Gé_A_eNn_É

Emlékszik még valaki a '83-tól születésem évéig forgó akciósorozatra? Biztosan, szelíd-agresszív műfaja klasszikusabbjának ennél már talán csak az eredeti Mission: Impossible-t lehet nevezni. Viszont ami engem illet, az is biztos, hogy az emlékeim eléggé megfakultak, és mára már csak úgy él bennem a széria, mint az alaposan kikanalazott potenciálú, de ordas nagy karaktersablonok, a vértelen lövöldözések, és a CGI-jal meg a költségvetéssel kapcsolatos problémákat megelőző kor nagy öregje, amely eltúlzott, túljátszott és bájosan-bugyután politikailag korrekt volt, mégis habossá turmixolta az emberben az adrenalint és képes volt megdolgoztatni a rekeszizmokat is. Mármint részenként cirka tíz percre, amikor is a hírhedt (és szuper, de inkább maradjunk annál, hogy A-)csapat konfrontálódott az aktuális szőnyegbe göngyölítendő diktátorral/drogbáróval/zsoldossal (előtte persze fél napig művelték a műhelyben a kisbuszt, öklelőbajusz meg páncélborítás ráhegesztésével lovagolva – teremtve? – meg az akkoriban nagyon divatos macgyveriséget). Minden elvitathatatlan erénye ellenére határozottan nem volt az évezred tévés teljesítménye, de tette a dolgát, az emberek pedig nézték és életben tartották öt hosszú évadon keresztül. Hollywood egyre elharapózóbb kóros ötlettelenségét látva nem is csoda, hogy a popkultúrából máig ilyen kiveszhetetlennek bizonyuló cím felé fordult a stúdiófejesek figyelme; ám az már határozottan sokkoló, hogy az effektekkel és pózolással való szemkiszúrás és értelemzsibbasztás helyett valami földöntúli indíttatásból kompetens és tehetséges kreatív csapathoz került a mozi tervezete. Mert a 2010-es A-Team bizony egy bitang jó akciófilm lett.
Effektekből meg pozőrködésből természetesen most is kapunk néhány metrikus tonnányi kóstolót, de kérem itt kötnek a hagyományok, amelyek egyúttal az elvárások tetemes részét is formálták, így ezt végképp nem róhatjuk föl a filmnek: egy Szupercsapat történet attól A-Team, hogy robbannak fölfele a dolgok és húzódnak szétfele a szájak. Az akciók valószerűtlenül nagyszabásúak és a karakterek ordenáré ripacsok, ahogy kell, sőt, az összkép nem hullik ki a néző ujjai közül, hogy csak egy-két mesterkélt akció- vagy humorjelenet maradjon meg belőle. Nem tudom, hogy úszhatnék meg egy ilyen kijelentést, de bevállalom: ez a mozi az utóbbi idők legügyesebben megírt akciófilmje, amelyben minden figura, minden párbeszéd, minden szín, minden poén (lásd a váratlanságának köszönhetően visítva röhögős CoD-utalást) észrevétlenül alkot egy, a lelkes nézőt maradéktalanul behálózó organikus egységet, anélkül, hogy izzadságszag érződne vagy felismerhetők volnának a legkopottabb dramaturgiai fogások. Ha nem is hibátlan, de mindenképp hibátlanul szórakoztató. Zseniálisnak azért nem nevezném, viszont abból a szempontból kimondottan bravúros, hogy egy sima, hovatovább buta B-film helyett, aminek érzésem szerint mindenki sejtette a bejelentése után, milyen átlag fölötti teljesítményt nyújt.
Paradox módon az egyetlen szóra érdemes gyenge pontnak azt tartom a filmben, hogy milyen görcsösen ragaszkodik az új csapat elsózásához az eredeti csapatként – legalábbis az acélosra hidrogénezett hajú Liam Neeson és a Mr. T-hez képest kínosan jellegtelen új Baracus figurája talán egy fokkal jobban működött volna, ha az új színészekhez jobban illő koncepció szerint kissé átszabják a jellemüket, vagy legalább a kinézetüket... esetleg találnak néhány színészt, akik tényleg hasonlítanak az eredetiekhez. Szépfiú és Murdock ellenben teljesen bevált: az előbbi megint sikeresen tenyérbemászó, akár az elődje, az utóbbival pedig ismét csak bebizonyosodott, hogy a District 9 Sharlto Copley-ja érdemeihez képest brutálisan alul van foglalkoztatva. A külsőségeket leszámítva egyik karakter – a mellékalakokat is beleszámítva – sem lóg ki a történetből vagy – ami még rosszabb volna – a hangulatból, pedig ez a két tényező egy igencsak vad menetet alkot, amelynek pörgéséből nem lett volna túlságosan nehéz kipenderülni bárkinek vagy bárminek, ami egy kicsit is rosszul van beleszőve a forgatókönyvbe. Ami azt illeti, a vége felé érthetetlenül elszaladt a rendezővel a flashback nevű versenyló, de ezt leszámítva dicséretet érdemel az erőfeszítés, amivel szinte fogásmentes gömbölydedre formálta a filmet, hogy könnyen csússzon le az ember torkán. Nincsenek nagy bukkanók a sztoriban, stilizált elnagyoltságát csak élvezni lehet; és nem forgatjuk a szemünket a karakterek interakciói láttán, mert az apróbb hiányosságok eltörpülnek az egyetemes szellemesség mellett, ami a produkciót jellemzi, és aminek nagyját főhőseink lehelik a történetbe. A sorozat könnyed hangvételének irányvonalához hűen komikus és túlmisztifikált egyéniségek el is lopják a filmet a cselekmény elől, de az ilyesmi miatt hülye lennék hőbörögni.
A cselekmény az akciócsapat megalakulásának viszontagságait regéli el. A film elején még mind a négy tag vadidegen egymás számára (leszámítva a Ranger-tetkók gerjesztette instant vértestvéri szimpátiát), aztán ugrunk néhány évet a közel-keleti hidegfrontra, ahol már közösen kivívott áldatlan hírnévnek örvendhetnek, feletteseik pedig nagyon nem. Meglepetésként aligha szolgáló felültetésük után szökevény státuszt varrnak a nyakukba, és innentől kezdve Hannibal mestertaktikus agyának és az ellenség kígyónyelv-forgásának pergő ritmusára szambáznak velünk végig a nagyon helyesen inkább cselek és csalárdság, semmint géppuskatűz dominálta történeten. Rá lehet mondani, hogy eredettörténet, hiszen csak az utolsó jelenetben néznek egymásra nagy cinkosan, hogy igen, mostantól szabadúszó szuperzsoldoscsapat leszünk – akár jöhet is a folytatások tömkelege (nana, szigorúan csak ha megtartják a nívót). Általában a lelkiismeretesebb műkedvelők nem kedvelik a művészeti alkotásnak többnyire még gúnyból sem nevezhető prequeleket, ezúttal azonban alázattal nyúltak hozzá az alapanyaghoz és modernizálták azt.
Remake-ként az utóbbi évek legjobbja, és akciókomédiaként számomra a The Loserst is csont nélkül lepipálta. Hogy néhány akciósnittben megszűnik a gravitáció, hogy Hannibal lehetetlenül jó informált, hogy a(z egyébként most, teszem azt a The Losersszel ellentétben, abszolút nem zavaró) szerelmi szál kihagyható lett volna, hogy Murdock túl őrült a működőképességhez katonaként és hogy Rosszfiú az elmúlt 23 év során elveszíthette legalább másfél tökét – mindez vagy megmagyarázható egy sokatmondó biccentéssel a cím irányába, vagy megbocsátható áldozat a szórakoztatás oltárán. Röhejesen szórakoztató – a lehető legjob értelemben. 3 és fél valóban valódi háromdés térhatású mozi / 5. Ha így folytatódik a tendencia, az igazvérű, laza humorú és keményöklű akciófilmek sorában harmadikként érkező The Expendables már valódi remekmű lesz. Legyen is.



[Potyabónusz régvoltról:]