Gé_A_eNn_É

A film meglehetősen jellegzetes hangulata dacára csak hét, puszta ujjal kilyuggatott hasizom-plakettel a főcím kiírása után jöttem rá, hogy a furcsa érzésnek, ami környékez, semmi köze a véres harcok gyomorforgató brutalitásához, sokkal inkább a déja vu-höz: az élőszereplős amerikai verziót ugyanis már láttam valamikor a ködös múltban, amikor még nem sajnáltam rendszeres tévézéssel elverni az időmet. Ez utóbbi is  kellőképp B-filmes volt – vagyis nem sápadt el egy kis húsos mészárlás megmutatásától –, semmiféle emléke nem tudott azonban felkészíteni az eredeti (illetve mangaadaptáció), 1986-os japán animációs film grafikus kíméletlenségére, amely, azt hiszem, a főhős farkasemberi ősökre utalóan sűrű szemöldökének agresszív gigantikusságában kulminálódott. Az ő neve (a férfié, nem a szemöldökéé, habár méretét tekintve akár azt is nyugodtan számolhatnánk külön szereplőnek) Ken, és erre szokták azt mondani, hogy badass.
A történet a legkeményebb nyolcvanas évekbeli heavy metal hagyományainak eleget tevő poszt-apokalipszist idézi a színre, kriminális punkos/rockeres oroszlánsörényekkel mindenki fején, amely frizurák kivétel nélkül olyan széles vállakra omlanak, amiken a Schwarzenegger-família tíz generációjának férfitagjai egyszerre is kényelmesen elüldögélhetnének két súlyzózás között. A nők aprók, formásak és magas homlokúak, az ellenfelek bestiálisak és annál nagyobbnak vannak mutatva, minél ellenségesebbek a pozitív szereplőkkel szemben. A világ lepusztult, a járműves üldözések és a harcok nélkülözik a fizika törvényszerűségeit, mindenki vagy filozófus (főbb karakterek), vagy ízlésficamos, divatmajom, vízfejű idióta (rablógyilkosok, sorbakák), és mindig van valaki, aki erősebb az aktuális Songokunál.
Apropó Dragon Ball, a Fist manga első fejezete (1983, Weekly Shōnen Jump magazin) egy évvel megelőzte Toriyama képregényét, és nem nehéz észrevenni azokat a villódzó neoncső észrevehetetlenségével bíró párhuzamokat a két epikus-harcos sorozat között, melyek főként az összecsapásos jeleneteknél jelentkeznek. Nem rosszból írom ezt, egyrészt mert ilyen bombasztikus harcokból sosem lehet eleget látni, de főleg mert a Dragon Ball igazán csak az évekkel későbbi utódsorozataiban (Z) "vette át" a Fist testi megmérettetéseinek totálisan visszafogatlan, röhejesen erőszakos, valószínűtlenül testnedvdús jellegét. A címszereplő Ken harcművészeti specialitása például egy olyan ütéstechnika, ami az ellenfél koponyájának – és/vagy teste egyéb részeinek – kvázi felrobbanását okozza, jó cafatos részletességgel ábrázolva; egy másik karakter körmeit monomolekuláris élű szikékként használva csíkokra szeli áldozatait; megint másnak pedig elegendő hozzád érnie, hogy verőereid túlnyomásos teszkós slagként durranjanak szét a testetben. Igaz, hogy a film vérábrázolása olcsóbb hatást kelt, mint Hitchcock olvadt csokoládéja (ez nagyon rossz hasonlat volt; tény viszont, hogy a Fist vérző szereplőire mintha filccel rajzoltak volna vörös vonalakat, a vérszökőkutak meg piros csillagszórók), de a kétpercenként nyers cafatokra repesztett szereplők jelentette félig horrorisztikus, félig parádés hangulaton ez mit sem változtat. Ez nem gyerekmese, no; hentesképző tanodák látványszoktató óráira viszont simán jó tanulmányanyag.

A sztori elején van egy időbeni törés, ami pár percre megzavart a történet folyamának kezelését illetően (ez nagyrészt két hosszúhajú, simaarcú férfiszereplő hibája, akiket sikeresen összetévesztettem egymással), de egyébként egyszerű a cselekmény: Ken bosszúhadjáratra indul címének elbitorlója ellen a világégés romjai között. Kenről annyit, hogy bár a film nyitójelenetében csúfondáros könnyedséggel csomagolták össze és hajították a fenébe, valójában olyan erős fickó, hogy nem okozna neki különösebb nehézséget rongyfocizni a planétával – s természetesen hasonló kaliberű nemezisekkel is rendelkezik. Jó héroszként útközben megment egy-két gyereket meg egy cserép virágot, összehaverkodik egy másik jólelkű harcossal, a megroggyant felhőkarcolók oldalára keni néhány száz rosszfiú belsőségeit, más felhőkarcolókat kettébe fűrészel azáltal, hogy keresztülsétál rajtuk (!), összejön rég látott szerelmével, és a nagy fináléban persze annyi vért folyat el riválisával együtt, hogy abba egy cet is belefulladna. Készüljünk föl brutális kézitusákra a bájosan bárdolatlan rajzstílusnak köszönhetően leginkább két lábon járó sonkakötegekre emlékeztető alakok között, és valahol a Mad Max és a Conan közti atmoszférára. Megbecsülhetetlen, miféle korosztálynak szánták ezt a filmet, mindenesetre hála és köszönet az alkotók kompromisszumkészségének nyomtalan hiányáért. Ez a történet így kerek és szép: barbár és csúf, szórakoztató, elborzasztó, röhejes, és lehetetlen nem szeretni egyik-másik megoldását.
Ősrégi anyag, bárki hozzáférhet a megfelelő helyeken. Én azt mondom, megéri, bár legyen magad mellett a hányózacskó, pár üveg alkohol és/vagy néhány rekeszizomgörcs-oldó pirula, ha netán drasztikusan mást kapnál az arcodba, mint amire készültél. És hát minimum arra a szemöldökre bizony lehetetlen érdemben felkészülni... 3 évezred migrénje / 5. Minden szempontból utánozhatatlan. (Azaz, ha jól tudom, van néhány folytatása/mellékága, idővel majd levadászom azokat is.)

Előzetesek:



Sőt...: