Eddig zsinórban véleményeztem a jobbnál jobb könyveket, a nagy számok lökött törvénye alapján legfőbb ideje volt hát, hogy becsússzon valami, ami miatt csaknem ujjpercnyi cafatokra téptem a megvételekor aktuális bevásárlólistámat. Az embernek persze nagyobb befolyása van az ilyesfajta véletlenszerűségre, hiszen csak azt olvashatja el, amit a saját akaratából vett meg vagy kölcsönzött ki (az ismertetésre kapott ingyenpéldányoktól én még eónokra vagyok, höhö), azonban az új írókkal való ismerkedés jegyében néhanapján muszáj nyitottabbnak lenni a szokásosnál, és ilyenkor egy-két csalódást keltő mű is a kosarunk alján landolhat. Hát még ha "a horror vérfagyasztó klasszikusa" felirat is ott díszelgett a cím fölött, minek hatására a kiterjedt zsánerirodalommal teli polcsorok utáni vágyakozásom seperc alatt felülkerekedett józan belátásomon. A könyv hátulján olvasható tartalom ugyanis nem igazán ígér emlékezetesebb történetet egy sima ponyvánál, a borítókép pedig talán még kevesebbet azzal a nyilvánvalóan nem rágcsáló fogsorú prehisztorikus macskatacskóval, amely vagy a tüzelésével kérkedik, vagy a szorulásával küszködik, de az biztos, hogy nem patkány.
Kétszázharminchét számozott oldalú zsebkönyvecskéről van szó, kellően ritkán szedett betűkkel ahhoz, hogy egyáltalán regénynek nevezhető formátumra lehessen nyújtani, és már a második magyar kiadását éli. Az ilyen könyvek gyorsan átpörögnek az ember markában, és ha elvárásaink nem lépik túl azokat, amelyeket mondjuk egy tipikus tévés B-horrorral szemben támasztunk, mérsékelten szórakoztató délutánnak nézhetünk vele elébe. Azt ugyan csak a minap tudtam meg, hogy Herbert kétfolytatást is fialt a történetnek (ez volt egyébként az első publikációja), ám azon felül, hogy a sztori ismeretében ezt fölöslegesnek tartom, szerintem ez a regény önmagában is megáll. A kötelező olcsóhorroros pszeudo-cliffhanger a legvégén legalábbis közel sem olyan váratlan vagy körömrágós, hogy amiatt benevezzünk a trilógia többi részére. Bár az írótól még olvasnék könyveket – legközelebb lehetőleg valami olyat, aminek koncepciója nem egy direkt gagyi/olcsó/klisés rajongói sufnimunka szintjén mozog.
– Há' de mi legyen a monszter? – A mamámnak a csűrjibe' akkora patkányok vannak, mint egy papír! – Jáj, Gazsi, az tapír, te ütődött! – Nemmindeggy?! Ferkó, ne bőszícss, mer' a nyakadra csapom a' egérfogót. – Maradjatok mán, most akkor csináljuk a horrorfilmet, vagy nem? Minek hoztam ki a' apám kameráját, hogy megin' elverjen a nadrágszíjjal? – Nyughassá', Sanya, jó lesz ez! A patkányoktól mindenki fél! – Én nem. – Én se nem. – Há' én se, azt elhihetitek! De más, úgy értem! – Aha. (Ez nem részlet volt, csak elgurult a gyógyszerem.)
Betyárosan elkanyarodtam a témától. Csak hát a szinopszis leközlésével gyakorlatilag elindítanék mindenki fejében egy gondolatmenetet, és biztos vagyok benne, hogy a regény ahhoz képest nem nyújtana semmi újat. Egy londoni mutánspatkány-inváziót nehéz is volna elképzelni patkányhordák, csontig rágott áldozatok, egy épület (iskola) megostromlása, egy túlélő- és mindenre rájövő típusú főhős, meg ugyebár (csalóka) boldog végkicsengés nélkül – és ilyen vagy olyan formában már el is használtuk a Horrortoposzok Nagy Jegyzékének minimum egyharmadát, csak úgy füstölnek a lapok. Noha Herbert nem szépirodalmat ír, azért ért a munkájához, emiatt is furcsállom, hogy ilyen alapötletet választott megregényesítésre. A könyvben van egy-két karakter és jelenet, amik igazán megérdemelték volna a bővebb kifejtést, egy olyan történetben, ahol nem vonja el a figyelmünket London és bizonyos egyének személyes drámájáról a rágcsálók hatalomátvételre masírozása. Annyi patkányt látunk az utcákon, hogy féltem, London menten beleroskad a kiürült földalatti üregekbe, vagy hogy a bolhaparadicsomból ismét kidugja a fejét a Fekete Halál. Szerény véleményem szerint mindkét eshetőség (vagy közel bármi más) komolyabb epilógusként szolgált volna, mint a vérszegény és egy csöppnyit rajzfilmes bossharc a "királynővel" ("– Ezek nem méhek, Hudson! – Tudom én!"), de talán majd a folytatásokban. Addig is van itt egy ízig-vérig ponyvahorror könyvünk, ami hamarabb véget ér, semhogy nagyon megunnánk vagy megutálnánk, de ugyanezen oknál fogva a tetszésemet sem sikerült elnyernie. Musofóbiásoknak/surifóbiásoknak/murofóbiásoknak különösképp ajánlott. 2, a furulyátlan Londontól túl messzire fekvő Hameln / 5.
Nagyon sajnálom, hogy elhunyt ez a nagyszerű író! :(