Gé_A_eNn_É

Új (mozgó!)anyagok láttak napvilágot az általam toronymagasan legjobban várt filmes/sorozatos projektből, illetve egy új honlapot is kapott a GoT. Ilyenkor mindig belegondolok, milyen frenetikusan fantasztikus is volna (illetve lesz!) egy low/dark fantasy környezetű és hangulatú, színvonalával a The Sopranos és The Wire utódjaként is megálló, korunk egyik legzseniálisabb spekulatív írójának elképesztő áltörténelmi eposzát a képernyőn is elmesélő újabb Home Box Office-jóság.

Autentikus "bűnügyi szappanopera" Home Box Office-módra. Abszolút érthető, miért végez a dobogó csúcsán a mindenkori netes "Melyik a legjobb krimi/HBO-sorozat?" szavazásokon. Alább következzék az öt évad öt marginálisan eltérő stílusú nyitánya hangulatkeltőként, mert csak úgy. Nekem tetszenek, és mert kivégeztem az utolsó epizódot is, valahogy meg kell emlékeznem az általam valaha látott egyik legzseniálisabb szériáról.

 

Hála sorozatjunkie-éknak, listát írhattam az érdekesebbnek kinéző készülődő tévésorozatokból. (A Game of Thrones csak azért nem szerepel – kitüntetett helyen! –, mert egyelőre nincs előzetese.) Trailerek/teaserek/promók, sorrend/rangsor nélkül:

Szoft-pornó, kemény pankráció, valamint brutális fejtágítás azok számára, akik az antik kort a szelíd bujaság és az ártalmatlan filozófusok idejének tartották. Az alcíme lehetne "300 (mínusz 299)" is, hiszen szinte nagyobb szerepet kapnak benne a kompjúteranimált hátterek és kiömlő pixel-belsőségek, mint a címszereplő trák, aki körül az egész történet bonyolódik. A 300-zal ellentétben viszont ez a sztori némiképp földhözragadtabb feldolgozása a megtörtént eseményeknek – és ha az általános óta nem néztél utána Róma legnagyobb rabszolgafelkelésének, inkább hagyjad, a sorozat szórakoztatóbb emlékezetető lesz. Míg Leonidászék hepajában a vásznon szörnyek és hamisítatlan héroszok tették (rém)meseszerűvé a hangulatot, a Spartacusban a lenyűgözően gyarló, kicsinyes, nagyravágyó, bicskanyitogató intrikák már-már hihetetlen embertelensége gondoskodik róla, hogy képtelenek legyünk elsőre lenyelni a cselekmény "hitelességét"; márpedig a Római Birodalom nyilván nem véletlenül szolgált rá hírhedtségére, és a gladiátorviadalokat és -kiképzőiskolákat is fölösleges ennél idealizáltabb formában elképzelni. Spartacusék a dicsőségért és az életben maradásért gyilkolták halomra egymást ezernyi bestiális ízlésű szájtáti orgazmikus örömére – aki ebben az alapvetésben képes találni szemernyi romantikát is, aztán értelmes módon beleszőni a forgatókönyvbe, vendégem egy akó artériás vérre.

Az első részben egy névtelen trák katona ellenszegül Glaber praetor akaratának, pedig csak előrébb tartja vérei védelmét és a becsület szavát, mint a római uraság önző ambícióit. Pengék röppennek ki a hüvelyükből, gladiust markoló karok röppennek tova vérsugár-meghajtással a légiósok testéről, és már kész is az eszményi, noha rövid úton elfojtott dezertálás. Róma egyébként is nehezen tudná betartani kenyeres-cirkuszos belpolitikáját, ha nem esne meg valami ilyesmi párhetente, hiszen akkor megszűnne a gladiátornak való rabszolgák, hadifoglyok és bűnözők kínálata. A trákokat tehát beterelik Kápuába, ahonnan a kellően izomkolosszus szerencsések Batiatus ludusába kerülnek. Pontosabban a (300-ból szalajtott) kiképző doctore ostora alá, mindennapos, végeérhetetlen, kemény edzések elébe, számlálatlan vércsepp átitatta homok fölé és a menekülés egyetlen lehetőségét nyújtó feneketlen szakadék mellé. Lelombozó és kíméletlen, talán, de jobb mihamarabb hozzáedződni, nehogy akkor jöjjön rá az emberre a térdremegés, amikor már az arénában áll, és elvárják tőle, hogy kacagva tépje ki embertársa gerincét a közönség kedvéért. Trákunk először természetesen lánccal vert veszett kutyaként viselkedik, akitől elszakították a szerelmét és becsületét, aztán végül felülkerekedik benne a józan ész, és körmönfontabb, noha mégoly egyszerű taktikához folyamodik: életben marad, amíg lehetősége nem lesz szörnyű bosszút állni az arra érdemeseken. Megkapja hát a Spartacus nevet, mely imponál a plebsnek, és a kötelezettséget, hogy gyilkoljon le mindenkit, akit csak elébe eresztenek.

Mint az sejthető, nem kimondottan felemelő és még kevésbé könnyed hangvételű a sorozat, gyerekektől szorosan elzárva tartandó, és (már csak a kétrészenként megvillanó fedetlen, sőt használatban lévő nemi szervek miatt is) anyuval-dédivel nem együttnézős film; azonban ugyancsak nehéz nem végignézni, mivel az már az első néhány epizód alatt nyilvánvalóvá válik, hogy ennek valami parádésan apokaliptikus vérengzés lesz a vége, ahol mindenki megkapja, amit megérdemel, vagy legalábbis körülbelül. Pontosan kimérni ilyen alávaló figurák büntetését ugyanis szinte lehetetlen feladat, de azért próbálkozni szabad.
A Spartacus a Starz kábeladó saját sorozata, ennek köszönhető a zavarba ejtő/áldásos szókimondása, meztelenkedése és hajlama a nyíltan mutatott vérengzésre. Az ugyanezt a témát feldolgozó Kirk Douglases mozi, felteszem, már mindenkinek megvolt; utána, 2004-ben is futott egy tévéfilm(sorozat?) ugyanezzel a címmel, de az nyugdíjasotthoni délutáni sziesztára szánt programnak tűnik a legújabb mellett. A tizenháromszor ötvenöt perces rész mindegyike kiválóan megírt és felépített, az eredeti koncepciót egy percig szem elől nem tévesztő, egységes hangulatú és színvolanú szegmense a főhős elkeseredett küzdelme történetének – dacolásának a rómaiakkal, megbékélésének gladiátori énjével, harcainak az arénában, és annak, ahogy visszafogja magát a megfelelő pillanatig, amikor majd leszámolhat sorsa porba tipróival. Az első részek lassabbak, hisz fel kell építeniük a környezetet meg a szereplőket, no meg az első blikkre kötőtűvel a szemnek ugrósan agresszívnak tűnő CGI-túltengéshez is hozzá kell szokni. Viszont ha én meg tudtam szokni annyira, hogy a továbbiakban ne csorbítsa a filmélményem, bárki képes rá. Két-három rész után berendezkedünk a hegyoldali ludusban, megismerjük (értsd: megkedveljük vagy meggyűlöljük) a jól kidolgozott (egytől-egyig vagy kérészéletű, vagy későbbi, de ugyanúgy rút végzetnek elébe néző) karaktereket, és talán a készítők által korhűnek titulált, nyers trágárságot is megszokjuk annyira, hogy érdekeltek legyünk a sztori alakulásában. Rengeteg, félmeztelen, kulturista férfiszínészre programozott számgépes vérszökőkút és bélkifordulás látványa fogja megedzeni a gyomrunkat, a politikai machinációk, mocskos hatalmi játékok és társasági/baráti hátbaszúrások mégis undorítóbbak lesznek, garantálom – és persze olyan csomókat kötnek a cselekményben, melyek kibogozása vagy kettéhasítása sokkal érdekesebb és izgalmasabb, mint egy sima akciójelenet.
Visszatérve ez utóbbiak szándékos, CG-s műviségére, gondolkodtam ám: ha számítógépes utómunkák helyett klasszikus filmes kellékekkel akarták volna megvalósítani a vérengzéseket, epizódonként egy raklapnyi csirke bánta volna, hogy a darabkáik egészen hasonlítanak a kiontott emberi belsőségekre; a szétlocsolt vérmennyiség pedig a világ első számú vámpírgyülekezőjévé tette volna a díszleteket. Akkor már inkább a CGI. Persze, persze, így olcsóbb is, meg művészien stilizált, meg satöbbi... Legalább a koreográfia látványos, a színészekről pedig ránézésre elhisszük, hogy hivatásos párbajozók. Akad néhány röhejesen eltúlzott harci jelenet (Említettem már, hogy a filmes logika szerint valószínűleg húsz liternyi vér van minden gladiátorban, amiből legalább tizenhatot ki is vernek egymásból minden áldott konfrontáció alkalmával?), a csaták legfőbb ismérve mégis a brutalitás és az, hogy viszonylag rövid ideig tart mindegyik – minél rövidebb, annál brutálisabb. És így több idő jut a történetre is. Nem csak a gladiátorok hullanak, mint a legyek fecskeesőben, hanem a szabad polgárok is, a főbb karaktereket sem kímélik az írók. Majd' minden részre jut valami kisebb tragédia vagy csavar, a feszültségkeltés eszközei nem merülnek ki a homokban történő élethalálharcokban. Spartacus szenved, szenvedést oszt, és lassan, de biztosan válik azzá a legendás alakká, akiről még több, mint kétezer év múltán is szívesen nézünk tévésorozatot. Az első évad végén aztán beindul valami, ami egy még faszább második évadot sejtet.
Sajnos a Spartacust megformáló Andy Whitfieldnél rákot diagnosztizáltak – szerencsére egy jól kezelhető fajtát, a sorozat folytatása azonban így is el fog tolódni meghatározatlan ideig. Olvastam pletykákat a Starz terveiről, amik egy előzmény- és/vagy mellékvágány-minisorozatról szóltak, melyekben Whitfieldnek nem kell szerepelnie, de egyelőre semmi sem biztos azon kívül, hogy egy seregnyi felajzott rajongó várja a haddelhadd, 2010 vitán felül eddigi legkellemesebb tévés meglepetésének folytatását. Kívánok mielőbbi, minél könnyebb és minél tartósabb jobbulást Spartacusnak, és kitartást a nézőknek. Ha a sorozat fogja tudni tartani az első évadban bemutatott minőséget – és egyelőre nincsen ok a kétkedésre –, akkor megéri várni rá. Durva, merész, vérmocskos, igazi bűnös szórakozás: 4 pucér Xena (na végre, már régóta vártuk, höhö) / 5.


További videók a youtube Starz-csatornáján.
Szerk.: Új infó a Whitfield-hiányt pótló nulladik évadról.

Hawking széles publikumra szelídített eszmefuttatásai után van még egy (eddig, ha többet találok, szólok) némileg hasonló témájú sorozat a tyjúbon, ez a Föld távoli, ember nélküli jövőjének idegenül ható világával foglalkozik: a BBC The Future is Wild című spekulatív dokumentumfilmje. Nagyon el vannak szórva az epizódok, ezért több elérhetőséget is meg kell adnom: itt meg itt két huszonötperces rész látható, emitt pedig a feltöltések listájából ki lehet szemezgetni a többit. Engem végtelenül tud szórakoztatni az ilyesmi.

Stephen Hawking minden bizonnyal a leghíresebb és hírére legérdemesebb elméleti fizikusunk (a miénk, mint földiek, na). Most leltem rá feltöltött műsorára, amely a földönkívüli élettel foglalkozik, ami az egyik kedvenc témám, mióta felfogtam az éjjeli égbolt csillagainak mibenlétét gyerekkoromban. Az első epizódot beágyazom, a többiért katt az ablakba:

Kezdjük egy kis tornával: gyomorforgatás! Európa egyre sötétebb Hollywood szemében, de legalább az őrült tudós fehér köpenye és német akcentusa stimmel.

MacGyver 25 éve a popkultúra része, ideje volt már egy (nem-)normális paródiának, még ha a fiatalság nagy részének halvány lila segédfingja sem lesz róla, hogy ez tulajdonképpen valamin alapulni akar. Vajon maga a film is korhatáros lesz, vagy a vészes jeleneteket addigra gondosan kivagdossák belőle?

