Gé_A_eNn_É

Kedvenc crpg-sorozatom (már ami az első két részét illeti) új fejlesztők által új közönségnek készülő új része pár héttel megjelenése előtt megkapta a demóját. Ez alapján valami lélegzetelállítóan igénytelen munka, ráadásul még a grafika is csúnyácska, pedig eddig legfeljebb az tűnt ígéretesebbnek a nem-hivatalos-de-hű Gothic-utód, a Risen tetszőleges aspektusánál. Nem is tudom, amelyik játék úgy kezdődik, hogy a fiatal Stephen Kingről mintázott főhős premier plánban le akarja csókolni az interaktív szórakoztatóipar történelmének legrusnyább nőalakját, ott bajok vannak. A párbeszédeknél a figurák minden létező arcizma rángatózik, csak az nem, amelyiknek kéne, a fizika csodáit sajátosan lemodellező engine pedig rögtön bevezeti az ugrásnál befigyelő Hold-gravitációt, meg a háztetőszörfözést mint új közlekedési módot. Nem klappol ez, még simán programként sem, nemhogy játékként, neadj'Innos művészi teljesítményként, vagy egy régi aranykorát a fellegekben sütkérezve töltött széria folytatásaként. Persze nyilván túlzón kritikus szemmel néztem, mert a Gothic (meg a Gothic II, meg a Night of the Raven) név még mindig rá van hímezve a szívem csücskére, de ez most tényleg elevenemen ütött. Azért még rápillantok, ha kijött a teljes verziója, hátha csoda történt vele, vagy legalább a történet egésze a helyén lesz, és technikai malőröktől függetlenül egyszer-félszer végig lehet majd játszani. Miközben természetesen kolosszális erőkkel várom a Risen 2-t.

A tematikus sorozat többé-kevésbé független új epizódja ismét példátlanul kidolgozott dizájnnal hódít, de ezúttal inkább az lenyűgöző, hogy a készítőknek volt ideje összehozni egy efféle profi, hosszú és pofás kisfilmet bemutatóképpen. Nem mintha időhiányban szenvednének: csak 2012-ben kerül a polcokra a játék. Reméljük, megéri a várakozást – az alábbi anyag alapján nagyon is –, máskülönben a videóban látható lincshangulat kutyafüle lesz a rajongókéhoz képest.
Itt pedig "10 tudnivaló dolog az Infinite-ről".

Új (mozgó!)anyagok láttak napvilágot az általam toronymagasan legjobban várt filmes/sorozatos projektből, illetve egy új honlapot is kapott a GoT. Ilyenkor mindig belegondolok, milyen frenetikusan fantasztikus is volna (illetve lesz!) egy low/dark fantasy környezetű és hangulatú, színvonalával a The Sopranos és The Wire utódjaként is megálló, korunk egyik legzseniálisabb spekulatív írójának elképesztő áltörténelmi eposzát a képernyőn is elmesélő újabb Home Box Office-jóság.

... akkor itt a megoldás a helyzet mérsékelésére.
Hogyan lehet még exkluzívabbá tenni egy játékkönyvet, amelynek a "sima" kiadása is átlagosan D10/2 kört ver közel minden másra a piacon (kivéve a kajla játékfigurás borítót..)? Fantasy Flighték már a Dark Heresy Collector's Edition óta tudják a választ, és ezúttal a Rogue Trader CE kisebb szállítási fiaskóit is kiküszöbölték azzal, hogy a Deathwatch Collector's Edition kódexét autentikus fémborítással látták el. A postán keresztüli szállítás így kissé körülményessé válik, tekintve a doboz/könyv már-már ingatlani jellegét, de persze főleg a 200 dolláros ár és a 2000 darabos limitált széria az, ami miatt említésre érdemes a dolog. Aztán gyorsan felejtsük is el, ennyit valószínűleg nem ér meg az, hogy összeroskadjon alatta a polcos szekrényünk, csak azért, hogy egy, a nevünkkel ellátott spéci változatát kapjuk ugyanannak a könyvnek, amit lényegesen olcsóbban is beszerezhetünk.

A fenébe is, azért marha jó ránézni, nem?

Valami ilyesmi sülhet ki abból, ha néhány részecskefizikusnak megerjed az áfonyaszörpje, rábuknak az okkult urbánus szerepjáték-könyveikre, és brainstormingolni kezdenek a világ mibenlétéről meg a saját szerepükről benne, be-beúsztatva a magányosság mélabúját az örvénylő gondolatkatlanba. A lassan formát öltő, a Harry Potter sikere (és teszem azt a Percy Jackson mozi silánysága kiváltotta heveny bizonyítási/jobbátételi vágy) okán okkult urbánus ifjúsági történetté összeálló ötletelegybe Nicolas Cage-nek már nem nehéz utat találnia, lévén a fickó az utóbbi időben minden létező szerep után foggal-körömmel kap, aminek szerződését meglengetik a kétméteres körzetében. Voilà, kész is a Varázslótanonc, és oh là là, még csak nem is lehet olyan zagyva, félresikerült próbálkozásként lelegyinteni, mint amilyennek esetleg a fenti sorokból tűnhet. Ha vetünk egy pillantást a történet eredetére, máris érthető, ilyen masszív gyökérzettel miért is áll meg olyan meglepően jól a saját lábán: a sztori a Fantasia Disney-film egyik részletén alapszik, aminek egy 1890-es szimfonikus mű az alapja, ami Goethe 1797-es balladáját dolgozza fel (további címhordozók). Értelemszerűen egyik előd sem egy tinifiú csetléseiről szól a romantika és az apokalipszis árnyai közti, állítólagosan létező középúton, de Bruckheimerék legalább kérkedhetnek vele, micsoda jeles tradíciót visznek tovább a filmjükkel; a felnőtt mozibajáróknak pedig jó kifogás, miért kéne kíváncsinak lenniük egy n+x-edik "mágikus kalandfilmre"... ráadásul a National Treasure gárdájának értőhetetlenül kompetensnek bizonyult kezeiből.

Nem mintha a történet eredeti volna, fordulatos vagy más szempontból hatalmas vasziszdasz, de a tartalom ismeretében erre amúgy is max annyi esély volt, mint egy olyan varázslós filmre, amiben nem szerepel legalább említés vagy utalás (vö. Gandalf, Dumbledore,... Yoda stb.) szintjén Merlin. A velő a következő: régesrég, a ködös Albion virágkorában, amikor még nem halt ki a Horvath név, hogy aztán a magyaroknak kelljen újrahonosítaniuk... volt három nagyhatalmú tanonc, akik egymással és Merlin Morgana nevű nemezisével csatároztak. Végül csak Cage-nek sikerült megúsznia, a többieket bezárva egy (ugyancsak időparadoxon-gyanús) matrjoska-baba legbelsőbb üregébe. Cage ezután évszázadokig vadászta azokat, akiknek tárcájában megtalálta a Gonosz Mágusok Ligájának tagságiját, s jól bebörtönözte őket a baba újabb és újabb rétegeibe. Továbbá egy megjövendölt gyermeket is keresett, aki Merlin utódja és Morgana végzete lehet. Hogy-hogy nem, címszereplőnk tízéves másának rá is harap az ujjára Merlin sárkánygyűrűje, csakhogy egy kisebb technikai/mágikus malőr kétballábas lépés miatt Cage Balthazarja és Alfred Molina Maxim Horvathja fejest zuhan egy köcsög varázsköcsögbe, amely kerek tíz évre egy zsebdimenzióba nyeli őket. 2010-ben aztán kiköhögi a gerlepárt (én komolyan nem tudom, miért nem végeznek egymással, pedig a film során több lehetőségük is adódik rá), és kezdődhet a hajsza a gyűrű birtokosa, a Morganát és Balthazar szerelmét egyaránt "tartalmazó" matrjoska-baba, és természetesen a világ sorsának gyeplője után.

A film mágiarendszere egészen újszerű, noha minden varázs- és tudományos technoblabla ellenére mélyebb logika nélkül szolgál pusztán a forgatókönyv és az akciójelenetek igényeit kielégítő írói eszközként – ahogy az várható volt. Mindenesetre legalább látványos és kreatív a megvalósítása, kivéve amikor a CGI cgi-sága lázasan igyekszik kiszúrni a szemünket. Balthazar elmondása szerint minden tárgy és lény minden molekulája állandó rezgésben van, a varázslók ezt a frekvenciát manipulálva képesek természetfeletti hatásokat létrehozni – ők ugyanis agyuk több, mint 10%-át munkába tudják állítani egyidejűleg. (Hogy a felmosórongy- és seprűtáncoltatós padlósuvickolás vagy egy fémszobor élővé tétele mégis miféle részecskerezgésszám-változtatással érhető el, az most mellékes.) Az effektusok némelyikével ellentétben a humor nem offenzíven idióta, sőt többször is hangosan felnevettem, és ami még sokkolóbb, a romantikus szál sincs péppé áztatva rózsaszínes nyálözönben – igaz, kevesebbel boldogabbá tettek volna.

A főszereplő srácot már utáltam, mielőtt láttam volna, köszönhetően a How to Train Your Dragonban hallható szinkronjának (ti. végignyekeregte a filmet, azóta is égnek áll még két-három szőrszál a tarkómon), de itt elviselhetőbb, noha ez inkább az írók érdeme, mint a színészé. A szerelmét alakító színésznő meg úgy néz ki, mint a Twilight-lyányka csini kivitelben – valami, aminek létét eddig merő lehetetlenségnek tartottam. Cage elánnal játszik, mintha nem is kényszerszerepet kapott volna, Molina általában remek (itt is csak a stricirucija lóg ki a képből – olyannyira, hogy csak a film vége felé kaptam a fejemhez, hogy hé, Balthazar őt nem is a középkorban börtönözte be, csak később, így volt lehetősége modernebb ruhatárat beújítani... de nem számít, ez akkor is kilóg), Monica Bellucci pedig, kevesek meglepetésére, gyönyörű.

Ők is hozzájárultak ahhoz, hogy a film észrevehetően komolyabb, nem feltétlenül gyerekes légkört áraszt, jóllehet történetmesélési paradigmaváltásért inkább nézzünk át a művészfilmes részlegbe. A The Sorcerer's Apprentice nagyon igyekszik túlnőni saját koncepciójának predesztinált bugyutaságán, kölyökfilmes jellegén, és ez – végtelenül furamód – többé-kevésbé össze is jön neki. Még így is szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy ha intelligens mozira vágyunk, akkor rosszabb ötlet is jobb annál, mint hogy egy varázslós kalandfilmre üljünk be, ugyanakkor pl. A nemzet aranyánál – véleményem szerint – nagyságrendekkel szórakoztatóbb ez a film – pontosabban anélkül szórakoztat, hogy közben a homlokunk folyamatos behorpadását kísérő zaj elvonná a figyelmünket. Van benne happy end, tiniszerelem, a (béna) Kiválasztott sablonja, popkulturális utalások tömkelege stb., viszont van benne nem totálisan mellécélzó humor is, meg érdekes varázslatok, meg egy lezárt sztori, csupa olyasmi, amiért csak hálás lehet az egyszeri mozinéző. Mert ha egynél többször nem is érdemes megtekinteni, egy másfél órácskát talán megér mindenkinek egy fáradt délutánon. 3 magyar tükörátok / 5. A Harry Potter-filmek csüggesztő lapossága után felüdülés volt; bár, ha már saját természetfeletti valójára rádöbbenő átlagfiatal, akkor a The Unwritten mindent sodor. Vagy a The Books of Magic. Vagy a Carnivàle. ...

[Potyabónusz: Varázstanonc a Fantasiából:]

Hálásan megköszönném, ha valaki el tudná magyarázni (a visszafogottabb büdzsével való takarózás mellőzésével), miért néz ki (egyelőre) ez az egészestés CGI-mozi ramatyabbul még a Dawn of War videojátékoknál is, és miért tűnik valahogy kevésbé warhammeresnek azoknál. Valami rendesen kilóg a dizájnból, és az igényesség is csak olyan hetvenharmadszorra jutott eszembe az előzetes kapcsán... no de sebaj. Majd kiderül.

Úgy-ahogy kontrasztként itt a Space Marine játék új kedvcsinálója, majdnem csupa ingame mozgóanyaggal, mégis hangulatosabban és szebben. Na most, én ezt sem nevezném... ideálisnak, ahhoz túlontúl egy Devil May Cry-os és God of Waros hack'n'slash benyomását kelti (egyelőre), mindenesetre majd meglátjuk ezt is.

A Fable 3 egy olyan szerep-videojáték, amelynek csak az első része tette tiszteletét PC-n, már azon is érződött a konzolosodás (ebben az esetben viszont ez nem volt abszolút negatívum), és az idén (PC-n is!) debütáló epizód már tulajdonképpen nem is nevezhető RPG-nek, annyira leegyszerűsödött. Mindez nem változtat a tényen, hogy jó az alapötlete, dicséretes az éraválasztása és az ellépése a klasszikus fantasytől, meg hogy az alábbi intró szórakoztatóra sikeredett. Sanda gyanúm szerint nem sok köze van/lesz magához a játékhoz hős tyúkunk tomésdzseris élettörténetének, de egy "Höhö"-be simán belefér:

A Fantasy Flight Games véghezvitte a lehetetlent: a gazdasági válság éveiben izmosodtak meg annyira, hogy ma már szinte hetente jelentik be újabbnál újabb társas- és szerepjátékos kiadványaikat, és az embernek lassan tényleg lesz oka eltöprengeni rajta, hogy vajon mennyi idő múlva válik ez a minnesotai cég minden idők legnagyobb játékkészítőjévé és -kiadójává (jó, túlzok, legalábbis ami a termékeik mennyiségét illeti – a minőség más tészta, abban meglehetősen verhetetlenek... ahogy az árak magasságában is). Sokakunk szerint az volt a legügyesebb húzásuk, hogy lepacsiztak a Games Workshoppal, a Warhammer univerzumok tulajával, és kvázi átvették tőlük a szerep- és társasjátékos részlegük szerepét, olyan fanboybizsergető dolgok megjelenését biztosítva, mint az alább következő szépségek. Ezennel felsorolnám a létező vagy majdani Warhammer-kiadványaikat (tudtommal a teljesség igényével), hadd csorogjon az a nyál.

