Akik nem mozognak otthon a modern képregények világában, talán meglepőnek találhatják, hogy az már közel sem csak a rikító színekbe bugyolált erkölcsbajnokok otthona, sőt aki viszolyog az exo-alsógatyás kiscserkészektől, az is nyugodtan nevezheti magát komikfannak, köszönhetően a zsáner nyitottságának a létező összes zsáner felé a világon. A Vertigo kiadó például direkt felnőtt közönségre építkezik kínálata provokatív, brutális, okkult és/vagy filozofikus hangulatú címeivel, ám időről időre jelentkezik valami kevésbé formabontóval, de nem kevésbé minőségivel is. A The Losers egy 2003-tól 2006-ig 32 füzetet megélt, a DC Comics egyik régebbi katonásdis képregényét napjainkba – és a napjainkban divatos dögös-laza hangvételre – átültető sorozat volt, amely, a kísérletezgető Vertigótól szokatlanul (azért csak kísérletezgessenek szépen a jövőben is), nem időnek előtte lett lefejezve mondjuk a rossz eladások miatt, hanem mindig is két-három éves futamúra tervezték, és egyszerűen vége lett a történetnek. Az ilyen kompakt sztorikat értelemszerűen klasszisokkal könnyebb nagyvászonra adaptálni, mint teszem azt egy Transmetropolitant (ebből HBO- vagy Showtime-tévésorozatot kérek, kösze), főleg hogy nagyrészt simanyelvű akcióról van benne szó végig, ami felüdülés egy Swamp Thing és egy The Invisibles fejezet között, meg aztán a mozikat általában gyönyörű kikapóssá teszi a nézők szemében egy-egy jól megkoreografált előzetesekkel bevezetett, cool kis lövölde (nem mellesleg az Avatar óta visszabarnult-visszaemberült Zoe Saldana is benne van – az egyetlen anorexiás, akit még az eye candy kategóriába sorolnék). A képregényből én csak két-három füzetnyit láttam, de azt hiszem, bepótolom a többit, is, mert a filmnél csak jobb lehet (az adaptációk ökölszabálya, ami bizony rengetegszer visszaüt a mozgóképes verzióra), a film pedig határozottan szórakoztató.
Ebből a moziból csak úgy süt, hogy egy évek során gondosan kidolgozott koncepció áll mögötte: a karakterekben és a konfliktusban is jóval több rejtett potenciál rejlik, mint amennyit 97 percben lehetséges volt megmutatni. Ez többnyire jó, mert érezzük a szereplők közti kapcsolatokat, meg hogy okkal nem kispályáznak, a film vége felé viszont lassan kezd leesni, hogy nemigen fog már változni az érzés, miszerint kispadra rendelt harmadikok vagyunk a figurák minden egyes dialógusánál és ütközésénél, aki legfeljebb sejtheti, de nem tudhatja, hogy valójában mi is áll ezek hátterében. Minden karakter egyedinek, karakternek tűnik, csak épp mindez nincs rendesen kihasználva, mert vagy nincs rá idő, vagy a dramaturgia törvényszerűségei pofáznak közbe, mellékszereplővé téve némelyeket. Ennek ellenére a csapat dinamikáját a jobbak közé sorolnám a buddy-filmek népes táborában, de kétségem sincs afelől, hogy a képregényben ez sokkal hálásabban van megoldva és kibontva, különös tekintettel a bandán belüli, elégtelenül megmagyarázott összezörrenésekre, árulásokra, pálfordulásokra – amelyekből nincs sok, de amikor megjelentek, egyből valami megjátszott csalafintaságra gondoltam, mert az hihetőbbnek tűnt, mint hirtelen és komolyabb látható ok nélkül így elvágni egy-két ennyire életbevágó szálat. De egye meg a fene, ez egy szándékosan elszállt, lőporos sablonokon keresztülvágott akciófilm: nem a történet nüanszaiban kell keresni az erősségeit, hanem a pörgés közepében. Továbbá nem könnyű különc, eredetibb főgonoszt alkotni sem anélkül, hogy rágósan klisés vagy nevetséges legyen, itt mégis egész jól sikerült.
