Gé_A_eNn_É

A lenti kép sugallta agónia zsíros kutyafüle ahhoz képest, amit a film megtekintése után közben éreztem.

Elmondtam már párszor, s a trú fanok szemmel verését kockáztatva még valószínűleg szóba is fogom hozni néhányszor, hogy nem vagyok annyira oda a zombikért(... az érinthetetlen zombi-kalóz-robot ponyva-geek szentháromsága pedig végképp nem képes forróbb izgalomba hozni, mint összességük részei külön-külön). A lázat kirobbantó klasszikus társadalomszatírák, a gyomorforgatás és a parádésság határvonalát véres felmosóronggyal eltörlő fáklyatovábbvivők, illetve az olyan színtiszta zsenivillogtatások után, mint amilyen a REC meg a folytatása volt, a zombis téma meglehetősen kimerítette magát az én szememben. Időnként becsapódhat a köztudatba valami váratlan kiválóság, ami felkavarja az én vizeimet is, de a Resident Evil-jellegű standard béna&érdektelen próbálkozások, meg Romero csontvelőszívása régi fényének fosszíliájából határozottan nem fognak meglepetést okozni, bármeddig folytatódjon is a szériájuk a mozivásznon. Ellenben más médiumok is léteznek, amelyek egyrészt nem kevésbé vérmes karmunkával lengetik a rajongók előtt a zombi-téma dögszagú, romlott agydarabkára emlékeztető, és összességében ínycsiklandozónak bizonyult csaliját, másrészt pedig próbálkozásaik talán nem tűnnek annyira izzadságszagúnak, hiszen a mozgóképes testvérkéktől egészen eltérő trükktár lapul az ingujjukban. Zombis rém- és lányregények, képregények, számgépes, szerep- és taktikai játékok, kávéscsészék, plüssfigurák – amit csak akartok. Én most egy gyűjteményes képregénykötetről fogok írni, amire az azt övező kritikátlan pozitív visszhangok hívták föl a figyelmem, és ami meglepőbb, be is igazolódott majdnem az összes agresszív dicséret. Ugyan a zombik nem igazán vonszolták feljebb magukat a szörnyes ranglétrámon (kaptak is volna egy lyukat a fejükbe a magasban trónoló xenomorf farkától), de semmi baj: Robert Kirkman képregénysorozata elsősorban az emberekről szól, másodsorban ezek elembertelenedéséről, és csak ezután az élőholtakról. Zombi-ügyben ez a megközelítés persze közel sem újszerű, de nem kell újszerűnek lennie valaminek a nagyszerűséghez, elég, ha egyszerűen jó.

Irtózatos dögről van szó: durván ezer oldalával a kötet joggal pályázhat a zombiapokalipszis esetén első körben hátizsákba vágandó praktikus alkalmatosságok első helyére, amennyiben túlélőkalauz-jellege mellett egészen komoly fegyvernek is tekinthető a maga több mint két kilójával. Nem terveztek még olyan gigantikus épületet, amihez ne lenne megfelelően masszív alapkő egy ilyen drabális triplatégla. Igaz, egy valamirevaló szerepjátékkönyv a dimenzióival simán túltesz rajta (hogy hazai példát említsek, ott a M.A.G.U.S. d20, amit mindmáig csak fegyverviselési engedéllyel vagy nehézgépkezelési jogosítvánnyal lehet hurcolászni lakott területen), a huszonoldalas füzetekhez szokott képregényes közösség számára azonban ez is hiánytalanul képes kiváltani egy edzőtermi bérlet hosszú távú hatásait.

Fekete-fehér képregény, ami manapság egy kissé furcsán hathat – elsőre, minden további blikknél viszont kiviláglik, milyen jól illik ez a színvilág a hasonlóan sötét és fakó történethez. Ezt a sztorit nem a rajz adja el – noha az se rossz, főleg az első számokat jegyző Tony Moore-é –, hanem a szöveg, a karakterek és a hangulat. A kötetben a sorozat első számától a negyvennyolcadikig találjuk meg a füzetek anyagát, mindezt hatvan dollárért (amazonon harmichétért, ami még a legreménytelenebb hülyének is megéri). A borítók sajnos hiányoznak, meg nincs fejezetekre osztva a folyam ("könyvekre", avagy nagyobb, eredetileg párfüzetnyi részekre ellenben igen), de hát nem lehet minden fenékig tejfel, főleg nem egy zombiapokalipszis kellős közepén.

Kirkman nem kockáztatott, inkább a jól bevált sablonhoz nyúlt a történet alapkoncepciójának megalkotásánál: zombijai klasszikus csoszogók, a világvége nem fordult át madmaxi őrületbe, a túlélők egyszerű halandók, a főhős pedig egy zsaru, aki hónapokkal a járvány kitörése után ébred fel kómájából, és már én sem tudom, az álla esik-e le vagy a pisztolya köp-e tüzet gyakrabban. Gyorsan elfelejtjük, hogy az író nem harapott túl merészet a kezdésnél, hiszen mindez remek, kísérteties és nyomasztó tempóban bontakozik ki, és ami a legfontosabb, Kirkman jeleskedik hangulatteremtésben és karaktert-élővé-varázslásban – jóllehet jóféle, önzetlen írói szadizmusában egy-két-sok főhőstől (vagy főhősi végtagtól, esetleg józan észtől) záros határidőn belül vérmocskos búcsút kell mondanunk. Ebben a világban sosem érezhetjük magunkat biztonságban, főképp mert olyan földhoz ragadtan visszafogott, naturalista, morbid mód természetesen ábrázolja az író és a rajzoló, hogy igazán valósághűvé válik a szemünk előtt. Ez nem akcióhorror, ez a lassú elmúlás krónikája, fél-életeké a csontkupacon. Egyszerű emberek keresztútját követjük nyomon a lapokon, egyszerűen élhetetlenné vált környezetben, amely nem csak az eleven húsukra pályázik néhány milliárd zombi képében, de az ép elméjükre és emberi mivoltukra is. Valóságos harctéri idegsokkban osztozik minden túlélő és az olvasó, amit csakhamar rezignált fásultság követ, és az élőholtak jelentette iszonyat is átlényegül egyfajta vég nélkül örvénylő háttérré, amely előtt a valódi dráma zajlik: az egyelőre még élő személyek viaskodása a világgal, de legfőképp egymással és önmagukkal. A karakterek közti kapcsolatrendszer, a hozzáállásuk a sarkalatos szociális problémákhoz (egy megsemmisült társadalmú-civilizációjú világban) idővel sokkal nagyobb teret kap, mint pártucat zombi főbelövése, és a jó horrorhagyományokhoz híven abban sem maradunk sokáig bizonytalanok, hogy a fertőzött szörnyek vagy a bomlott agyú emberek között búvik-e meg a "valódi gonosz".

Tekintsünk el attól a logikai bukfenctől, ami észre sem veszi a zombikat alkotó romló hús, és a dögevők meg a rovarok éhsége meg fészek iránti vágya között függő kikerülhetetlen következményeket, ti. egy élőhalottat pár nap alatt csontokkal tűzdelt, remegő nyálkakupaccá kéne redukálnia az ízeltlábú és blendeszájú élővilágnak. Azt sem értem igazán, hogyan képesek rothadó orrnyálkahártyájú és darabokban csöpögő arcú felebarátaink szaglás alapján beazonosítani az eleven egyedeket, vagy hogy miképpen maradhatott életben egy ló hosszú hetekig egy zabálógépekkel körülvett istállóba bezárva. Nem Kirkman fogja megváltani a világot a zombiság paradoxonjainak feloldásával, az tény, de kérem itt hagyományőrzésről van szó, illetve elsősorban a zombivész okozta érzelmi bonyodalmakról, szóval nem érdemes leragadni az efféle részleteknél. Hál'isten a dögjárvány mögé sincsen beerőltetve holmi áltudományos magyarázat (eddig; még nem értem a kötet végére), mivelhogy arra aztán abszolút nincs szükség. Isten haragja avagy kisiklott katonai kísérletek – egyre megy, a végeredmény így is-úgy is attól lesz hatásos, hogy az egyik főszereplő egy terhes anyuka, meg hogy egy kiskölyöknek pisztolyt kell hordania az állandó életveszély miatt, meg hogy egy maréknyi ember elállatiasodásához untig elég összezárni őket és különböző érdekeket nevezni meg a számukra, stb. Nem kell ide feltétlenül természetfeletti indok, csak egy-két kedvelnivaló figura a konstans bajban, és kész a horror. No meg egy Kirkman-kaliberű író sem árt.

Zárszóként azt mondom, ha egy kicsit is érdekel a zombis horror, a poszt-apokalipszis vagy a mélységes emberi dráma, szerezd be a Compendiumot. Anyagilag nagyon megéri ez a formátum, és megéri majd megvárni a második gyűjteményes sajtómamutot is a füzetek vagy a kisebb kötetek beszerzése helyett – én legalábbis vevő leszek arra is. Talán mire megjelenik, a Frank Darabont-féle (!A remény rabjai!) tévésorozatból is kerekedik valami értékelhető – hogy az amc csatorna karolta föl, az mindenképp nagyon biztató. 4 seriff mindhalálig (és a jelvény használatban maradna azután is) / 5.

A tévésorozat beharangozója:

A Vasember 2008 egyik legkellemesebb meglepetése volt – kell rá más bizonyíték, mint hogy nem merült azonnal a közöny vagy a feledés mocsarába az év első számú szuperhősös nagyjátékfilmje, The Dark Knight mellett? Ki gondolta volna, hogy Jon Favreau – akire máig mint a Daredevil feledhetőségében is irritáló cimbijére tekintek –, meg a Marvel filmes részlege, melynek olyan zsenge próbálkozásokat köszönhetünk, mit... nos, a Daredevil, összehozzák a tökéletes popcorn-mozit: nem tetszeleg a kaviár szerepében, nem sózza túl magát egyéb hiányosságait leplezendő, és azzal sem kelt visszatetszést, hogy végső soron "csak" teljesen egyszerű szórakozást képes nyújtani – hiszen azt magas szinten teszi. Nekem ugyan jobban bejött A Sötét Lovag mögött álló elgondolás, valamint a film hangvétele, de lényegében ugyanazért, amiért a Vasember is tetszett: mert hű a képregény hangulatához. Tony Stark, illetve Robert Downey Jr. egy egészen "másféle Bruce Wayne"; a film mintha Batman egy párhuzamos univerzumbeli, az eredetitől kissé elütő születését mutatná be, valahol, ahol nem a gótika élte túl napjainkig, hanem a (nem a klasszikus értelemben vett) cyberpunk (sőt cyberrock) kacsintott vissza az időben egy keveset. A Vasember harsány, poénos, könnyed, akciódús, ügyesen megszerkesztett film volt, könnyedén elnézhető gyermekbetegségekkel, mint mondjuk az antiklimaktikus epilógus. Csak két évet kellett várni a folytatásra (nem négyet, mint Batman újbóli eljövetelére kell majd), a végeredmény mégis elismerésre méltó módon megtartotta az előd által egészen magasra rakott lécet. Nem pöckölte ugyan följebb, viszont lejjebb se verte, és ez utóbbi érdem már önmagában is megérdemel minimum egy szerényebb üdvrivalgást minden képregényfan részéről, nem is szólva azon akciófilm- és akciókomédia-gurukról, akiket nem tud kielégíteni az általános dömping szándékos B-filmekből, ripacs újrafeldolgozásokból és ötlettelen lövöldékből. Külön köszönet Downey Jr.-nak, aki a Sherlock Holmes után már a második (egyébként sokadik) mozijával tesz kedvére a populáris irányzatokkal szemben se feltétlenül elnéző közönségnek.
Az Iron Man 2 szerencsére szintúgy nézhető vígjátékként, mint akciófilmként, akárcsak az első rész. Robert Downey Jr. megmozdulásait és szövegeit akkor is nehéz vigyorgás nélkül figyelni, ha a manust látszólag valami speciális szájzár meg is akadályozza a hasonló arctájéki izomaktivitástól (vagy csak az alkohol-indukálta lazaság). Az akció és a komolytalankodás szerves egészet alkot, sosem mennek egymás kárára, ez pedig olyan direktori vasmarkot sejtet, hogy én simán megelőlegezem Favreau-nak A Világ Legjobb Pusztakezes Citromfacsarója kitüntető címét. A színészek se lógnak ki a képből, noha nem lehet könnyű hitelesen játszva beleesni az egyik, vicces jelenetből az adrenalinserkentő másikba. Magukról a jelenetekről annyit, hogy nem találtam egyetlen fölöslegeset, mi több, unalmasat sem; a film egésze egységesen szórakoztató. Még a CGI se zavart, hisz egészen más az oda vezető út miatt jó szájízzel elérni az effektgazdag fináléig, és megint más egy olyan filmet nézni, ahol az ócska animációk jelentik jelentenék a produkció fénypontját... Esetünkben az akciójelenetek úgyszólván elsikkadnak fontosságban és élvezhetőségben a film többi része mellett. Ez nem semmi teljesítmény, mert hát egyrészt egy képregénymoziról van szó, ami nyilván nem tör a magaskultúra babérjaira (Bár a többinek is ilyen könnyedén menne, hogy úgy tűnjön, mégis!), másrészt nem is valami zseniálisan emlékezetes párbeszédek, sztori stb. okán van mindez – egyszerűen a film végig egységesen magasan tartja a minőséget, mindegy, milyen aspektusban vizsgáljuk. Az ember megérzi, milyen két órán keresztül szüntelenül jól érezni magát filmezés közben, és igen nagyra értékeli.
Nem akarom, hogy úgy tűnjék, a Vasember 2 a legjobb dolog az oregánó felfedezése óta. A történet rendben van, de kissé túl kiszámíthatóan követi a "tékozló fiú" sablonját, és egy idő után mintha átmázolt karosszériájú másolata volna az első résznek – ami nem baj, elvégre hol lássunk böhöm harci robotokat, ha nem a Vasemberben; de azért megjegyzésre méltó. A sztori egyébként másodlagos a karakterek mellett, mert azok tényleg kiválóan vannak tálalva, még az újak is. Mickey Rourke rosszfiújától féltem: ritka könnyű elrontani vagy lustán egy klisébe siklatni egy negatív figurát, szerencsére azonban semmi gond vele, az első rész Bridgesétől mindenképp fenyegetőbb és érdekesebb alak. Az új Rhodes, Don Cheadle elfogadható, Sam Rockwell hiteles görény. Scarlett Johanssonról annyit, hogy Natasha Romanoff talán az első harcinger nőstény figura hollywoodi moziban, akinek mozgástechnikáját látva elhiszem, hogy izzadás nélkül vág haza kétméteres ex-tengerészgyalogos testőröket is. Tony Stark szokásosan laza, nehogy kidörzsölje a bőrét a szoros titániumpáncélzat, Paltrow karaktere (akinek mindig elfelejtem a nevét) meg a várttal ellentétben nem reked a háttérbe az új eye candy érkeztével, sőt Starkéknál ő viseli a nadrágot, amíg Tony megelégszik a pelenka-szerepre kárhoztatott (most komolyan) exoszkeletonjával is. Még Nick Furynek is sikerült méretesebb darabot kiharapni magának a forgatókönyvből – és ezúttal már nem Hasselhoff játssza, azt hiszem, ennyi pozitívum bőven elegendő a karakterről.
De a negatívumoknál tartottunk: a film olyan gyorsan vezet keresztül bennünket két óra hosszán, hogy egy fluxuskondenzátorral meghajtott részecskegyorsító is megirigyelhetné. Riasztó egy százhúsz perces mozinak azt felróni legelőször, miért nem hosszabb, pedig így van, részemről én szívesen néztem volna tovább a perlekedéseket és machinációkat, akár az akciókat is, mindegy, mit. Az se érdekel, ha kritikátlan rajongónak bélyegeznek (megjegyezném, helytelenül): olyan jó szökőévente egyszer-kétszer találkozni egy hősös/komikos filmmel, amelynek készítői helyénvalón kezelték a komolyság-komolytalanság-métert a forgatás alatt! Tudom, a szándék szerint sorban fognak érkezni a Marvel többi fő szuperemberéről szóló mozik, hogy aztán egy Avengers film keretén belül kicsúcsosodjon az egész, szóval lesz itt mit nézni. A baj csak annyi, hogy egy Hangyaember vagy Amerika kapitány mozi jellegéből fakadóan kevésbé izgat, mint a minden szuperhősös eleme híján is szellemes és érdekes (nem mellesleg pedig a fentieknél áldásosan jobban a realitásban gyökeredző koncepciójú) Vasember, mely ráadásul kábé az egyetlen Marvel-film, ami mögé tényleg remekül összehozott stábot sikerült állítani valami csillagászati véletlen folytán.
Mindegy, talán a Vasemberek jó példát fognak mutatni, hogy milyennek kell lennie egy mérsékelten realisztikus, de a gagyisággal nem parolázó, a nolani szinttel vetekedni nem kívánó, de a minőségi szórakoztatás akarásánál alább nem adó, széles publikumnak szóló, de nem gügyögő, mulatságos, de nem zsáneri ajtót tévesztett, zseniálisnak épp nem mondható, de nagyon élvezetes filmnek. Mert ez ilyen lett, és ebből a szempontból remek párja mondjuk az új Holmes-nak. Ez alapján meg szerintem a világ moziőrültjeinek fele szívesen odaadná a bal kisujját, ha a továbbiakban Downey Jr. szerepeltetésével/kreatív befolyásával készítenének minden egyes átkozott blockbustert. 4 prudens választás vízszintező segédalkalmatosságnak / 5.

Ez a kérdezz-felelek jellegű sajtókonferencia a Vasember 2 kapcsán olyan hosszú, hogy egyelőre én sem néztem meg, de a stábot ismerve jó lehet:

Gyilkos melodramatikus thriller, szó szerint:

Wuxia Woo-tól. Ki mit tippel, hány fehér galamb lesz benne?

A bővített verzió megjelenése jó ürügy lesz rá, hogy végre én is megnézzem Lang klasszikus sci-fijét:

Haláli tudósos:

Boromir lekardozza a pestist:

Jaj, Hexet is bevonja jól festő, nyerseségét elfedő cukormázzal az álomgyár?

Akkor már inkább ez meg a kötetek:

Duvall (csak a karaktere!) földobja a bakancsát, de előtte még színészkedik egyet, ahogy kell:

Mit tehet az ember, ha meg akar ismerkedni Morrison – egyéni ízléstől függően vitatható – brilliánsan hagymázas képregénybeli ámokfutásával? Nos, számításaim szerint három dolgot: vagy kiegyezik egy (egyébként enyhe) kompromisszumban, és belevág az író egyik olyan sorozatába, amelyben már jól ismert figurákat táncoltat pszichedelikus villódzással lángoló elméjének tábortüze körül (All Star Superman, New X-Men stb.), ami kétségkívül kevésbé elszállt olvasmányélményt jelent, de legalább nem dobjuk az égnek a bakancsunkat habzó szájjal, a füzetet meg a sarokba hangsebességgel, amennyiben félúton kiderülne, hogy mégiscsak konzervatívabb ízlésű olvasók vagyunk; vagy – miután kijutottunk a detoxikálóból a tapasztalattal, miszerint nem feltétlenül csak mértéktelen bolondgombafogyasztás szükségeltetik egy morrisoni élmény eléréséhez (ez lett volna a második, “csináld magad” opció) – rátehetjük a mancsunkat a skót cseregyerek valamelyik vágatlan, eredeti munkájára, melyben már (talán) teljesen szabad kezet kapott az univerzumépítéshez és az olvasók ép elméjének leépítéséhez.
Szerencsénkre/szerencsétlenségünkre, kinek hogy, a Final Crisis típusú grandiózus(an hidegen hagyó) szuperhősgigaverzumos évi comicsblockbusterek mellett szép számmal akadnak példák ez utóbbira is. A Vertigo például – áldassék (többek közt ezért is) a nevük – bizonyos időközönként kiadja Morrison egy-egy újabb agymenését – érzésem szerint hasonló kapcsolat ez, mint Warren Ellisé a szintén felnőtt képregényekre szakosodott Avatarral, csak míg Ellis a másféloldalankénti vér- és bélszökőkutakkal való sokkolás lehetőségéért pajtáskodik a cenzúrát tökönrúgó és a hetvenedikről kihajító kiadóval (persze nála is mindig jóval többről van szó, csak éppen gyakrabban tűnik fölöslegesen polgárpukkasztónak a durva körítés, mint ahányszor nem), addig Morrisonnak a tébolya szabadon eresztéséért és a hosszadalmas, bizarr, töprengő, kiforgatottan bölcselkedő ömlengései publikálásának lehetőségéért van szüksége az erősebb gyomrú, toleránsabb, érettebb olvasóközönségre. Talán a The Invisibles a leginkább “morrisoni” képregény, de legalábbis megtalálható benne minden, ami a fickóra jellemző: zavarba ejtő szereplők, valószínűtlen konfliktusok, rejtett valóság a fátyol mögött, szex, drogok, erőszak, anarchia, fekete angol skót humor... á, igazából csak dobálózom a kifejezésekkel, józanul ez teljesen körülírhatatlan. A lényeg annyi, hogy ha nem végzünk alapos bemelegítést klasszikus olvasmányokból (illetve az utóbbi kb. 70 év képregényes kánonjából, ha épp a szuperhősöző Morrisonról van szó) és a kor popkultúrájából, nem készítünk magunk mellé egy félkilós természettudományi kisokost, meg nem edzünk rá pl. a nagyvásznon Lynch és Richard Kelly által is preferált, megfoghatatlanságában vaskos, szürreális hangulatiságból, akkor sanszos, hogy az író rejtett utalásait, elsőre érthetetlennek tűnő szimbolikáját, saját arcába harapó kígyóként tekergőző időrendjét, a karakterek perverz mód kiburjánoztatott abszurditását stb. nem hogy értékelni nem fogjuk tudni, de érteni se nagyon. Ez nem sznobista kőbevésettség, sőt még csak nem is egyértelmű pozitívuma Morrison szerzői műveinek, viszont mindenképpen olyasvalami, amivel számolni kell, ha az ő nevét olvassuk egy füzet vagy kötet címlapján.
Főhősünk polgári neve Greg Feely, és vagy nyílegyenes tükörjégpályán suhan komplett őrültté válása felé, vagy tényleg a világ legzavarbaejtőbb titkosrendőr-sztorijának a kellős közepébe csöppent bele olyan magasról, ahonnan nem látni, mekkora slamasztikába is loccsan az ember, ép elmével előre. Persze Morrisonnál nem feltétlenül zárja ki egymást a karakter két személyiségének valódisága, főleg hogy a "valóság", "valódiság" kérdése központi szerepet játszik az ennek megfelelően még a legközönségesebb dolgokkal kapcsolatban is bizonytalan támpontot kínáló történetben; valamint azért, mert a szánalmas kilátástalanságban vegetáló Feely és másik énje, a transzdimenzionális veterán Ned Slade személyisége lassan, de biztosan egyesülve létrehoz egy harmadikat, aki mindkét világban kívülálló, de legalább már leesett neki. Ez a lázadó, a realitás talajába húsz körömmel kapaszkodni igyekvő, az olvasó fejében halihózó kérdőjeleknek hangot adó perszóna Feely és Slade szemével is túl sok olyasmit látott már, ami igazából nem emberi szemnek való, kezdve Greg antiszocializmusának szomorú momentumaival (ikonikus kulminálódásképpen avval, hogy a tévé elé sosem ül le legalább félig még teli "Man-Size Tissues"-doboza nélkül), s fokozatosan elérve a Ned rémálomvilágának testi-lelki-szellemi melléktermékek uralta tájképű fertőjéhez.
A The Filth minden idők egyik legakkurátusabban elnevezett képregénye. Mindegy, hogy egy jelenete a szürke valóságunkban vagy az amögötti/alatti/azon belüli kvázi-realitás groteszk díszletei között játszódik, Morrison lenyűgöző hatékonysággal képes visszatetszést keltő motívumokkal teleaggatni narrációs, vizuális és utalásos szinten. Az olvasó zavarba ejtését rakétavetővel célzó vezérelven belüli, rendkívül csapongó témaválasztások, és az, amit velük kezd, ugyan emberesen megnehezítik a történet elborult sci-fivé, avagy "csupán" Feely egzisztenciális problémái szülte lázálmának foszlánykollázsává való nyilvánítását, bármi legyen is viszont az olvasója válogatta végeredmény, maga az üzenet ugyanolyan erőteljes marad: egy kisember kapálózásának fontossága, egyszersmind veszélyessége a szó szerinti és átvitt értelemben vett emberi mocsok felszínén maradásért. Szinte mindegy, hogy ez a kisember egy hallucináló háborodott, vagy éppenséggel tényleg olyasvalaki, aki ellen – a látszat alapján – magának az univerzumnak és az emberiességnek az alapvető törvényszerűségei is összeesküdtek. A kötet egy háromoldalas, szellemes "használati útmutatóval" nyit, amely már előre figyelmeztet bennünket, hogy a sztori helyére itt sebészi precizitással lett beültetve egy vaskosságánál csupán rendhagyóságával példátlanabb szimbólumrendszer, és hogy az epizódonkénti metaforák száma bizony meghaladhatja a szövegbuborékokét is. Morrisonnál nem a hátlapon szereplő ár kipengetésével szerzünk jogot és lehetőséget a képregény élvezetéhez, ő először megdolgoztatja az olvasó fejét is – még ha igen gyakran ez nem is jelent többet az ember alapos összezavarásánál.
Amennyiben a másnaposság vagy egy nyugtatókban gazdag fogászati gyökérkezelés okán minimálisra redukálódott absztrakciós felfogó- és befogadóképességgel ütjük fel a könyvet, egy beteges, de legfeljebb gagyinak tűnő, semmi mélységet, sőt értelmet sem tartalmazó "kémsztorit" láthatunk a lapokon. (A történet már az első oldalak után elveszti azokat a hanyag olvasókat, akik átugrották vagy éppcsak átfutották a metaforaburjánzás veszélyeiről papoló részt, amely lehet ugyan öncélú és hatásvadász, de legalább megalapoz egy bizonyos elborult hangulatot.) Feely éli szokásos, kábeltévés pornóba és Tony nevű macskája gondozásába becsontosodott életét, amikor hirtelen kilép a zuhanyzójából egy (Saját kopaszodó skalpjához hasonlító frizurájú – talán önmaga kivetítette?) rejtélyes nő, belerántva őt egy obskúrus és obszcén zsebdimenzió bajos ügyeivel, a kollektív emberi hangyaboly szociális higiéniájával foglalkozó ügynökség kötelékébe. Pontosabban visszarántja, mivel de-nem-ám-hősünk Ned Slade-ként mindig is oda tartozott, kivéve a múlékony amnéziával gondterhetlenített "vakációkat" a londoni agglegénylakásban, amikor is hamis alteregót kellett öltenie – netán fordítva? Mindenesetre az ügyről ügyre szüntelenül értetlenkedő Greg/Ned idegösszeroppanás helyett (már ha ugyan puszta képzelgése – már amennyiben ez az – nem minősülne tökéletesen annak), az ép elméje sikoltására hallgatva rövid úton felmond a The Hand szado-mazo bőrhacukás, humanoid poliphangyájának, ezzel hosszú és keserű kálváriára váltva jegyet: nem csak azt kell majd megtanulnia, hogy innen (Egy másik világból? Saját lütyő képzeletéből?) nem lehet egykönnyen meglépni, de azt is, hogy hiába próbálja elutasítani a tapasztaltak eszelősségét, saját tébolyának senki sem képes parancsolni.
Nem az orosz bérgyilkos csimpánz a képregény legfurcsább eleme, nem is a Slade-lét alatt Tonyval ragadt hamis Feely macska(- és Ned-)gyűlöletéből fakadó ellentét az egy arcon osztozó két férfi között, még csak nem is a gigantikus poratkák az elhalt hámsejtek vadonjában, hanem hogy mindez – Morrison szándékának megfelelően, bár némely esetekben fokozottan nyögvenyelősen – megfeleltethető Greg ingerszegény életének meg egészségtelen lelki állapotának egy-egy jellegzetes összetevőjével. A helyszínek és a karakterek vagy az emberi biológia stációit idézik – lásd az immunrendszer-szerű, az elején térdre kényszerített, a történet végén kulcsszerepre emelt I-Life nanokreatúráit, illetve az óriásspermiumok invázióját –, vagy Feely/Slade szociális különcségeire rímelnek, mint maga az ügynökség Hand megnevezése – vö. Greg "egyetlen barátnője" –, vagy épp az ügynökök perverz dizájnú egyenruhája. A sorozat legkülönösebb mellékvonala egy fikcionális képregény negyedik falán át- és átlépő bűnözőkről szól, akik gyakorlatilag megfosztanak egy szuperhőst a képességeitől azáltal, hogy kiemelik őt saját világából – a kis senki, de tudatlanságában legalább boldog Feely befele golyózó szuperügynök Slade-dé válásának szinte tökéletes inverz analógiája ez. Meg persze baromira furcsa, a hangyafejű gyerekek fotóival együtt, meg még néhány olyan jelenettel, amik értelmezésének nyitjára ha megfeszülök, se tudok rájönni, de valahol itt kezdődik a Káoszmágus zsenialitása: minél hülyébbnek érezzük magunkat egy-egy művére meredve bambán, annál tovább fogjuk szemmel verni az átkozott képregényt, amíg valami saját interpretációt nem tudunk belelátni a képek közé, vagy amíg lukat nem éget a papírba a tekintetünk.
A cirka háromszáztíz oldalt letudva még mindig nem tiszta, hogy tulajdonképpen egy bizarr (anti)szuperhősös képregényt olvastunk-e – Morrison ügyelt rá, hogy végülis klappoljon a sztori ezen vonulata is, lett légyen bármilyen valószínűtlen –, vagy a modern civilizáció posztmodern szatírájával csilizett tanulmányt egy minden aberráltsága ellenére is fájdalmasan hétköznapi, ijesztően tucatarc alak légiónyi személyiségzavaráról. Feely/Slade maga mögött hagyja a The Handet, valószínűleg túllép elmeproblémáinak egy részén is, s úgy mellesleg kvázi messiás transzhumánná lényegül át (Megintcsak: igaziból, csak az ő fejében, vagy mégis mit számít, ha ugyan van különbség?), a happy end harsonás csinnadrattáját mégis visszafogja Morrison alamuszi félmosolya, amellyel a csak sejteni, következtetni és remélni tudó, de tudni képtelen olvasóra kacsint, meg az olvasó tapasztalata az író előző műveinek igen hasonló természetével. A simanyelvű egyenesség, a koherencia vagy a könnyű délutáni harapnivaló mind olyan jelzők, amelyeket spontán maghasadás veszélye nélkül lehetetlen volna ráerőltetni a The Filth hátsó borítójára reklámszöveg gyanánt, de hát ez Grant Morrison, ezért szeretjük (véresre kaparni a fejünket a művészete fölött).
A történetről többet fölösleges volna hablatyolnom, már ennyiből is kiderült számomra, hogy hiába okoskodok itt, jóeséllyel csak egy értelmezést próbálok hasztalanul abszolúttá tenni a sok közül. Másodkézből átadni egy ilyen tömény mű lényegét egyszerűen lehetetlen, főleg pedig értelmetlen volna; mindenesetre akit konkrétabban érdekel a cselekmény, kérdezze Wikit. A rajzoló és a színező tour de force-áról ellenben nagyonis érdemes írni: Chris Weston és Gary Erskine képi világa szemet gyönyörködtetően részletgazdag volna, ha épp gyönyörűségeket kellett volna alkotniuk, ám még így is eszméletlenül agzsibbasztó a képek részletgazdagsága. El tudom képzelni, milyen ösvényt forgácsolhatott tanácstalan körbe- és körbejárkálásával Weston a dolgozószobája padlójába egy-egy telefonos konzultáció után Morrisonnal, mert a vizuális tartalom bizony semmivel sem kevésbé bizarr és ragyogóan eredeti, mint a sztori. A minisorozat tizenhárom epizódját tartalmazó gyűejtményes kötet így annak is bőven megérheti azt a húsz dollárt, akit három méterrel odébbtol a járdán a hátán végigfutó borsódzás, ha épp Morrison egyik címe van a szomszéd könyvesbolt kirakatában, viszont él-hal a különleges illusztrációkért. Egy biztos: ha egyszer (végre) kiderül majd, hogy Morrison bizonyítottan elmebeteg, a világ minden tájáról örömkönnyeiken úszva fognak érkezni a dilidokik, hogy szénné analizálják a szürkeállományát, és minden addigi rajongója csettint majd egyet, hogy "ejj, de tudtam", aztán vigyorogva végignéz a WE3, a The Invisibles, az új Batman & Robin stb. alkotta gyűjteményén, és hálát rebeg a sajtószabadság védőszentjének ezért a kopasz irodalmi anomáliáért. The Filth: 4 gigeri pofázmányú interdimenzionális kukásautó / 5.

Grant Morrison agyának dimenziókon átsugárzó zsenialitása már régen kihullajtotta minden fejszőrzetét, Frank Quitely lélegzetelállítóan részletgazdag panorámaképei pedig még a rajtuk szereplő figurák arcát is az elképedés konstans grimaszába csoffantják – hogyan is lehetne hát bármi más kettejük közös munkája szinte tetszőleges szellemi alapanyagon, mint kiváló? Igaz, a New X-Men esetében csupán bérbe kapták a világot – ráadásul nem is ketten, hanem egy sor eltérő képességű másik rajzolóval együtt –, amelyet az előző munkáik minősége táplálta elvárások alapján minimum új Nap körüli pályára kellett állítaniuk (túlzok persze – no nem azért, mert nem érdemelné meg felőlem aztán az egész Marvel-omniverzum egy csillagba katapultálást, hanem mert a licencjogok megkötötték a kreatív tím kezét bizonyos mértékben), a lehetőségekhez mérten azonban így is maradandóan egyedi dolgokat műveltek vele. Olyannyira raikálisan maradandó dolgokat, hogy a vezetőség Morrison és pajtásai sorozatának befejeztével lázas gyorsasággal hozzá is fogott lerombolni azokat és visszaállítani a szelídebb, gyerek- és potenciális folytathatóságbarát status quót. Kell ennél jobb reklám a sorozathoz valakinek, aki egyébként fanyalog a szuperhősös képregényeken? Ja igen, a zavarba ejtően szoros pizsamanadrágokat is felcserélték bőrszerkóra.