Gé_A_eNn_É

Azok közé tartozom, akik számára, még a számítógépezés őskorában, egy-egy játék zenéjének legalább olyan elemi része volt az integrált hűtők brutális Boeing-zúgása, mint a nagy néha felcsendülő szintetikus hangeffektek és az ezek láncolatából szőtt esetlen dallam, ami leginkább R2D2 csuklására emlékeztetett. Perzsia hercege akkor még úgy nézett ki, mintha a Pán Péter Sohaországából rossz korba érkezett volna vissza (ti. szőke, pizsamás kisfiú), mindössze egy órácskája volt bevégezni a küldetését, és valószínűleg örök életére meggyűlölte a magasságokat, a körfűrészeket meg a tükröket.

Azóta a játéksorozat vett egy kanyart: a történet végre megmagyarázta a címben szereplő hercegi rangot, a jónép meg milliószám kajálta be az újabb és újabb részeket, köszönhetően a parkour divatba jöttének, a Mátrix óta mindenhová kötelező jelleggel beiktatandó időmanipulálás lehetőségének, a közel-keleti egzotikumnak stb. Most ennek a sikermenetnek csak az az epizódja fontos, amelynek elején Hollywoodban felfigyeltek a címre, meg az ugrálós-kaszabolós játékok általános népszerűségére, és áldásukat adták Bruckheimer csipetcsapatának egy családi látványmozi elkészítéséhez. Sajnos egy új, A Karib-tenger kalózai első részéhez mérhetően lehengerlő kellemes meglepetésre még várni kell a családi kalandfilm kategóriájában, mert Az idő homokja – finoman szólva is – nem lett egy feledhetetlen klasszikus. Mit ad Isten Disney, egy jó filmhez több kell túlfizetett speciális effektezőknél és alultápláltságukban motiválatlan forgatókönyvíróknál.
Ez a mozi egy szép nagy, gondosan kaotikussá kavart katyvasz: lop az Assassin's Creed játékokból (színpadias bungie jumping), az Aladdinból (a komplett nyitójelenet a tolvajkölyökkel és a háromballábas katonákkal), a Gyűrűk Urából (a Gyűrűlidércek egy az egyben való átemelése hangostul-lovastul), sőt, még a PoP játékszériából átvett motívumok is sunyi csórásnak tűnnek inkább, mert rosszul illeszkednek a képbe (a tőr alig van kihasználva, a herceg már gyerekként is pókemberi akrobata, a főellenfél misztikus szarkavaró helyett botcsinálta észkombájn stb.). A háttérvilág legtöbb sajátosságát a karakterek rágják a szánkba, gyakran anélkül, hogy látnánk azokat; a sztori viszont következetlenül ugrál helyszínről helyszínre, a karakterek pedig rendre pálfordulásokat hajtanak végre, holott nincs rá hihető magyarázat vagy kifejtett motivációjuk. Az akciójelenetek vágója nyilván azt szerette volna tesztelni, lehet-e filmmel tömeges epilepsziás rohamot gerjeszteni. Több jelenetben a figurák csak úgy belépnek a színre a kamera látószöge mögül, meglepve a főszereplőket, a grandiózusnak szánt eseményekbe való nézői beleélés lehetőségét pedig tökéletesen megsemmisíti azok CGI-effektjeinek a rajzfilmes jellege (élen a műoroszlánnal és a műkígyókkal, amik nevetségesen, gyalázatosan ócskán néztek ki). A cselekmény fordulópontjainál elveszünk a valószínűtlen döntések, következmények és az érdektelenség között. A comic relief karakter nem vicces, a nindzsákat Hassansin [sic!] merénylőit alig tart tovább lekardozni a mezei palotaőröknél, a hercegi trió viszonya kidolgozatlan (a szélsőséges reakciók, melyekkel egymás iránt viseltetnek, lehetetlenné teszik a megbecslését, hogy akkor most ki a jófiú és ki nem, és miért nem), a nagy galibát elindító királygyilkosság pedig egy vicc. Elhiszem, hogy akkoriban még nem léteztek poroltók, de sivatagi uradalom vagy sem, a vizet csak ismerik! Dastannak pedig tapsot – legközelebb talán odalép és segít, ha halálos veszélyben az egyik szerette, a sírós arcú álldogálás helyett. A film közepe táján – ha ugyan nem később – bedobott rejtélyes-természetfeletti szál is csak azért nem cincálja darabokra az addigi irányvonalat, mert az is unalmas volt. Mintha minden csak azért történne, hogy történjék már valami – lehetőleg olyasmi, amiben a kaszkadőrök elsüthetnek egy-két parkour-trükköt, mert a pörgés elvonja a figyelmet az idétlen és igénytelenül szőtt történetről. De hé, legalább Gemma Arterton... hát, jelen van. A rendező úr nem igazán a színészi képességekre koncentrálva építette fel a filmet.
A fentiek ellenére a film sokaknak bejöhet azért, amiért készült: popcorn-látványfilm, és körvonalaiban hasonlít a kalandjátékra. Sajnos az alkotóknak nem esett le, hogy nem abban kéne hasonlítania, hogy a sztori itt is sokadlagos elem legyen a látvány és az akciók mögött, miközben maga az időhomok, az ikonikus ellenfelek meg csapdák stb. szinte kilógnak a képből, amikor feltűnnek, annyira hangsúlytalan összetevőnek számítanak. Valahogy nem áll össze az egész. Kikapcsolt aggyal talán élvezhető, elvégre nem kevés koreográfus kreatív energiája fekszik benne (és a képernyőn kavargó színek és formák állítólag jót tesznek nekünk tudat alatt), csakhogy elég egy pillantást vetni a címre, és máris többet akarunk. Olyan nehéz lett volna megfogni a PoP nagyszabású hangulatát tucatízű sablonpátosz nélkül? Látványos világot teremteni személy- és hiteltelen számítógépes effektusok helyett egy kicsivel több művészi munkával? Karaktereket alkotni a forgatókönyv rabigájában cselekvő bábok helyett? Nem hinném, hogy túl sokat várok el, bár meglehet, nem Bruckheimeréktől kéne még ennyit sem...
Gyllenhaal jól hozza a herceget, Arterton szép, Kingsley figurájának potenciálja el van pocsékolva, Molina karakterét lángvágóval égettem volna ki a forgatókönyvből, a statiszták meg a barna megfelelő árnyalatára vannak festve. A parkour még mindig dögös, a kardok még mindig fémesen csengve röppennek ki bőrhüvelyükből, a fegyverek csúnyábbik vége még mindig műanyagnak tűnik. Az egynyári látványmozik többségéhez hasonlóan a zene ebben is magasan veri magát a filmet. Mit mondhatnék még? Nem egy Karib-tenger kalózai (ahogy annak folytatásai sem érnek fel az első filmmel – ez valami átok lehet, vagy egy producer fausti záradékának beütése, mert a kalózok első része bizony tényleg remek film volt). Gyenge 2 iráni hadjárat a tömegpusztító fegyverek elkobzásáért / 5.



[Potyabónusz #1: az első herceg:]


[Potyabónusz #2: a következő herceg?!]