Gé_A_eNn_É

A Pixar első egészestés animációja volt a legelső, teljes egészében számítógép-renderelte mozifilm, de a kísérleti státuszban lévő technológia jelentette kitaposatlan ösvény körülményes járhatósága és a hatalmas nézői-szakmabeli elvárások sem tudták őket megakadályozni abban, hogy Bábel tornyának mérnökeit is lepipálják azon bizonyos léc jóóó magasra helyezésével. Sőt, a Toy Story 2-vel is elérték az előd színvonalát, ami már önmagában nem kis teljesítmény a tűzrevaló folytatások gazdag történelmében, főleg hogy azon kívül bizony nem sok más alkotásnak sikerült a Játékháborúk általános minőségének közelébe tornáznia magát. Nem tagadom, hogy nosztalgikus szálak fűznek a TS1-hez, mégis ököllel verném az asztalt őszinte felháborodásomban, ha valaki kizárólag ennek tudná be elragadtatottságomat a film iránt – egész egyszerűen egy remek műről (sőt remekműről) van szó, kiválóan megírt karakterekkel és történettel, amely még zseniálisabbnak hat annak fényében, hogy gyerekjátékokat szerepeltetve is legalább annyira szól a benőtt fejelágyú közönségnek, mint a kicsiknek (ezt a filozófiát a Pixar azóta is szeretőbb becsben tartja minden más stúdiónál). A TS stílust teremtett, elsöprően népszerűvé tett egy technológiát és lehetőséget adott a Pixarnak a tovább működésre – de elsősorban nyers filmes ereje az, amiért emlékszünk rá, aminek köszönhetően fölébe tornyosult versenytársainak és megmutatta, hogy lehet ezt máshogy is, lehet ezt jobban is minden téren.

Ha valamit az egekbe magasztalunk, annak megvan a veszélye, hogy nem csak minden mást beárnyékol számunkra (gyakran bizonyos szempontokból igazságtalanul), de a trónjára törő saját folytatásait is, főleg ha azok kerek tizenegy esztendővel az előző epizód után jelennek meg, teljesen más mozis kultúrában, javarészt új kreatív elmék jóvoltából, ráadásul gyanús módon a Disney pénzügyileg egyik (ha nem a) legsikeresebb sorozata vérvonalának továbbvivőjeként. A sekélyes animációs mese-dömpingben evickélve még remélni is naiv butaságnak tűnik, hogy majd épp a következő film lesz maradandó/kiváló/nagyobb kivetnivalóságok nélkül szórakoztató, de néha még a legoptimistábbaknak sem kell törvényszerűen kiverni a metszőfogukat, amikor pofára esnek. Amit ki akarok hozni ebből a cirádából, az a következő: a Toy Story 3 eddig a legzseniálisabb mesefilm, amit esélyünk lehet látni idén, egy éve, évek óta, sőt – hogy kétélűbb túlzásokba azért mégse essek – kvalitásával olyannyira egy magassági szinten mozog az első kettővel, mintha precíziós lézerrel szabták volna méretarányosra. Hiába, Buzz nagyon tud a sugárfegyverével.

A sztori nem ragad le '99-ben, ehelyett nagyot markol, és a felnőtté válás egyik legfontosabb aspektusát bontja ki gyönyörűen: a személyes áldozatok szükségességét. Andy egyetemre készül, a játékaihoz már évek óta nem nyúlt, Woodyék pedig a lehető legérettebb módon tanakodnak a lehetőségeiken – mármint miután fáradhatatlan, olcsó trükkökkel igyekeznek felhívni magukra gazdájuk figyelmét. Vagy a padlásra kerülnek, vagy a kukába, esetleg eladják vagy eladományozzák őket – ami persze nem tetszik nekik, de a gyerekjátékság nem jelent automatikusan gyerekességet is: hőseink tisztában vannak, mindig is tisztában voltak a kor jelentette problémákkal, és hogy az embercsemeték tizenegy-két év fölött  egyre inkább hanyagolni fogják őket. Amivel nincsenek egészen képben, az a napközi fogalma, ahová szánják néhányukat, Andy titkon érzett kötődése régi barátai iránt (mindig megrémisztett, milyen mániákus szerelemben él ez a kiskrapek a műanyagdarabkáival), meg Woody testvéri szeretete a fiú iránt, amely mintha erősebb volna még a játéktársai irányába gyakorolt gondoskodásnál is.

