The Road
Posted: 2010. január 27., szerda by damoqles in Címkék: 2/5, dráma, mozi, thriller, vélemény
0
Viggo Mortensen szikárabb, mint kétheti futás után a rohani pusztán Aragorn korában; és bár még egy éhes szájat vonszol maga után a világégés törmelékein át, és bár messze a tisztázatlan okokból elérni kívánt délkeleti partvidék, és bár az nem okoz neki gondot, hogy naponta ráedzze a kölkét, hogyan vegye szájába a revolver csövét végső megoldás címén, a planéta utolsó kétlábú létformáinak szükségszerű kannibalizmusára nem és nem lehet őt rávenni, pedig a földrengések alapján még a bolygónak is korog a gyomra. A ki nem elégített éhség vezérmotívuma végigvonul a filmen: nem csak a szereplők szenvedését határozza meg, és a rövid ideig tartó jólétük természetét (ti. [spoiler] szó szerint belebotlanak egy konzervkajával kibélelt miniatombunker már vagy tíz éve földdel és gazzal befedett fedelébe), de a néző is nagyjából a stáblistáig várja, hogy valami értelmes, élvezetes dolog süljön ki ebből a könyvadaptációból, a látványosan öncélú, minimalista, szenvelgéses kamaradrámán felül. Mert ez elsősorban bizony könyvadaptáció: a tonnányi kínosan halk és kínszenvedéses arccal előadott, ebből kifolyólag nyilván rém drámainak szánt, ugyanakkor semmiről sem szóló párbeszéd biztosít róla bennünket, hogy mindez olvasva valószínűleg nagyságrendekkel megrendítőbb és emészthetőbb lehet, közben viszont a mozgóképre meredve csak azon tudunk gondolkodni, mégis miért kéne (spoiler) gyászolnunk a totálisan értelmetlen öngyilkosságot elkövető asszonyt (Charlize Theront díjazni kéne -- nem hiszem, hogy három arcizmánál többet megmozdított volna az egész film alatt, kivéve a szülésjelenet agóniáját), miért kéne szurkolnunk a főhősöknek, hogy elérjenek a ki tudja, hová, miért kéne lelket facsaró személyes drámát látnunk a kétszavas beszélgetésekben stb. Díjazom az apa-fiú kapcsolat szélsőségeinek bemutatását, de talán közelebbről kellett volna ismertetniük a karaktereket, hogy karakterek legyenek, ne papírmasé, idegen és hideg statiszták.
A posztapokaliptikus zsánernek van néhány alapvonása. Amelyik film szolgai módon, ötlettelen kizárólagossággal használja fel ezeket, talán bizton nevezhető Mad Max- vagy Fallout-koppintásnak, ellenben attól a filmtől, amely a környezetet puszta díszletként kezeli a dramaturgiai elemek mögött, elvárható volna, hogy karakterei kapcsolatában és/vagy a történetében villantson akkorát, ami méltó kitűzött céljához. A The Road számomra meglehetősen gyenge próbálkozás minden tekintetben, de legnagyobb csigolyára esését az "unalmassággal való feszültségkeltés" kategóriájában produkálja. Mintha a rendezőnek csak a Nem vénnek való vidék filmes eszköztára lebegett volna a szeme előtt egyedüli mintaként. A visszafogott thriller-jelleg működik kortárs környezetben, egy sötét bűnügyi kálvária keretein belül, de egy fiktív, emberevő torzszülöttekkel teli, a szükségesnél több, ráadásul kihasználatlan misztikumtól homályos színtértől többet vártam volna, mint egy egyszerű A-ból B-be jutás történetét (Persze miért nem vetek egy pillantást a címre, mielőtt kritizálok, ugye?), térben-időben elöl-hátul kidolgozatlan fehérséggel. Nem akarom egy műfajra kenni a The Road csiszolatlanságát; egy komolykodós posztapokaliptikus nagyjátékfilm azonban nem attól lesz hangulatos, "mccarthy-i" és/vagy Oscarra jelölhető, hogy semmi posztapokaliptikus-specifikus nem történik benne, sőt semmi izgalmas, félelmetes vagy váratlan. Nem mintha nem lenne benne néhány felkavaró momentum, de ezek szépen elkülönülnek a film többi részétől -- nem befolyásolnak semmit, nem igazán van róluk szó, nem módosítják a főszereplő páros útját. A film végén bemutatott, a legleheletnyibb végecsavart is nélkülöző deus ex machinánál pofátlanabbul esetlegesebbet és ordítóbban oda nem valót pedig még aligha láttam.
Sejtettem előre, hogy nem pattogatott kukorica és popsikóla mellé készítik ezt a mozit, de nem gondoltam volna, hogy azért fog nehezemre esni a végignézése, mert a sajgásig elfáradnak a szemhéjaim a héraklészi el-nem-alvási erőfeszítéseim folytán. Afelől nincs kétségem, hogy a (mellesleg Pulitzer-díjas) regény akár egész zseniális is lehet, legyen bár posztapokaliptikusabb a filmnél vagy sem; ám afelől sincs, hogy léteznek könyvek, melyeket ajánlatosabb nem megfilmesíteni. Ez így kevés volt nekem; az elvárásaim, sajna vagy nem sajna, áttetsző palacsintává lapították a végeredményt. 2 félmérföldnyi mártózás a radioaktív habokban egy fáklyapisztolyért / 5.