G.I. Joe: The Rise of Cobra
Posted: 2009. október 23., péntek by damoqles in Címkék: 1/5, akció, mozi, sci-fi, vélemény
0
Kölyökkoromban nem volt sem Transformers, sem dzsíájdzsó babám, ennek ellenére szeretném azt hinni, hogy filmjeik megítélésébe nem zavar bele a mélyre száműzött, régvolt sértettségem a szülőkre és irigységem gyerekkori haverjaimra. Tulajdonképpen még hálás is lehetek, hogy nem fűz gyengéd nosztalgia (újabb) két olyan jellegű termékhez, amik felnőttebb fejjel már csak – mondjuk ki – büszkén felvállalt észveszejtő gagyiságuk miatt képesek némi zavaros tiszteletettel vegyes, hitetlenkedő csodálatot kelteni bennem. Nincsenek előítéleteim a magukat autónak álcázó földönkívüliek és a hájtek szupermilitáns megapatrióta világrendőrség ötlete ellen – bár most így leírva feltűnik, hogy akár lehetnének is (persze pár szóba tömörítve mi nem hangzik banálisan?)–, egyszerűen csak nem az én stílusom. Viszont ha ikszszázmilliós hollywoodi blockbusterek készülnek belőlük, nehéz őket figyelmen kívül hagyni. A G.I.-nál még az sem áll, hogy Michael Bay neve a rendezői/produceri széken a megfelelő vágányra terelné az elvárásokat, idő előtt likvidálandó a csalódást és kitessékelendő a célközönség soraiból a hatásvadász coolság megvetőit vagy unóit: a The Rise of Cobra kreatív tímjének semmi köze nem volt a Transformerséhez, már kivéve azt, hogy ez is egy gyerekjátékon alapszik, amihez képest túlopntúl komolykodós és túl nagyszabású. A rendező, Stephen Sommers előző munkája azonban a Múmia sorozat és a Van Helsing volt, ami, ha lehet, még kétesebb renomé – és így vissza is lyukadtam oda, ami a lényeg: miért várok megváltást minden olyan mozitól, amiről már előre tudom, hogy előbb tépném ki a látóidegeimet szálanként, mint hogy őszintén kijelentsem, tetszik?
Nem, “megváltást” látványfilmtől ugyan határozottan nem várok, a változatosság kedvéért beérném egy szolid filmélménnyel is. Egy mozival, ami nem a számítógépes effektjeivel akarja leolvasztani az agyamat, hogy aztán esélyem se legyen észrevenni a történeten tátongó lyukakat, hanem mondjuk fordítva. Hülye helyzet, amikor szemelvényeket kéne kiragadnom belőle, hogy mi nem tetszett, mi nem volt olyan rossz és mi dagasztotta ki az ereket a halántékomon benne, hiszen konstruktív nemigen lehetnék vele: még ha filmtörténeti klasszikus is sült volna ki belőle, a G.I. Joe koncepció miatt akkor sem tudnék rá gondolni kesernyés szájíz nélkül. Szerencsére a forgatókönyvírók tisztában voltak vele, hogy milyen alapanyagból is kellene megvenniük maguknak a CGI-orgiráravalót, ennek megfelelően nem aprózták el a megalomán akciójeleneteket, sőt kizárólag a csillivilli csihipuhira építkeztek. Naná, ez nem meglepetés egy akciófilmtől, de a hogyanja bizony erősen sántít néhol, és most nem is csak a röhejesen túlpörgetett tűz- és pengepárbajokra gondolok... hanem például a Crysisből csórt nanoruhára, a Star Warsot idéző (mit idéző, kesztyűjét a pofájába vágó) “űr”csatára, a rém eredeti nindzsákra, a még rémebben eredetibb rossz jókislányra, a kihagyhatatlan fekete poéngyárra, az emberemlékezet óta legdebilebbre sikeredett családi bosszús / világuralomra törési szupergonoszmotivációra, estébé és estébé. Beismerem, a CGI-ban tényleg nem találtam kifogásolnivalót, hacsak nem azt, hogy milyen anyagra lett elkoptatva az a többtucat billentyűzet; viszont ez utóbbin elborzadva nem is igazán vitt rá a lélek, hogy a film még egy aspektusában hibákat keressek. Már az első jelenet is bőven betett az Ellenség romlottságának középkorig való visszavezetésével, mert hát hú, de gerinctelen gonoszember már, aki ennyi generációra visszamenőleg koponyákkal díszítheti a családfáját a kandalló fölött! Ekkor kellett volna abbahagynom, a negyedik perc tájékán. (Rohadt mazochizmus!)
Azt hiszem, túl szigorú vagyok a filmmel szemben. Minden józan gondolkodású ember tudja, mire számítson, ha egy G.I. Joe című mozira ül be, szóval nem kizárt, hogy sokaknak tetszett a produkció, mert a G.I. Joe-ság védjegyeit, a dögös technikai és hadászati dolgokat valóban sikerült egész jól átültetnie a huszonegyedik századba; én csak azt sajnálom, hogy a készítők minden vért a látványra pazaroltak a pucájukból, történeti szinten vagy a karaktereknél viszont unalomig ismert sablonokhoz nyúltak. Nyilván a név kötelez, és a szereplők egyikének-másikának a rajzfilm meg a képregények óta adott a jelleme, nem tudom, én csak azt sajnálom, hogy megint elfolyt egy csomó pénz egy sekélyes, teljesen feleseleges, redundáns tartalmú egynyári mesére ahelyett, hogy valamilyen álomgyári fejes mondjuk Neill Blomkamp kezébe nyomta volna a csekkjét, hadd szárnyaljon a fantáziája. Mindegy, részemről ez 1 rengetegegyedik Eiffel-torony-halál / 5. Ígérem, ha lesz második rész, még egyszer meggondolom, hogy írok-e róla valami ilyesmit, már ha egyáltalán rávisz a rossz lélek, hogy megnézzem. Most pedig gyorsan bevallott szubjektivitásom pajzsa mögé bújok...