Zombieland
Posted: 2009. október 18., vasárnap by damoqles in Címkék: 3/5, akció, horror, humor, mozi, vélemény
0
Mostoha sorsa van a zombis/szeletelős (tucat)horrorfilmeknek az én ítélőszékem előtt. Valamelyest már tagadhatatlanul unalmassá kopott alapötletük Romero rendhagyása óta nélkülözi az eredetileg oszlopos elemnek szánt fogyasztói-társadalmi szatírát, illetve nem tud újat mondani a témában. A lassú, ostoba élőholtak, melyeket egyébként is csak addig kell túlélni, amíg a természetes szövetbomlás el nem kezdi tenni a dolgát, még gyorssá és fertőzővé tételükkel sem érhetik utol eredetiségben és félelmetességben a huszadik század többi hírhedt moziszörnyét. Ha egyszer beüt a zombigeneráló apokalipszis, nem sok lehetséges forgatókönyv marad, ami szerint a cselekmény folytatódhat: túlélők mennek innen oda hordákkal a nyomukban, az élelem és a lőszer fogytában, a mellékszereplők sorra esnek el, a legnagyobb gázsijú színészpár pedig attól függő katarzist kap a végén, hogy mennyire toleráns az adott filmstúdió a nem-happy endre. Már írtam egy párszor, hogy szeretem a poszt-apokaliptikus meg horrorisztikus dolgokat, viszont a zsáner jellegzetességeinek pusztán a zombivészre való leszűkítése az én olvasatomban elhibázott, s redundanciával, sablonsztorikkal fenyegető lépés, ritkán ér szerencsés véget. Kétségtelen, hogy léteznek tiszteletteljes kivételek, a tompa klónok többsége azonban eléggé nyilvánvaló, és kellemes meglepetést már szinte csak a komédiába hajló hangvételű filmek okoznak. Nem mintha ezek mutatnának valami eredetit zombi-ügyben, de legalább nem várják el komolyan, hogy bütyökig rágjuk az ujjainkat a tántorgó vérengzők témájának n+1. iterációján.
A Zombieland a benne feltűnő tetemes menyiségű tetemmel, kiontott vérrel és kitépett hússal sem takargatja, hogy vígjátéki babérokra tör. Abból a fajtából való, amin először csak nézünk, hogy a cselekmény keretén belüli poénokon vagy a filmből való kikacsintásokon kell-e nevetnünk, aztán leesik, hogy agykikapcsolós mozi, és minden a helyére kattan.
A főszereplő egy jeles puhapöcs, aki a szigorúan vett, gyávasággal határos óvatossága révén élte túl valahogy a káoszt. Nem beszél hülyeséget, amikor elővigyázatosságra inti az efféle nevetséges tesztoszterongátakra fittyet hányó második főkaraktert, bár talán hatásosabb volna az igyekezete saját maga vicces figurának beállítására, ha nem narrálná is egyben a történéseket, ezzel mintegy elvéve a spontaneitás pikantériáját. A másik főszereplőt Woody Harrelson alakítja, így aztán nem meglepő, hogy egy féktelen bumburnyákról van szó, akinek élet- és túlélésfilozófiája a társául szegődött kölyökével szemet bántóan éles kontrasztot alkot, de azért – hogyafenébene – helyén van a szíve, és idővel magyarázatot kapunk enyhén szuicid hajlamaira is. Van még két természetfelettien irritáló természetű lány, akiket valahogy nem sajnáltam volna a zombisereg emésztőnedveitől, meg egy olyan váratlan cameo egy annyira oda nem illő személytől, hogy az ember már-már ugrik is ki a moziszékből, hogy most azonnal lecsekkolja imdb-n, mi a túrós tévedés is folyik itt. A történetről annyit, hogy aki életében már végigült legalább egy fél zombihorrort, az kilencven százalékos bizonyossággal ki tudja következtetni a lényegét (azt a bizonyos cameót kivéve, hacsak nem adagolta magát túl tudattágítókkal); mínusz két-három tolongós akció