Gé_A_eNn_É

Új (mozgó!)anyagok láttak napvilágot az általam toronymagasan legjobban várt filmes/sorozatos projektből, illetve egy új honlapot is kapott a GoT. Ilyenkor mindig belegondolok, milyen frenetikusan fantasztikus is volna (illetve lesz!) egy low/dark fantasy környezetű és hangulatú, színvonalával a The Sopranos és The Wire utódjaként is megálló, korunk egyik legzseniálisabb spekulatív írójának elképesztő áltörténelmi eposzát a képernyőn is elmesélő újabb Home Box Office-jóság.

Christopher Nolan személyében új Nagy Öreg látszik készülődni a belépéshez a neves amerikai filmdirektorok Örök Panteonjába. Mi, nézők, határtalan és határtalanul jogos önzésünkben, csak remélhetjük, hogy a belépőkártyáját még laminálják néhány évtizedig, vagy elkeveredik a postán félúton, illetve hogy a paragonok közé való formális felvétel jogát még jópár remek mozival kell elnyernie jólfésült géniuszpalántánknak, jóllehet halastavakat kiizzadva magából az előző alkotásainak magas léce felé ugrálva, ugyanakkor a szívből jövő hála örömkönnyeit a moziguruk meg a kritikusok orcájára varázsolva. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ebben az esetben túlkényelmesedne és "elromlana" a tehetsége/ambíciója, hiszen amióta a pályán mozog, tarol, és eddig minden műve elsöprően pozitív visszhangok hátán talált magának utat a legkülönbözőbb toplisták élmezőnyébe. Nolan megmutatta, milyen az, amikor egy rendező (és író!) anélkül nyeri el a közönség és a nagy stúdiók kegyét, hogy közben csúf megalkuvással a sutba vágná saját függetlenfilmes beállítottságát, és áruba bocsátaná Hollywood lélektelen gépezete számára a művészi vénájából előbugyogó rendezői zsenialitását. Ha ez elnagyolt magasztalásnak hangzik, hát nem az – Nolan filmjei nem tökéletesek, viszont egyediek, intelligensek, és bravúros húzásokkal igyekeznek magukat tökéletesnek beállítani az ember szemében. Több nem is kell hozzá, hogy teszem azt a Denevérember sztorija ismét eredetinek tűnjön, ráadásul még intelligensnek is, vagy hogy a Memento és az Inception-féle hamisítatlan mindfuckok emészthető formát vegyenek fel saját elmés koncepciójuk lecserélése nélkül némi popcornízre és lebutítottságra.

Az Inception érdeme megint csak az, hogy Nolan nem félt kiakasztani az állkapcsát és akkorát harapni a projekttel, hogy abba csekélyebb filmesek töredékmásodperc alatt belerokkantak volna – vagy legalábbis nem tesznek le az asztalra egy ilyen remekül megtervezett és kivitelezett végeredményt. Nálam figyelmesebb (és/vagy a filmre sorozatban többször jegyet váltott) nézők már kikotorták a sztori szövetéből a történet egy-két, vagy éppenséggel tucatnyi homlokráncolós logikai buktatóját és belső következetlenségét, megint mások a szándékos tisztázatlanságot dicsérve kardoskodnak a hiányosságok kiemelésének okafogyottsága mellett; én egyelőre csak annyit mondanék, hogy az alapötlet fantasztikus, viszont épp az alapötlet (tudományos-)fantasztikussága miatt a cselekmény gyakorlatilag nem is lehetne világosabban prezentált annál, mint ami a filmben látható. Nolanék szinte az összes pszeudotudományos peremkerületét érintették a filmes toposzok (megvalósításuk körülményessége okán) tabunak számító témáinak: van itt illékony álomvilág saját szabályszerűségekkel, álom az álomban és azon belül még néhány, egyének fejében fogant álmiliők és -karakterek, téridő-paradoxonok, téboly, a világ valósághűségének megkérdőjelezhetősége, a nézők talpa alatti szőnyeg kirántása, kényelmetlen kérdések feszegetése, és olyan sziklaszilárd hangulat az első perctől az utolsó másodpercig, hogy annak fényében egész hihetetlen a film egészét átható, határozottan nem-sziklaszilárd, gyomorbizsergető, ám kellemesen izgalmas bizonytalanság érzete. Nolan szokásosan jéghideg precizitásának bélyege alatt ingatag struktúrájú elemek mozognak a helyükre és mocorognak a helyükön, mindig kétségek között tartva az embert a következő jelenet tartalmát, sőt általános jellegét illetően. Léteznek magyarázatok a történésekre (ami azt illeti, gyakran undok, híg péppé van a szánkba rágva az expozíció), de a törvényeket nem nehéz felrúgni, a konzekvenciák könnyen borulnak... s a történet mégis olyan elemi erővel fúrja bele magát az agyunkba, mint egy fékevesztett tehervonat. Az Inceptionnek a szelleme számít, nem a betűje – viszont, ha ez megnyugtat valakit, ez nem jelenti a "betűk" hibásságát. Csak annyit jelent, hogy a film van annyira eszméletlen élmény, hogy secpillanat alatt túltesszük magunkat zavaró apróságain, melyek csakhamar semmivé fakulnak a koncepció buja kivirágzásának árnyékában. (Például hogy ebben a filmben láthatóak valószínűleg minden idők leghatástalanabb tűzfegyverei – bár, igaz, egy/több álomvilágban járunk, márpedig egy ideális világban ugyebár a fegyverek maximum rózsaszirmokat köhöghetnének fel, höhö.)

DiCaprioék akciócsoportja harmadában vadul izzó koponyájú tudósgéniuszok, egyharmadban szabadon kreatív problémamegoldó-művészek és harmadrészben professzionális bűnözők esszenciájából kotyvasztott kiemelkedő személyiségekből áll, egyetlen, de zavarba ejtően cizellált módszereket igénylő céllal: elplántálni valakinek a fejében valamit, ami egyébként eszébe sem jutna, és komoly pénzeket szakítani siker esetén – avagy az őrületet, a halált vagy az életfogytiglant kockáztatni az elbukással. Természetesen semmi sem olyan egyszerű, amilyennek (nem) tűnik, főként ha potenciálisan semmi sem az, ami: a képzeletszülte, labirintusra tervezett álomvalóságok rétegei között nem csak a főszereplők navigálnak nehézkesen – jóllehet biztos léptű profizmussal –, de a néző is csak kapkodja a fejét és csapkodja a homlokát (utóbbit ezúttal pejoratív szándék nélkül). Látványos és szédítő kavalkád a film minden jelenete, még ha éppen nem is a pörgős akciók egyikéről van szó. A sztorit, ami egyébként egy szokatlanságában is simának nevezhető "tolvajmeló", sikerült teletömni többlettartalmak különböző fajtáival, ami így A Sötét Lovaghoz mérhetően tömény filmet eredményezett – de mivel csaknem ugyanolyan jól működő egész, mint Nolan előző nagyszabású írása-rendezése, én személy szerint hülye lettem volna tiltakozni a túl (?) hosszan bontogatott, túl (?) sok mindent magába foglalni igyekvő történet miatt. Elvégre ez Nolan névjegye: a filmjei után úgy állunk föl a fotelból, hogy tudjuk, nemsokára izomlázas sajgás lesz úrrá az agyunkon. És ennek nem győzünk örülni.

