Óhhohó, na ezzel aztán belecsapok a kis szárnypróbálgatásaim lecsójába. A versektől eddig egész tűrhetően elzárkóztam, mert mit nekem hülyére finomkodott költészet (illetve hülye, finomkodó költő címkéje), de egy-két haikut, mint kiderült, igazán nem nehéz kanyarintani a semmiből, és van valami fülbemászó ritmusuk is. (Plusz negyvennyolcszor gyorsabban haladok velük, mint a novellákkal, még ha azok ~ egypercesek is.) Ha nem érted, mi a retket akarok ezekkel kifejezni, üdv a klubban, és haikura fel.
(Nem összefüggők. Címük sincsen, az valahogy szalmakalap volna egérre.)
Volt egy pillanat;
Lekéstem, mint rendesen.
Mégis mit vártam?
Ha nincs miért, nem írom,
Mi nem is fontos.
Üvölti az igazát,
De így ki érti?
Harapja értelmesre
Fejfánkat is majd.
Tüzet sír értünk a Nap
Füst az esernyőnk
És amikor meguntam a bohémkodást (értsd: fél órája kifogytam a művészi szuflából), akkor jött az alant bemutatott regények hangulatát elcsípni kívánó szösszenetek ötlete. Igaz, hogy csak az érti meg (?) őket, aki hellyel-közzel ismeri a megnevezett könyvek történetét, de a mindenit, ki várja el a költészettől, hogy első blikkre értelmes legyen?
Kés vág a ködbe –
Felreped, vérrel áztat
Mélyalvó téged.
Börtön áll messze
Minden józan világtól.
Szél sikolt rajta.
Pillangó-hatás
Sem röpíthet szárny nélkül,
Idegen madár.
Démonaidat
Holtak sem rémísztik el,
Ne félj emiatt.
Hófehér farkast
Vörösre fest a hajnal
A nagy sakktáblán.