Komédiás ebben az alternatív valóságban szintén leharcolt, szögesdrót-borostás, jószándékát csúnya eszközökkel elérő harcos, de a lelke mélyén hömpölygő sötét gonoszságot itt lecserélte robbanásveszélyes keserűségre és bosszúszomjra: egy Max nevezetű hadúr/fegyvernepper/szuperbűnöző az öttagú osztaga helyett sikeresen likvidál kéttucat gyereket, akiket Lúzerék a hadizónából igyekeztek kimenteni. A mészárlást persze rájuk kenik, így bujkálniuk kell, de ebben nem olyan ügyesek, mint a rohampuska-lóbálásban, és Saldana karaktere rájuk talál. Szerencsére ő nem a CIA-s halállistát érkezik megkurtítani a nevükkel, ellenkezőleg, fel akarja bérelni őket egy jó kis vendettára. Nem kell túl nagyot löknie a megszívatott, őrlődő férfiakon, hogy rávegye őket egy megtorló hadjáratra Max ellen, aki szónikus dezintegrátor-bombák gerjesztette CGI-jal akarja igazolni a sztori képregényes eredetét (amúgy jó és ijesztő ötlet tömegpusztító fegyverre, sőt még természetbarát is, bár nem kicsit túlzó). És ezzel elkezdődik a ziccert kapott éleslövedékek között járt tánc a simlis exkommandósokkal és Max gátlástalanságával meg zsoldosseregeivel.
A Vesztesek talán nem olyan fifikásak, mint Ocean tucatja, és nem olyan elvetemültek, mint De Niroék a Heatben, de a Szupercsapattal már ringbe szállhatnának a szórakoztató faktorukkal. És itt főleg ez a lényeg: A The Losers egy szórakoztató, laza, mulatságos film, körbehintve némi thrilleres körettel, megspékelve két-három humorbonbonnal, és színtiszta akciómoziként tálalva. Nem mintha különösképp jeleskedne az akciójelenetekben, de többnyire kreatív és szellemes. Clay, a kivénhedésben/túlveteránosodásban lévő alfahím önmarcangoló bizonytalanságát ugyan kissé túllihegték, a többiekre meg valamivel több rivaldafényt is pazarolhattak volna, de ez elnézhető. Hisz a The Losers nem csak az előzetesei miatt nem árult zsákbamacskát: már a képregény is csak a pörgő akcióról szólt, így aztán mindenki helyrerakott elvárásokkal ülhetett be eléje. Talán ezért is van az, hogy bár nem dobtam tőle át magam a szomszéd székre, egészen bejött a film. Nem lehetne sok problémánk egyetlen adaptációval sem, ha legalább ilyen színvonalat sikerülne megütni velük. Az átlagjóság sikerrel megugorva: 3 legkeményebb focicsapat / 5. Csak azt az éktelenül rusnya CGI repülőroncsot tudnám feledni...
Akik nem mozognak otthon a modern képregények világában, talán meglepőnek találhatják, hogy az már közel sem csak a rikító színekbe bugyolált erkölcsbajnokok otthona, sőt aki viszolyog az exo-alsógatyás kiscserkészektől, az is nyugodtan nevezheti magát komikfannak, köszönhetően a zsáner nyitottságának a létező összes zsáner felé a világon. A Vertigo kiadó például direkt felnőtt közönségre építkezik kínálata provokatív, brutális, okkult és/vagy filozofikus hangulatú címeivel, ám időről időre jelentkezik valami kevésbé formabontóval, de nem kevésbé minőségivel is. A The Losers egy 2003-tól 2006-ig 32 füzetet megélt, a DC Comics egyik régebbi katonásdis képregényét napjainkba – és a napjainkban divatos dögös-laza hangvételre – átültető sorozat volt, amely, a kísérletezgető Vertigótól szokatlanul (azért csak kísérletezgessenek szépen a jövőben is), nem időnek előtte lett lefejezve mondjuk a rossz eladások miatt, hanem mindig is két-három éves futamúra tervezték, és egyszerűen vége lett a történetnek. Az ilyen kompakt sztorikat értelemszerűen klasszisokkal könnyebb nagyvászonra adaptálni, mint teszem azt egy Transmetropolitant (ebből HBO- vagy Showtime-tévésorozatot kérek, kösze), főleg hogy nagyrészt simanyelvű akcióról van benne szó végig, ami felüdülés egy Swamp Thing és egy The Invisibles fejezet között, meg aztán a mozikat általában gyönyörű kikapóssá teszi a nézők szemében egy-egy jól megkoreografált előzetesekkel bevezetett, cool kis lövölde (nem mellesleg az Avatar óta visszabarnult-visszaemberült Zoe Saldana is benne van – az egyetlen anorexiás, akit még az eye candy kategóriába sorolnék). A képregényből én csak két-három füzetnyit láttam, de azt hiszem, bepótolom a többit, is, mert a filmnél csak jobb lehet (az adaptációk ökölszabálya, ami bizony rengetegszer visszaüt a mozgóképes verzióra), a film pedig határozottan szórakoztató.
