Gé_A_eNn_É

"Hafflis kivételes volt abból a szempontból, hogy hét gyereket szült. Általában az emberek egyet hoztak a világra, és egy másik felett apáskodtak. A Kultúra nem nézte jó szemmel az effajta kicsapongást, de Hafflis egyszerűen szeretett terhes lenni. Jelenleg azonban éppen férfi korát élte, pár éve váltott át."

Nem létezhet kifejezőbb bizonyítéka egy futurista jóléti társadalomnak  – és eldöntője, hogy mennyire "felhasználóbarát" az a jó –, mint ha a polgárok pusztán passzióból, előítéletek nélkül bármikor nemet cserélhetnek: ha egy világból már a szélsőséges nemiség tabuja is kiveszett, bizony nem sok maradhatott. Banks Kultúrája meghökkentően poszthumán birodalom, ahol nem létezik pénz, így nincs bűnözés; ahol nem ismerik a nélkülözést, mert jóllakott-elégedett lakosságot tartani minden szempontból célravezetőbb; ahol a mesterséges intelligenciák – drónok, hajók, Elmék – egyenértékűek az emberekkel, és nem okozott holokausztot, hogy egyes területeken abszolút hatalmuk van a halandók fölött; ahol mindenki drogmirigyekkel meg modifikálható belsőségekkel a testében születik, és felnőtté válása után tetszőleges serkentőket vagy bódítókat termelhet magának. A földiek belakták és komfortos utópiává alakították az ismert világűrt – elegáns lazaságuk bizonyítéka gyanánt nézzünk csak rá az űrhajóneveikre (ha valaha lesz vitorlásom, stipistopi a Korlátozó Tényezőre, de nem rossz a Csak olvasd el az utasítást meg a Nyald Ki se) –, háborúra hétszáz éve nem került sor (a többi civilizáció bolhacirkusza együtt sem menne sokra a Kultúra leviatánjával szemben), a korrupció szó hallatán minden polgár szótárprogram után nyúl, és úgy általában véve móka, kacagás, szieszta és unalom az élet a gigantikus Orbitalok felszínén és a kolosszális Rendszerközi Hajók fedélzetén, az emberiség új törzslakóhelyein.

Legalábbis főhősünk, Jernau Morat Gurgeh számára az, a férfi ugyanis minden idők egyik legzseniálisabb játékosa, a létező összes társasjáték mestere, híres és kissé életunt alak. Elmondása szerint pár órán belül képes kifogástalanul elsajátítani bármilyen szabályrendszert (és pár nap alatt tetszőleges nyelvet), így aztán amikor bemutatják neki az ismert (pontosabban eltitkolt) legkomplexebb játék, az Azad tucatnyi tábláját, aljátékát, kártyáit, bábujait és az egész mögött húzódó idegen ideológiát, kezdeti megrökönyödését követően "csak" két évébe telik galaxisbajnoki szintre tornáznia belőle az agyát. Az Azad egy egész kultúra szociális-lételméleti-materialista infrastruktúrájának a leképzése, és minden azadi (a birodalmat is erről nevezték el) gyakorlatilag a táblák közé születik, a játék segítségével nevelkedik, alakítja ki személyiségét, kapaszkodik felfelé a politikai ranglétrán. Banks tobzódik a szabályok, komponensek és a játszmák kusza leírásaiban, kissé olyan érzetet keltve, mintha minden pillanatnyi ötletét beleépítené az Azadba, így növelve lehetőségeinek távlatait jóval a láthatáron túlra. Az olvasó sosem kap egységes képet a játék működéséről (ez még a Kultúra végtelenül szimplisztikusabb táblás társasaira is igaz), az viszont egyértelmű, hogy ez nem gyerekjáték.

"Harminc nap után Gurgeh játszani kezdett a bábukkal. Az Azad-bábuk egy része biotech volt: genetikailag előállított sejtekből formálták meg őket, és alakot váltottak abban a pillanatban, amikor az ember kicsomagolta és a táblára tette őket. Részben növények, részben állatok voltak, és a színük, alakjuk, méretük jelölte az értéküket és képességeiket. [...] Pontosan olyanok voltak, mint a kifaragott, festett zöldségdarabkák, és élettelenül feküdtek a kezében. Megdörzsölte őket, amíg koszos nem lett a keze, szaglászta, bámulta őket, de ahogy a táblára kerültek, egészen kiszámíthatatlan dolgokat műveltek: átváltoztak ágyútöltelékké, amikor arra számított, hogy hadihajók lesznek; a saját területein lévő háttérépületekből megfigyelőállások lettek, amelyek alkalmasak voltak mind a magasabb rendű, mind a frontvonalbeli munkára."

Ha Gurgeh nyer benne, talán ő lesz egy egész csillagközi birodalom császára, talán megmenekül egy merénylet elől, talán kirobbant egy civilizációk közötti világ(űr)háborút, vagy talán végleg elveszíti a kedvét csekélyebb játékokat játszani. Gurgeh nem egyszerű figura, mert nem igazán tudni, melyik eshetőségtől tart jobban – igaz, a Kultúra végig félig sötétben tartja őt a dolog tényleges kimenetelét illetően. Kvázi nagykövetként érkezik egy lakóhelyétől elképzelhetetlenül távoli, idegen világba, ahol három neme van a lakosoknak és merev társadalmi rendszerekbe rendeződve élnek, azonban lényegüket tekintve nem sokkal idegenebbek az emberiségnél (ahogy azt az olvasó ismeri), mint akár Gurgeh Kultúrájának transzhumánjai. Az azadiak mindene a játék és a nép kontrollban tartása, s ez sajátos hangulatot teremt, ahogy egy-egy játszma jelentősége messze túlnyúlik a játéktermeken és a személyes szórakozás határain. Banks félelmet nem ismerően kreatív, jól mondja Gibson a borítón.

"– Na jó... mi az a "fizikai engedély"?
– A játékosok fogadhatnak kínzásokra és csonkításokra egymás ellen.
– Úgy érti, ha az ember elveszíti a játszmát,... ezek... történhetnek vele?
– Pontosan. Az ember megteheti, mondjuk az egyik ujjának az elvesztését, egy kövér csúcs-férfi végbél útján történő behatolása ellen.
  Gurgeh néhány másodpercig a drónra szegezte szemeit, aztán lassan, bólogatva azt mondta:
– Hát... ez valóban barbár."

Az író minden oldalról kihajol, hogy bámulatosan valószínűtlen világainak álomszerűen talányos mását modellezze az olvasó köré utalásokból, ködös leírásokból és képzettársításokból. Ez az egyik legegyedibb sci-fi univerzum, amivel találkoztam, és bár a webes műértők/műkedvelők hallgatólagos megegyezése szerint A játékmester a legjobb Kultúra-regény, egész biztosan be fogok vásárolni a (nem összefüggő) sorozat többi részéből is. Általában nem bírom a grandiózusságukban önmagukat elveszítő űroperákat, de itt a fókusz mindvégig Gurgehen marad (apropó, a magyar fordítás úgy kezeli a szót, mintha az a végén nem néma H volna; nem mondom, hogy így helytelen, mindenesetre nagyon furcsa), és a díszletek szerencsére nem tízoldalas leírásoktól tűnnek nagyszabásúnak. Bizarr mód idegen, sokszor mégis szürreálisan ismerős környezetekben követjük útján a játékmestert, az embereknél is emberibb robotok meg olyan földönkívüliek társaságában, akiknek csipke mögé rejtett dekadenciája és drótkerítés mögé zsúfolt ferde hajlamai mintha a homo sapiens egy, a Kultúra előtti korszakát idéznék.

Veszett mese ez egy valószínűtlen, intellektuális konkvisztádorról, aki csak játszani akar, és nem tudja, hogy mik is a tétek pontosan; de mert tud játszani, hamar kinövi magát az azadiak dolgába őt belekeverő hatalmak sakkfigurájának szerepéből, noha ez nem mindig jelent jót neki. A regény egyszerre súlyos és laza olvasmány, és mert az egyik legszórakoztatóbb sci-fi a polcomon, nem is fogok most belemenni apróbb hiányosságainak taglalásába. Olvassátok. Banks nem csak a Darázsgyár-féle hatásvadász (bár ugyancsak klafa) zsigerforgatással képes megszédíteni az embert. 4 hajmeresztő Harmadik Szint / 5.