Mondanám, hogy számoljuk az előzetes Mátrix-áthallásait, de már a felénél kifogynánk az ujjakból hajszálakból. De vicc nélkül, ennek a mozisorozatnak az elpusztíthatatlansága átkosabb, mint egy zombihordáé.

Valószínűleg nem lesz annyira horror, illetve nem olyan horror lesz, mint amit a trailerkészítők akartak sugallani a szörnyfilmrajongók pénztárcán markolása kedvéért, de annál jobb.

Coming-of-age bűnözősztori. Lehet érdekes és eredeti, meg jellegtelen és unalmas is, dobjátok fel az érméteket.

Ha véletlenül nem is ez bizonyul majd az évtized akció(-B-)filmjének, az édes '80-as évekének akkor is ez lesz, már pusztán Schwartzi, Stallone és Willis közös jelenete miatt is. Mi az istenért kellett erre idáig várni?

Francia szürrealizmus/mágikus realizmus.

Angol/amerikai (?) szür- és mágikus realizmus. Szintén baromságnak ígérkező művészieskedés, de finoman adagolva az is kell néha.

Újabb '80-as legenda licenszének előtúrása, újabb potenciálisan ütős akciómozi. Csak B.A. Baracus Jr. ne tűnne olyan fájdalmasan semilyennek.

Japán mesefeldolgozáshoz japán trailer dukál. Azért nagy erőkkel reméljük, hogy Shyamalannak egyszer végre sikerül kilábalnia kreatívfilmes válságából.

Állítólag film noir, bár hogy Coen-verő, az jobban felkeltette benne az érdeklődésem.

Frédi köszöni, még mindig jól elvan azzal, hogy karmazsin karomnyomokat kaparjon álomszuszék tinik ábrázatára. Jellegtelenné olvadt arccal is. Mit gondoltok, a film bemutatása megint megdobja majd a kávéeladásokat?

Bűnözők elrabolják Gemma Artertont... és ki ne értené meg őket?

Steve Carell gyakorlatilag ugyanazt a szerepet játssza, amióta két lábra állt, mégis minden újabb, bukásgyanús vagy "csak" lapos vígjátéka láttán azt kívánom, bárcsak maradna a The Office-nál, ott semilyen szempontból nem lóg ki a lóláb. Persze attól ez a film még lehet jó, viszont addig is mindenki menjen The Office-t nézni imádni.

Úh, de rég volt már... A nagy karácsonyi lazulásban sorvadásnak indult az írói vénám, és a sok bejglitől annyira megdagadt a mindenkori múzsám, hogy nem fért a fejembe. Paradox módon az olvasással, filmnézéssel és netexpedícióimmal is felhagytam, pedig mások ilyenkor élik ki hobbijaikat. Találtam ugyan egy új hobbit, de erről később. Most, hogy ne kelljen mán hirtelen túl sokat írnom, ajánlanék három webes arcot, akik egyrészt inspirációként szolgálnak számomra, már ha szabad ilyet írnom, de főleg pillanatnyi irigységi sárgaságaim forrásaiul -- nem csak mert olyan kreatívak, hanem mert ebből is élnek meg.

A cinemassacre.com James Rolfe honlapja, aki elsősorban Angry Video Game Nerdként lehet ismerős, de vannak filmrecenziói is, és nagy szörny- és horrorbuzi hírében áll. További ismertetőjelei a nyelvújító és állandó jellegű káromkodás és áldühöngés, ha régi (és szar) videojátékokról van szó, illetve cseppet túlcsorduló szentimentalizmus, ha saját, sokéves filmes/klipes zsengéinek a bemutatásáról. Legalább az AVGN -- azóta sokszor másolt, egy esetben vonásról vonásra -- figurájáért jár neki legalább egy méretes pirospont nálam.

Annak a Szemüveges Srácnak a weboldala elsőre befogadhatatlan mennyiségű videoblogger geeket tömörít, elsőre, de negyedikre is átláthatatlanul rendszerezve, ezért most csak címszereplőnkre koncentrálnék, ő a fő attrakció. Doug Walkernek is több maskarája van, de a legsikerültebb mindenképp a Nostalgia Critic, aki verbális láncfűrésszel esik neki a mozi- és tévévilág legjóérzésbomlasztóbb abominációinak, melyek súlyosságuk szerint hol az őrületbe kergetik őt, hol menekülésre késztetik. Ritka szórakoztató videói vannak, nem is emelnék ki egyet sem a közel százhúszból, nyilván mindenkinek azok lesznek a legérdekesebbek, amelyek témájához már volt szerencsétlensége  a képernyőn vagy a nagyvásznon. NC-t már említettem a blogon, de nem lehet eléggé kihangsúlyozni, mennyire tisztelem azt a mazochista igyekezetét, amivel hétről hétre újabb ~húszperces, sziporkázó anyagot állít elő (általában a fivérével együtt megírva) valamilyen nézhetetlen szörnyűségről, úgy, hogy szinte már meghozza az ember kedvét az adot film megnézésére. Szinte, csak szinte, de mégiscsak szinte. Itt látható kb. a teljes filmográfiája. Az 5 másodperces filmek például klafák, az Ask That Guy viszont az ígéretes kezdés óta mintha túlontúl elsodródott volna az erőltetett perverzség irányába; stb.

Az Escapist gyöngyszeme, és bizonyos szempontból a felhozott triumvirátus legjogosabb trónkövetelője  a Zero Punctuation-ös Yahtzee, az ausztrál beszélőgép. Kortárs videojátékokat veséz ki minimalista, rövid, pörgős rajzolt/montázsolt videókkal, melyeket úgy teletöm tartalommal, poénnal és elgondolkodtató megfigyeléssel, hogy szerintem néha már-már hosszabb forgatókönyvből dolgozik, mint a fentiek. Kreativitása, az utalásokra és morbid képiségre építő humora, s nem utolsósorban játékipari hozzáértése is egész egyszerűen zseniális anyagokra ad neki lehetőséget, és ő még véletlenül se fogja vissza magát. Hál'isten.

A Lightman Group a kutyaszorítóba gyomrozott titkoszsaru, illetve az instantizmosodó pörölyverő abomináció, Tim Roth játszotta Cal Lightman privát hazugságvizsgáló cége, ahonnét ő és mimikamániás csapata fél kézzel oldja meg a leglehetetlenebb bűnügyeket is, míg a másik kezükkel finoman félresöpörnek mindenféle hatósági/állami szervet, melynek esetleg találtatna egy-két rossz szava a főszereplők kétes tudományáról és módszereiről. Még elképesztőbb, hogy működni látszik a dolog, s nem csak az izzadságfoltosan a cselekmény mögött álló, a beleerőltetett fordulatoktól elkékült és kipukkadásveszélyes forgatókönyv szerint, hanem a képernyőn, a néző számára is. Nem arról van szó, hogy rosszul vannak megírva az ügyek -- amelyekből minimum kettőt is oldanak párhuzamosan minden részben --, csak nekem például beletelt négy-öt epizódba, mire hitetlen felhördülések nélkül végig tudtam nézni egy részt (ezzel el is telt majdnem az első évad fele), de megérte hozzáedződni, mivel a második évad (talán ezért is) határozottan jobban tetszik; meg persze szórakoztató tud lenni hazugok leleplezését nézni, derülni egyet az analógiaként be-bevágott híres személyiségek leleplező fotóin, elhitetni magunkkal, hogy az adott epizódban bemutatott szájbiggyesztést elkerülve a továbbiakban a világon senki sem kaphat majd minket hazugságon... és nem utolsósorban az állandó jelleggel kirobbanni, netán rángósokkot kapni készülő Roth játéka se semmi.
Komolyan, a fickó benyakalhat vagy fél liter kávét minden jelenete előtt, egészen egyedi elegyét kínálva a kényszeredetten kaotikus gesztikuláció és arcjáték, a house-i éntudat-öngyönyör, meg bárki más érzelmeinek a saját céljai érdekében való két lábbal a húsdarálóba tiprása jellemezte szélsőséges megnyilvánulásoknak. Először nem tudod komolyan venni ezt a dühös, tudálékos kis fickót, aztán hirtelen már képtelen vagy másra figyelni, ha képernyőn van. (Az én fülemnek túl brit brit kiejtése is közrejátszik -- néha mintha nem is emberi nyelven beszélne.) Csak azért nem süllyeszti el a szemünkben zsarnoki arroganciájával párosuló irritáló tévedhetetlensége, mert végülis igaza van, az igazságot bármilyen eszközzel ki kell derítenie -- ez a munkája, ezt illetően teljesen megingathatatlan. Munkatársait is folyamatosan korbáccsal hajtja, és ha dicsérnie kell, a változatosság kedvéért a kilencfarkú macska helyett a sima ostort veszi elő. Csupán a lányával engedékeny, hisz ha minduntalan egy tini gondolatait próbálná kitalálni, aztán féken tartani, azt nyilván megsínylené az apa-lánya kapcsolatuk. Mondhatni, Cal éppen a kendőzetlen ellenszenvessége miatt szimpatikus. Furcsa is volna, ha egy ilyen sorozatban nem egy könyörtelenségig őszinte, szókimondó potenciális seggfej, ráadásul két lábon járó hazugságvizsgáló gép (látszólag gépi érzelemvilággal, ahogy kell) lenne a főhős.
Roth majdnem egyedül is viszi a hátán az egész sorozatot: van pár főbb karakter rajta kívül, nincsenek is rosszul megformálva, mégis az az érzésem, hogy kissé laposak Cal figurája mellett. Kedvelhetőbbek, az igaz, legalábbis a néző könnyeben azonosul valakivel, akinek nem kell minden második mozdulata/mondata láttán a homlokát ráncolnia; ezzel együtt viszont valahogy defektesen van megmagyarázva a jelenlétük. Arra gondolok, hogy hazugságvizsgálat terén nem igazán jeles(ebb)kednek Cal mellett, és még csak visszafogniuk, jobb belátásra téríteniük stb. se nagyon kell őt, Rothnak minden szempontból jobban megy a bábmesterkedés. Cal karakterének "különleges képességei" azért is hihetőbbek, mert amúgy egy ordenáré nagy csodabogár, akit kikapcsolhatatlan hantadetektorai legalább annyira diszfunkcionálissá is tesznek a mindennapi életben, mint amennyire hasznosak munkája során; a "született tehetség" újonc, a pulifrizurája alapján valószínűleg bohém geeknek szánt férfi és a Callel elnyomott szexuális feszültséget gerjesztő nő ezzel szemben nem elég különc ahhoz, hogy bevegyük, pillantásra kiszűrik a kamuzót a tömegből. Egyáltalán nem fájlalom a jelenlétüket -- Patrick Jane-hez hasonlóan Lightman is belerokkanna saját zsenialitásának egójába, ha nem vetítheti ki másokra --, meg aztán nem a színészek és az írók tehetnek arról, hogy az első évad csak tizenhárom részes, ami alatt kevésbé lehet kibontani a karaktereket, főleg amellett a két ügy per epizód mellett. Meg aztán a karakterek "problematikája" eltörpül a fő zavaró tényező mellett, ami nekem a hazugságvizsgálat tudománya, ahogy az itt be van mutatva.
Nem mintha értenék hozzá, de ha abból a megkockáztatható feltevésből indulunk ki, hogy a nézők döntő többsége hozzám hasonló viszonyban áll egy akadémiailag el nem ismert tudománnyal, úgy talán elfogadhatóak a kételyeim. A sorozatban a következőképp zajlik egy ügy megoldása: a Lightman Csoport homályos úton megbízást kap az FBI-tól, egy cégtől vagy épp egy magánszemélytől, hogy szúrják már ki a gyanúsítottak közül a lódítót >> Cal vagy valamelyik szárnysegédje rájuk néz, és a szemöldöke fésülésének irányára hivatkozva rábök az egyikre >> nem csak a megbízó/hatóság nyeli be cigányút nélkül az obskúrus érvelést a vádra, de az így megvádolt is azonnal elismeri, hogy amindenit, há' lebuktam >> ezek után rövid úton rövidre záródik az ügy; minden további bonyodalom attól függő, hogy az újabb gyanúsítottakat Cal elé tudják-e citálni, s még véletlenül sem attól, hogy egyáltalán valóban igaznak bizonyult-e a hazugságvizsgálat eredménye. Félreértés ne essék, nagyonis impresszívnek találom Lightmanék egyik-másik módszerét az igazság kiugrasztására az aktuális jómadárból, és élvezetesnek az etikailag kérdéses manipulatív játszmákat, amelyek igen hamar lerántják Cal "megszállott inkvizítor"-lényéről "az igazság fehér lovagja" álcát. Bizonyára a tévés szerkezet is ludas abban, hogy az ügyek kibogozása ilyen könnyedén megy, és hogy abban a valóságban senkinek nem lehet egyszerűen egy rossz napja, mert akkor a morcossága okán egyből és vitathatatlanul ráterelődik a gyanú -- nekem mindenesetre sokszor zavarja a szemem. Én biztosan nem érezném magam nyeregben egyetlen kihallgatáson sem, még ha ártatlan is vagyok, mert mi van, ha el kell nyomnom egy tüsszentést, és ezzel a kamerák mögül az eltorzuló arcom minden egyes négyzetmikrométerét egyetemes kifejezéssablonokhoz hasonlító szakembereknek épp elég támadási felületet nyújtok ahhoz, hogy életfogytiglant javasoljanak a rendőrségnek (akik természetesen elfogadnák)? Túlzást félretéve: átaludtam volna egy igazságügyi/büntetőjogi paradigmaváltást, vagy a sorozat szándékosan (valamint tisztázatlanul) egy olyan párhuzamos, felvilágosult világon játszódik, ahol már a középkorban is akkreditált pszichoanalitikusok végezték a boszorkányüldözéseket? Egy harmadik lehetőség az, hogy idővel kiderül, mire föl ez a hatalmas bizalom Cal munkásságában -- már a sorozatos sikerparádéján kívül, mert az már okozat, nem ok. Egyelőre meg kell elégednünk a Lightman kormányügynökségi múltjára tett ködös utalásokkal, meg a főszereplők működésének gyümölcseivel, és elfogadni, hogy ilyen szép szárba tudott szökkenni a csoport valamiképp.
Mint már írtam, a Mentalista trükktárát használhatóbb eszköznek látom a megtévesztésre és a megtévesztők elcsípésére, míg a Lie to Me becsaphatatlan vizuális blöff-filterét olykor még elhinni sem könnyű abban a túl tökéletes formájában, ahogyan minden főszereplő szemgolyójába be van építve, vagy mi. Szerencsére nem az efféle ütlek-borulsz jellegű, unalmasan bakotlőhetetlen revelációkban merül ki Calék fegyvertára -- ez csak az az aspektus, amibe bele tudtam kötni. Szerencsére, tegyük hozzá, hisz valamilyen kontroverzió nélkül aligha emelkedne ki a nyomozós sorozatok közül -- illetve aligha emelkedett volna ki annyira, hogy belekezdjek. Márpedig a második évad aktuális minősége alapján megérte. Az első évad kábé 3 és fél füllentéslefülelő strucctojás / 5.

Teaser:


Trailer:


Duma Tim Roth-szal, majd a többiekkel:

Már az aktuális modus operandiban is csak marginálisan eltérő, eredeti ötleteket alig nyújtó bűnügyi sorozatoknak akkora dús virágkorát éljük, ami simán elmehetne tehénmennyországnak is -- ez viszont azzal jár, hogy az egyszeri néző eltéved a túl tágas kínálat mezején, vagy érdektelenül bolyong, a langymeleg megszokottság klímájától elbágyadt krimirajongókról nem is beszélve. Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát például a rengeteg CSI terén, vagy aki el is kötelezi magát valamelyik mellett (én majd elkezdem a sagát a CSI: Atlantisz vagy a CSI: Alpha Centauri környékén); legalább Patrick Jane kaliberű manipulátor pedig az, aki meggyőzően el akarja magyarázni, miért is jobb az adott nyomozós széria emennél, amelyik két várossal odébb játszódik, és a fekete nő helyett most a magas férfi benne az észember. Persze mindig akad alternatíva, sőt mintha az a bizonyos lovon túllendülés mára konstans nyeregkörüli orbitális pályára állássá fokozódott volna: a szokatlan ügyeket szokatlanul megoldó szokatlan hatósági gárdának az átlagos krimisorozatnál szokatlanabb sémájával már legalább annyiszor találkozunk a képernyőn, mint a klasszikus felállással (minimum a pilot erejéig, ahonnan néha már csak laposodni tud a színvonal és/vagy a megcélzott koncepció), s bizony nem mind okoz olyan kellemes meglepetést, mint teszem azt a Dexter (vagy kórházasaknál a House, stb.). A bűnügyis téma szinte egyszerre két olyan sorozatot is kapott, melyben előkelő helyen áll a hazudozás és a befolyásolás fogalma mint eszköz a bűntények és a törvény mindkét oldalán -- most a Lie to Me-ről nem fogok írni, csak az érzésem szerint jobban sikerült Mentalistáról.

Izgalmassá tenni valamit talán nem olyan nehéz dolog egy-két bevezető epizód erejéig, újszerűnek, érdekesnek megtartani azonban csak akkor lehet, ha hosszú távon is működőképes elemeket vegyítünk az elgondolásba -- szóval legyen bármilyen faszagányos is mondjuk az egészet megindító sztorivonal, a lényeg mindig az erős főszereplő és csapata lesz, amely aspektusnál kevésbé kell tartani az elévüléstől. Ha az írók jól keverik a kártyákat, még évadokkal a rajttól is előhozakodhatnak valami újjal a szereplőkkel kapcsolatban. Veszélyesebbnek látszik, ha a főszereplő egyediségét valahogy hozzákötik a történetet beindító sztorihoz, így többé-kevésbé függővé téve a karakter filmbeli létjogosultságát egy idővel úgyis mindenképp megoldásra kerülő ügytől (hé, végül még Mulder is kinyomozta a húgával történteket)... illetve izgalmasabbnak hangzik. Patrick Jane, az emberfeletti intuícióval rendelkező volt "mentalista" esete azért is különleges, mert amikor képbe kerül az ügy, ami miatt a Kaliforniai Nyomozóiroda berkeibe lépett tanácsadóként -- ti. a Red John néven elhíresült sorozatgyilkos felszecskázta a családját, amiért Jane nyilvánosan kekeckedett vele --, az tényleg megváltoztatja addig megismert jellemét, tényleg súlyt rak nem csak az ő vállára, de a nézőére is, hiszen nyilvánvalóvá válik, hogy egy ekkora bosszúhadjárat csak végzetesen nagyszabású fináléba torkollhat, ami után valahogy színét veszítheti majd az egész koncepció. De ne szaladjak már előre, egyelőre nem fenyeget ilyesmi, sőt a szerzők dicséretesen minimalizálják az "egy eset per egy rész" sablontól való félrelépést. Ez másutt talán negatívumként érvényesülne, itt viszont meglehetősen szélsőséges hangulatváltást jelent, amikor Red John kerül szóba, márpedig a többi epizód könnyed, szellemes stílusa legalább annyira élvezhető, és nagyon jól áll a sorozatnak.

Nyilván nem meglepő, hogy a címszereplő a legerősebb karakter. Simon Bakert legutóbb az L.A. Confidentialban láttam, az alapján nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen ígéretes szerepet fog kapni. Patrick Jane szellemidézőként kereste a kenyerét, s bár már rég bevallotta, hogy csalás volt minden produkciója, a sikeres médiumkodást lehetővé tévő pszichológiai-szociális képességeinek a hatóság szolgálatában is jó hasznát veszi. Olyannyira, hogy zavarba ejtő hókuszpókuszával gyakorlatilag tökegyedül megoldja az összes bűtényt, melybe bevonják az ügyosztályát. Ez alatt kissé deus ex machina-szerű, tévedhetetlen, nem mindig nyilvánvaló alapú következetéseket, meg gyakran elmés módon a nézőknek is csak utalások révén megmutatott dolgok megfigyeléséből levont tényeket kell érteni; még világosabban: Jane képes megmondani majd' mindenkiről, hogy épp hazudik-e, pöccre hipnotizál akárkit, és olyan mikroszkopikus nüanszokból szövi megtámadhatatlanul precízzé az összes megoldást, amivel előáll, hogy Sherlock négyfelé harapná a pipáját irigységében. (A Lie to Me áltudományos hazugságfelismerésétől viszont ez még mindig jobb, itt legalább nem állítják be egzakt tudománynak. A való életben is hasonlóan működnek a médiumok, elég csak felnézni a youtube-ra.) Mégis, House-szal ellentétben sosem jósolható meg előre egy adott epizód felépítése, hála Jane játékos beszámíthatatlanságának. Sokszor már az első percektől fogva gyanakszik a tettesre, s onnantól csak szerepjáték, manipuláció és szórakozás számára az ügy, göcsörtös púpként kollégái, vigyoringerként a nézők számára. Mivel ő nem hivatali személy, nem fogja vissza magát, sem a száját, sem az alkotmányos jogokhoz és kötelezettségekhez való viszonya szabadosságát. Módszerei mintapéldái a nem-konvencionális logisztikai problémamegoldásnak. Mindezen felül közvetlen és karizmatikus személyiség, ami gyaníthatólag rögtön másodikként szerepel összes ismerőse "Nem törlöm képen, mert..." kezdetű listáján, rögtön a "nélküle balfékek gyülekezetének tűnne az egész nyomozóiroda" alatt. A Red John iránti könyörtelen ellenszenve és véresnek szánt vendettájának az ábrándja igazán kiváló kontrasztot alkot egyébként "bohóczseni" hozzáállásával, és a szerep életszerűsítésén kívül fel is cukkolja az embert egy majdani ütős, leszámolós epizód ígéretével.

A póráz gyanánt köréje bilincselt négy nyomozó Jane villogása mellett sem nevezhető unalmas figurának, főleg talán azért, mivel állandó alapanyagot szolgáltatnak neki a villogásra. Persze mindnyájan betöltik a kötelező szerepeket, melyek annyira passzentosak, hogy klisének tűnnek, még ha nem is azok; kiemelném a kemény, önálló főnöknőt, akiről -- miután egymás után vagy három részben hangosan és önelégülten kikapta a nyomozás gyeplőjét a helyi hatóságok markából -- már vártam egy epizódot, ahol Jane szurkálódva kivesézi feminista komplexusait... bár azzal a karakter lényege veszne oda, azt hiszem, de legalábbis az örökösen citrombaharapós arckifejezése durvulna epébenyalóssá. Jane-nek kell valaki, aki nem ül seggre minden mentalista bravúrjától, ha már egyszer a többi kolléga nagyjából éppen azért van, hogy látványosan összenézzen és felröhögjön, amikor végre leesik nekik/nekünk a tantusz. Meg hogy egy kis simanyelvűbb humorforrás is kerüljön az írók fegyvertárába.

Nem a bűnügyek neuronpukkasztó elméssége miatt szeretem a Mentalistát, egyrészt mert nem olyanok, másrészt mert itt nem az elkövetők brillíroznak a félrevezetők szerepében, hanem a "jó oldal". Nem mondom, hogy unalmasak az ügyek, sőt olykor bizony keveredik a keverednivaló rendesen, de ha már Jane-éken kívül is ki kell emelnem valami átlagon felülit az epizódokból, akkor az a tendencia kell legyen, hogy minden részben szerepeltetnek egy-két dögös hölgyeményt. Választott istenük tartsa meg a producerek jó szokását a második évadra is. 4 ferdeszemű vér/füstszmájli / 5.

Nehéz dolog Joss Whedon rajongójának lenni. Azok a legnépszerűbb, leghosszabb életű sorozatai, amik engem például a legkevésbé érdekelnek, és helyenként mintha kezdeti bukdácsolásnak tűnnének a tévés világban; míg kiforrottabb szüleményei, melyekből csak úgy gőzölög a zsenialitás, sorra buknak meg egy-két évad után a közönségnél, a stúdióvezetőség pedig még azzal sem fárasztja magát, hogy esélyt adjon nekik a sikerre. Nevezetesen a Buffy és Angel sorozat volt a nagy vízválasztó Whedon karrierjében -- ezek óta csillog be minden valamirevaló geek szeme a neve hallatán, és ezek óta képtelen huzamosabb ideig tartó gyökeret verni a műsoridőben a többi filmje, mint a Firefly meg a Dollhouse. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki valószínűtlen, de annál vérlázítóbb konspirációt orrontott a háttérben, amikor kiderült, hogy ezen utóbbiak több epizódját még csak nem is sorban adták le az USA-ban, egyet-kettőt meg egyenesen sehogyan sem; ráadásul szomorú, de gyakorlatilag a vér-Whedon-rajongók vágják a leglendületesebben a fát az új címek alatt, mert a fejesek rájuk apellálva csorgatták a minőséget lehetővé tevő pénzt az alkotókhoz, az ilyen fanok viszont egykettőre elpártoltak a művektől, amikor nem azt kapták, amit a Buffy képviselt. Tény, hogy a Firefly és a Dollhouse komolyabb és komorabb hangulatú, mint az elődök (tény az is, hogy azokat nemigen ismerem, szóval sírdogáljatok ordítva errefelé, ha hülyeségeket írdogálok), és tény, hogy nekem éppen ezen dramaturgiai fajsúly miatt tetszenek sokkal jobban. Ha nincs a tévé bojkottszagú keresztes hadjárata e két széria ellen, ahol érthetetlen módon bevetettek mindenféle mocskos trükköt a rossz időpontban sugárzástól a kontinuitás derékba töréséig, no meg a meglehetősen specifikus célközönség, mindjárt világosabb tónusban látná a világot rengeteg rajongó. (Akiket amúgy nem kell félteni, képesek voltak pusztán serény internetes aktivitásukkal kiharcolni egy folytatásmozifilmet a Firefly-hoz. Öröm az ürömben... bár az sem lett sikeres, vagyis több ilyen akciót kár várni.)
Tehát Dollhouse: ahol évekre leszerződtetett problémás individuumoknak kínálnak jól fizető időleges kibúvót ügyes-bajos világi dolgaik alól azzal, hogy tudatuktól erre az időre megfosztott testüket megrendelők igényei szerint át- és átprogramozva, a legkülönbözőbb küldetések elvégzésére áruba bocsátják. Első hallásra gagyi az ötlet, és az ember mindenféle "persona/mission-of-the-week" koncepciót képzel maga elé, jobban belegondolva viszont -- vagy belenézve a két pilot (közülük természetesen a hivatalosan le nem adott a jobbik) egyikébe -- a személyiségkufárkodás, a lélektől megfosztás, a prostitúció velőig kivesézett témái kólintják fejbe a nézőt -- és ha van benne egy kevés affinitás is a tudományos-fantasztikumhoz vagy az emberi drámához, itt kezdi el igazán érdekelni a sorozat. Én is elhízott előítéletekkel ültem le az első epizód elé, mert nem igazán kedvelem a súlyuktól megfosztott ötleteknek olcsó akciók, ezerszer látott felállások köré csavarását; ennek megfelelően aztán borzongatóan kellemeset csalódtam a Whedonék által választott hangvételben, és a vártnál összefüggőbb -- és összetettebb -- fő sztorivonal megcélzott távlataiban. Noha elkerülhetetlenül beesik egy-két olyan rész is, ami nem kapcsolódik szervesebben a "nagy egészbe", egyiknél sem igazán éreztem azt, hogy ez akár ki is maradhatott volna. A karakterek folyamatosan fejlődnek, közelebb kerülnek a nézőhöz -- ami már önmagában is bravúr, tekintve, hogy a "babáknak" minden részben más a jellemük, a Babaház személyzetét pedig, legyenek bármilyen világos színben is felfestve, tulajdonképpen lehetetlen nem erkölcstelen kerítőkként, szolgatartókként látni, legalábbis kezdetben. Csakhogy a technológia, ami lehetővé teszi a személyiség-át- és visszacserét, nem tökéletes, s a babákban egyre több emlék ragad meg előző megbízatásaikból, sajátos saját jellemet kölcsönözve nekik; a személyzet pedig legalább annyira gürcöl "aktívjaik" biztonságának a fenntartásán, mint a missziók végrehajtásának biztosításán. A képbe nemkívánatos homokszemként kerül bele az FBI-ügynök, aki "odakint" megszállottként üldözi a mítikus Babaházhoz vezető nyomokat, nem törődve saját hírnevével vagy testi épségével. Elsősorban emiatt a gáncstalan motiváció miatt, illetve a Babaház működtetőinek indítékaival alkotott kontrasztjáért nehéz szurkolni a Barbieháznak -- ugyancsak legalábbis eleinte. Ballard ügynök aktuális baba-küldetéstől független ténykedése az évad során végig érdekes, mi több, segít megérteni a Babaház koncepcióját, ezért is üdvös, hogy nem marad meg annak a paripás hősnek, akinek először látszik, pontosabban, mint kiderül, az aktívok nem maradnak meg egyszerű, megmentendő, ártatlan áldozatoknak, felügyelőik pedig egyszerű, legyőzendő, rémrezsimüket porba döntendő zsarnokoknak. Whedonék a szürke annyi árnyalatával löttyintik agyon a karaktereket meg az évadon végighúzódó központi cselekményszálat, hogy az ember csak néz, mikor lett érzelmi/morális színvak, vagyis hogy miért lett ennek hatására hirtelen majd' mindenki még szimpatikusabb, és nem ellenszenvesebb inkább. Már a Fireflyban is notórius szonovabiccs volt mindenki, ezért is voltak olyan szeretnivalóak. Itt ehhez a mélységesen emberi hibássághoz a kvázi-rabszolgaság érzékeny témájához való eltérő, végső soron szinte soha nem teljes szívvel elítélhető hozzáállásuk is hozzáadódik. Az írók hártyajégen táncoltatják a figurákat, s ennek nyomasztó, elgondolkodtató nyilvánvalósága még olyan jelenetekben is pluszt tud rakni a karakterek egyéniségéhez vagy megértéséhez, mint például a közel-cheesy popkoncertes részben, ahol a vokalista és a vérfan is aktív baba. Nem azt állítom, hogy minden egyes epizód külön platinalemezt érdemelne (ha már témánál vagyunk, a Firefly jobban megérdemelné ezt a bánásmódot), csak azt, hogy részemről baromi tetszetős a mód, ahogy a készítők megközelítették a kétélű alaptémát: mondhatni, nem tompítottak az éleken, hanem mindkettőt tükrösre fenték, hadd hasítsa, amit kell.

A színészek színészetével nincs gond. Az aktívokat alakítóknak például -- némileg paradox módon -- könnyebbség, de minimum lehetőség repertoáruk kibontakoztatására , hogy vagy "csak" tudatmosott zombikat, vagy "csak" archetipikus (= eltúlzott, sablonos) célszemélyiségeket kell eljátszaniuk, ami bizonyos szempontból nem olyan nehéz... más szempontból meg kifejezetten, de ne akarjak már itt színművészetet elemezgetni, na. Dushku kisasszony játékát sok helyen szapulják ugyan (nekem max. a kétrészenként két kézzel sujkolt szexikonsága[/ának hiánya] szúrja a szemem -- ízlés dolga), de szerintem ez nagyrészt a Tru Callingos és egyéb sorozatszerepeinek... nos, minősége miatt maradt benne az emberekben, mert itt egyébként teljesen jól hozza részről részre a különböző figurákat a profi műkincsrablótól a díleren keresztül az üresfejű babáig. Főleg a zavart, bociszemű pislogása életszerű, itt gyakran hasznát is veszi. A többi aktívot játszó színész talán még hitelesebbet domborít -- gondolom, eddigi ismeretlenségük teszi, filmvilági arctalanságuk hozzájárul szerep szerinti ezerarcúságuk sikerességéhez. Két karaktert és színészt emelnék ki: az FBI-ügynököt, Tahmoh Penikettet, aki a Need for Speed óta (nem vicc), a Battlestar Galactica okán is komoly húzónévvé nőtte ki magát a szememben (ezért is várom már a Riverworldöt), továbbá a Firefly Wash-ját, Alan Tudykot, aki fantasztikusat alakít az első évad talán legnagyszerűbb epizódjában, róla legyen elég ennyi. A karótnyelt, modorosan brit akcentusú úrhölgy (a New York-i Babaház vezetője), az agymanipulátor hiperaktív és -geek, a biztonsági főnök, akinek a szeme sem áll jól, valamint az aranyszívű/naiv újonc aktív-testőr mind olyan alakok, akikkel nem könnyű azonosulni -- egyrészt csak az évad közepe/vége felé terebélyesednek ki rokonszenvezhetővé, már amelyikük, másrészt a sötét oldalon találkozunk velük, ugyebár --, a történet mégis eléri, hogy helyeslően bólogassunk, amikor valaki épp megkapja jól megérdemelt büntetését vagy jutalmát, esetleg amikor az írók valakit jófejnek akarnak feltüntetni. A poénokkal felváltva röpködnek a filozofikus eszmecserék, szokatlanul érett jelleget biztosítva az egyes epizódoknak. Működik a dolog, és kész -- olyan könnyűnek tűnik, mégis olyan ritkán tapasztalni más tévés produkcióknál ezt a fajta törődő igényességet, hogy az valami félelmetes. A nem egyöntetűen egyazon, ám egymáshoz közelien magas színvonalat képviselő sztorik forgatókönyvírói és rendezői sűrűn váltakoznak, valószínűleg erős volt tehát Whedon(ék) kreatív szorítófogása a projekt nyakán, végig útban kifelé a szülőcsatornából, másképp hamar szétesett volna az egész. Ami azt illeti, olyan gyomrot könnyedén megfekvően szilárd egésszé állt össze, hogy jóeséllyel ezért is nem tudta annyira kitágítani nézői körét, ahogyan megérdemelte volna. De hát ez van, ezek szerint sokkal inkább a túl gyorsan elfele pártoló nézők nem érdemelték meg a Dollhouse-t, úgy is kell nekik. Már csak azért lehet bevágni a harcidurcát, mert a nézettségi mutatóknak hála a második évad lesz az utolsó. Reméljük, az írók kihasználják az idejüket és kellőképp elvarrják majd a szálakat.

Szellemes párbeszédek, emlékezetes karakterek, nyögvenyelnivalóan kemény témák, a vezérzsánerüket váltogató epizódok közé szőtt érdekfeszítő fő történetszál, whedoni brutalitás, okos megoldások, érzelgősség és szerethetőség, vasággyal is harmincöt kilós, bárkit elnadrágoló kungfu-lyánykák... az egyéne válogatta mértékű befogadóképesség függvényében meg kell adni neki azt a két-három résznyi időt, amíg megkongatja bennünk a tetszési indexünk vészharangját, de én egészen elképzelhetetlennek tartom, hogy valakinek ne jöjjön be, ha már egyszer elindult a sorozat magába szippantó lejtőjén. A részek tartalmának nagyja esetleg megakadhat a torkán annak, aki könnyen csúszó sci-fi-akciót vár tőle (a Csillagkapu vagy akár az Alias nyomdokvizeitől csöpögőset), viszont akit érdekel a transzhumanizmus, a tudomány veszélyessége, és aki nem elsősorban agykikapcsolást vár el egy tévésorozattól, nosza, nézzen bele, kötve hiszem, sőt hímezve, hogy csalódni fog. Plusz az egyik (le nem sugárzott) epizód egy alternatív posztapokaliptikus jövőben játszódik, milyen faszán laza már pusztán ez is? Legkevesebb 4, a fogorvosinál is ijesztőbb, neuronpusztító fénnyel glóriázó döntöttszék / 5. Némely részekre 5/5-öt, másokra 3/5-öt adnék szívem szerint, maradjunk hát az átlagnál. Az abszolút pontszámot a második évadnak tartogatom, és forrón remélem, hogy csont nélkül meg is fogja érdemelni, máskülönben gondban leszünk, Jossikám.