csont nélkül meg is fogja érdemelni, máskülönben gondban leszünk, Jossikám.