Magáról a történetről nem véletlenül nem írtam semmi konkrétumot, hiszen ha van vagy lesz idén film, amit érdemes szűzen megtekinteni, akkor az ez. Nem kifejezetten az áll-letépősen meglepő fordulatok miatt, pusztán csak mert az egész elgondolás és a kivitelezése olyan ötletes, már-már eredeti (filmvásznon), hogy kár volna rákészüléssel kiverni a mese éles helyzeteinek a fogát. A film határozottan nem hibátlan, egy kissé talán hosszabb is a kelleténél, a karakterek egyike-másika nincs kielégítően felépítve és bemutatva, és az elején egy-két párbeszéd gyakorlatilag a forgatókönyv technikai magyarázórészei átültetésének hangzik egy az egyben; ezzel párhuzamosan azonban elmés és szórakoztató, akciódús, mondanivalóval is ellátott, parádés színészeket (apropó, alakul Nolan állandó udvari színészeinek a gárdája) és karaktereket felvonultató, sokkoló mód nem nolanien abszolút unhappy endű két és fél órácska az életünkből. Ha a sminkje alá nézünk, talán felfedezzük, hogy talán semmi újat nem mond az emberi kapcsolatokról, a bomlott elmék realitásérzetéről, a percről percre rosszabbul elsülő betörő/kémakciókról stb., de amilyen módot választott magának mindezek összeröffentésére egy minőségi film erejéig, az mindenképp tiszteletreméltó. A mozik védőszentje tartsa meg Nolan jó szokását a jövőben is a grandiózus független(szerű) filmek rendezésében. DiCaprio és Joseph Gordon-Levitt pedig, én mondom, egyformán jól el tudná játszani Jokert a következő Batmanben (amiben egyébként a pletykák szerint egyáltalán nem is fog szerepelni a Bűn Bohóchercege) – már ha Leo volna olyan tökös mazochistán vérprofi, és bevállalna zsinórban egy harmadik gógyibuggyant figurát is a Vihar-sziget és ez után. Nekem meg nem maradt más hátra, mint hogy a második Inception-nézésre magammal vigyek egy vonalzót is, és lemérjem közvetlen közelről, hogy a legutolsó másodpercben tényleg elmo... pontpontpont. Tessék megnézni, kéremalássan. 4 és fél (álom)világ leggyorsabb kávéhörpintése / 5.

[Potyabónusz: Teóriák Végtelen(ül poéngyilkos!) Halmazai.]

Autentikus "bűnügyi szappanopera" Home Box Office-módra. Abszolút érthető, miért végez a dobogó csúcsán a mindenkori netes "Melyik a legjobb krimi/HBO-sorozat?" szavazásokon. Alább következzék az öt évad öt marginálisan eltérő stílusú nyitánya hangulatkeltőként, mert csak úgy. Nekem tetszenek, és mert kivégeztem az utolsó epizódot is, valahogy meg kell emlékeznem az általam valaha látott egyik legzseniálisabb szériáról.

 

Elmondtam már párszor, s a trú fanok szemmel verését kockáztatva még valószínűleg szóba is fogom hozni néhányszor, hogy nem vagyok annyira oda a zombikért(... az érinthetetlen zombi-kalóz-robot ponyva-geek szentháromsága pedig végképp nem képes forróbb izgalomba hozni, mint összességük részei külön-külön). A lázat kirobbantó klasszikus társadalomszatírák, a gyomorforgatás és a parádésság határvonalát véres felmosóronggyal eltörlő fáklyatovábbvivők, illetve az olyan színtiszta zsenivillogtatások után, mint amilyen a REC meg a folytatása volt, a zombis téma meglehetősen kimerítette magát az én szememben. Időnként becsapódhat a köztudatba valami váratlan kiválóság, ami felkavarja az én vizeimet is, de a Resident Evil-jellegű standard béna&érdektelen próbálkozások, meg Romero csontvelőszívása régi fényének fosszíliájából határozottan nem fognak meglepetést okozni, bármeddig folytatódjon is a szériájuk a mozivásznon. Ellenben más médiumok is léteznek, amelyek egyrészt nem kevésbé vérmes karmunkával lengetik a rajongók előtt a zombi-téma dögszagú, romlott agydarabkára emlékeztető, és összességében ínycsiklandozónak bizonyult csaliját, másrészt pedig próbálkozásaik talán nem tűnnek annyira izzadságszagúnak, hiszen a mozgóképes testvérkéktől egészen eltérő trükktár lapul az ingujjukban. Zombis rém- és lányregények, képregények, számgépes, szerep- és taktikai játékok, kávéscsészék, plüssfigurák – amit csak akartok. Én most egy gyűjteményes képregénykötetről fogok írni, amire az azt övező kritikátlan pozitív visszhangok hívták föl a figyelmem, és ami meglepőbb, be is igazolódott majdnem az összes agresszív dicséret. Ugyan a zombik nem igazán vonszolták feljebb magukat a szörnyes ranglétrámon (kaptak is volna egy lyukat a fejükbe a magasban trónoló xenomorf farkától), de semmi baj: Robert Kirkman képregénysorozata elsősorban az emberekről szól, másodsorban ezek elembertelenedéséről, és csak ezután az élőholtakról. Zombi-ügyben ez a megközelítés persze közel sem újszerű, de nem kell újszerűnek lennie valaminek a nagyszerűséghez, elég, ha egyszerűen jó.

Irtózatos dögről van szó: durván ezer oldalával a kötet joggal pályázhat a zombiapokalipszis esetén első körben hátizsákba vágandó praktikus alkalmatosságok első helyére, amennyiben túlélőkalauz-jellege mellett egészen komoly fegyvernek is tekinthető a maga több mint két kilójával. Nem terveztek még olyan gigantikus épületet, amihez ne lenne megfelelően masszív alapkő egy ilyen drabális triplatégla. Igaz, egy valamirevaló szerepjátékkönyv a dimenzióival simán túltesz rajta (hogy hazai példát említsek, ott a M.A.G.U.S. d20, amit mindmáig csak fegyverviselési engedéllyel vagy nehézgépkezelési jogosítvánnyal lehet hurcolászni lakott területen), a huszonoldalas füzetekhez szokott képregényes közösség számára azonban ez is hiánytalanul képes kiváltani egy edzőtermi bérlet hosszú távú hatásait.

Fekete-fehér képregény, ami manapság egy kissé furcsán hathat – elsőre, minden további blikknél viszont kiviláglik, milyen jól illik ez a színvilág a hasonlóan sötét és fakó történethez. Ezt a sztorit nem a rajz adja el – noha az se rossz, főleg az első számokat jegyző Tony Moore-é –, hanem a szöveg, a karakterek és a hangulat. A kötetben a sorozat első számától a negyvennyolcadikig találjuk meg a füzetek anyagát, mindezt hatvan dollárért (amazonon harmichétért, ami még a legreménytelenebb hülyének is megéri). A borítók sajnos hiányoznak, meg nincs fejezetekre osztva a folyam ("könyvekre", avagy nagyobb, eredetileg párfüzetnyi részekre ellenben igen), de hát nem lehet minden fenékig tejfel, főleg nem egy zombiapokalipszis kellős közepén.

Kirkman nem kockáztatott, inkább a jól bevált sablonhoz nyúlt a történet alapkoncepciójának megalkotásánál: zombijai klasszikus csoszogók, a világvége nem fordult át madmaxi őrületbe, a túlélők egyszerű halandók, a főhős pedig egy zsaru, aki hónapokkal a járvány kitörése után ébred fel kómájából, és már én sem tudom, az álla esik-e le vagy a pisztolya köp-e tüzet gyakrabban. Gyorsan elfelejtjük, hogy az író nem harapott túl merészet a kezdésnél, hiszen mindez remek, kísérteties és nyomasztó tempóban bontakozik ki, és ami a legfontosabb, Kirkman jeleskedik hangulatteremtésben és karaktert-élővé-varázslásban – jóllehet jóféle, önzetlen írói szadizmusában egy-két-sok főhőstől (vagy főhősi végtagtól, esetleg józan észtől) záros határidőn belül vérmocskos búcsút kell mondanunk. Ebben a világban sosem érezhetjük magunkat biztonságban, főképp mert olyan földhoz ragadtan visszafogott, naturalista, morbid mód természetesen ábrázolja az író és a rajzoló, hogy igazán valósághűvé válik a szemünk előtt. Ez nem akcióhorror, ez a lassú elmúlás krónikája, fél-életeké a csontkupacon. Egyszerű emberek keresztútját követjük nyomon a lapokon, egyszerűen élhetetlenné vált környezetben, amely nem csak az eleven húsukra pályázik néhány milliárd zombi képében, de az ép elméjükre és emberi mivoltukra is. Valóságos harctéri idegsokkban osztozik minden túlélő és az olvasó, amit csakhamar rezignált fásultság követ, és az élőholtak jelentette iszonyat is átlényegül egyfajta vég nélkül örvénylő háttérré, amely előtt a valódi dráma zajlik: az egyelőre még élő személyek viaskodása a világgal, de legfőképp egymással és önmagukkal. A karakterek közti kapcsolatrendszer, a hozzáállásuk a sarkalatos szociális problémákhoz (egy megsemmisült társadalmú-civilizációjú világban) idővel sokkal nagyobb teret kap, mint pártucat zombi főbelövése, és a jó horrorhagyományokhoz híven abban sem maradunk sokáig bizonytalanok, hogy a fertőzött szörnyek vagy a bomlott agyú emberek között búvik-e meg a "valódi gonosz".

Tekintsünk el attól a logikai bukfenctől, ami észre sem veszi a zombikat alkotó romló hús, és a dögevők meg a rovarok éhsége meg fészek iránti vágya között függő kikerülhetetlen következményeket, ti. egy élőhalottat pár nap alatt csontokkal tűzdelt, remegő nyálkakupaccá kéne redukálnia az ízeltlábú és blendeszájú élővilágnak. Azt sem értem igazán, hogyan képesek rothadó orrnyálkahártyájú és darabokban csöpögő arcú felebarátaink szaglás alapján beazonosítani az eleven egyedeket, vagy hogy miképpen maradhatott életben egy ló hosszú hetekig egy zabálógépekkel körülvett istállóba bezárva. Nem Kirkman fogja megváltani a világot a zombiság paradoxonjainak feloldásával, az tény, de kérem itt hagyományőrzésről van szó, illetve elsősorban a zombivész okozta érzelmi bonyodalmakról, szóval nem érdemes leragadni az efféle részleteknél. Hál'isten a dögjárvány mögé sincsen beerőltetve holmi áltudományos magyarázat (eddig; még nem értem a kötet végére), mivelhogy arra aztán abszolút nincs szükség. Isten haragja avagy kisiklott katonai kísérletek – egyre megy, a végeredmény így is-úgy is attól lesz hatásos, hogy az egyik főszereplő egy terhes anyuka, meg hogy egy kiskölyöknek pisztolyt kell hordania az állandó életveszély miatt, meg hogy egy maréknyi ember elállatiasodásához untig elég összezárni őket és különböző érdekeket nevezni meg a számukra, stb. Nem kell ide feltétlenül természetfeletti indok, csak egy-két kedvelnivaló figura a konstans bajban, és kész a horror. No meg egy Kirkman-kaliberű író sem árt.

Zárszóként azt mondom, ha egy kicsit is érdekel a zombis horror, a poszt-apokalipszis vagy a mélységes emberi dráma, szerezd be a Compendiumot. Anyagilag nagyon megéri ez a formátum, és megéri majd megvárni a második gyűjteményes sajtómamutot is a füzetek vagy a kisebb kötetek beszerzése helyett – én legalábbis vevő leszek arra is. Talán mire megjelenik, a Frank Darabont-féle (!A remény rabjai!) tévésorozatból is kerekedik valami értékelhető – hogy az amc csatorna karolta föl, az mindenképp nagyon biztató. 4 seriff mindhalálig (és a jelvény használatban maradna azután is) / 5.

A tévésorozat beharangozója:

Félelem és reszketés a sivatagban? Raoul Duke cameója stimmel, és az animáció stílusa is szemet gyönyörködtető a rengeteg, unalmasan/dühítően egykaptafára készült emberi gumiarc után. Ez a trailer igen magasra lőtte a filmet a várandók listáján.

Két részben ez erőteljesen unalmas lesz. Egyben is az volna.

Muszáj az ilyesmit folytatni? (Költői kérdés volt, az istenért.)

Igaz kémtörténet ihlette komcsidémonizálás és -alázás:

The Dry Land – hát majd megöntözik egy kis vérrel meg sörrel, ahogy elnézem:

Az eredeti után ezt képtelen vagyok másnak nézni szánalmas és fölösleges próbálkozásnál. Hát semmit sem tanultak a REC és a Quarantine esetéből? A nézők, remélem, igen.

Csúnya szájú akciófilm. Nemkicsit a Smokin' Aces mozira emlékeztet. Majd meglátjuk.

 

Itt meg egy nagy rakat új Predators-interjú.

Valahol olvastam, hogy a Fist of the North Star mellett a Golgo 13 a "legklasszikusabban legférfiasabb" manga/anime (hé, és a Berserk?), és mivel az előbbinek köszönhetően már úgyis nyakig lubickoltam a vérrel és tesztoszteronnal telített hangulatban, utánanéztem annak is. Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ismerkedési próbálkozásaimat ildomos lekorlátoznom az egészestés filmverzióra, amennyiben nem szeretnék hosszú éveket együltő helyemben eltölteni ennek a negyvenegy (!) éve futó (!) szériának az összes tévé- és füzetsorozatos epizódja meglesésével, de így legalább a koncentrált formulát kaptam, ami ideális a fejtágításhoz.

Golgo 13 egy legendás japán bérgyilkos neve, ami a film során annyiszor elhangzik – mármint a neve, az aktuális hollétével egyetemben –, hogy a rejtve/inkognitóban maradáshoz való affinitásának hiányában bizony minden idők legrosszabb orgyilkosának is lehetne nevezni... ha nem lenne számára oly mindegy, kik, mennyien és milyen szintű fegyverkezéssel ismerik minden tervét. Golgo 13-nak ugyanis hiába van nyomkövető és gondolatolvasó chip az agykérgébe ültetve (nincs, de ha volna, se változna a történet), akciói kivédhetetlenek, irhája elcsíphetetlen, életerőcsíkja leverhetetlen. A fickó nem is annyira ideális bérgyilkos (mint lopódzó, diszkrét vagy ezerarcú árny), sokkal inkább ideális katona (mint taktikus, megállíthatatlan emberi tank), aki éppen tisztes háború nélkül maradt – de sosem célpont nélkül. A film elején úgy tűnik, egy antológiaszerű válogatást kapunk 13-as jól sikerült küldetéseiről, de aztán összeállnak a szilánkok – jobban mondva szilánkokra esik szét egy bizonyos olajmágnás örökösének a koponyája Golgo és egy távcsöves M16 hathatós segítségével. A papa megorrol, és a legkülönbözőbb, karikaturisztikusan eltúlzott / mangásan szélsőséges jellemű zsoldosokat küldi címszereplőnk nyakára bosszú címszóval, nem kicsit habzó szájjal. Plusz három-négy kötelező végzetasszony is megrebegteti a szempilláit.

A cselekmény lényegi részei rövid, velős csihipuhik, tűzharcok és autós üldözések, amelyek közé hosszabb, szaxofon kísérte, már-már romanikus, túlfűtött, laza jelenetek vannak befűzve, hogy megidézzék a '70-es-'80-as évek igazi zeitgeistját, LSD-tripekkel vetekedő látványvilággal meg szivárványszínekkel, lenge öltözetű hölgyekkel, kemény férfiakkal és a többi. Mintha egy James Bond-mozi rendezője adrenalinlökettel higította volna a vodka-martinijét, aztán az intenzív hatás finomítása kedvéért fejest ugrott volna egy marihuána-ültetvény szárítókonténerébe. Ja, és útközben felszedhetett egy klinikai súlyosságú fegyver- és vérfetisizmust is.