Bukszabarátabb kiszerelésben látott napvilágot a (Warhammer Fantasy) Chaos Marauders, amelyben (a "kaotikus" név csalóka, ne kérdezzétek, miért) két, egymással csak a másik koponyájába applikálandó fejszék rendeltetésszerű használatában egyetértő ork törzs ütközetét lehet lejátszani kártyák segítségével. Könnyed, gyors és mókás. Szintén a Silver Line termékcsaládba érkezik majd a (Warhammer 40.000) Space Hulk: Death Angel – The Card Game, kooperatív xenóvadászat egy kísértet-csillaghajó fedélzetén, klasszikusnak mondható játékmenettel, viszont újszerű rendszerrel, hiszen itt nem térképkockákon kell tologatni műanyagfigurákat, hanem kártyák egymás mellé rendelésével szimulálhatjuk a karaktereket, helyszíneket és ellenfeleket. Ez természetesen a Space Hulk nevű társasjátékból nőtte ki magát, amiért pluszban érdemes még egyszer hálát adni, tekintettel a Games Workshop-féle harmadik kiadás csillagászati árára és még iszonyúbb beszerezhetetlenségére (de hé, ott a Doom Társasjáték, az többé-kevésbé ugyanez, és határozottan legalább ugyanilyen jó). A Death Angel talán nem lesz olyan szép és nagy, mint a miniatúrás-térképelemes-festhető nagytestvér, viszont olcsó és szólóban is játszható, rendhagyó felépítéssel.

A Warhammer Invasion – The Card Game (bemutató videók) ún. Living Card Game, azaz teljes játéknak számít az alapdobozával, de akinek a kártyás játékok pakliépítgetős és gyűjtögetős aspektusa dobogtatja meg a szívét, annak rendelkezésére áll kismillió nem-kötelező kiegészítő, amivel bővíteni lehet azt. Az Öregvilágba helyezett Invasion témája a különböző hatalmi/faji frakciók háborúja, két vagy több fél főhadiszállásával/fővárosával, annak védőivel és frontvonalával az ellentétes oldalakon. A cél a rivális városának romba döntése. Nem csak harc folyik a játékban: a játékosok nevesített karaktereket/hősöket küldhetnek különleges küldetésekre, fejleszthetik az arzenáljukat, ilyesmi – én nem igazán ismerem, de még nekem is világos, hogy több ez egyszerű "ütlek-borulsz" mechanizmusnál. A másik "médium-méretű" kártyajáték (ezúttal nem gyűjtögetős, noha biztosan lesz ennek is egy-két kiegészítője) a készülgető Blood Bowl: Team Manager – The Card Game, ami ismét egy neves GW-társas újragondolása és újraméretezése. Arcunkba ugrik a Warhammer világa mögött örökkön ott settenkedő humoros/szatirikus sajátosság: a Vérfociban Öregvilág fajai és birodalmai sporttal szándékoznak eldönteni nézetkülönbségeiket háború helyett, bár az amerikai focira emlékeztető húsdarálda meccsei gyakran bizony csúnyább véget érnek, mint akár a leghatalmasabb hadjárat. Itt közel minden megengedett, amit civilizáltabb helyeken sportszerűtlenségnek hívnának, sőt egyes piszkos trükkök nélkül az egész játék elvesztené az értelmét, vagy minimum a nevének létjogosultságát. Óriások tipornak pázsitba törpecsapatokat, éjgoblinok eresztenek ragadozó gombaszörnyeket frankensteini patkányember-ogrékra, birodalmi sztárjátékosok kacsingatnak a pálya szélén táncoló mazsorettekre, miközben a Káosz démonai készülnek kiharapni a kezéből a labdát – érti mindenki a lényeget, ez egy elmebetegesen abszurd szórakozás a komolyságnak legfeljebb annyi árnyalatával, hogy azért legyen súlya a sérüléseknek és bizonyos egységek rémísztő erejének. A légkör általában messze áll a Warhammertől megszokott "grimdark" nyerseségtől, de annál jobb, néha kell egy kis pihenő a nyomasztó hangulat alól. A kártyajátékról még nem sokat tudni (egyelőre itt lehet csapatnevekkel bombázni a kiadót, ki tudja, mi célból), csak hogy önálló játék lesz a következő fajokkal: emberek (Birodalom), törpék, erdei elfek, orkok (és, gondolom, goblinok), skavenek (patkányemberek) és a Káosz undormányai. A nagyjából egy órás játékidő alatt a 2-4 játékos letud majd egy egész fociévadot, mely során menedzserként össze kell állítania és irányítania egy nyertes csapatot. Részletek később.

A Chaos in the Old World (videó) egy területfoglalós-háborús taktikai játék nagy dobozban, nagycsomó tartozékkal a kártyáktól, jelzőkön át a műanyag figurákig, azzal a csavarral, hogy a játékosok a négy Káosz-isten egyikét alakítják, nyilván azzal a céllal, hogy korrumpálják, mutálják, tébolyba taszítsák vagy felzabálják Öregvilág minden más lakóját. Az ízlésesen megcsinált, nyúzásban lévő emberi irhadarabot idéző játéktér remekül megalapozza a megcélzott hangulatot; ugyanezen térkép a fix helyszíneivel talán felveti egyesekben a kérdést, nem válik-e repetitívvé a játék egy idő után, de a FFG-t ismerve – és ugyebár látva a rengeteg kártyát – ez a veszély nemigen fenyeget. A W40k-féle társasjáték még nagyobb dobozt  és még több tartozékot kapott, ami nem csoda: a Horus Heresy (videó) a Warhammer 40.000 emberi univerzumának legnagyszabásúbb, legsötétebb eseményét dolgozza föl, a Császár elárulását, megtámadását és tetszhalotti állapotba döntését leghatalmasabb gyermeke, Horus által. A játéktér egyik része a Császár terrai fellegvárát, a másik Horus csillaghajóját ábrázolja, és szintén kártyák meg figurák segítségével folyik a hadakozás. Százmétetes Titánok szakaszait, Űrgárdisták századait vagy démonok seregeit más játékokban nem áll módunkban irányítani, hát még megváltoztatni az egész W40k-t meghatározó legdrámaibb esemény végkimenetelét. Nekem ez a játék (is) túl nagy drága, de látom benne a... szépséget.

A végére hagytam a nagyágyúkat: a W40k Roleplay sorozata három "játékvonalának" folyamatos támogatása veszett iramban folytatódik. Az Inkvizíciós-nyomozgatós-űrCallOfCthulhus Dark Heresy kiadványai a következő egy évben; az űrkalózos-felfedezős-nagyuras Rogue Trader készülődő kiegészítőinek felsorolása; a szuperkatonás-ellenfeleket halomra gyilkolászós-kolosszális keresztes hadjáratot vezetős Deathwatch várható könyvei (DW videó). Alapvető kiegészítők (az űrhajós az RT-hez), kalandmodulok (min. egy mesetrilógia mindhárom címhez), bizonyos karaktertípusokra koncentráló anyagok (a birodalmi gárdistás vagy az egyházas DH-hoz), az összes játékhoz használható opcionális bővítmények (keményebb ellenségek gyűjteménye DW-hoz), háttér- és világleíró jellegű könyvek (az Achilus-keresztes hadjáratot részletező kötet DW-hoz, ill. a RT Koronus-Területének forráskönyve), satöbbi. Igazán bőséges ellátmány ez a W40k szerelmeseinek, mint ahogy agóniától terhes kegyelemdöfés is lesz a bankszámlámnak, már látom előre. Ha ez így folytatódik, márpedig minden jel erre utal, akkor a W40kRP óvatos kísérletből napjaink egyik legnagyobb kínálattal rendelkező, legsikeresebb szerepjátékává válhat, megérdemelten.

A Warhammer Fantasy 3. kiadásáról (videó) már hablatyoltam a blog ifjúkorában. Azóta vagy annyira bejött pénzügyileg a kiadónak az új, dobozos, majdnem-társasjátékos formátum, hogy könnyedén tervezhettek belőle egy klasszikusabb, könyves kiadást is, vagy a vártnál kisebb piaci siker kényszerítette őket erre – egyre megy. A lényeg az, hogy hamarosan keménytáblás kötetekben is elérhetők lesznek a játékosok és mesélők anyagai, legalábbis ami eddig az alapdobozban volt megtalálható négy kisebb darabban. Ez főleg azért minősül (számomra) jó hírnek, mert a hivatalos GyIK tanúsága szerint a könyves verziók tartalmazni fogják az eddig kártyákon szerepeltetett képzettségek és képességek jegyzékét, valamint egyéb opciókat azoknak, akik a játék "Lite" módozatát szeretnék játszani, vagyis a jól megszokott klasszikust, kartonjelzők, csapatlap meg kártyák nélkül, kizárólag könyv, karakterlap és ceruza segítségével. A speciális kockák szerepéről ebben a változatban nincs hír, de mert azokat külön is meg lehet rendelni az FFG-től (és mert tényleg jónak tűnik ez a fajta rendhagyó véletlengenerálási és -értelmezési mechanizmus), ez nem sarkalatos kérdés. Az viszont az, hogy a WFRP3 jövőbeli kiegészítői milyen szinten lesznek kompatibilisek a Lite szabálylehetőségekkel... illetve ugyebár az, hogy ez a lite-ség mégis mekkora egyszerűsítést takar, nem lesz-e túl primitív vagy túlontúl kényelmetlen a tartozékmütyürök nélkül, elsősorban a W40kRP remekül működő rendszereinek kontrasztjában. Meglátjuk. Addig is itt a WFRP3 várható termékeinek bővebb listája. A "Guide" könyvek mellett lesznek "Vault" dobozok is az eddigi irányvonal kedvelői számára – már csak az érdekelne, mennyire szorul rá az egyik a másikra, ti. hogy akit csak a klasszikus/könyves szerepjátékos verzió érdekel, annak meg kell-e vennie a Vaultokat a szabályok miatt, illetve főleg fordítva, a Guide-okban lesznek-e számszerűsített értékek, vagy csak hangulati leírás az egész. Furcsa, furcsa taktikához folyamodott a Fantasy Flight, annyi bizonyos, de nem kell őket félteni.

Huhh. Munkára fel, valahogy finanszírozni kell a szenvedélyünket.

Megint meg fogom kapni, hogy deviáns a mozis ízlésem, de há' höhö...:
Számon tudja még tartani valaki, hányadik része ez a zöld rémség kalandjainak Paródiaföldön? A "több jobb" elvet többek, jobbak és rosszabbak között ez a sorozat is segített nekem elvetni, amennyiben a tényleg eredeti és emlékezetes első rész után egyre tágabbra lazult rajtam a cím fogása, végül (illetve a második film környékén) nagyjából el is vesztettem az érdeklődésemet az ogre története iránt. A Shrek 1 megnevettetett és szinte új műfajt teremtett; a többi epizód már legfeljebb csak megmosolyogtatott, amikor ennek a "műfajnak" lázas szárazra cuclizása közepette néha megcsillant az izzadságszagú igyekezet alatt a régi egyediség dicsfénye. Minden Shrek jó kis vígjáték és szép nagy morális dajkamese, ám egyben egyre kiszámíthatóbbak és szappanoperásabbak, és a fantasy/népmesés toposzok kifigurázása mind távolabbi mellékvágányra szorul bennük a családi drámás fővonaltól. Számomra ez sajnálatos, de nem kifejezetten meglepő, hiszen a három mozifilm alatt felépített saját mitológiával és saját karakterekkel könnyebben lehet kezdeni valamit, ami ráadásul melegebb fogadtatásra találhat a nézőknél, mint a fantasztikus történetek kliséinek kiforgatása – de legalábbis a fókusz billent át az utóbbiról az előbbire.

Esetünkben ez most nem ingerelt szájelhúzásra: a Shrek Forever After (van egy olyan sanda gyanúm, hogy jobb nekem, ha nem nézek utána a magyar címferdítésnek) jól megszerkesztett lidércnyomás a címszereplő számára, vagyis szórakoztató hullámvasút nekem, gyors hullámvölgyekkel és néha egész vicces és egész megindító(nak szánt) csúcspontokkal. És az egésznek az a lényege, hogy pöröllyel szilánkokra zúzza az eddig bolyhos-rózsaszínné dédelgetett status quót, meghitt ogrecsaládostul, mocsári idillistül, irritáló jószamárbarátostul stb. Darabokra. Aprókra. Végre.

Shreknek van három kiskölke (pofázmányuk egy az egyben idézi a híres-hírhedt '32-es Freaks film Pin Headjeit) és egy agresszív anyai ösztönökkel megáldott felesége, valamint egyetlen szabad vagy nyugodalmas perce sem a világon. Szerencsére az írók az elején visszavisznek bennünket az első film idejére egy jelenetben, hogy hihetően beleszőhessék a főgonosz manó karakterét a sztoriba, akinek világuralomra törő terveit Shrek akadályozta meg Fiona megmentésével. Így hát visszavág, ahogy tud: fausti szerződést írat alá a nehéz fejű ogréval, akinek már nincs egyéb vágya, mint egyetlen nap, amikor minden a régi kerékvágásban megy: a falusiak sikongatnak a jöttére, a dagonyázás nyugalmát legfeljebb egy-két gázbuborék töri meg, Eddie Murphy Szamár sehol, a családi nehézségek még a jövő dallamai, és így tovább. A DeLorean és Mr. Fusion ideje lejárt: elég egy vonásnyi, aláírás formába firkált varázstinta a pergamenen, és Shrek már zuhan is kifelé a téridőből – az ár nem magas, csupán egy másik nap az életéből, csecsemő korából, arra úgysem fog emlékezni, nem nagy veszteség. Persze kivéve, ha rúgnivaló vigyorú, bosszútól fortyogó főgonoszunk ki nem használja a csöpp ogre tehetetlenségét és agyon nem gyilkolja őt a kisbölcsőben, hogy a jövőben ne tudjon neki keresztbe tenni. Így ha lejár Shrek (a kisiklott kontinuitás miatt egyre elcseszettebbnek bizonyuló) "szabadnapja", a gitárszóló közben köddé válik, és a manó (nem emlékszem a nevére) tovább gonoszkodhat mint a királyság törvényes uralkodója, a nép barbár rémzsarnokságba taszítója és az ogre rassz legjelesebb vadásza. Mert ebben a párhuzamos valóságban, ahol időnként reguláris milicista különítmények indulnak ogrékat gyilkolni, a zöld melákokból még mindig sokkal több létezik, mint a "normális világban", ahol Shrek színre lépése óta a sarokban porosodnak a vasvillák. Fiona pedig kiköpött William Wallace, egy kissé maszkulinabb kiadásban.

Shreknek újra el kell nyernie itt-és-most-nem-a-neje kegyeit, hogy megtörje a záros időn belül saját kis személyes armageddonjával fenyegető szerződést, és visszatérjen az élet rendje a világba. Közben mintegy mellékesen ráeszmél arra is, hogy ogrénak nem feltétlenül jobb lenni apánál, férjénél és barátnál, a néző meg elolvad, mint meggyújtott fülzsír-gyertya a kandalló párkányán. A legnagobb poénforrás a dagi Csizmás Kandúr, pedig ő is csak a külleme miatt mókás – a film nem nagyon nevezhető vígjátéknak, de legalább több hely jut a történet épületesebb részeinek. Ha tényleg ez volt az utolsó Shrek (tényleg ez legyen), jobb befejezést keresve sem találhattak volna egy ilyennél, amelyben a főszereplő végérvényesen megbékél saját szelíd útra térésével és újból beleszeret a családjába – innentől kezdve konkrétabb befejezést az "addig éltek, amíg meg nem haltak"-nál fölösleges volna összedobni (pl. egy ötödik részben), még drámaibb bonyodalmakat pedig szinte lehetetlen. A Toy Story 3 gyönyörű lezárásának szintjét nem éri el, de azt egyrészt kevesen fogják tudni, másrészt a franc se várt el ilyesmit a Madagaszkáros Dreamworkstől. Ennek fényében szép munka volt, abszolút tetszett. Az emberi karakterek transzvesztita-jellegű (meg az ogrék simán torz és rusnya) fejein/arcain kívül, amikre minden Shrek-filmben valahogy kellemetlen ránézni. Viszont érdemes, mert jó a film, még ha nem is kiváló, szerény véleményem szerint. 3 törpeogre (mármint Shrek a fajtársai között, muhahaha) / 5.

A minapi második kiadású alapkönyv-rendelésem örömére mindenki figyelmébe ajánlanám ezt a kiváló játékvilágot, ezzel a kedvcsináló ismertetővel és ezzel a (félve és óvatosan, de a cím körüli jogi hercehurcák miatt azért csak linkelt) teljességgel kimerítő, egészen fantasztikus adatbázissal együtt. Egy-két évvel ezelőttig úgy volt, hogy (talán) a Paradox Games kiadja a szerepjáték harmadik, ráncfelvarrt verzióját, de ez a terv valamiért sajnos kútba esett, pedig a Warhammer 40,000 játékok reneszánsza ismét kelendővé tette a horrorisztikus techno-fantasyket a '90-es évek után. (A mozifilm olyan szar és annyira nincs köze a MuCh világához, hogy azt még linkelni sem vagyok hajlandó.) Egye fene, kibergótikára fel v2!

Félelem és reszketés a sivatagban? Raoul Duke cameója stimmel, és az animáció stílusa is szemet gyönyörködtető a rengeteg, unalmasan/dühítően egykaptafára készült emberi gumiarc után. Ez a trailer igen magasra lőtte a filmet a várandók listáján.

Két részben ez erőteljesen unalmas lesz. Egyben is az volna.

Muszáj az ilyesmit folytatni? (Költői kérdés volt, az istenért.)

Igaz kémtörténet ihlette komcsidémonizálás és -alázás:

The Dry Land – hát majd megöntözik egy kis vérrel meg sörrel, ahogy elnézem:

Az eredeti után ezt képtelen vagyok másnak nézni szánalmas és fölösleges próbálkozásnál. Hát semmit sem tanultak a REC és a Quarantine esetéből? A nézők, remélem, igen.

Csúnya szájú akciófilm. Nemkicsit a Smokin' Aces mozira emlékeztet. Majd meglátjuk.

 

Itt meg egy nagy rakat új Predators-interjú.

A film meglehetősen jellegzetes hangulata dacára csak hét, puszta ujjal kilyuggatott hasizom-plakettel a főcím kiírása után jöttem rá, hogy a furcsa érzésnek, ami környékez, semmi köze a véres harcok gyomorforgató brutalitásához, sokkal inkább a déja vu-höz: az élőszereplős amerikai verziót ugyanis már láttam valamikor a ködös múltban, amikor még nem sajnáltam rendszeres tévézéssel elverni az időmet. Ez utóbbi is  kellőképp B-filmes volt – vagyis nem sápadt el egy kis húsos mészárlás megmutatásától –, semmiféle emléke nem tudott azonban felkészíteni az eredeti (illetve mangaadaptáció), 1986-os japán animációs film grafikus kíméletlenségére, amely, azt hiszem, a főhős farkasemberi ősökre utalóan sűrű szemöldökének agresszív gigantikusságában kulminálódott. Az ő neve (a férfié, nem a szemöldökéé, habár méretét tekintve akár azt is nyugodtan számolhatnánk külön szereplőnek) Ken, és erre szokták azt mondani, hogy badass.
A történet a legkeményebb nyolcvanas évekbeli heavy metal hagyományainak eleget tevő poszt-apokalipszist idézi a színre, kriminális punkos/rockeres oroszlánsörényekkel mindenki fején, amely frizurák kivétel nélkül olyan széles vállakra omlanak, amiken a Schwarzenegger-família tíz generációjának férfitagjai egyszerre is kényelmesen elüldögélhetnének két súlyzózás között. A nők aprók, formásak és magas homlokúak, az ellenfelek bestiálisak és annál nagyobbnak vannak mutatva, minél ellenségesebbek a pozitív szereplőkkel szemben. A világ lepusztult, a járműves üldözések és a harcok nélkülözik a fizika törvényszerűségeit, mindenki vagy filozófus (főbb karakterek), vagy ízlésficamos, divatmajom, vízfejű idióta (rablógyilkosok, sorbakák), és mindig van valaki, aki erősebb az aktuális Songokunál.
Apropó Dragon Ball, a Fist manga első fejezete (1983, Weekly Shōnen Jump magazin) egy évvel megelőzte Toriyama képregényét, és nem nehéz észrevenni azokat a villódzó neoncső észrevehetetlenségével bíró párhuzamokat a két epikus-harcos sorozat között, melyek főként az összecsapásos jeleneteknél jelentkeznek. Nem rosszból írom ezt, egyrészt mert ilyen bombasztikus harcokból sosem lehet eleget látni, de főleg mert a Dragon Ball igazán csak az évekkel későbbi utódsorozataiban (Z) "vette át" a Fist testi megmérettetéseinek totálisan visszafogatlan, röhejesen erőszakos, valószínűtlenül testnedvdús jellegét. A címszereplő Ken harcművészeti specialitása például egy olyan ütéstechnika, ami az ellenfél koponyájának – és/vagy teste egyéb részeinek – kvázi felrobbanását okozza, jó cafatos részletességgel ábrázolva; egy másik karakter körmeit monomolekuláris élű szikékként használva csíkokra szeli áldozatait; megint másnak pedig elegendő hozzád érnie, hogy verőereid túlnyomásos teszkós slagként durranjanak szét a testetben. Igaz, hogy a film vérábrázolása olcsóbb hatást kelt, mint Hitchcock olvadt csokoládéja (ez nagyon rossz hasonlat volt; tény viszont, hogy a Fist vérző szereplőire mintha filccel rajzoltak volna vörös vonalakat, a vérszökőkutak meg piros csillagszórók), de a kétpercenként nyers cafatokra repesztett szereplők jelentette félig horrorisztikus, félig parádés hangulaton ez mit sem változtat. Ez nem gyerekmese, no; hentesképző tanodák látványszoktató óráira viszont simán jó tanulmányanyag.

A sztori elején van egy időbeni törés, ami pár percre megzavart a történet folyamának kezelését illetően (ez nagyrészt két hosszúhajú, simaarcú férfiszereplő hibája, akiket sikeresen összetévesztettem egymással), de egyébként egyszerű a cselekmény: Ken bosszúhadjáratra indul címének elbitorlója ellen a világégés romjai között. Kenről annyit, hogy bár a film nyitójelenetében csúfondáros könnyedséggel csomagolták össze és hajították a fenébe, valójában olyan erős fickó, hogy nem okozna neki különösebb nehézséget rongyfocizni a planétával – s természetesen hasonló kaliberű nemezisekkel is rendelkezik. Jó héroszként útközben megment egy-két gyereket meg egy cserép virágot, összehaverkodik egy másik jólelkű harcossal, a megroggyant felhőkarcolók oldalára keni néhány száz rosszfiú belsőségeit, más felhőkarcolókat kettébe fűrészel azáltal, hogy keresztülsétál rajtuk (!), összejön rég látott szerelmével, és a nagy fináléban persze annyi vért folyat el riválisával együtt, hogy abba egy cet is belefulladna. Készüljünk föl brutális kézitusákra a bájosan bárdolatlan rajzstílusnak köszönhetően leginkább két lábon járó sonkakötegekre emlékeztető alakok között, és valahol a Mad Max és a Conan közti atmoszférára. Megbecsülhetetlen, miféle korosztálynak szánták ezt a filmet, mindenesetre hála és köszönet az alkotók kompromisszumkészségének nyomtalan hiányáért. Ez a történet így kerek és szép: barbár és csúf, szórakoztató, elborzasztó, röhejes, és lehetetlen nem szeretni egyik-másik megoldását.
Ősrégi anyag, bárki hozzáférhet a megfelelő helyeken. Én azt mondom, megéri, bár legyen magad mellett a hányózacskó, pár üveg alkohol és/vagy néhány rekeszizomgörcs-oldó pirula, ha netán drasztikusan mást kapnál az arcodba, mint amire készültél. És hát minimum arra a szemöldökre bizony lehetetlen érdemben felkészülni... 3 évezred migrénje / 5. Minden szempontból utánozhatatlan. (Azaz, ha jól tudom, van néhány folytatása/mellékága, idővel majd levadászom azokat is.)

Előzetesek:



Sőt...: