Gé_A_eNn_É

Nincs is borostaőszítőbb egy jó kis biohorrornál, amely korunk ráktól, génmanipulációtól és belterjességtől gondos családfaépítéstől mutáns társadalmának a saját testétől való félelmeire épít. Illetve az emberi testtel kísérletező tudományoktól, mert hát a jó szándék is vezethet rossz eredményre, vagy csúnyára, vagy gyilkosra, és elég hozzáadni egy új ajakrúzs kifejlesztésére törekvő csapathoz egy darab elálló hajú, németes nevű őrült professzort, hogy holnap már egy új tömegpusztító vegyi fegyver kerüljön ki a laborból. A szilikon és a botox csodája múlóban, az Élet Vizét már a mesékben is többnyire lehetetlen szintetizálni, de mivel az ilyen-olyan szempontokból emberfeletti ember koncepciója bolygónk leépülése miatt / az új jégkorszak közeledtekor / 2012 küszöbén ma csillogósabb Szent Grál a tudósok szemében, mint valaha, az istenre való játék a legfelkapottabb homokozói időtöltés a féltucat doktorátussal rendelkezők (és a sci-fi írók) számára. Az atomról se gondolta volna senki, hogy egyszerre lehet annyi bajos és kiaknázható energia forrása, mielőtt legelőször elpárologtattak egy bombával Amazónia éves csapadékmennyiségével egyenlő tömegű tengervizet; itt volt hát az idő, hogy a biológiai eredetű nyűgökre is a legalapvetőbb szinten kezdjenek vadászni. Pontosabban fogalmazva ideje volt ebből csinálni egy horrorfilmet – talán nem az elsőt a témában, de a Kocka és a Cypher sajátos víziókat filmre égető rendezője miatt az egyik legígéretesebbet.

A Splice két szépreményű tudósának ugyan leginkább csak abból következtethető ki a zsenialitása, hogy milyen vakító fehér köpenyt viselnek, ám fiatal koruk, amatőr hozzáállásuk meg Adrien Brody éhkoppja ellenére is sikeresen kreálnak egy új létformát több állat génkészletének turmixgépbe hajigálásával. Lehet, hogy a kis izécske úgy néz ki, mint egy mikroszkopikus méretűről macskányira duzzasztott, kezdetleges felépítésű bacilus meg egy elázott tampon keveréke, a lényeg viszont a belőle kinyerhető szerves vegyi anyagok potenciális gyógyító képességeiben rejlik. Kezdődő Frankenstein-effektus ide, ingyen vöröszuhanyos fiaskó a sajtótájékoztatón oda, Brodyéknak eszükbe sem jut sikoltozva bezúzni az összes jegyzetüket és elmegyógyintézetbe vonulni (elvégre nem Lovecraft írta a forgatókönyvet); ehelyett némi meddő vita után az istenre játszást lecserélik hamisítatlan ádámévázásra, és saját maguk növesztik szép húsosra azt a tiltott gyümölcsöt. Persze jobb lett volna, ha előbb kiradírozzák a génszekvenciájából az agressziót meg az instakill skorpiófullánkot, de hát semmi sem lehet tökéletes, ha az embernek elvileg tökéletes kontrollja van a szóban forgó dolog keletkezésének folyamata fölött, nem igaz?

Színre lép az új prototípus, amit/akit földigiliszta- és tengeri szivacs-darabok helyett ezúttal csirke-, ember- és mittudoménmi-koktélból gyúrtak ebihallá – mindenesetre legalább a péniszfejet lecserélték rajta két segg-gerezdből álló pofikára. A v0.1-es puhatestű dizájnja egyszerre idegen, szimplisztikus és ötletes, és bár inkább egy földönkívüli teremtményt nézek ki belőle, mint különböző földi állatokat, laborszülte félsikernek sokkal hitelesebb kreatúra az új lénynél. Ez utóbbi bizarr – és mellesleg elpusztíthatatlan – embrióból csaknem xenomorf-verő rekordidő leforgása alatt, több fejlődési fázison keresztül humanoiddá válik, hogy összezavarja a tudósokat, előbb mert egészen embergyereknek néz ki, utóbb mert érett nőnek. A történet többet is kezdhetett volna a kreatúra labilis felépítésével és tisztázatlan értelmi-érzelmi tulajdonságaival, de végül is jobb, hogy nem ment át sima szörnyfilmbe.

Igazándiból nehezemre esik rásütni a filmre a horror vértől iszamos tartalomra vagy mélységes pszichológiai terrorra utaló címkéjét. Mindkettővel találkozunk benne, de a vérengzéses részek kissé olyan érzetet keltenek, mintha kötelező jelleggel toldották volna hozzá azokat a kész termékhez, a pszichothrilleres jeleneteket nézve pedig sokkal inkább (családi!) drámának tűnik a film, még ha annak betegebb is a szokásosnál. Dren, az emberi génekkel is rendelkező kis szörnyszülött idővel unalmasan emberszerűvé válik, és az is hamar nyilvánvaló lesz, hogy ha vadulást várunk a lassabb tempójú, egyenletesen hűvös-langyos légkörű filmtől, először el kell fogadnunk, hogy bárminemű akcióval felbukna az addigi hangulat is – mint ahogy ez be is következik a végén, amikor a készítők nem kifejezetten hatásos módját választják az ultimatív bestialitás kibontakoztatásának; bár a végkicsengés legalább nem hagy bennünket viszkető tenyérrel. Az idáig vezető út során megmutatkozik, hogy a tudóspáros érzelmi instabilitása legalább olyan hangsúlyos elem a személyiségükben, mint a szakmai kiválóság, meg hogy nem éri meg zavart individuumoknak abszolút hatalmat adományozni a művi életadás fölött, mert ha a tervezési folyamat nem is dől dugába, akkor majd a nevelési szakasz fog. (Úgy idéznék most Ian Malcolmtól, csak nem tudom, a természet kivédhetetlen agresszivitására vagy a káoszra vonatkozó szöveg illik-e ide jobban.)

A Splice-tól sokkal többet vártam, mint amit végül szállított, de közel sem nevezném rossz filmnek, esetleg csak gyengébbnek az áldásosnál bizonyos aspektusaiban, amelyekben, mint tabudöntögető, istenre játszós biohorror, féktelenül brillíroznia kellett volna a hangulati elemek fölöslegesen visszafogott adagolása helyett. Nem mintha olyan finomkodós, nyugdíjas dinamikájú mozi volna, sőt, gyerekkel vagy gyenge gyomrú akárkivel valószínűleg díjnyertesen rossz ötlet beülni rá. Nélkülük azonban talán érdemes megtekinteni, mert összességében egy becsületesen elkészített munka. 2.75 Denevérhermafrodita Nolan figyelmébe ajánlva / 5.

Interjúk a stábbal: