0
Ha az embernek (kormányügynöknek) netán ott lapulna is a zsebében a könyvtári bérlet és a tescós pontgyűjtő kártya között egy névre szóló, nagykutyák által szignált jogosítvány az emberkínzáshoz, akkor is vannak bizonyos tabuk, melyek áthágása helyett talán még Jack Bauer is inkább saját maga ellen fordítaná a katonai rugós kését. (Bár a 24 utolsó évadjának utolsó részeiben látott ámokfutása után már ebben sem vagyok biztos.) Érdekes kérdés, hogy az Unthinkable készítői a forgatókönyvvel való házalás során hány naprendszernyi követ forgathattak meg, mire találtak néhány pénzesembert a projektjükhöz; de az még érdekesebb, hogy miért is tűnik olyan hatásos filmnek egy másfél órás produkció, amiben cselekmény gyanánt egy vizuális prezentációval mellékelt vallatási gyorstanfolyam van lekényszerítve a torkunkon, és a keretkörettörténet ráadásul még csak nem is eredeti – jóllehet néhány karakter annyira az, hogy már-már az "annyira hihetetlen, hogy biztosan hiteles" esete forog fenn. Nos, hogy stílszerűen fogalmazzak, az öklendező-reflex is erőteljesebb a légzés ösztönénél, illetve a szeletelős-kínzós mozik is sikeresebbek a józan belátás által esetleg racionálisnak gondoltnál. Ilyen a világ: a kulturális/politikai/társadalmi kérdések sarokköveiről szinte mindenki imádja szétkürtölni vagy a véleményét, vagy a kérdéseit, és korunk szabad információáramlásának köszönhetően a paletta minden létező színében tündöklő válaszokat fog kapni. És én még mindig hüledezek rajta, hogy a legvérvörösebb reakció az USA kontra Közel-Kelet ügyében Hollywoodból érkezett a vetítővásznakra.
Michael Sheen elvesztette az Underworld 3-ban látott kemény fizikumát, szívóssága és lelkiereje azonban meghatványozódott: miután egy videóüzenetben bejelentette, hogy időzítőre kapcsolt atombombákat helyezett el különböző amerikai nagyvárosokban, hagyja magát elkapni az ilyen forró krízishelyzetekben nem éppen kesztyűs kezéről ismert kormány emberei által. Samuel L. Jackson összeakasztja a nemlétező bajszát Carrie-Anne Moss nemlétezőjével: míg az FBI-os nyomozónő a klasszikus aktatologatós-faliújságrafecnikettűzögetős módon szeretné megoldani az ügyet, addig a szakmájában géniusz és a ranglétrán érinthetetlen fokot elfoglaló vallató inkább a fogoly fájdalomküszöbét tologatná az elviselhetetlenség felé, az ő bőrét, húsát, körmeit, fogát és (Jaaajj!!!) fütykösét tűzögetné tele saját profi szadizmusának vérnyomot hagyó bizonyítékaival. Az alapfelállás egyszerű, és csaknem kamaradrámáshorroros jelleget kölcsönöz a filmnek, amennyiben gyakorlatilag az egész egyetlen helyiségben játszódik, néhány kormányügynökkel és katonával, meg a karnális nyárfalevélként remegő, székbe kötözött Sheennel az üvegfal túloldalán, akit serény, fűrészfogas fullánkú darázsként dong körbe Jackson, Moss pedig átlag hárompercenként kiborul az önuralmából, és négypercenként a mosdót látogatja. Nem lehet hibáztatni – sőt egy idő után még Sam is csatlakozik hozzá, meg esetleg a gyengébb gyomrú néző is.
A "jófiúk" preferálta kikérdezési módszerek hatásvadász jellegénél már csak azok durvasága hangsúlyosabb, annál meg csak Sheen karakterének emberfeletti fájdalomtűrése. A fickó amerikai állampolgár, de muszlim vallású, tagja volt az USA tengerészgyalogságának, ismeri a vallatási módszereket, manipulatív, okos és állhatatos – voilà, eszményi intellektuális ellenfél (és bicskanyitogatóan/üdvösen politikailag inkorrekt... de legalább a szokásosnál eredetibb), jóllehet elsősorban csak azért, mert pusztán fizikai terrorral lehetetlennek tűnik megtörni. Ha pedig mégis sikerülne, arra is van vészterve. Önként vállalt tortúrája némileg szükségtelennek tűnik (például valami okból csak egy napi kínzás után hajlandó közölni a követelményeit); ha végig egy mikrofon lapult volna a seggében vagy egy kamera egy üvegszemében, hogy a jó USA jámbor s bölcs diplomatáinak vériszamos valós arcát felfedje a vallatási procedúra folyamatának egy külső forráshoz való kisugárzásával, akkor azt mondom, volt értelme Jacksont elsápasztani a forgatókönyv rá eső részének elolvastatásával. Sheen figurája ordít ugyan, de egy idő után – ahogy egyre valószínűtlenebb lesz a kitartása – nem sokkal tűnik zsigerbemarkolóbbnak a szenvedése, mintha egy robot szétcsavarozását néznénk. Ezt szerencsére valamelyest kivédi a családi szál beleszövése – s ezzel el is értünk a tabus részhez, illetve a cím (Elképzelhetetlen) megindoklásához. Legyen elég annyi, hogy egy aránylag új megközelítést kapunk az alapvető emberi moralitás egyébként ódon tárgyköréhez, ami viszont nagyjából olyan végkifejletet szállít, ami se nem meglepő, se nem olyan merész, mint a film többi része. Persze ez már a másfél óra legvégén van, és a The End felirat előtt illő dolog nyugodalmas lezárást biztosítani a nézőnek. Meg aztán a stáblista közé is be van szúrva egy-két kép...
Szerepcserés trükkökkel támad a film: ahogy telik az értékes idő, a kínzott kerül nyeregbe, és az elején ájulással küszködő nyakkendősök fogják biztatni a fáradó kínvallatót. Csak Moss karakterének gerince nem kezd el kígyózni, hogy könnyebben haladhasson a kialakuló válsághelyzet sűrűjében. Az Unthinkable képes mély nyomot hagyni az emberben, még ha utólag visszagondolva nem is fedezünk fel semmi mélyebb mondanivalót a jelenetei között. Mocskosnak érezzük magunkat, miközben forognak a képek, mert talán megértjük a veszett kétségbeesést, ami Jacksonékat motiválja a terrorista felszabdalásában, ugyanakkor túl eltúlzottnak, szürreálisnak tűnik az egész, semhogy igazán nagyot üssön. Elmeosztályra való karakterek kérkednek személyiségük betegségével, miközben természetesen valamennyien csak jót akarnak. Titáni tabuk támfalaihoz zsúfolt dinamitrudakra folyik éleslövészet, de a sokkoló(nak szánt) megoldások többsége olcsó ízű, még ha működik is. Nem mondhatom, hogy mindenki nézze meg, de azt sem, hogy rossz film: 2 és fél passzentos szerep az új Supermannek (értsd: elhanyagolt mellékalak) / 5. Nehéz film olyanoknak, akik könnyen mondják magukról, hogy elviselik a mozis erőszakot, illetve hogy jól ismerik a kormányügynökös-terroristás filmek minden létező válfaját.