Gé_A_eNn_É

A tematikus sorozat többé-kevésbé független új epizódja ismét példátlanul kidolgozott dizájnnal hódít, de ezúttal inkább az lenyűgöző, hogy a készítőknek volt ideje összehozni egy efféle profi, hosszú és pofás kisfilmet bemutatóképpen. Nem mintha időhiányban szenvednének: csak 2012-ben kerül a polcokra a játék. Reméljük, megéri a várakozást – az alábbi anyag alapján nagyon is –, máskülönben a videóban látható lincshangulat kutyafüle lesz a rajongókéhoz képest.
Itt pedig "10 tudnivaló dolog az Infinite-ről".

Mindenki kedvenc lúdbőröztető filmdekonstruktora és hamisítatlan szociopatája egy újabb egyórás ömlengés erejére megszakította szokásos napirendjét, ami tudomásunk szerint főleg pizzasütik zabálásából és pincébe zárt hölgyek terrorizálásából áll, és a Star Wars után/közben egy másik híres-hírhedt sci-fit tűzött villás nyelve hegyére. Szóval... új Star Trek:

... akkor itt a megoldás a helyzet mérsékelésére.
Hogyan lehet még exkluzívabbá tenni egy játékkönyvet, amelynek a "sima" kiadása is átlagosan D10/2 kört ver közel minden másra a piacon (kivéve a kajla játékfigurás borítót..)? Fantasy Flighték már a Dark Heresy Collector's Edition óta tudják a választ, és ezúttal a Rogue Trader CE kisebb szállítási fiaskóit is kiküszöbölték azzal, hogy a Deathwatch Collector's Edition kódexét autentikus fémborítással látták el. A postán keresztüli szállítás így kissé körülményessé válik, tekintve a doboz/könyv már-már ingatlani jellegét, de persze főleg a 200 dolláros ár és a 2000 darabos limitált széria az, ami miatt említésre érdemes a dolog. Aztán gyorsan felejtsük is el, ennyit valószínűleg nem ér meg az, hogy összeroskadjon alatta a polcos szekrényünk, csak azért, hogy egy, a nevünkkel ellátott spéci változatát kapjuk ugyanannak a könyvnek, amit lényegesen olcsóbban is beszerezhetünk.

A fenébe is, azért marha jó ránézni, nem?

Hálásan megköszönném, ha valaki el tudná magyarázni (a visszafogottabb büdzsével való takarózás mellőzésével), miért néz ki (egyelőre) ez az egészestés CGI-mozi ramatyabbul még a Dawn of War videojátékoknál is, és miért tűnik valahogy kevésbé warhammeresnek azoknál. Valami rendesen kilóg a dizájnból, és az igényesség is csak olyan hetvenharmadszorra jutott eszembe az előzetes kapcsán... no de sebaj. Majd kiderül.

Úgy-ahogy kontrasztként itt a Space Marine játék új kedvcsinálója, majdnem csupa ingame mozgóanyaggal, mégis hangulatosabban és szebben. Na most, én ezt sem nevezném... ideálisnak, ahhoz túlontúl egy Devil May Cry-os és God of Waros hack'n'slash benyomását kelti (egyelőre), mindenesetre majd meglátjuk ezt is.

Ha elkészültük idején néztem volna meg sorban az új évezred Godzilla-mozijait, talán egy csöpp elégtételt is érzek jelen film bizonyos, előzőleg problémásnak ítélt aspektusait látva. Nagy Gé végre tett egy hozzá méltóan nagy lépést a rémisztővé válás felé a filléres bolt gumicuccaiból összevarrt házi szörnykosztüm-mivolta irányából. Igaz, most meg úgy néz ki, mintha vak volna, vagy mintha szementejelte volna egy karámnyi tehén, de a tökfehér szörnyszem, a visszafogottabb báb-jelleg és a (valamivel) kifinomultabb animatronika (mindez leginkább csak Godzillánál hangsúlyos, a többi kreatúra kárára) végül is megtették a pozitív hatásukat a látvány terén. Másfelől soros ellenfelei, a hatalmas plüss-molylepke, a bébitriceratops és a háromfejű Kinder-szerencsesüti-meglepetés ismét csak viszik a pálmát gagyiság dolgában – ambár messze nem jutnak vele, hiszen Godzilla fél kézzel húspogácsát üt-rúg mindnyájukból, ahogy azt kell.

Egy film epikusságát nem azzal kéne bizonygatni, hogy még a cím rövidítésének (GMKGGMAOA) lejegyzéséhez is keresztbe kell fordítani magunk előtt a jegyzetfüzetet, hogy elférjen egy lapon. Godzillának mindenesetre három faj-, illetve mérettársa dühével is szembe kell néznie, epikusságban tehát nincsen hiány. Aranyos – majdnem annyira, mint Baragon babaarca –, ahogy az emberek, főleg a tudósok és a hadsereg, alig győznek a pusztulásukba rohanni ebben a sorozatban, de legalább kapunk némi történetet is az árkádpüfölde mélységével rendelkező alapötlet köré. Úgy vettem észre, hogy a Godzilla-filmekben annyiszor előfordul a bajba került, nyughatatlan sajtós/médiás nő karaktere, hogy most szinte már vártam, mikor bukkannak föl megmentő csapatként a Tini Nindzsa Teknőcök, összekeverve a női főhőst az ő April O'Nealjükkel... de nem. Viszont Baragon, Mothra és Ghidorah – akik ősidők óta ezeken a neveken futnak, utóbbi "Kinggé csillagharcosodását" pedig az egyik emberi szereplő közli, lenyűgöző metafilmes lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot – ezúttal a természet védelmező erői, kvázi jófiúk. Gondolom, a készítők még egy okot akartak adni a Greenpeace-nek, miért ellenezzék a nukleáris energia kiaknázását: Godzilla nem csak a légkör oxigéntartalmának ötven százalékát használja el egy-egy atomrobbanást idéző leheletével, nem csak komplett ökoszisztémákat pusztít el egyetlen faroksöprésével, de maga az anyaföld is abominációnak tartja őt. Kár, hogy a természet nem képes minitengeralattjárókat produkálni óriásszörnyek helyett, amelyek beúszhatnának Godzilla száján és fölrobbanthatnák belülről – így ez a jaj-de-hálás feladat az emberekre hárul. Mivel ez a film az 1954-es eredeti közvetlen és egyetlen folytatásának tekinthető, aligha csoda, hogy újra mi, parányok okozzuk a gyíktitán vesztét a főellenfelek triásza helyett, bár nagyon ne örömködjön senki: amit a múltkor írtam Godzilla regenerációs képességeiről, ezúttal hatványozottan érvényes. Az ezzel összefüggő utolsó snitt tartalmáért (is) innen csókoltatom a felelős CGI-részleget; a robbanásokat és fényeffekteket megalkotó csapat viszont tényleg pazar munkát végzett. A bábok meg bábok maradtak. Ez van.

A sztori élvezhetőségét számomra erőteljesen csonkolta a sután előadott misztikus hablaty a Védelmező Szörnyek eredetéről és céljairól – miért kéne tragikusnak látnunk Godzilla megszületését az emberek felelőtlensége miatt, ha ott van mellette még három monstrum, amelyek csak úgy kiléptek egy regéből? A hadsereg bénázásait meg az emberi szereplők érzelmi szenvelgését is meg lehet unni, pedig ez még csak a második Godzilla-film, amit most rövid időn belül megnéztem. A film elején látható földrengéses jelenetben megvillogtatott statisztai/színészi zsenialitásért viszont már érdemes belekukkantani a GMKGGMAOA-ba, mint ahogy egy esetleges kellemetlen távolkeleti utazás fáradalmaiért való elégtétel kedvéért is, hisz Tokió ezúttal is ütött órájú homokvár-komplexummá osztályozódik vissza a négy óvatlan léptű bestia lábai alatt. A Godzilla 2000 valamivel jobban tetszett – valóban rejtélyes főellenfelével kevésbé volt blőd –, de ez is elmegy, ha fáradt szórakoztatásra vágyunk. Kábé 2 világ legkőarcúbb osztagparancsnoka, akinek karizmája mégsem elégséges az életben maradásához / 5.

A japán filmproducereket időről időre elkapja a késztetés, hogy a vásznon egy gumiruhás mozgó felhőkarcolóval tapostassák sajtolt fémhulladékká a nemzeti hadsereg tankdivíziójának valamennyi egységét ától cettig, és a páncélosok súlyával megegyező lőszermennyiséget pattogtassanak le a címszereplő óriás... gyík? gorilla? sárkány? bálna? (az egy dolog, hogy a neve megtévesztő, de ennek az izének a kinézete is sokkal inkább gumijátékfigurát idéz, mint a világon bármi mást) irhájáról. Elképesztően hosszú ideje gördülnek be a vetítőtermekbe a Toho logójával ellátott filmtekercsek, melyeken a távolkelet nukleáris leheletű mumusának garázdálkodását élvezheti a közönség azon része, akiket nem zavar, hogy a 'Zilla-mozik mindegyike kilencven százalékban tökugyanaz, a technológia alig fejlődik bennük (másrészt ennek is megvan a maga bája), a cselekmény könnyen megjósolható íve miatt a történeten lehetetlen izgulni... de legalább jobban csinálják Emmerichnél, azt meg kell hagyni.

A Godzilla 2000 mintegy válaszul született az amerikai verzióra, amely ezek szerint a japánoknak sem volt a szíve csücske. Az effektek talán szemkápráztatóak voltak, és végre Godzilla is elveszítette gigantikus bébiszemeit, de Emmerich filmje nem tudta megragadni az előző mozik lényegét. Meglehet, épp azért, mert a szükségesnél nagyobb fokú realizmusra törekedett, igyekezvén elhagyni a godzillaság elementáris, sajátos(an impozáns) gagyiságát, csakhogy ezzel gyakorlatilag a koncepció lelkét sikerült leszívnia a régi gumiruha formába rázását célzó zsírtalanítás során. Godzilla végre szörnyeteg hüllőnek nézett ki, nem ócska dizájnú jelmeznek; ugyanakkor az áldásosnál hitelesebbre szánt történet egyszersmind ráirányította a reflektorfényt az egész alapötlet komolytalanságára is (arról nem is beszélve, hogy az USA Godzillája úgyszólván többet merített a Jurassic Parkból, mint a japán eredetikből). Hiába, a Godzilla-mozik mindig is nagybetűs B-filmek voltak, noha az 1954-es, első Gojira hangvételének még komoly meghatározója volt a japánok nemzeti traumája Hirosima és Nagaszaki után. Az ezt követő filmek viszont egyre játékosabbak és komolytalanabbak lettek, szinte rájátszottak a jelmez nyilvánvaló ergyaságára, és mára a beszélő Godzillától az atléta Godzilláig megannyi hátborzongató, bűnös szórakozást képesek nyújtani a (godzillányi magas toleranciaküszöbű) rajongóknak.

Ha jól számolom, a Godzilla 2000 már a huszonharmadik japán film, amiben felhangzik a jól ismert üvöltés. A középpontban egy amatőr kutatócsoport áll (az ész a tízéves körüli kislány, a sofőr az apuka), amelynek feltett szándéka kifigyelni Godzilla mozgását és figyelmeztetni a veszélyre a rövidesen a talpa alá kerülő településeket. Az emberi karakterek elsősorban azért vannak jelen, hogy nagy tételben haljanak szörnyet a két dagadt lábon járó eleven nukleáris vihar dühétől, főszereplőink ezen kívül csak klisés sztorit meg néhány erőltetetten humoros jelenetet szállítanak, semmi említésre méltó – szerencsére, mert nyilván nem ők a film sztárjai. Godzilla számomra még mindig nevetségesen fest, de már túlléptem azon a ponton, hogy pusztán a kinézete zavarjon. Sokkal inkább arról van szó, hogy a készítők semmiféle erőfeszítést nem tettek a lény félelmetesnek, óriásinak, élőnek való beállítása érdekében: Godzilla hátán merev gumiként remegnek a taréjok, amikor lép, az ujjai nem mozognak és úgy állnak, mint egy fröccsöntött játékfigurának, a szája gépiesen nyílik-csukódik, a szeme plüssfigurát idéz, és így tovább. Én ezt bizonyos fokig igénytelenségnek látom, mert nem vagyok rajongó, kevésbé vagyok képes értékelni a klasszikus forma megtartását. Ellenben ha az ember egy Godzilla-filmre kíváncsi, szinte elvárja a béna effekteket és idejétmúlt technikai megoldásokat, a lapos történetről nem is szólva: ez egy olyan mozi, amelyben hatalmas mutánsok esnek egymásnak és Tokiónak, félszáz éves hagyományok szerint, talán már félszáz éve is bugyutának és bűnös szórakozásnak tartott ötlet alapján. Vannak koncepciók, amiken csak a rossz irányba lehetne "javítani", nem igaz?
Mialatt az emberi karakterek közé belép a minden lében kanál újságírónő meg a velejéig romlott céges, Godzilla ellenfele is napvilágra kerül az óceán mélyéről. Egy jókora UFO az, amely először is átlapozza az internetet a teljes Marvel-univerzum regenerációs képességeivel vetekedő gigászt kutatva, majd el akarja csaklizni bálnagorillánk DNS-ét, hogy a világra vajúdhasson egy pillanatok alatt ivaréretté izmosodó második szuperszauruszt. Mielőtt feltehetnénk a kérdést, hogy mire föl, a baj már meg is történik, és a két gyíktitán klasszikus felállásban néz farkasszemet egymással a város kellős közepén. Innentől már nem sok van hátra a filmből, de mindig is úgy éreztem, hogy ennél a sorozatnál a felvezetés érdekesebb magánál a harcnál. A katarzist jelentő csata most sem tartogat sokkal látványosabb koreográfiát, mint amikor tizenegynéhány éve én dörgöltem egymáshoz a játékdinóimat, morgó hangokat hallatva, piros filctollal dramatizálva halálossá a T-Rexeim epikus élethalálharcát az ágyra borított fotel alkotta vulkán elbirtoklásáért. Lényeg a lényeg, Godzilla olvadó molekulafelhővé leheli az ellenfeleket és Tokió zömét, aztán a valószínűtlenség megkoronázásaként bosszút áll a legköcsögebb emberi szereplőn is, és továbbáll a producerek fiókjába, amíg az udvari íróik elő nem állnak majd egy ehhez hasonlóan lenyűgöző mód dinka folytatás ötletével.
Igazán át kell tudni érezni a hangulatát egy ilyen filmnek, sőt az egész sorozat által képviselt húron pendülni vadúl, ha az ember a legcsekélyebb esélyt is szeretné magának megadni, hogy pozitív élményként könyvelhessen el egy Godzilla-mozit. Én, sajnos vagy sem, nem vagyok fan, de mert a jóféle agyeldobós filmeket bizony szeretem, a Godzilla 2000 kap tőlem két és fél raklapnyi Oscar-díjat az ínyencségnek számító speciális effektusokért felelős posztprodukciós részlegének / 5. Aki még nem látott Godzilla-filmet, akár itt is kezdheti, de kezdje el szépen, mert egy komplett élményparkkal szegényebben kockáztatja a halált.



Továbbá melegen ajánlom James Rolfe szórakoztató kisfilm-sorozatát, amelyben végigvezet bennünket az összes létező Godzilla-múvin!

A Fantasy Flight Games véghezvitte a lehetetlent: a gazdasági válság éveiben izmosodtak meg annyira, hogy ma már szinte hetente jelentik be újabbnál újabb társas- és szerepjátékos kiadványaikat, és az embernek lassan tényleg lesz oka eltöprengeni rajta, hogy vajon mennyi idő múlva válik ez a minnesotai cég minden idők legnagyobb játékkészítőjévé és -kiadójává (jó, túlzok, legalábbis ami a termékeik mennyiségét illeti – a minőség más tészta, abban meglehetősen verhetetlenek... ahogy az árak magasságában is). Sokakunk szerint az volt a legügyesebb húzásuk, hogy lepacsiztak a Games Workshoppal, a Warhammer univerzumok tulajával, és kvázi átvették tőlük a szerep- és társasjátékos részlegük szerepét, olyan fanboybizsergető dolgok megjelenését biztosítva, mint az alább következő szépségek. Ezennel felsorolnám a létező vagy majdani Warhammer-kiadványaikat (tudtommal a teljesség igényével), hadd csorogjon az a nyál.

Bukszabarátabb kiszerelésben látott napvilágot a (Warhammer Fantasy) Chaos Marauders, amelyben (a "kaotikus" név csalóka, ne kérdezzétek, miért) két, egymással csak a másik koponyájába applikálandó fejszék rendeltetésszerű használatában egyetértő ork törzs ütközetét lehet lejátszani kártyák segítségével. Könnyed, gyors és mókás. Szintén a Silver Line termékcsaládba érkezik majd a (Warhammer 40.000) Space Hulk: Death Angel – The Card Game, kooperatív xenóvadászat egy kísértet-csillaghajó fedélzetén, klasszikusnak mondható játékmenettel, viszont újszerű rendszerrel, hiszen itt nem térképkockákon kell tologatni műanyagfigurákat, hanem kártyák egymás mellé rendelésével szimulálhatjuk a karaktereket, helyszíneket és ellenfeleket. Ez természetesen a Space Hulk nevű társasjátékból nőtte ki magát, amiért pluszban érdemes még egyszer hálát adni, tekintettel a Games Workshop-féle harmadik kiadás csillagászati árára és még iszonyúbb beszerezhetetlenségére (de hé, ott a Doom Társasjáték, az többé-kevésbé ugyanez, és határozottan legalább ugyanilyen jó). A Death Angel talán nem lesz olyan szép és nagy, mint a miniatúrás-térképelemes-festhető nagytestvér, viszont olcsó és szólóban is játszható, rendhagyó felépítéssel.

A Warhammer Invasion – The Card Game (bemutató videók) ún. Living Card Game, azaz teljes játéknak számít az alapdobozával, de akinek a kártyás játékok pakliépítgetős és gyűjtögetős aspektusa dobogtatja meg a szívét, annak rendelkezésére áll kismillió nem-kötelező kiegészítő, amivel bővíteni lehet azt. Az Öregvilágba helyezett Invasion témája a különböző hatalmi/faji frakciók háborúja, két vagy több fél főhadiszállásával/fővárosával, annak védőivel és frontvonalával az ellentétes oldalakon. A cél a rivális városának romba döntése. Nem csak harc folyik a játékban: a játékosok nevesített karaktereket/hősöket küldhetnek különleges küldetésekre, fejleszthetik az arzenáljukat, ilyesmi – én nem igazán ismerem, de még nekem is világos, hogy több ez egyszerű "ütlek-borulsz" mechanizmusnál. A másik "médium-méretű" kártyajáték (ezúttal nem gyűjtögetős, noha biztosan lesz ennek is egy-két kiegészítője) a készülgető Blood Bowl: Team Manager – The Card Game, ami ismét egy neves GW-társas újragondolása és újraméretezése. Arcunkba ugrik a Warhammer világa mögött örökkön ott settenkedő humoros/szatirikus sajátosság: a Vérfociban Öregvilág fajai és birodalmai sporttal szándékoznak eldönteni nézetkülönbségeiket háború helyett, bár az amerikai focira emlékeztető húsdarálda meccsei gyakran bizony csúnyább véget érnek, mint akár a leghatalmasabb hadjárat. Itt közel minden megengedett, amit civilizáltabb helyeken sportszerűtlenségnek hívnának, sőt egyes piszkos trükkök nélkül az egész játék elvesztené az értelmét, vagy minimum a nevének létjogosultságát. Óriások tipornak pázsitba törpecsapatokat, éjgoblinok eresztenek ragadozó gombaszörnyeket frankensteini patkányember-ogrékra, birodalmi sztárjátékosok kacsingatnak a pálya szélén táncoló mazsorettekre, miközben a Káosz démonai készülnek kiharapni a kezéből a labdát – érti mindenki a lényeget, ez egy elmebetegesen abszurd szórakozás a komolyságnak legfeljebb annyi árnyalatával, hogy azért legyen súlya a sérüléseknek és bizonyos egységek rémísztő erejének. A légkör általában messze áll a Warhammertől megszokott "grimdark" nyerseségtől, de annál jobb, néha kell egy kis pihenő a nyomasztó hangulat alól. A kártyajátékról még nem sokat tudni (egyelőre itt lehet csapatnevekkel bombázni a kiadót, ki tudja, mi célból), csak hogy önálló játék lesz a következő fajokkal: emberek (Birodalom), törpék, erdei elfek, orkok (és, gondolom, goblinok), skavenek (patkányemberek) és a Káosz undormányai. A nagyjából egy órás játékidő alatt a 2-4 játékos letud majd egy egész fociévadot, mely során menedzserként össze kell állítania és irányítania egy nyertes csapatot. Részletek később.

A Chaos in the Old World (videó) egy területfoglalós-háborús taktikai játék nagy dobozban, nagycsomó tartozékkal a kártyáktól, jelzőkön át a műanyag figurákig, azzal a csavarral, hogy a játékosok a négy Káosz-isten egyikét alakítják, nyilván azzal a céllal, hogy korrumpálják, mutálják, tébolyba taszítsák vagy felzabálják Öregvilág minden más lakóját. Az ízlésesen megcsinált, nyúzásban lévő emberi irhadarabot idéző játéktér remekül megalapozza a megcélzott hangulatot; ugyanezen térkép a fix helyszíneivel talán felveti egyesekben a kérdést, nem válik-e repetitívvé a játék egy idő után, de a FFG-t ismerve – és ugyebár látva a rengeteg kártyát – ez a veszély nemigen fenyeget. A W40k-féle társasjáték még nagyobb dobozt  és még több tartozékot kapott, ami nem csoda: a Horus Heresy (videó) a Warhammer 40.000 emberi univerzumának legnagyszabásúbb, legsötétebb eseményét dolgozza föl, a Császár elárulását, megtámadását és tetszhalotti állapotba döntését leghatalmasabb gyermeke, Horus által. A játéktér egyik része a Császár terrai fellegvárát, a másik Horus csillaghajóját ábrázolja, és szintén kártyák meg figurák segítségével folyik a hadakozás. Százmétetes Titánok szakaszait, Űrgárdisták századait vagy démonok seregeit más játékokban nem áll módunkban irányítani, hát még megváltoztatni az egész W40k-t meghatározó legdrámaibb esemény végkimenetelét. Nekem ez a játék (is) túl nagy drága, de látom benne a... szépséget.

A végére hagytam a nagyágyúkat: a W40k Roleplay sorozata három "játékvonalának" folyamatos támogatása veszett iramban folytatódik. Az Inkvizíciós-nyomozgatós-űrCallOfCthulhus Dark Heresy kiadványai a következő egy évben; az űrkalózos-felfedezős-nagyuras Rogue Trader készülődő kiegészítőinek felsorolása; a szuperkatonás-ellenfeleket halomra gyilkolászós-kolosszális keresztes hadjáratot vezetős Deathwatch várható könyvei (DW videó). Alapvető kiegészítők (az űrhajós az RT-hez), kalandmodulok (min. egy mesetrilógia mindhárom címhez), bizonyos karaktertípusokra koncentráló anyagok (a birodalmi gárdistás vagy az egyházas DH-hoz), az összes játékhoz használható opcionális bővítmények (keményebb ellenségek gyűjteménye DW-hoz), háttér- és világleíró jellegű könyvek (az Achilus-keresztes hadjáratot részletező kötet DW-hoz, ill. a RT Koronus-Területének forráskönyve), satöbbi. Igazán bőséges ellátmány ez a W40k szerelmeseinek, mint ahogy agóniától terhes kegyelemdöfés is lesz a bankszámlámnak, már látom előre. Ha ez így folytatódik, márpedig minden jel erre utal, akkor a W40kRP óvatos kísérletből napjaink egyik legnagyobb kínálattal rendelkező, legsikeresebb szerepjátékává válhat, megérdemelten.

A Warhammer Fantasy 3. kiadásáról (videó) már hablatyoltam a blog ifjúkorában. Azóta vagy annyira bejött pénzügyileg a kiadónak az új, dobozos, majdnem-társasjátékos formátum, hogy könnyedén tervezhettek belőle egy klasszikusabb, könyves kiadást is, vagy a vártnál kisebb piaci siker kényszerítette őket erre – egyre megy. A lényeg az, hogy hamarosan keménytáblás kötetekben is elérhetők lesznek a játékosok és mesélők anyagai, legalábbis ami eddig az alapdobozban volt megtalálható négy kisebb darabban. Ez főleg azért minősül (számomra) jó hírnek, mert a hivatalos GyIK tanúsága szerint a könyves verziók tartalmazni fogják az eddig kártyákon szerepeltetett képzettségek és képességek jegyzékét, valamint egyéb opciókat azoknak, akik a játék "Lite" módozatát szeretnék játszani, vagyis a jól megszokott klasszikust, kartonjelzők, csapatlap meg kártyák nélkül, kizárólag könyv, karakterlap és ceruza segítségével. A speciális kockák szerepéről ebben a változatban nincs hír, de mert azokat külön is meg lehet rendelni az FFG-től (és mert tényleg jónak tűnik ez a fajta rendhagyó véletlengenerálási és -értelmezési mechanizmus), ez nem sarkalatos kérdés. Az viszont az, hogy a WFRP3 jövőbeli kiegészítői milyen szinten lesznek kompatibilisek a Lite szabálylehetőségekkel... illetve ugyebár az, hogy ez a lite-ség mégis mekkora egyszerűsítést takar, nem lesz-e túl primitív vagy túlontúl kényelmetlen a tartozékmütyürök nélkül, elsősorban a W40kRP remekül működő rendszereinek kontrasztjában. Meglátjuk. Addig is itt a WFRP3 várható termékeinek bővebb listája. A "Guide" könyvek mellett lesznek "Vault" dobozok is az eddigi irányvonal kedvelői számára – már csak az érdekelne, mennyire szorul rá az egyik a másikra, ti. hogy akit csak a klasszikus/könyves szerepjátékos verzió érdekel, annak meg kell-e vennie a Vaultokat a szabályok miatt, illetve főleg fordítva, a Guide-okban lesznek-e számszerűsített értékek, vagy csak hangulati leírás az egész. Furcsa, furcsa taktikához folyamodott a Fantasy Flight, annyi bizonyos, de nem kell őket félteni.

Huhh. Munkára fel, valahogy finanszírozni kell a szenvedélyünket.

Nincs köze a filmhez (és nem az egyébként kiterjedt vírusmarketing-kampányának a része), de akár lehetne is. Mindenesetre gyönyörű & fantasztikus & igazán nem semmi:

Christopher Nolan személyében új Nagy Öreg látszik készülődni a belépéshez a neves amerikai filmdirektorok Örök Panteonjába. Mi, nézők, határtalan és határtalanul jogos önzésünkben, csak remélhetjük, hogy a belépőkártyáját még laminálják néhány évtizedig, vagy elkeveredik a postán félúton, illetve hogy a paragonok közé való formális felvétel jogát még jópár remek mozival kell elnyernie jólfésült géniuszpalántánknak, jóllehet halastavakat kiizzadva magából az előző alkotásainak magas léce felé ugrálva, ugyanakkor a szívből jövő hála örömkönnyeit a moziguruk meg a kritikusok orcájára varázsolva. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ebben az esetben túlkényelmesedne és "elromlana" a tehetsége/ambíciója, hiszen amióta a pályán mozog, tarol, és eddig minden műve elsöprően pozitív visszhangok hátán talált magának utat a legkülönbözőbb toplisták élmezőnyébe. Nolan megmutatta, milyen az, amikor egy rendező (és író!) anélkül nyeri el a közönség és a nagy stúdiók kegyét, hogy közben csúf megalkuvással a sutba vágná saját függetlenfilmes beállítottságát, és áruba bocsátaná Hollywood lélektelen gépezete számára a művészi vénájából előbugyogó rendezői zsenialitását. Ha ez elnagyolt magasztalásnak hangzik, hát nem az – Nolan filmjei nem tökéletesek, viszont egyediek, intelligensek, és bravúros húzásokkal igyekeznek magukat tökéletesnek beállítani az ember szemében. Több nem is kell hozzá, hogy teszem azt a Denevérember sztorija ismét eredetinek tűnjön, ráadásul még intelligensnek is, vagy hogy a Memento és az Inception-féle hamisítatlan mindfuckok emészthető formát vegyenek fel saját elmés koncepciójuk lecserélése nélkül némi popcornízre és lebutítottságra.

Az Inception érdeme megint csak az, hogy Nolan nem félt kiakasztani az állkapcsát és akkorát harapni a projekttel, hogy abba csekélyebb filmesek töredékmásodperc alatt belerokkantak volna – vagy legalábbis nem tesznek le az asztalra egy ilyen remekül megtervezett és kivitelezett végeredményt. Nálam figyelmesebb (és/vagy a filmre sorozatban többször jegyet váltott) nézők már kikotorták a sztori szövetéből a történet egy-két, vagy éppenséggel tucatnyi homlokráncolós logikai buktatóját és belső következetlenségét, megint mások a szándékos tisztázatlanságot dicsérve kardoskodnak a hiányosságok kiemelésének okafogyottsága mellett; én egyelőre csak annyit mondanék, hogy az alapötlet fantasztikus, viszont épp az alapötlet (tudományos-)fantasztikussága miatt a cselekmény gyakorlatilag nem is lehetne világosabban prezentált annál, mint ami a filmben látható. Nolanék szinte az összes pszeudotudományos peremkerületét érintették a filmes toposzok (megvalósításuk körülményessége okán) tabunak számító témáinak: van itt illékony álomvilág saját szabályszerűségekkel, álom az álomban és azon belül még néhány, egyének fejében fogant álmiliők és -karakterek, téridő-paradoxonok, téboly, a világ valósághűségének megkérdőjelezhetősége, a nézők talpa alatti szőnyeg kirántása, kényelmetlen kérdések feszegetése, és olyan sziklaszilárd hangulat az első perctől az utolsó másodpercig, hogy annak fényében egész hihetetlen a film egészét átható, határozottan nem-sziklaszilárd, gyomorbizsergető, ám kellemesen izgalmas bizonytalanság érzete. Nolan szokásosan jéghideg precizitásának bélyege alatt ingatag struktúrájú elemek mozognak a helyükre és mocorognak a helyükön, mindig kétségek között tartva az embert a következő jelenet tartalmát, sőt általános jellegét illetően. Léteznek magyarázatok a történésekre (ami azt illeti, gyakran undok, híg péppé van a szánkba rágva az expozíció), de a törvényeket nem nehéz felrúgni, a konzekvenciák könnyen borulnak... s a történet mégis olyan elemi erővel fúrja bele magát az agyunkba, mint egy fékevesztett tehervonat. Az Inceptionnek a szelleme számít, nem a betűje – viszont, ha ez megnyugtat valakit, ez nem jelenti a "betűk" hibásságát. Csak annyit jelent, hogy a film van annyira eszméletlen élmény, hogy secpillanat alatt túltesszük magunkat zavaró apróságain, melyek csakhamar semmivé fakulnak a koncepció buja kivirágzásának árnyékában. (Például hogy ebben a filmben láthatóak valószínűleg minden idők leghatástalanabb tűzfegyverei – bár, igaz, egy/több álomvilágban járunk, márpedig egy ideális világban ugyebár a fegyverek maximum rózsaszirmokat köhöghetnének fel, höhö.)

DiCaprioék akciócsoportja harmadában vadul izzó koponyájú tudósgéniuszok, egyharmadban szabadon kreatív problémamegoldó-művészek és harmadrészben professzionális bűnözők esszenciájából kotyvasztott kiemelkedő személyiségekből áll, egyetlen, de zavarba ejtően cizellált módszereket igénylő céllal: elplántálni valakinek a fejében valamit, ami egyébként eszébe sem jutna, és komoly pénzeket szakítani siker esetén – avagy az őrületet, a halált vagy az életfogytiglant kockáztatni az elbukással. Természetesen semmi sem olyan egyszerű, amilyennek (nem) tűnik, főként ha potenciálisan semmi sem az, ami: a képzeletszülte, labirintusra tervezett álomvalóságok rétegei között nem csak a főszereplők navigálnak nehézkesen – jóllehet biztos léptű profizmussal –, de a néző is csak kapkodja a fejét és csapkodja a homlokát (utóbbit ezúttal pejoratív szándék nélkül). Látványos és szédítő kavalkád a film minden jelenete, még ha éppen nem is a pörgős akciók egyikéről van szó. A sztorit, ami egyébként egy szokatlanságában is simának nevezhető "tolvajmeló", sikerült teletömni többlettartalmak különböző fajtáival, ami így A Sötét Lovaghoz mérhetően tömény filmet eredményezett – de mivel csaknem ugyanolyan jól működő egész, mint Nolan előző nagyszabású írása-rendezése, én személy szerint hülye lettem volna tiltakozni a túl (?) hosszan bontogatott, túl (?) sok mindent magába foglalni igyekvő történet miatt. Elvégre ez Nolan névjegye: a filmjei után úgy állunk föl a fotelból, hogy tudjuk, nemsokára izomlázas sajgás lesz úrrá az agyunkon. És ennek nem győzünk örülni.

Magáról a történetről nem véletlenül nem írtam semmi konkrétumot, hiszen ha van vagy lesz idén film, amit érdemes szűzen megtekinteni, akkor az ez. Nem kifejezetten az áll-letépősen meglepő fordulatok miatt, pusztán csak mert az egész elgondolás és a kivitelezése olyan ötletes, már-már eredeti (filmvásznon), hogy kár volna rákészüléssel kiverni a mese éles helyzeteinek a fogát. A film határozottan nem hibátlan, egy kissé talán hosszabb is a kelleténél, a karakterek egyike-másika nincs kielégítően felépítve és bemutatva, és az elején egy-két párbeszéd gyakorlatilag a forgatókönyv technikai magyarázórészei átültetésének hangzik egy az egyben; ezzel párhuzamosan azonban elmés és szórakoztató, akciódús, mondanivalóval is ellátott, parádés színészeket (apropó, alakul Nolan állandó udvari színészeinek a gárdája) és karaktereket felvonultató, sokkoló mód nem nolanien abszolút unhappy endű két és fél órácska az életünkből. Ha a sminkje alá nézünk, talán felfedezzük, hogy talán semmi újat nem mond az emberi kapcsolatokról, a bomlott elmék realitásérzetéről, a percről percre rosszabbul elsülő betörő/kémakciókról stb., de amilyen módot választott magának mindezek összeröffentésére egy minőségi film erejéig, az mindenképp tiszteletreméltó. A mozik védőszentje tartsa meg Nolan jó szokását a jövőben is a grandiózus független(szerű) filmek rendezésében. DiCaprio és Joseph Gordon-Levitt pedig, én mondom, egyformán jól el tudná játszani Jokert a következő Batmanben (amiben egyébként a pletykák szerint egyáltalán nem is fog szerepelni a Bűn Bohóchercege) – már ha Leo volna olyan tökös mazochistán vérprofi, és bevállalna zsinórban egy harmadik gógyibuggyant figurát is a Vihar-sziget és ez után. Nekem meg nem maradt más hátra, mint hogy a második Inception-nézésre magammal vigyek egy vonalzót is, és lemérjem közvetlen közelről, hogy a legutolsó másodpercben tényleg elmo... pontpontpont. Tessék megnézni, kéremalássan. 4 és fél (álom)világ leggyorsabb kávéhörpintése / 5.

[Potyabónusz: Teóriák Végtelen(ül poéngyilkos!) Halmazai.]

Robert Rodriguez biztosra ment a franchise legifjabb sarjával: megálmodta a földi rasztastílus letéteményeseit középpontba állító, leszállóágban száguldó renoméjú sorozat folytatásának/mellékágának történetét, aztán kislisszolt a hátsó ajtón, egyedül hagyva a projekttel a radiátorhoz bilincselt direktori tehetségű Antal Nimródot. Szó se róla, jobb dolgot talán nem is tehetett volna, már ami Nimródunk lehetőségeit illeti, amelyek egy ilyen mozi ledirigálása után bizonyosan megnyílnak majd előtte Hollywoodban, ha jó lesz a film, ha rossz – pénzügyi sikertelensége ugyanis már most ki van zárva. Orbitális zsenialitást sem vár el a rajongó egy olyan alkotástól, amely egy Predator-szintű klasszikust igyekszik visszahozni a köztudat nemesfém dobogójára, ugyanis McTiernan alapfilmjét lehetetlen volna lepipálni. Ugyanakkor az is legalább ilyen elképzelhetetlen volt, hogy a Predators rosszabb legyen az Aliens vs. Predator nevű, überunterelhetetlen ikeriszonyatnál – minimum valami látócsatornán keresztül terjedő agykéreggyulladásos vészt kéne terjesztenie, hogy a jóízlésű mozinéző még az AvP-knél is jobban megundorodjon tőle. Szóval az elvárások leginkább az arany középút mentén váratták velünk a lassan érkező filmet, ahol még mindig elagyabugyálhatjuk verbális furkosainkkal, ha szar lesz, viszont innen már nem is eshet olyan nyaktörő magasról állcsúcsra. Szerény véleményem szerint a Predators szépen meg is maradt ezen az átlag középfokon, így aztán se orrba-szájba dicsérni, se a pincéig lehordani nem fogom, nem tudom. Mondjuk, hogy durván a Predator 2 filmmel látom egy minőségi szinten: az eredeti mellett eltörpül, önmagában nézve azonban kielégítően megállja a helyét, mint szórakoztató akcióhorror. Ezúttal horror nélkül.

A sztori ismerős lehet bárkinek, aki látott vagy olvasott róla előzetest, vagy az alapötlet ismeretében egy fél percre elgondolkodott a lehetőségeken: egy maroknyi rosszarcú tűzharcost elrabolnak az idegenek, és anális megszondáztatás helyett ledobják őket egy földönkívüli dzsungelbe, mert... gondolom, vannak ragadozók, akiknek nem elég sikkes a földi miliő. Egyelőre mozgó trófeáink ezután összefognak a helyi vadászok szakszervezetének legelitebb gittegylete ellen, akik egymásra is vadásznak a ranglétrán betöltött pozíciójuktól függően, illetve durván elburjánzott agyarú-bordacsontú vadkan-vérebeket és múmiamozgású humanoid ET-ket is bevetnek a jókedv megalapozása érdekében. Arra valahogy senki sem gondolt, mi volna, ha ezek a Föld legkönyörtelenebb háborús övezeteiből összeherdált szuperkatonák első blikkre halomra lőnék egymást (jóllehet egyikük megpróbálja, mégsem kap érte fenyítést a többiektől némi forró ólom képében), de a lényeg úgyis a sztori folyása és a predátorokkal való konfrontálódás.

A sztori nem lesz a fordulatos forgatókönyv iskolapéldája, minden furcsán simán zajlik, a harcok legalább fele pedig az előző filmek ikonikus jeleneteinek újrázása – ami nem feltétlenül volna baj, ha az a másik fél kreatívabb volna. A cselekmény sajátossága egyfajta ködös párhuzam a Predator filmmel, ezáltal hiába az eltérő részletek, a Predators épphogycsak nem nevezhető remake-nek. Nyilván nem lehetne kamaradrámát meg családi vígjátékot kihozni a "ragadozók+leragadozandók" alapképletből, de az esőerdős akciózást már a Predator 2 sem játszotta meg, kerülendő a redundanciát. Ezt a filmet főleg a karakterek emelhették volna a magasba, ha igazi gerinctelen férgeknek, lelketlen gyilkológépeknek lettek volna ábrázolva, nem ijedt senkiknek, elveszett kiscicáknak Arnie tökös legényei mellett. Ez természetesen hitelesebb viselkedés egy csapattól, akiket aszerint választottak ki elrablásra, hogy milyen jól is fog mutatni a lenyúzott irhájuk a yautja kandallók előtt... de kérdem én, miért a világ legászabb merénylőiként vannak bemutatva, ha alapvető viselkedésük átírás nélkül maradhatott volna akkor is, ha az utolsó pillanatban lecserélik őket egy busznyi kisdiákra vagy egy zárdányi apácára? Nem azt mondom, hogy B-filmes, esendőség nélküli terminátorokkal jobb lehetett volna a film; azt mondom, hogy a szereplők elsődleges karakterisztikájára (ti. badass) alapozva szórakoztatóbb és eredetibb lehetett volna egy olyan sztori, amely egyébként sablonokból rakosgatja össze magát, és így nem elsősorban a cselekmény fordulatai meg a végkifejlet szolgáltatják a fun-faktort. Viszont ezek a kibimbózatlan, féldimenziós karakterek hullanak, mint a legyek a Raid-gyárban, ami szintén képes szórakoztató lenni, ha azt és így várjuk el egy filmtől. Márpedig egy Predatorstól mégis mi mást kéne elvárni?

Vagy mi különbet? Sorolhatnám tovább a teljes megelégedettségemet kivédő tökéletlenségeket, de igazán nem volna sok értelme: ez a cím nagy fegyverekről, kicsontozott izomemberekről és a prédából prédálóvá váló főhősről szólt mindig is, kevéssé újszerűen, viszont nagyon véresen, látványosan és szórakoztatóan. Ennek megfelelően csak a vállamat vonogattam, amikor az egyik karakter száz százalékos pontossággal beazonosította egy földönkívüli növény idegmérgét, meg amikor a főszereplő olyan merészséggel kezdett el bratyizni egy ellenséggel, mintha előre kiolvasta volna a forgatókönyvből, hogy működni fog a dolog; satöbbi. Őszintén szólva pont ilyesmit vártam.

Ha már itt tartunk, számomra nem nagyon működött Adrien Brody karaktere (Arnie-é és úgy-ahogy Gloveré ellenben igen, csak hogy tisztázzuk). Az egy dolog, hogy még +10 kiló izommal sem igazán tűnik veterán harcosnak (na jó, az orrán legalább látni, hogy talán tucatnyiszor is el volt már törve), de a viselkedése az, ami megakasztja őt a forgatókönyv-szagú protagonistából hiteles karakterré válásában félúton. Gyanúsan gyorsan kitalálja, hogy egy túlméretezett gladiátorarénában vannak, és míg a többiek egész valósághűen be vannak rezelve, neki jégkrém csordogál az ereiben. Meg valószínűleg a torkában is, mert hörgőbb a hangja, mint Bale Batmanjének, vele ellentétben viszont ezt nem identitása elrejtéséért és a megfélemlítésért csinálja, hanem... kompenzál valamiért? Nincsen miért, igazán, hiszen már a film tökelején zengve-rengve leesik mindenkinek, hogy az alkotói szándék szerint ő a legprofibb vitéz a morcos kompániából, később pedig olyan pofonokat osztogat egy predátornak, hogy akkora lendülettel még Svarci is visszapattant volna az idegenről.
A karakteresebb figurák – például Danny Trejoé – ezzel szemben meglepő módon a háttérbe szorulnak, meg elég hamar véget is ér a pályafutásuk – de a megnevezett számára ez nem nagy probléma, a hamarost debütáló Vengeance és Machete filmekben majd villogtathatja a mecsetéjét éjhosszat. Topher Grace-szel már komolyabb a bajom. Borzalmas alakítást nyújt, Nimród helyében kétpáros végtaggal rúgtam volna ki a forgatásról egyik-másik, paródiába illő arcjátéka után. Aztán lehet, hogy szándékos volt, hogy az ember tudat alatt meggyűlölje, de akkor nagyságrendekkel szörnyűbb véget érdemelt volna, mint amit kapott.

A rendezés korrekt – nem értek hozzá, nekem megfelelt, Antal dicséretes módon nem rontotta el témához nem illő művészieskedéssel. A keramitkemény, a főszereplő romantikus húrjait rezegtető női karakter sorsáról egyet lehet találgatni, ahogy az utolsó snitt folytatás-barát természetéről is. A CGI tolerálható, az idegen ökoszisztéma és erdő dizájnerei viszont lustultak. A ragadozók megintcsak bénább nindzsák a '87-es társuknál, de tetszik, hogy azóta divatba jött náluk az egyedivé pimpelt bukósisak. Walton Goggins ismét remekel: minél inkább fültövön akarod vágni a parasztját, annál nagyobb elismerést érdemel a színész maga. Laurence Fishburne potenciálját forgatás közben egy vigyázatlan kellékes véletlenül lehúzhatta a klotyón, de azért jól hozza a gyogyóst, amíg hozhatja (tébolyának legnyilvánvalóbb bizonyítéka az, hogy rejtekhelyéül a fél világ legkirívóbb tereptárgyát választja). A jakuzaszamuráj lekatanáz egy predátort, aki valami észbomlasztó okból kifolyólag hallgatólagosan beleegyezik, hogy tradicionális kardpárbajt vívjon egy csupasz majommal, kiknek fajtájára általában izzó plazmával szoktak lövöldözni. Az orosz akcentusú humanoid tulok pedig minigunnal nyomja (főként persze a növényzet ellen, másra nem tűnik használhatónak), mert anélkül ugyebár nem megy.

A film legnagyobb ellensége a hossza: tizenöt-húsz perc rövidítéssel és tömörítéssel kihagyható lett volna a karakterizálásra (sajnos) meddőn elpazarolt részek nagyja, illetve akciódúsabbra lehetett volna vágni az anyagot. Nem egy rossz mozi ez, csak átlagosabb a vártnál – a félt szarnál és a titkon remélt kiválónál egyaránt. Egy folytatást megnéznék belőle, örülni viszont csak akkor tudnék neki, ha dobnák végre a dzsungeles-túlélős felállást, illetve ha radikálisabb újító kedvvel állnának hozzá (Rodrigueznél lehetőleg tehetségesebb, hivatásos írók). És persze inkább tucatnyi folytatást ennek, mint a Predator még egyetlen percnyi ötvözését az Aliennel. 2.5 (ha jól láttam) őseredeti predi-cameo / 5. Áldásos átlagérték. Most aztán, Nimród, irány egy saját projekt, kiérdemelted a lehetőséget egy "újabb Kontrollra".

Trailer

A minapi második kiadású alapkönyv-rendelésem örömére mindenki figyelmébe ajánlanám ezt a kiváló játékvilágot, ezzel a kedvcsináló ismertetővel és ezzel a (félve és óvatosan, de a cím körüli jogi hercehurcák miatt azért csak linkelt) teljességgel kimerítő, egészen fantasztikus adatbázissal együtt. Egy-két évvel ezelőttig úgy volt, hogy (talán) a Paradox Games kiadja a szerepjáték harmadik, ráncfelvarrt verzióját, de ez a terv valamiért sajnos kútba esett, pedig a Warhammer 40,000 játékok reneszánsza ismét kelendővé tette a horrorisztikus techno-fantasyket a '90-es évek után. (A mozifilm olyan szar és annyira nincs köze a MuCh világához, hogy azt még linkelni sem vagyok hajlandó.) Egye fene, kibergótikára fel v2!