Nem fogom pontokba szedni a történenet, először is mert ezt a filmet mindenkinek látnia kell, másodsorban pedig mert rendkívül komplex, rengeteg témát érintő, egy sor végletes hangulatot megpendítő, s mégis zökkenőmentesen folydogáló, zseniálisan hatásos sztoriról van szó. A film a maga 103 percével a leghosszabb Toy Story, de még így is lehetett volna hosszabb, annyira jól szuperálnak a néző érzelmeinek manipulálását célzó eszközei. Az első percekben kielégíthetetlennek tetszően szkeptikus voltam, viszont minden egyes jelenet biztonsággal szállította a lehető legjobb élményt, és pontosan azt a reakciót keltette bennem, amit az íróbrigád és a rendező eltervezett – legalábbis remélem, hogy nem a véletlen fortélya, hogy ezt nevezhetem nagyon régóta a legokosabban szellemes és legmélységesebben megrendítő filmnek egyaránt (a Defendor eddig melegíthette elő a trónt a TS3 fejedelmi ülepének; azért szép munka volt). Ha mégis, Pixarékkal fogom kitöltetni a lottószelvényeimet.

A történetben nyoma sincsen erőltetettségnek, banális megoldásoknak, hiteltelen élethelyzeteknek vagy unalmas félperceknek. Ha el is kezdtem sejteni, mi jön a következő snittben, a film képes volt felülmúlni minden várakozásomat a dolog tényleges megvalósításával, elég volt hozzá egy humoros közbeszólás, egy ügyes utalás vagy valami hasonló apróság. Ha sablonosság árnyéka vetült a sztorira, a lehető legkellemesebb fuvallat űzte tova, és kényelmes megoldások helyett végig fényes kreativitás jellemezte a cselekményt. Az új szereplők ötletesek – noha az új "főgonosz" játék kábé minden szempontból ugyanolyan, mint a második rész aranyásója, valahogy mégis újszerűnek hat –, a régiek alig változtak, Woody atyáskodó, aranyszívű hangulatember, Buzz józan fejű becsületlovag, és az egész teremtett világ úgy klappol, mintha az idők kezdete óta ilyennek szánták volna – vagy mintha a forgatókönyvet rögtön a TS1 után körmölték volna spirálfüzetbe. Nem csak hogy a játékos mikroverzum nem vesztett hangyányit sem a hangulatából, de a készítők által a világhoz hozzáadott új elemek sem lógnak ki a képből. A humor, a mondanivaló, az érzelmi töltéseket gerjesztő konfliktusok, a mozivilág egyik legeredetibb karakterbandája és megannyi egyéb természetű, csiszolt-olajozott komponens ismét csak egy helyre került, és szem nem marad szárazon a végtermék láttán: a mozis szakikat a film bravúros felépítése fogja elérzékenyíteni, a gyerekeket a hozzájuk közel álló világ fakasztja örömkönnyekre, a felnőtteket pedig az emlékek és a végkifejlet elemi ereje rendíti meg. Ha a szobában most végigcsapkodom az összes ingóság és fal tenyérnyi sima felületét, az sem volna elegendő taps ahhoz képest, amit Toy Story 3 érdemel.

Elképzelni sem tudtam volna ennél helyénvalóbb befejezést a sorozatnak. Olyan jó záróakkord volt, hogy őszintén remélem, nem lesz belőle negyedik rész, mert most meg azt nem tudnám elképzelni, hogy az felérhetne a TS3 színvonalához; ez van. A film gyönyörű lezárása Woodyék történetének Andy játékaiként, és bár az epilógus meglebbenti a jövő lehetőségeit (a legutolsó kép pedig, amit látunk, pazar farkába harapás az első film első képének), kár volna egy sima folytatással visszamenőleg kevésbé erőteljessé tenni a TS3 drámai mellékzöngéjét. Persze lehet, hogy mégsem. Könnyen lehet, hogy a Pixarnak ismét sikerülne előhúznia valami rendhagyó káprázatot az ingujjából, amitől megint felötlene a rajongó fejében a csöppet hálátlan kérdés, hogy "mi a retekért kell ezeknek bármi mást csinálniuk Toy Storyn kívül?!". Lehet, de egyelőre semmi sem biztosabb egy dolognál: a TS3 egy kitűnő film. Négykézláb rohanj megnézni, ha úgy egy másodperccel is gyorsabban érsz a moziba. 5 retinába égett spanyol párzási tánc (Made in China) / 5.