A film elég vontatott és akad benne szép számú következetlenség is, de megfelelően elszállt hangulatban igen szórakoztató egyrészt a bérgyilkosság, másrészt a korszellem (egyik sem igazán kellemes téma a való világban, ha engem kérdeztek) megidealizálása. Igaz, hogy a látványtervezők és a rajzolók/színezők brutálisan túllőttek a célon a napfény, a visszatükröződések és a kontrasztok játékával – értékelem a szándékot az elegáns stilizációra, viszont ezt nem a néző szemének cseppfolyósításával kéne elérni –, és az animáción is meglátszik a kora, a sztori azonban eséllyel versenyre kelhetne bármely más kém-, orgyilkos- vagy bosszúfilmével a maga komolyságával és Golgo 13 ügyködésének naturalista (mégis felmagasztosított, ez a nem semmi) bemutatásával.

Golgo csaknem annyi nőt vág gerincre, mint ahány rosszfiút; természetesen egészen más célzattal és végkimenetellel, bár ez a helyzetfüggetlenül konstans márványábrázatából abszolút nem szűrhető le. A manus jobb céllövő, okosabb tervező, ügyesebb közelharcos és bravúrosabb sofőr, mint a direkt ezekre kiképzett ellenlábasai; még kifulladva is szakmájának esszenciáját izzadja ki veríték helyett. Sokakban ellenérzést kelthet ez a tökéletesség, főleg hogy egy merénylőgépről van szó, és még többekben a '80-asok ciki fényét vesztett avíttsága, én viszont már látom, miért is olyan népszerű ez a cím világszerte. Epizodikus formában talán még jobban is működhet, de legalábbis könnyebben befogadható, mint ez a másfél órás, szürreális látvány- és hangulatvilágba burkolt gyilokorgia. Azért nézzétek meg, ha haraptok az ilyesmire. 3 hülyére matricázott, Boeing-hangú versenyautó mint a lehető legmegfelelőbb álcajármű visszahúzódó terroristáknak / 5. A kezdetleges CGI-helikoptereket kár volt belerakni, de a ziccert kapott golyó hangjával elsülő revolver óriási. :)

Előzetes:


Sőt...:

A film meglehetősen jellegzetes hangulata dacára csak hét, puszta ujjal kilyuggatott hasizom-plakettel a főcím kiírása után jöttem rá, hogy a furcsa érzésnek, ami környékez, semmi köze a véres harcok gyomorforgató brutalitásához, sokkal inkább a déja vu-höz: az élőszereplős amerikai verziót ugyanis már láttam valamikor a ködös múltban, amikor még nem sajnáltam rendszeres tévézéssel elverni az időmet. Ez utóbbi is  kellőképp B-filmes volt – vagyis nem sápadt el egy kis húsos mészárlás megmutatásától –, semmiféle emléke nem tudott azonban felkészíteni az eredeti (illetve mangaadaptáció), 1986-os japán animációs film grafikus kíméletlenségére, amely, azt hiszem, a főhős farkasemberi ősökre utalóan sűrű szemöldökének agresszív gigantikusságában kulminálódott. Az ő neve (a férfié, nem a szemöldökéé, habár méretét tekintve akár azt is nyugodtan számolhatnánk külön szereplőnek) Ken, és erre szokták azt mondani, hogy badass.
A történet a legkeményebb nyolcvanas évekbeli heavy metal hagyományainak eleget tevő poszt-apokalipszist idézi a színre, kriminális punkos/rockeres oroszlánsörényekkel mindenki fején, amely frizurák kivétel nélkül olyan széles vállakra omlanak, amiken a Schwarzenegger-família tíz generációjának férfitagjai egyszerre is kényelmesen elüldögélhetnének két súlyzózás között. A nők aprók, formásak és magas homlokúak, az ellenfelek bestiálisak és annál nagyobbnak vannak mutatva, minél ellenségesebbek a pozitív szereplőkkel szemben. A világ lepusztult, a járműves üldözések és a harcok nélkülözik a fizika törvényszerűségeit, mindenki vagy filozófus (főbb karakterek), vagy ízlésficamos, divatmajom, vízfejű idióta (rablógyilkosok, sorbakák), és mindig van valaki, aki erősebb az aktuális Songokunál.
Apropó Dragon Ball, a Fist manga első fejezete (1983, Weekly Shōnen Jump magazin) egy évvel megelőzte Toriyama képregényét, és nem nehéz észrevenni azokat a villódzó neoncső észrevehetetlenségével bíró párhuzamokat a két epikus-harcos sorozat között, melyek főként az összecsapásos jeleneteknél jelentkeznek. Nem rosszból írom ezt, egyrészt mert ilyen bombasztikus harcokból sosem lehet eleget látni, de főleg mert a Dragon Ball igazán csak az évekkel későbbi utódsorozataiban (Z) "vette át" a Fist testi megmérettetéseinek totálisan visszafogatlan, röhejesen erőszakos, valószínűtlenül testnedvdús jellegét. A címszereplő Ken harcművészeti specialitása például egy olyan ütéstechnika, ami az ellenfél koponyájának – és/vagy teste egyéb részeinek – kvázi felrobbanását okozza, jó cafatos részletességgel ábrázolva; egy másik karakter körmeit monomolekuláris élű szikékként használva csíkokra szeli áldozatait; megint másnak pedig elegendő hozzád érnie, hogy verőereid túlnyomásos teszkós slagként durranjanak szét a testetben. Igaz, hogy a film vérábrázolása olcsóbb hatást kelt, mint Hitchcock olvadt csokoládéja (ez nagyon rossz hasonlat volt; tény viszont, hogy a Fist vérző szereplőire mintha filccel rajzoltak volna vörös vonalakat, a vérszökőkutak meg piros csillagszórók), de a kétpercenként nyers cafatokra repesztett szereplők jelentette félig horrorisztikus, félig parádés hangulaton ez mit sem változtat. Ez nem gyerekmese, no; hentesképző tanodák látványszoktató óráira viszont simán jó tanulmányanyag.

A sztori elején van egy időbeni törés, ami pár percre megzavart a történet folyamának kezelését illetően (ez nagyrészt két hosszúhajú, simaarcú férfiszereplő hibája, akiket sikeresen összetévesztettem egymással), de egyébként egyszerű a cselekmény: Ken bosszúhadjáratra indul címének elbitorlója ellen a világégés romjai között. Kenről annyit, hogy bár a film nyitójelenetében csúfondáros könnyedséggel csomagolták össze és hajították a fenébe, valójában olyan erős fickó, hogy nem okozna neki különösebb nehézséget rongyfocizni a planétával – s természetesen hasonló kaliberű nemezisekkel is rendelkezik. Jó héroszként útközben megment egy-két gyereket meg egy cserép virágot, összehaverkodik egy másik jólelkű harcossal, a megroggyant felhőkarcolók oldalára keni néhány száz rosszfiú belsőségeit, más felhőkarcolókat kettébe fűrészel azáltal, hogy keresztülsétál rajtuk (!), összejön rég látott szerelmével, és a nagy fináléban persze annyi vért folyat el riválisával együtt, hogy abba egy cet is belefulladna. Készüljünk föl brutális kézitusákra a bájosan bárdolatlan rajzstílusnak köszönhetően leginkább két lábon járó sonkakötegekre emlékeztető alakok között, és valahol a Mad Max és a Conan közti atmoszférára. Megbecsülhetetlen, miféle korosztálynak szánták ezt a filmet, mindenesetre hála és köszönet az alkotók kompromisszumkészségének nyomtalan hiányáért. Ez a történet így kerek és szép: barbár és csúf, szórakoztató, elborzasztó, röhejes, és lehetetlen nem szeretni egyik-másik megoldását.
Ősrégi anyag, bárki hozzáférhet a megfelelő helyeken. Én azt mondom, megéri, bár legyen magad mellett a hányózacskó, pár üveg alkohol és/vagy néhány rekeszizomgörcs-oldó pirula, ha netán drasztikusan mást kapnál az arcodba, mint amire készültél. És hát minimum arra a szemöldökre bizony lehetetlen érdemben felkészülni... 3 évezred migrénje / 5. Minden szempontból utánozhatatlan. (Azaz, ha jól tudom, van néhány folytatása/mellékága, idővel majd levadászom azokat is.)

Előzetesek:



Sőt...: