Gé_A_eNn_É

Zsinórban akadnak az ujjaim fésűjébe a híresebbnél híresebb japán animációs egészestések, szóval miért is ne hagynám, hogy meggyőzzenek az ügyüknek és elhitessék velem, hogy a sorozat-variáns(oka)t is érdemes lesz megnéznem? A Cowboy Bebopról már rengeteg jót hallottam, de őszintén szólva akkor is bepróbáltam volna előbb-utóbb, ha csak negatív visszhangokat gerjeszt: alapötlete nagyon hasonlít a Firefly koncepciójára (pontosabban fordítva, a keltezés évszáma alapján), a Firefly pedig ugye a tévézés hosszú és egyre laposodónak tűnő történelmének egyik legfényesebb ékköve, sőt az egyik legmagasabb koronatüskéje. Egy űrhajón az (anti)utópisztikus hatalom világai között repkedő számkivetett vagy simán különc zsoldoskompánia, laza hangulat, poénos jelenetek és vérkomoly összecsapások? A régi vadnyugatot idéző sci-fi környezet, erős (többek közt) ázsiai (kulturális, nem csak a cyberpunk elemekből következő) befolyással? A zeneiség oszlopos szerepe a légkörteremtésben? Szellemesen és intelligensen kialakított történetek és karakterek? Még szép.

A film nem egész százhúsz perces, még egy közös pontot szolgáltatva a Firefly mozijával, a Serenityvel. Ahhoz hasonlóan ez is élvezhető az előzménysorozat ismerete nélkül, noha nyilván kismillió utalás és szereplői/háttérvilági jellegzetesség marad felfedezetlenül, de legalább ím egy újabb ok, miért nézzük meg ismét a filmet valamikor a jövőben. Optimális esetben nem annyira a távoli jövőben, mint amikor a Cowboy Bebop cselekménye játszódik, addigra ugyanis az emberiség elhagyja a titáni katasztrófaövezetté nyilvánított Földet és áttelepül a többé-kevésbé élhetővé terraformált többi planétára és holdra. A moziban a Marson találkozunk a kovbojsapka-hajú Spike Spiegellel és autonóm egyéniségekből álló, egymással laza professzionális és még lezserebb baráti kapcsolatot ápoló csapatával. Spike-ék "cowboyok": az emberiség 2060-as évekre exponenciálisan kiszélesedett, állami hatóságokkal már egyszerűen lefedhetetlen élőhelyének szerződéses fejvadászai, Lorenzo Lamas-stílusban. Az anime egyetemes törvényszerűségei szerint Spike egy lusta, a hasával gondolkodó, néhány kerekének és több meglévő tengelyének híján lévő, aranyszívű figura, ellenben kiváló pisztolyhős és táncos harcművész; barátai/kollégái közt meg egy atyáskodó kötelező néger (pardon) melák, egy holdkóros számítógépzseni kölyök, egy, a kelleténél több lében kanál femme fatale (nos, a sorozatban talán ez a szerepe, de a filmben rajta kívül lesz még egy), és egy kutya található, aki sokszor értelmesebbnek tűnik kétlábú lakótársai összességénél. A környezet egyszerre idézi elénk a kortárs metropoliszok nyüzsgését (apropó, a főcím alatt mintha a való világbeli New York Cityt látnánk, ami zavart keltő átdörömbölés a negyedik falon, mozinál főleg) és egy futurista világ távlatait, melyekből a technológiai lehetőségek legijesztőbbikét egyből ki is használja egy Jézus-kinézetű és Roy Batty-természetű terrorista, amikor ismeretlen kórságot robbant a levegőbe egy forgalmas sztrádán. Spike-ék természetesen a balszerencsének és saját makacsságuknak hála még annál is alaposabban belekeverednek a fajirtással fenyegető őrült dolgába, mintha egy centrifuga segítségét vették volna ehhez igénybe. Ami ez után következik, az az egyik legenergikusabb akciójelenetekkel és legprecízebben kimért feszültségkeltéssel operáló cselekmény, amit rajzfilmen csak láttam.

A történet halálkomoly kérdésekkel foglalkozik, vallási fundamentalizmust, nihilizmust és egy beteg elme sötét sarkaiban pislákoló tébolyt állítja szembe a főszereplők kérdéses pozitív és letagadhatatlan negatív jellemvonásaival, mindezt a sűrű elegyet hanyagul komolytalan, humoros jelenetekkel higítva szórakoztatóvá. Sokkal kevesebb benne a pozőrködés, mint gondoltam, illetve hát a karakterek egyéniségének eltúlzottsága, a művészieskedő audiovizuális beállítások meg a percenként a filmkockákra engedett dzsessz-zene abszolút működnek, és nagyon illenek a film tematikus jellegéhez. Főleg a zene az, ami plusz legalább egy réteget kölcsönöz a mozgóképnek. Nem tudom, bebop-e a muzsika, vagy hogy Dizzy Gillespie mit szólna a klasszikusabb számok között felhangzó popzenés részekhez, de nekem egészen leesett az állam (fülcimpám?), olyan remekül összeállnak egy sajátos egésszé. A fantasztikusan koreografált harcok és üldözések a hanganyag nélkül valószínűleg jóval kevésbé tűnnének hatásosnak, mint ahogy a zenével rímelő képi és természetbeli lazaság is összetéveszthetetlen és imádnivaló köntösbe bújtatja a filmet. Ha a sorozat is ilyen feelgood módon képes egész durván tarantinós sztorik elmesélésére, épp most nyert magának egy új nézőt és potenciális rajongót.

Az animáció magasan átlag feletti, nem is beszélve a különböző kultúrák és korok egyediségeit ötvöző dizájnról. A karakterek egytől egyig hitelesek, a dialógusok nem forgatókönyvízűek, a poénok nem elcsépeltek vagy erőltetettek, a sztori nem siklik ki a végig egyenletesen zökkenőmentes kerékvágásából. A hangulat kissé álomszerű, kissé videoklipes, néha sokkolóan brutális behatásokkal fűszerezett, és nagyon hatásos. A történet tanulságát az alkotók talán vehemensebben igyekeznek letolni a torkunkon a kellemesnél, és epilógus gyanánt is kurtán-furcsán hat az a szimpla filmszakadás, de mindez nemigen árthat az összképnek. Nem mondanám, hogy zseniális filmről van szó (azt esetleg a sorozat után, azzal együtt fogom írni, ha hozza ezt a szintet), de ilyen elemi erővel szórakoztató, egyszersmind elgondolkodtató filmet nem lát az ember minden nap, vagy héten, vagy évben. 4 nano/bioterrorista begolyózás / 5.

Előzetes:

Sőt...: