Gé_A_eNn_É

Rongybabák, gótikus hangulati elemek, pókok tekintetében a Coraline hasonlít a 9-hez, így akinek az tetszett, minden bizonnyal ennek a rémálomvilágába is szívesen belebújik majd. A történet Neil Gaiman regényének feldolgozása, nem meglepő hát, hogy a látszat ellenére nem igazán, sőt talán nem is elsősorban gyerekmeséről van szó, hacsak nem akarunk életük végéig tartó gardrób/kemenceajtó/kéménytisztító nyílás-fóbiát ébreszteni a csemetékben. Ez azért túlzás, a mai kölykök talán reflexből ki is csapnák a kezünkből holmi tündérmesés DVD-nket, aztán zuttyannának is vissza gyalogost gázolni valamelyik videojátékban (tisztelet a kivételnek, és tarkóncsapás a szülőknek, akik megteremtik az ilyen lehetőségeket); a Coraline azonban - Gaiman stílusával gyakrabban nem, mint egyazon húron pendülésem miatt - meglepő módon se nem gyerekes, se nem unalmas, nincs átlátszó nevelő szándéka és nincs visszafogva burtoni ábrázolásmódjának torzsága, azaz sokkal jobban tetszett, mint vártam. Nem olvastam az eredeti regényt, de a Csillagpor némikképp lapos giccsét ezek szerint felülmúlja, meg aztán jó tudni, hogy az író nem merítette ki közös témáinkat a Sandmannel.

Coraline - aki nem Caroline - egy karrierista szülei által elhanyagolt, új közegbe került lány. Barátjelöltjei lököttek, furcsák vagy egyszerűen visszataszítóak, ő meg unatkozik, ezért rövid időn belül felfedezi, hogy rozoga házukból rejtekajtó nyílik egy tükördimenzióba, ahol ismerőseinek felvarrt gombszemű változatai tejen-vajban fürösztik őt. Persze kiderül, hogy az az átjáró nem véletlenül ennyire megközelíthetetlen: a "túl szép, hogy igaz legyen" keserű ökölszabálya darabokra zúzza az ábrándvilág cukormázát, hogy felfedje az alatta sunyin setétkedő, népmesei éhségét el- és hálójába átcsábított gyermekek lelkével csillapító hamisítatlan banyafigurát. Mindez nem spoiler, hisz aki ismeri Gaimant - fenéket, aki ismer egyetlen (tündér)mesét is -, annak nem lehet meglepő, hogy valami gyesznyóság lappang a bűbáj árnyékában. Hiába, nem sugallhatunk könnyen jövő mindenjót a fiatalságnak lidércnyomásos következmények nélkül, még elkanászodnának nekünk.

A film fantasztikusan van megdizájnolva és meganimálva; ezer és egyedszer is ki kell jelentenem, hogy ez a tucatérzetű CGI-sablonosságnál ezer és kétszer kellemesebb látvány, és sokkal nyilvánvalóbb a művészeti értéke. A figurák tolakodón bizarrak, a helyszínek, díszletek csodásan valószerűtlenek, a méretarányok, a gesztusok, az általános stilizáltság eltúlzott, a részletekbe bocsátkozás minden tekintetben kiemelkedő, még a hangrendezés és a(z angol eredeti, úgy értem) szinkron is remek. (Emitt döbbenetes kulisszatitkokról libben fel a fátyol; maximális tiszteletem a készítőknek!) Már szinte csak az alkotók kézügyességének és kreativitásának megcsodálásáért is érdemes végignézni a filmet, bár a történet is jobb lett az általam vártnál. Akadnak ugyan benne olyan mellékszálak, amelyeket kihagyhatónak éreznék, ha stop-motion zsenialitásuk nem tenné őket - dramaturgiai lényegiségük ide vagy oda - abszolút kihagyhatatlanná, meg ordas nagy mesebeli klisék is, mégsem vagyok képes azt mondani akár egy jelenetére is, hogy egyszerűen nem tetszett. Ami benne van, bele való, belevaló, és még engem is meggyőzött a "mesék" potenciális tartalmasságáról, élvezhetőségéről kortól függően, és hogy egyes alaptémákat sosem fölösleges újabb módokon feldolgozni. A Coraline, bár mese, ez esetben a szülők inkább azt gondolják meg kétszer, hogy magukkal viszik-e a kölyköket a vetítésre, nem hogy ők maguk menjenek-e; utána pedig természetesen menjenek. 4 teleszkópkút / 5.