Gé_A_eNn_É

Elmondtam már párszor, s a trú fanok szemmel verését kockáztatva még valószínűleg szóba is fogom hozni néhányszor, hogy nem vagyok annyira oda a zombikért(... az érinthetetlen zombi-kalóz-robot ponyva-geek szentháromsága pedig végképp nem képes forróbb izgalomba hozni, mint összességük részei külön-külön). A lázat kirobbantó klasszikus társadalomszatírák, a gyomorforgatás és a parádésság határvonalát véres felmosóronggyal eltörlő fáklyatovábbvivők, illetve az olyan színtiszta zsenivillogtatások után, mint amilyen a REC meg a folytatása volt, a zombis téma meglehetősen kimerítette magát az én szememben. Időnként becsapódhat a köztudatba valami váratlan kiválóság, ami felkavarja az én vizeimet is, de a Resident Evil-jellegű standard béna&érdektelen próbálkozások, meg Romero csontvelőszívása régi fényének fosszíliájából határozottan nem fognak meglepetést okozni, bármeddig folytatódjon is a szériájuk a mozivásznon. Ellenben más médiumok is léteznek, amelyek egyrészt nem kevésbé vérmes karmunkával lengetik a rajongók előtt a zombi-téma dögszagú, romlott agydarabkára emlékeztető, és összességében ínycsiklandozónak bizonyult csaliját, másrészt pedig próbálkozásaik talán nem tűnnek annyira izzadságszagúnak, hiszen a mozgóképes testvérkéktől egészen eltérő trükktár lapul az ingujjukban. Zombis rém- és lányregények, képregények, számgépes, szerep- és taktikai játékok, kávéscsészék, plüssfigurák – amit csak akartok. Én most egy gyűjteményes képregénykötetről fogok írni, amire az azt övező kritikátlan pozitív visszhangok hívták föl a figyelmem, és ami meglepőbb, be is igazolódott majdnem az összes agresszív dicséret. Ugyan a zombik nem igazán vonszolták feljebb magukat a szörnyes ranglétrámon (kaptak is volna egy lyukat a fejükbe a magasban trónoló xenomorf farkától), de semmi baj: Robert Kirkman képregénysorozata elsősorban az emberekről szól, másodsorban ezek elembertelenedéséről, és csak ezután az élőholtakról. Zombi-ügyben ez a megközelítés persze közel sem újszerű, de nem kell újszerűnek lennie valaminek a nagyszerűséghez, elég, ha egyszerűen jó.

Irtózatos dögről van szó: durván ezer oldalával a kötet joggal pályázhat a zombiapokalipszis esetén első körben hátizsákba vágandó praktikus alkalmatosságok első helyére, amennyiben túlélőkalauz-jellege mellett egészen komoly fegyvernek is tekinthető a maga több mint két kilójával. Nem terveztek még olyan gigantikus épületet, amihez ne lenne megfelelően masszív alapkő egy ilyen drabális triplatégla. Igaz, egy valamirevaló szerepjátékkönyv a dimenzióival simán túltesz rajta (hogy hazai példát említsek, ott a M.A.G.U.S. d20, amit mindmáig csak fegyverviselési engedéllyel vagy nehézgépkezelési jogosítvánnyal lehet hurcolászni lakott területen), a huszonoldalas füzetekhez szokott képregényes közösség számára azonban ez is hiánytalanul képes kiváltani egy edzőtermi bérlet hosszú távú hatásait.

Fekete-fehér képregény, ami manapság egy kissé furcsán hathat – elsőre, minden további blikknél viszont kiviláglik, milyen jól illik ez a színvilág a hasonlóan sötét és fakó történethez. Ezt a sztorit nem a rajz adja el – noha az se rossz, főleg az első számokat jegyző Tony Moore-é –, hanem a szöveg, a karakterek és a hangulat. A kötetben a sorozat első számától a negyvennyolcadikig találjuk meg a füzetek anyagát, mindezt hatvan dollárért (amazonon harmichétért, ami még a legreménytelenebb hülyének is megéri). A borítók sajnos hiányoznak, meg nincs fejezetekre osztva a folyam ("könyvekre", avagy nagyobb, eredetileg párfüzetnyi részekre ellenben igen), de hát nem lehet minden fenékig tejfel, főleg nem egy zombiapokalipszis kellős közepén.

Kirkman nem kockáztatott, inkább a jól bevált sablonhoz nyúlt a történet alapkoncepciójának megalkotásánál: zombijai klasszikus csoszogók, a világvége nem fordult át madmaxi őrületbe, a túlélők egyszerű halandók, a főhős pedig egy zsaru, aki hónapokkal a járvány kitörése után ébred fel kómájából, és már én sem tudom, az álla esik-e le vagy a pisztolya köp-e tüzet gyakrabban. Gyorsan elfelejtjük, hogy az író nem harapott túl merészet a kezdésnél, hiszen mindez remek, kísérteties és nyomasztó tempóban bontakozik ki, és ami a legfontosabb, Kirkman jeleskedik hangulatteremtésben és karaktert-élővé-varázslásban – jóllehet jóféle, önzetlen írói szadizmusában egy-két-sok főhőstől (vagy főhősi végtagtól, esetleg józan észtől) záros határidőn belül vérmocskos búcsút kell mondanunk. Ebben a világban sosem érezhetjük magunkat biztonságban, főképp mert olyan földhoz ragadtan visszafogott, naturalista, morbid mód természetesen ábrázolja az író és a rajzoló, hogy igazán valósághűvé válik a szemünk előtt. Ez nem akcióhorror, ez a lassú elmúlás krónikája, fél-életeké a csontkupacon. Egyszerű emberek keresztútját követjük nyomon a lapokon, egyszerűen élhetetlenné vált környezetben, amely nem csak az eleven húsukra pályázik néhány milliárd zombi képében, de az ép elméjükre és emberi mivoltukra is. Valóságos harctéri idegsokkban osztozik minden túlélő és az olvasó, amit csakhamar rezignált fásultság követ, és az élőholtak jelentette iszonyat is átlényegül egyfajta vég nélkül örvénylő háttérré, amely előtt a valódi dráma zajlik: az egyelőre még élő személyek viaskodása a világgal, de legfőképp egymással és önmagukkal. A karakterek közti kapcsolatrendszer, a hozzáállásuk a sarkalatos szociális problémákhoz (egy megsemmisült társadalmú-civilizációjú világban) idővel sokkal nagyobb teret kap, mint pártucat zombi főbelövése, és a jó horrorhagyományokhoz híven abban sem maradunk sokáig bizonytalanok, hogy a fertőzött szörnyek vagy a bomlott agyú emberek között búvik-e meg a "valódi gonosz".

Tekintsünk el attól a logikai bukfenctől, ami észre sem veszi a zombikat alkotó romló hús, és a dögevők meg a rovarok éhsége meg fészek iránti vágya között függő kikerülhetetlen következményeket, ti. egy élőhalottat pár nap alatt csontokkal tűzdelt, remegő nyálkakupaccá kéne redukálnia az ízeltlábú és blendeszájú élővilágnak. Azt sem értem igazán, hogyan képesek rothadó orrnyálkahártyájú és darabokban csöpögő arcú felebarátaink szaglás alapján beazonosítani az eleven egyedeket, vagy hogy miképpen maradhatott életben egy ló hosszú hetekig egy zabálógépekkel körülvett istállóba bezárva. Nem Kirkman fogja megváltani a világot a zombiság paradoxonjainak feloldásával, az tény, de kérem itt hagyományőrzésről van szó, illetve elsősorban a zombivész okozta érzelmi bonyodalmakról, szóval nem érdemes leragadni az efféle részleteknél. Hál'isten a dögjárvány mögé sincsen beerőltetve holmi áltudományos magyarázat (eddig; még nem értem a kötet végére), mivelhogy arra aztán abszolút nincs szükség. Isten haragja avagy kisiklott katonai kísérletek – egyre megy, a végeredmény így is-úgy is attól lesz hatásos, hogy az egyik főszereplő egy terhes anyuka, meg hogy egy kiskölyöknek pisztolyt kell hordania az állandó életveszély miatt, meg hogy egy maréknyi ember elállatiasodásához untig elég összezárni őket és különböző érdekeket nevezni meg a számukra, stb. Nem kell ide feltétlenül természetfeletti indok, csak egy-két kedvelnivaló figura a konstans bajban, és kész a horror. No meg egy Kirkman-kaliberű író sem árt.

Zárszóként azt mondom, ha egy kicsit is érdekel a zombis horror, a poszt-apokalipszis vagy a mélységes emberi dráma, szerezd be a Compendiumot. Anyagilag nagyon megéri ez a formátum, és megéri majd megvárni a második gyűjteményes sajtómamutot is a füzetek vagy a kisebb kötetek beszerzése helyett – én legalábbis vevő leszek arra is. Talán mire megjelenik, a Frank Darabont-féle (!A remény rabjai!) tévésorozatból is kerekedik valami értékelhető – hogy az amc csatorna karolta föl, az mindenképp nagyon biztató. 4 seriff mindhalálig (és a jelvény használatban maradna azután is) / 5.

A tévésorozat beharangozója: