Gé_A_eNn_É

Új (mozgó!)anyagok láttak napvilágot az általam toronymagasan legjobban várt filmes/sorozatos projektből, illetve egy új honlapot is kapott a GoT. Ilyenkor mindig belegondolok, milyen frenetikusan fantasztikus is volna (illetve lesz!) egy low/dark fantasy környezetű és hangulatú, színvonalával a The Sopranos és The Wire utódjaként is megálló, korunk egyik legzseniálisabb spekulatív írójának elképesztő áltörténelmi eposzát a képernyőn is elmesélő újabb Home Box Office-jóság.

... akkor itt a megoldás a helyzet mérsékelésére.
Hogyan lehet még exkluzívabbá tenni egy játékkönyvet, amelynek a "sima" kiadása is átlagosan D10/2 kört ver közel minden másra a piacon (kivéve a kajla játékfigurás borítót..)? Fantasy Flighték már a Dark Heresy Collector's Edition óta tudják a választ, és ezúttal a Rogue Trader CE kisebb szállítási fiaskóit is kiküszöbölték azzal, hogy a Deathwatch Collector's Edition kódexét autentikus fémborítással látták el. A postán keresztüli szállítás így kissé körülményessé válik, tekintve a doboz/könyv már-már ingatlani jellegét, de persze főleg a 200 dolláros ár és a 2000 darabos limitált széria az, ami miatt említésre érdemes a dolog. Aztán gyorsan felejtsük is el, ennyit valószínűleg nem ér meg az, hogy összeroskadjon alatta a polcos szekrényünk, csak azért, hogy egy, a nevünkkel ellátott spéci változatát kapjuk ugyanannak a könyvnek, amit lényegesen olcsóbban is beszerezhetünk.

A fenébe is, azért marha jó ránézni, nem?

A Fantasy Flight Games véghezvitte a lehetetlent: a gazdasági válság éveiben izmosodtak meg annyira, hogy ma már szinte hetente jelentik be újabbnál újabb társas- és szerepjátékos kiadványaikat, és az embernek lassan tényleg lesz oka eltöprengeni rajta, hogy vajon mennyi idő múlva válik ez a minnesotai cég minden idők legnagyobb játékkészítőjévé és -kiadójává (jó, túlzok, legalábbis ami a termékeik mennyiségét illeti – a minőség más tészta, abban meglehetősen verhetetlenek... ahogy az árak magasságában is). Sokakunk szerint az volt a legügyesebb húzásuk, hogy lepacsiztak a Games Workshoppal, a Warhammer univerzumok tulajával, és kvázi átvették tőlük a szerep- és társasjátékos részlegük szerepét, olyan fanboybizsergető dolgok megjelenését biztosítva, mint az alább következő szépségek. Ezennel felsorolnám a létező vagy majdani Warhammer-kiadványaikat (tudtommal a teljesség igényével), hadd csorogjon az a nyál.

Bukszabarátabb kiszerelésben látott napvilágot a (Warhammer Fantasy) Chaos Marauders, amelyben (a "kaotikus" név csalóka, ne kérdezzétek, miért) két, egymással csak a másik koponyájába applikálandó fejszék rendeltetésszerű használatában egyetértő ork törzs ütközetét lehet lejátszani kártyák segítségével. Könnyed, gyors és mókás. Szintén a Silver Line termékcsaládba érkezik majd a (Warhammer 40.000) Space Hulk: Death Angel – The Card Game, kooperatív xenóvadászat egy kísértet-csillaghajó fedélzetén, klasszikusnak mondható játékmenettel, viszont újszerű rendszerrel, hiszen itt nem térképkockákon kell tologatni műanyagfigurákat, hanem kártyák egymás mellé rendelésével szimulálhatjuk a karaktereket, helyszíneket és ellenfeleket. Ez természetesen a Space Hulk nevű társasjátékból nőtte ki magát, amiért pluszban érdemes még egyszer hálát adni, tekintettel a Games Workshop-féle harmadik kiadás csillagászati árára és még iszonyúbb beszerezhetetlenségére (de hé, ott a Doom Társasjáték, az többé-kevésbé ugyanez, és határozottan legalább ugyanilyen jó). A Death Angel talán nem lesz olyan szép és nagy, mint a miniatúrás-térképelemes-festhető nagytestvér, viszont olcsó és szólóban is játszható, rendhagyó felépítéssel.

A Warhammer Invasion – The Card Game (bemutató videók) ún. Living Card Game, azaz teljes játéknak számít az alapdobozával, de akinek a kártyás játékok pakliépítgetős és gyűjtögetős aspektusa dobogtatja meg a szívét, annak rendelkezésére áll kismillió nem-kötelező kiegészítő, amivel bővíteni lehet azt. Az Öregvilágba helyezett Invasion témája a különböző hatalmi/faji frakciók háborúja, két vagy több fél főhadiszállásával/fővárosával, annak védőivel és frontvonalával az ellentétes oldalakon. A cél a rivális városának romba döntése. Nem csak harc folyik a játékban: a játékosok nevesített karaktereket/hősöket küldhetnek különleges küldetésekre, fejleszthetik az arzenáljukat, ilyesmi – én nem igazán ismerem, de még nekem is világos, hogy több ez egyszerű "ütlek-borulsz" mechanizmusnál. A másik "médium-méretű" kártyajáték (ezúttal nem gyűjtögetős, noha biztosan lesz ennek is egy-két kiegészítője) a készülgető Blood Bowl: Team Manager – The Card Game, ami ismét egy neves GW-társas újragondolása és újraméretezése. Arcunkba ugrik a Warhammer világa mögött örökkön ott settenkedő humoros/szatirikus sajátosság: a Vérfociban Öregvilág fajai és birodalmai sporttal szándékoznak eldönteni nézetkülönbségeiket háború helyett, bár az amerikai focira emlékeztető húsdarálda meccsei gyakran bizony csúnyább véget érnek, mint akár a leghatalmasabb hadjárat. Itt közel minden megengedett, amit civilizáltabb helyeken sportszerűtlenségnek hívnának, sőt egyes piszkos trükkök nélkül az egész játék elvesztené az értelmét, vagy minimum a nevének létjogosultságát. Óriások tipornak pázsitba törpecsapatokat, éjgoblinok eresztenek ragadozó gombaszörnyeket frankensteini patkányember-ogrékra, birodalmi sztárjátékosok kacsingatnak a pálya szélén táncoló mazsorettekre, miközben a Káosz démonai készülnek kiharapni a kezéből a labdát – érti mindenki a lényeget, ez egy elmebetegesen abszurd szórakozás a komolyságnak legfeljebb annyi árnyalatával, hogy azért legyen súlya a sérüléseknek és bizonyos egységek rémísztő erejének. A légkör általában messze áll a Warhammertől megszokott "grimdark" nyerseségtől, de annál jobb, néha kell egy kis pihenő a nyomasztó hangulat alól. A kártyajátékról még nem sokat tudni (egyelőre itt lehet csapatnevekkel bombázni a kiadót, ki tudja, mi célból), csak hogy önálló játék lesz a következő fajokkal: emberek (Birodalom), törpék, erdei elfek, orkok (és, gondolom, goblinok), skavenek (patkányemberek) és a Káosz undormányai. A nagyjából egy órás játékidő alatt a 2-4 játékos letud majd egy egész fociévadot, mely során menedzserként össze kell állítania és irányítania egy nyertes csapatot. Részletek később.

A Chaos in the Old World (videó) egy területfoglalós-háborús taktikai játék nagy dobozban, nagycsomó tartozékkal a kártyáktól, jelzőkön át a műanyag figurákig, azzal a csavarral, hogy a játékosok a négy Káosz-isten egyikét alakítják, nyilván azzal a céllal, hogy korrumpálják, mutálják, tébolyba taszítsák vagy felzabálják Öregvilág minden más lakóját. Az ízlésesen megcsinált, nyúzásban lévő emberi irhadarabot idéző játéktér remekül megalapozza a megcélzott hangulatot; ugyanezen térkép a fix helyszíneivel talán felveti egyesekben a kérdést, nem válik-e repetitívvé a játék egy idő után, de a FFG-t ismerve – és ugyebár látva a rengeteg kártyát – ez a veszély nemigen fenyeget. A W40k-féle társasjáték még nagyobb dobozt  és még több tartozékot kapott, ami nem csoda: a Horus Heresy (videó) a Warhammer 40.000 emberi univerzumának legnagyszabásúbb, legsötétebb eseményét dolgozza föl, a Császár elárulását, megtámadását és tetszhalotti állapotba döntését leghatalmasabb gyermeke, Horus által. A játéktér egyik része a Császár terrai fellegvárát, a másik Horus csillaghajóját ábrázolja, és szintén kártyák meg figurák segítségével folyik a hadakozás. Százmétetes Titánok szakaszait, Űrgárdisták századait vagy démonok seregeit más játékokban nem áll módunkban irányítani, hát még megváltoztatni az egész W40k-t meghatározó legdrámaibb esemény végkimenetelét. Nekem ez a játék (is) túl nagy drága, de látom benne a... szépséget.

A végére hagytam a nagyágyúkat: a W40k Roleplay sorozata három "játékvonalának" folyamatos támogatása veszett iramban folytatódik. Az Inkvizíciós-nyomozgatós-űrCallOfCthulhus Dark Heresy kiadványai a következő egy évben; az űrkalózos-felfedezős-nagyuras Rogue Trader készülődő kiegészítőinek felsorolása; a szuperkatonás-ellenfeleket halomra gyilkolászós-kolosszális keresztes hadjáratot vezetős Deathwatch várható könyvei (DW videó). Alapvető kiegészítők (az űrhajós az RT-hez), kalandmodulok (min. egy mesetrilógia mindhárom címhez), bizonyos karaktertípusokra koncentráló anyagok (a birodalmi gárdistás vagy az egyházas DH-hoz), az összes játékhoz használható opcionális bővítmények (keményebb ellenségek gyűjteménye DW-hoz), háttér- és világleíró jellegű könyvek (az Achilus-keresztes hadjáratot részletező kötet DW-hoz, ill. a RT Koronus-Területének forráskönyve), satöbbi. Igazán bőséges ellátmány ez a W40k szerelmeseinek, mint ahogy agóniától terhes kegyelemdöfés is lesz a bankszámlámnak, már látom előre. Ha ez így folytatódik, márpedig minden jel erre utal, akkor a W40kRP óvatos kísérletből napjaink egyik legnagyobb kínálattal rendelkező, legsikeresebb szerepjátékává válhat, megérdemelten.

A Warhammer Fantasy 3. kiadásáról (videó) már hablatyoltam a blog ifjúkorában. Azóta vagy annyira bejött pénzügyileg a kiadónak az új, dobozos, majdnem-társasjátékos formátum, hogy könnyedén tervezhettek belőle egy klasszikusabb, könyves kiadást is, vagy a vártnál kisebb piaci siker kényszerítette őket erre – egyre megy. A lényeg az, hogy hamarosan keménytáblás kötetekben is elérhetők lesznek a játékosok és mesélők anyagai, legalábbis ami eddig az alapdobozban volt megtalálható négy kisebb darabban. Ez főleg azért minősül (számomra) jó hírnek, mert a hivatalos GyIK tanúsága szerint a könyves verziók tartalmazni fogják az eddig kártyákon szerepeltetett képzettségek és képességek jegyzékét, valamint egyéb opciókat azoknak, akik a játék "Lite" módozatát szeretnék játszani, vagyis a jól megszokott klasszikust, kartonjelzők, csapatlap meg kártyák nélkül, kizárólag könyv, karakterlap és ceruza segítségével. A speciális kockák szerepéről ebben a változatban nincs hír, de mert azokat külön is meg lehet rendelni az FFG-től (és mert tényleg jónak tűnik ez a fajta rendhagyó véletlengenerálási és -értelmezési mechanizmus), ez nem sarkalatos kérdés. Az viszont az, hogy a WFRP3 jövőbeli kiegészítői milyen szinten lesznek kompatibilisek a Lite szabálylehetőségekkel... illetve ugyebár az, hogy ez a lite-ség mégis mekkora egyszerűsítést takar, nem lesz-e túl primitív vagy túlontúl kényelmetlen a tartozékmütyürök nélkül, elsősorban a W40kRP remekül működő rendszereinek kontrasztjában. Meglátjuk. Addig is itt a WFRP3 várható termékeinek bővebb listája. A "Guide" könyvek mellett lesznek "Vault" dobozok is az eddigi irányvonal kedvelői számára – már csak az érdekelne, mennyire szorul rá az egyik a másikra, ti. hogy akit csak a klasszikus/könyves szerepjátékos verzió érdekel, annak meg kell-e vennie a Vaultokat a szabályok miatt, illetve főleg fordítva, a Guide-okban lesznek-e számszerűsített értékek, vagy csak hangulati leírás az egész. Furcsa, furcsa taktikához folyamodott a Fantasy Flight, annyi bizonyos, de nem kell őket félteni.

Huhh. Munkára fel, valahogy finanszírozni kell a szenvedélyünket.

A minapi második kiadású alapkönyv-rendelésem örömére mindenki figyelmébe ajánlanám ezt a kiváló játékvilágot, ezzel a kedvcsináló ismertetővel és ezzel a (félve és óvatosan, de a cím körüli jogi hercehurcák miatt azért csak linkelt) teljességgel kimerítő, egészen fantasztikus adatbázissal együtt. Egy-két évvel ezelőttig úgy volt, hogy (talán) a Paradox Games kiadja a szerepjáték harmadik, ráncfelvarrt verzióját, de ez a terv valamiért sajnos kútba esett, pedig a Warhammer 40,000 játékok reneszánsza ismét kelendővé tette a horrorisztikus techno-fantasyket a '90-es évek után. (A mozifilm olyan szar és annyira nincs köze a MuCh világához, hogy azt még linkelni sem vagyok hajlandó.) Egye fene, kibergótikára fel v2!

A Fantasy Flight Games pazar szerepjátékai közé e nyáron újoncként érkezik majd a Deathwatch, hogy a szent Inkvizíció ügynökeivel és a hatalmas Szabad/Gaz/Bolygó/Kósza Kereskedőkkel foglalkozó könyvek után az Űrgárda egyik legelitebb egységét is játszhatóvá tegye a másfélmázsás vállvasak rajongói számára. Mint ahogy a fenti kedvcsinálóból kiderül, a hangulat megint elsöprő lesz, a történetek még epikusabbak, a szereplők még röhejesebben emberfelettiek, az alapkönyv pedig ugyancsak nélkülözhetetlen lesz minden Warhammer- és/vagy szerepjátékkiválóság-rajongó polcáról (csak óvatosan helyezzétek ezt a 400 oldalas monstrumot a két, ugyanilyen kövér idősebb testvérkéje mellé, nehogy összedőljön az a szekrény). A Free RPG Day jóvoltából ingyenes szabályösszefoglalót és bevezető kalandot is kaptunk Final Sanction címmel, lehet örülni, utána előszedni a kockákat és kipróbálni, milyen érzés két és fél méter magas, genetikailag a tízezer éve élőhalott Istencsászár sejtjeiből nemesített, vallási fanatikus, fél kézzel ellenségek egész hadosztályait elsöpörni képes, mutáns szuperkatonának lenni. Kibergótikára fel!

Aki ismeri a sorozatot, azért örülhet ennek a linknek, mert úgyis évente újrajátssza néhány könyvét; aki nem, az tegye össze a két kezét, hogy ezennel megismerheti: innen ingyen letölthető az összes magyarul megjelent Kaland-Játék-Kockázat / Fighting Fantasy / Kaland-Játék-Varázslat / Fantázia Harcos lapozgatós játékkönyv! Bár a pdf-formátum gyakorlatilag kiöli a dologból a "lapozgatós" részt, a franc se fog fennakadni ilyen apróságokon, miután az ölébe hullott ennyi fantasztikus történet, ennyi emlék a gyerekkorból. Ezer köszönet érte, srácok!

Ezek a paródiák meg csak simán rohadtul jók. :D

"Hafflis kivételes volt abból a szempontból, hogy hét gyereket szült. Általában az emberek egyet hoztak a világra, és egy másik felett apáskodtak. A Kultúra nem nézte jó szemmel az effajta kicsapongást, de Hafflis egyszerűen szeretett terhes lenni. Jelenleg azonban éppen férfi korát élte, pár éve váltott át."

Nem létezhet kifejezőbb bizonyítéka egy futurista jóléti társadalomnak  – és eldöntője, hogy mennyire "felhasználóbarát" az a jó –, mint ha a polgárok pusztán passzióból, előítéletek nélkül bármikor nemet cserélhetnek: ha egy világból már a szélsőséges nemiség tabuja is kiveszett, bizony nem sok maradhatott. Banks Kultúrája meghökkentően poszthumán birodalom, ahol nem létezik pénz, így nincs bűnözés; ahol nem ismerik a nélkülözést, mert jóllakott-elégedett lakosságot tartani minden szempontból célravezetőbb; ahol a mesterséges intelligenciák – drónok, hajók, Elmék – egyenértékűek az emberekkel, és nem okozott holokausztot, hogy egyes területeken abszolút hatalmuk van a halandók fölött; ahol mindenki drogmirigyekkel meg modifikálható belsőségekkel a testében születik, és felnőtté válása után tetszőleges serkentőket vagy bódítókat termelhet magának. A földiek belakták és komfortos utópiává alakították az ismert világűrt – elegáns lazaságuk bizonyítéka gyanánt nézzünk csak rá az űrhajóneveikre (ha valaha lesz vitorlásom, stipistopi a Korlátozó Tényezőre, de nem rossz a Csak olvasd el az utasítást meg a Nyald Ki se) –, háborúra hétszáz éve nem került sor (a többi civilizáció bolhacirkusza együtt sem menne sokra a Kultúra leviatánjával szemben), a korrupció szó hallatán minden polgár szótárprogram után nyúl, és úgy általában véve móka, kacagás, szieszta és unalom az élet a gigantikus Orbitalok felszínén és a kolosszális Rendszerközi Hajók fedélzetén, az emberiség új törzslakóhelyein.

Legalábbis főhősünk, Jernau Morat Gurgeh számára az, a férfi ugyanis minden idők egyik legzseniálisabb játékosa, a létező összes társasjáték mestere, híres és kissé életunt alak. Elmondása szerint pár órán belül képes kifogástalanul elsajátítani bármilyen szabályrendszert (és pár nap alatt tetszőleges nyelvet), így aztán amikor bemutatják neki az ismert (pontosabban eltitkolt) legkomplexebb játék, az Azad tucatnyi tábláját, aljátékát, kártyáit, bábujait és az egész mögött húzódó idegen ideológiát, kezdeti megrökönyödését követően "csak" két évébe telik galaxisbajnoki szintre tornáznia belőle az agyát. Az Azad egy egész kultúra szociális-lételméleti-materialista infrastruktúrájának a leképzése, és minden azadi (a birodalmat is erről nevezték el) gyakorlatilag a táblák közé születik, a játék segítségével nevelkedik, alakítja ki személyiségét, kapaszkodik felfelé a politikai ranglétrán. Banks tobzódik a szabályok, komponensek és a játszmák kusza leírásaiban, kissé olyan érzetet keltve, mintha minden pillanatnyi ötletét beleépítené az Azadba, így növelve lehetőségeinek távlatait jóval a láthatáron túlra. Az olvasó sosem kap egységes képet a játék működéséről (ez még a Kultúra végtelenül szimplisztikusabb táblás társasaira is igaz), az viszont egyértelmű, hogy ez nem gyerekjáték.

"Harminc nap után Gurgeh játszani kezdett a bábukkal. Az Azad-bábuk egy része biotech volt: genetikailag előállított sejtekből formálták meg őket, és alakot váltottak abban a pillanatban, amikor az ember kicsomagolta és a táblára tette őket. Részben növények, részben állatok voltak, és a színük, alakjuk, méretük jelölte az értéküket és képességeiket. [...] Pontosan olyanok voltak, mint a kifaragott, festett zöldségdarabkák, és élettelenül feküdtek a kezében. Megdörzsölte őket, amíg koszos nem lett a keze, szaglászta, bámulta őket, de ahogy a táblára kerültek, egészen kiszámíthatatlan dolgokat műveltek: átváltoztak ágyútöltelékké, amikor arra számított, hogy hadihajók lesznek; a saját területein lévő háttérépületekből megfigyelőállások lettek, amelyek alkalmasak voltak mind a magasabb rendű, mind a frontvonalbeli munkára."

Ha Gurgeh nyer benne, talán ő lesz egy egész csillagközi birodalom császára, talán megmenekül egy merénylet elől, talán kirobbant egy civilizációk közötti világ(űr)háborút, vagy talán végleg elveszíti a kedvét csekélyebb játékokat játszani. Gurgeh nem egyszerű figura, mert nem igazán tudni, melyik eshetőségtől tart jobban – igaz, a Kultúra végig félig sötétben tartja őt a dolog tényleges kimenetelét illetően. Kvázi nagykövetként érkezik egy lakóhelyétől elképzelhetetlenül távoli, idegen világba, ahol három neme van a lakosoknak és merev társadalmi rendszerekbe rendeződve élnek, azonban lényegüket tekintve nem sokkal idegenebbek az emberiségnél (ahogy azt az olvasó ismeri), mint akár Gurgeh Kultúrájának transzhumánjai. Az azadiak mindene a játék és a nép kontrollban tartása, s ez sajátos hangulatot teremt, ahogy egy-egy játszma jelentősége messze túlnyúlik a játéktermeken és a személyes szórakozás határain. Banks félelmet nem ismerően kreatív, jól mondja Gibson a borítón.

"– Na jó... mi az a "fizikai engedély"?
– A játékosok fogadhatnak kínzásokra és csonkításokra egymás ellen.
– Úgy érti, ha az ember elveszíti a játszmát,... ezek... történhetnek vele?
– Pontosan. Az ember megteheti, mondjuk az egyik ujjának az elvesztését, egy kövér csúcs-férfi végbél útján történő behatolása ellen.
  Gurgeh néhány másodpercig a drónra szegezte szemeit, aztán lassan, bólogatva azt mondta:
– Hát... ez valóban barbár."

Az író minden oldalról kihajol, hogy bámulatosan valószínűtlen világainak álomszerűen talányos mását modellezze az olvasó köré utalásokból, ködös leírásokból és képzettársításokból. Ez az egyik legegyedibb sci-fi univerzum, amivel találkoztam, és bár a webes műértők/műkedvelők hallgatólagos megegyezése szerint A játékmester a legjobb Kultúra-regény, egész biztosan be fogok vásárolni a (nem összefüggő) sorozat többi részéből is. Általában nem bírom a grandiózusságukban önmagukat elveszítő űroperákat, de itt a fókusz mindvégig Gurgehen marad (apropó, a magyar fordítás úgy kezeli a szót, mintha az a végén nem néma H volna; nem mondom, hogy így helytelen, mindenesetre nagyon furcsa), és a díszletek szerencsére nem tízoldalas leírásoktól tűnnek nagyszabásúnak. Bizarr mód idegen, sokszor mégis szürreálisan ismerős környezetekben követjük útján a játékmestert, az embereknél is emberibb robotok meg olyan földönkívüliek társaságában, akiknek csipke mögé rejtett dekadenciája és drótkerítés mögé zsúfolt ferde hajlamai mintha a homo sapiens egy, a Kultúra előtti korszakát idéznék.

Veszett mese ez egy valószínűtlen, intellektuális konkvisztádorról, aki csak játszani akar, és nem tudja, hogy mik is a tétek pontosan; de mert tud játszani, hamar kinövi magát az azadiak dolgába őt belekeverő hatalmak sakkfigurájának szerepéből, noha ez nem mindig jelent jót neki. A regény egyszerre súlyos és laza olvasmány, és mert az egyik legszórakoztatóbb sci-fi a polcomon, nem is fogok most belemenni apróbb hiányosságainak taglalásába. Olvassátok. Banks nem csak a Darázsgyár-féle hatásvadász (bár ugyancsak klafa) zsigerforgatással képes megszédíteni az embert. 4 hajmeresztő Harmadik Szint / 5.

Eddig zsinórban véleményeztem a jobbnál jobb könyveket, a nagy számok lökött törvénye alapján legfőbb ideje volt hát, hogy becsússzon valami, ami miatt csaknem ujjpercnyi cafatokra téptem a megvételekor aktuális bevásárlólistámat. Az embernek persze nagyobb befolyása van az ilyesfajta véletlenszerűségre, hiszen csak azt olvashatja el, amit a saját akaratából vett meg vagy kölcsönzött ki (az ismertetésre kapott ingyenpéldányoktól én még eónokra vagyok, höhö), azonban az új írókkal való ismerkedés jegyében néhanapján muszáj nyitottabbnak lenni a szokásosnál, és ilyenkor egy-két csalódást keltő mű is a kosarunk alján landolhat. Hát még ha "a horror vérfagyasztó klasszikusa" felirat is ott díszelgett a cím fölött, minek hatására a kiterjedt zsánerirodalommal teli polcsorok utáni vágyakozásom seperc alatt felülkerekedett józan belátásomon. A könyv hátulján olvasható tartalom ugyanis nem igazán ígér emlékezetesebb történetet egy sima ponyvánál, a borítókép pedig talán még kevesebbet azzal a nyilvánvalóan nem rágcsáló fogsorú prehisztorikus macskatacskóval, amely vagy a tüzelésével kérkedik, vagy a szorulásával küszködik, de az biztos, hogy nem patkány.

Kétszázharminchét számozott oldalú zsebkönyvecskéről van szó, kellően ritkán szedett betűkkel ahhoz, hogy egyáltalán regénynek nevezhető formátumra lehessen nyújtani, és már a második magyar kiadását éli. Az ilyen könyvek gyorsan átpörögnek az ember markában, és ha elvárásaink nem lépik túl azokat, amelyeket mondjuk egy tipikus tévés B-horrorral szemben támasztunk, mérsékelten szórakoztató délutánnak nézhetünk vele elébe. Azt ugyan csak a minap tudtam meg, hogy Herbert két folytatást is fialt a történetnek (ez volt egyébként az első publikációja), ám azon felül, hogy a sztori ismeretében ezt fölöslegesnek tartom, szerintem ez a regény önmagában is megáll. A kötelező olcsóhorroros pszeudo-cliffhanger a legvégén legalábbis közel sem olyan váratlan vagy körömrágós, hogy amiatt benevezzünk a trilógia többi részére. Bár az írótól még olvasnék könyveket – legközelebb lehetőleg valami olyat, aminek koncepciója nem egy direkt gagyi/olcsó/klisés rajongói sufnimunka szintjén mozog.

– Há' de mi legyen a monszter?
– A mamámnak a csűrjibe' akkora patkányok vannak, mint egy papír!
– Jáj, Gazsi, az tapír, te ütődött!
– Nemmindeggy?! Ferkó, ne bőszícss, mer' a nyakadra csapom a' egérfogót.
– Maradjatok mán, most akkor csináljuk a horrorfilmet, vagy nem? Minek hoztam ki a' apám kameráját, hogy megin' elverjen a nadrágszíjjal?
– Nyughassá', Sanya, jó lesz ez! A patkányoktól mindenki fél!
– Én nem.
– Én se nem.
– Há' én se, azt elhihetitek! De más, úgy értem!
– Aha.
(Ez nem részlet volt, csak elgurult a gyógyszerem.)

Betyárosan elkanyarodtam a témától. Csak hát a szinopszis leközlésével gyakorlatilag elindítanék mindenki fejében egy gondolatmenetet, és biztos vagyok benne, hogy a regény ahhoz képest nem nyújtana semmi újat. Egy londoni mutánspatkány-inváziót nehéz is volna elképzelni patkányhordák, csontig rágott áldozatok, egy épület (iskola) megostromlása, egy túlélő- és mindenre rájövő típusú főhős, meg ugyebár (csalóka) boldog végkicsengés nélkül – és ilyen vagy olyan formában már el is használtuk a Horrortoposzok Nagy Jegyzékének minimum egyharmadát, csak úgy füstölnek a lapok. Noha Herbert nem szépirodalmat ír, azért ért a munkájához, emiatt is furcsállom, hogy ilyen alapötletet választott megregényesítésre. A könyvben van egy-két karakter és jelenet, amik igazán megérdemelték volna a bővebb kifejtést, egy olyan történetben, ahol nem vonja el a figyelmünket London és bizonyos egyének személyes drámájáról a rágcsálók hatalomátvételre masírozása. Annyi patkányt látunk az utcákon, hogy féltem, London menten beleroskad a kiürült földalatti üregekbe, vagy hogy a bolhaparadicsomból ismét kidugja a fejét a Fekete Halál. Szerény véleményem szerint mindkét eshetőség (vagy közel bármi más) komolyabb epilógusként szolgált volna, mint a vérszegény és egy csöppnyit rajzfilmes bossharc a "királynővel" ("– Ezek nem méhek, Hudson! – Tudom én!"), de talán majd a folytatásokban. Addig is van itt egy ízig-vérig ponyvahorror könyvünk, ami hamarabb véget ér, semhogy nagyon megunnánk vagy megutálnánk, de ugyanezen oknál fogva a tetszésemet sem sikerült elnyernie. Musofóbiásoknak/surifóbiásoknak/murofóbiásoknak különösképp ajánlott. 2, a furulyátlan Londontól túl messzire fekvő Hameln / 5.

[Potyabónusz: készült belőle film is, sőt itt, úgy látom, végig is nézhető, stílszerű VHS-minőségben! Előzetes:]

William Mandella közlegényt olyan sokáig rágja a háború gépezete, hogy végül gyémánttá keményedik: egykori "halandó" önmagára (magát) alig emlékeztető, időtlen, a külvilág (a haderő) számára ideális létezővé, saját maga számára azonban ittragadt kövületté. Legendás lesz, de az idő rendre túllép rajta, mielőtt még megtudhatná, miért lett az; gyalog, akit a táblán töltött ideje alapján minden valószínűség szerint már rég fel kellett volna forgácsolnia a játékosok körül kavargó kozmikus zűrzavarnak, de az ocsmány szerencse melléje állt – sőt, olyan közel tolakodott az arcába, ahonnan lehetetlen megállapítani, bal-e vagy csak a sima fajta. Akárhogy is, Mandella katonáskodása valószínűleg túllépi nem csak a mindenkori sorozási szerződések legapróbetűsebb részeiben bennefoglalt határokat, de túltesz magán a józan belátáson is, ami az emberi természetet illeti.

Haldeman katona volt Vietnamban, és ez határozottan jót tett háborús regényének, amennyiben egy, holmi tudományos-fantasztikus háttérvilág kedvéért létező, érezhetően művileg megalkotott konfliktus helyett maga a háború van a középpontban, amelynek kedvéért a háttérvilág létezik – és változik. Mandella személyes visszaemlékezéseiből épül fel a szöveg, amint mind sztoikusabb beletörődéssel ecseteli megpróbáltatásait, melyek közül a legnagyobbak még csak nem is harc közben érik. Mialatt eltelik több, mint ezer esztendő, az emberek és a földönkívüliek egyaránt nem tudják, nem egyeztetik, voltaképp miért is igyekeznek annyira fajirtást eszközölni a másikon. Ezen az alapvető emberi/civilizációs ostobaságon az sem segíti át a feleket, hogy a háború állandóján kívül ez idő alatt a társadalom és a köz gondolkodásmódja is sorozatos sarkalatos változáson esik keresztül. A regény végére aztán leesik mindenkinek, hogy talán mégsem éri meg örökháborúzni, de addigra már olyan messze állunk az emberiességtől, mint faj, és ahogy azt az olvasó elképzelheti, hogy akkor sem lehetne nagyobb a változás, ha az idegenek leigáztak és a képükre formáltak volna bennünket. Vietnam – esetleg a Háború mint fogalom – feleslegessége olyan történetet kanyarintott elő a veterán író tollából, ahol az öldöklés oka csaknem az abszurditással határos talány, ha nem is morális, de már pusztán az erőforrások és a technikai limitek jelentette gyakorlati nehézségek szempontjából is. Lehet, hogy hónapokba telik, amíg egy hadihajó eléri a célját az űrben, aztán még hetekbe, amíg lelassul és megállhat, s az észveszejtő galaktikus távolságoknak hála napokig tartanak az űrcsatának címkézett kergetőcskék... de ilyen apró buktatók csak nem állíthatják meg a vérengzés vak és súlyos hadigépezetét!

Erről van szó: amíg a csapatszállító hajók a kvázi-feketelyukak tépte féregjáratokban utaznak a téridő szövedékén keresztül a világmindenség másik végébe, a legénység saját szubjektív idejéből néhány hónap telik "csak" el, a normális kerékvágásban maradt kívülállók – a Föld, a katonaság, az ellenség – számára azonban hosszú évszázadok. Mandella ezeréves militáns működése során sem lát öt-hatnál több éles helyzetet a csatamezőn, mert idejének nagyját vagy átalussza az utazás alatt, vagy elgyengélkedi, vagy elszörnyülködi az újabb és újabb korok szürrealitásán, amikre érkezése nyílik felébredni. Objektív időben mérve századok alatt sem bírja leszolgálni tízéves szolgálati idejét, majd nyilvánvalóvá válik, hogy nem számít az egész, mert a társadalom, amelybe le kéne szerelnie, kiveti őt, ódon eszméit, elavult vágyait a számára megszokott életre, és deviánssá korosodott szexuális orientációját (a jövőben a kormány mindenkit melegre kondicionál, hogy tövestül tépje ki a túlnépesedés problémáját, sikerrel; ezek után a heteró Mandella lesz a Vén Buzi a homoszexuális többiek között, jobb kifejezés híján). Így aztán nem okoz neki nagy törést az a felfedezés sem, hogy a hadseregnek esze ágában sincs kiengedni a kezei közül egy hozzá hasonló értékes régiséget, aki a háború legelejétől jelen van a hadszíntéren. Mandella nem győzi kiröhögni a belét a tény fölött, hogy tiszti rangokat kap, pedig hát az ő szemszögéből szinte még csak tegnapelőtt lépett be a bőrnyakúak közé, de mindenesetre semmiképp sem több évszázada. A virtuális valóság-szerű tanítógépeknek hála hamar képbe jön a legmodernebb harcászati vívmányokkal kapcsolatban, de ez is csak megerősíteni tudja benne, hogy a fegyveres erők kötelékén túl egy idegen világ várja, amelybe nem létezik gyorstalpaló. Ha pedig nincsen vesztenivalója, talán amiatt sincs értelme rágódni, hogy a számára ismerős Föld meg a családja halálát követően a harci kedve sem létezik többé már sok száz éve.

Egy katona nem cizellálja túl a mondanivalóját, de az elevent célozza vele. Haldeman (azaz Mandella) prózája pontosan ilyen, tele hétköznapi szellemességgel és hanyagul odavetett tudományos-fantasztikus elemekkel, a legtermészetesebb hangvétellel papírra vetve. Bemutat egy-két zseniálisan kitalált futurista fejleményt, legyen szó akár harcászatiról vagy szociálisról, és nagyvonalú iramban hagyja maga mögött minden új kreációját, hogy egy még különösebb jövőbe katapultálja főhősét. Ütős, naturalista akciójelenetekből ugyanúgy nincs hiány, mint elgondolkodtató töprengésekből az örök háború változó világának dolgai fölött. Rövid könyv, de hatásos, és tényleges oldalszáma helyett inkább azért zavart, hogy hamar vége lett, mert szíves örömest olvastam volna tovább szegény fószer próbálkozásait az életben maradásra a frontvonal túlsó, beilleszkedésre az innenső oldalon. Persze akkor talán nem érvényesült volna a mérsékelten háborúellenes (bár nem pacifista) közvetett üzenet, ti. hogy egy értelmetlenségek miatt kirobbant konfliktus csak értelmetlen véget érdemelhet. Nem kérdés, legalább annyira a háború kigúnyolása ez a regény, mint amekkora sci-fi klasszikus a maga jogán, és abszolút élvezhető úgy is, hogy nem látunk bele különösebb párhuzamokat Vietnammal. A Született stratéga hátoldalán egy bizonyos Michael Bishop azt írja, az a legjobb háborús sci-fi az Örök háború óta. Kutyafityiszt, az nem háborús sci-fi, hanem puskaporszagú könyvtári múltelemzés (jóllehet annak nem rossz); míg Haldeman írása intelem a jövőre nézve, saját tapasztalatok alapján minél autentikusabban elrettentő atmoszférával, mert csak úgy van értelme. Az olvasó pedig repes, akár hajlandó benyelni a politikai felhangokat, akár csak némi kiváló tudományos fantasztikumra vágyik. 4 állon hordott extra herezacskó / 5 – kösz, Valhalla, a sztorihoz még egész véletlenül sem kapcsolódó, de legalább guszta borítóképet, meg a középszer nívójára alulról óbégató fordítást-szerkesztést. És megint csak Isten áldja az antikváriumokat (ez a Nosztalgia Ant.-ból van)!

"Egy civilizáció fokmérője a bátorsága, de nem a katonái, hanem a nézőközönsége bátorsága."

A regény borítója, címe vagy fülszövege alapján nagyszabású, akciódús űrháborús sci-fit váró olvasó valószínűleg csak akkor nem fog csalódni – sőt gyönyörében a haját is leteszi az első ötven oldal után –, ha az akció fogalmába beleszámítja a könyvtári kislétrák fokain való adrenalinserkentő egyensúlyozást is, a nagyszabásút pedig (csata)tér vagy (űrcirkáló)szám helyett inkább (világtörténelmi) időben érti. McDevitt A Talent for War című könyve büszkén mutatja, miért nevezik az írót "futurista antropológusnak", amennyiben a cselekmény mozgatórugóit egy kétszáz évvel főhősünk, Alex Benedict csecsszopó korát megelőző, elemeiben rejtélyes háború kisebb-nagyobb kérdőjelei jelentik, melyeket utólag kellene némileg egzaktabb tudást igazoló írásjelekké ügyeskedni. Régiségkereskedő és gazdagentellektüelnagybácsis Alexünk rögtönzött történelemleckéket tart az olvasóságnak a mától kb. kilencezer esztendő múlva esedékes, balul (pontosabban bombafüst-szagúan) elsült első kapcsolatfelvételt követő kozmikus haddelhaddból, közben emlékműnek nyilvánított bolygókra látogat el kialkudozni az igazság töredékeit az aktuális családtagtól, műértőtől vagy MI-től. Végül kiderül, hogy a múltban áskálódás egész komoly hadászati fegyvertények forrása is lehet azon kívül, hogy az újraírandó történelemkönyvek számára új szárny dukál majd minden városi könyvtárhoz, és a jövő építőipara részegre virágozza magát.

McDevitt javára szóljon, hogy bármilyen papírszáraz unalomnak próbálom is beállítani itt a történetet, igazából olvasmányosabb, olykor még izgalmasabb is a regény, mint lehetne, elvégre konfliktusainak zömében elméleti problémákon kerekednek felül szürkeállományok, nem pedig élieneken protonágyús tengerészgyalogosok, metálzenére. Az írónak sikerül elkerülnie a túl messzi jövőben játszódó és/vagy nem csak a cselekmény jelenének eseményeivel foglalkozó könyvek legnagyobb buktatóját, az átlátszó kimagyarázást az olvasónak. Előfordul ugyan néhány oldalnyi szöveg, ami egy az egyben lett "átemelve" Benedict egyik historikus témájú adatkristályából, de arra is inkább a szereplők kíváncsiak, nem az olvasó felfogóképességét hivatott pátyolgatni a jelenlétük. Ennek az in medias res módszernek esetemben az volt a legkínosabb hátránya, hogy egész addig nem esett le, az ashiyyuri ellenség voltaképp egy földönkívüli faj, amíg Alex nem volt oly jó és találkozott eggyel személyesen is a kedvemért.

De legalább volt egy meglepetés, és hát meglepetések helyett McDevitt jól láthatóan inkább a lassabban összeálló, hamarabb megjósolható kinézetű, 3000 darabos kirakósokat részesíti előnyben a fejezetek "csattanóiban". Összesen két valamirevaló akciójelenetet számoltan össze a regényben, ezekből az egyik egy jövőben játszódó Baywatch-epizód katarzisa volt, a másik meg egy idegen bolygón forgatott NatGeo Wild természetfilm fiaskója. Ezzel szemben Alexék agytekervényeinek (a megfeszített munka izzadságától rozsdás) hangja visszhangozva kihallatszik még a csukott kötetből is. Ez, kérem, értelmiségi harcászat, detektívigazolványok helyett egyetemi diplomákkal, sikátori ökölharcok helyett politikailag fűtött beszédekkel, kisstílű bűntettek helyett az egész emberiség hozzáállását potenciálisan megváltoztató, kozmikus jelentőségű esetekkel.

Noha McDevitt nem hivalkodik vele szaruhártyát szúróan, a regény(sorozat) háttérvilágát egészen hihetőre alkotta meg. Szinte már unalmasak a jövő hétköznapjai, olyan természetességgel működik minden kitalált kis sci-fi-részlet. Az erőteljes ógörög filozófiai befolyást először egy kicsit érthetetlennek tartottam, ti. az ezermilliárdos emberiség tizennégyezer év alatt nyilván létrehozott már egyéb ismeret- és gondolatelméleti iskolákat is, amelyek, ha nem is hangsúlyosabbak a görögnél, de korszerűbbek, vagy legalább felidézhetőbbek annál időbeni közelebbségük okán. Viszont minimum a 300 rettenthetetlen spártai motívuma miatt, amely fontos szerepet kap, érthető, miért tűnik föl szinte fejezetenként Platónék egy-két említése. Furcsább ennél a fejezetnyitó, többnyire fiktív történelmi személyiségek tollából származó idézetek* jelenléte, nemigen tesznek ugyanis hozzá a hangulathoz vagy a sztorihoz. De legalább rövidek.

A világ eléggé űroperás ahhoz, hogy McDevitt hangulatos űrháborús mementókat meg barátságtalan idegeneket szerepeltethessen a történetben, közben hard-sf-nek is tekinthető mondjuk a nehézkes-realisztikus űrutazás** vagy a különböző emberi hatalmak politikai megférhetetlensége miatt. Semmi vad ötlet, amiért tíz év múlva is elismerően emlékeznénk vissza a könyv ezen aspektusára, viszont így nem vonja el a figyelmet a régmúlt titkait bogozgató sztoriról. Egyedül a házi MI-k értelmi szintje lóg ki a képből, amik/akik semmivel sem tűnnek "gépebbnek" a hús-vér személyeknél; előszeretettel ironizálnak, feltételeznek dolgokat és használnak emberien suta frázisokat. Másrészről talán csak sikerült a végletekig tökéletesíteni a mesterséges tudatokat, addig a pontig, ahol már szinte összetéveszthetetlenek bárkivel. (Harmadrészről a regényt 1989-ben adták ki, és egyébként sem lehet minden sci-fi író tévedhetetlen próféta.)

A regény vége felé kimozdulunk a karakterek olvasószobájából, hogy az addigi hangvétel szürke alapjára izgalmasabb események vázát halmozza egy felfedezgetős-konfrontálódós részecske. (Gyanítom, ez az utolsó negyed plántálta a szerkesztő fejébe a díjnyertes ötletet, miszerint "high-tech Indiana Jones"-ként(!) kell hivatkozni Benedictre a hátsó borítón. Nos, a fickó legfeljebb akkor hasonlítana Indyre, ha utóbbinak tiniként végleg elveszi a kedvét a tettleges régészkedéstől az az ominózus ostorcsapás, és azóta szigorúan az egyetem falain belül tespedt volna, élénk képzelőerővel ugyan, de fizikailag passzívan.) Az epilógusban Alex kissé hányaveti módon gyakorlatilag kiszól az olvasóhoz – igyekszik a folytatás megvételére ösztönözni minket, miközben megsuhogtatja előttünk világrengető tetteinek taglalatlan folyományait az egész emberi fajra – vagyis, jóllehet happy end van, de legalább nem tart sokáig; nem ebben a kötetben. Nem is baj, háromszázhetven oldal alatt oda meg vissza kitapasztalhatta már mindenki, fűlik-e a foga McDevitt stílusához annyira, hogy bevásárolja a többi részt a lazán összefüggő sorozatból. Nekem pozitív élményt nyújtott a regény, letétele után mégis jóformán megkönnyebbülve nyitottam ki egy másik könyvet, ahol remélhetőleg kevesebb lesz a beszéd és az elmélkedés, és több tett követi majd azokat, mint McDevittnél. 3, millenniumokat átvészelő mindenható Wicca vallás / 5: átlag feletti munka, megéri a pénzt és a ráfordított időt, ellenben valószínűleg elegendő kivenni a könyvtárból egyszer, aztán visszavinni, és esetleg fél év múlva felidézni, hogy érdekesek lehetnek a folytatásai. Én valami hasonlót tervezek azokkal. 

* a kedvencem: "Mennyi ingatlan egy rakáson!" (65.o.)
** ld. a 293.o. idézetét: "Annak, aki siet, nem való az űrhajó."

"Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimmetriád?"

Egy-egy valódi sci-fi-klasszikus olvasásakor alig győzök csodálkozni, hogyan sikerült ilyen időtálló lényegű történeteket írni egy olyan korban, amelynek tudományos fantasztikumára gondolva minduntalan a porszívóküllemű robotok meg gumiálarcos idegenek jellemezte bájos bugyutaság rémlik föl előttem a tévéből. Bester The Stars My Destination / Célom a csillagok címen is ismert regénye ugyanis se nem elavult, se nem idétlen, sőt csúnyán kenterbe veri a kortárs sci-fik nagy részét eredetiségben és izgalmakban. '55 óta (s bizonyára előtte is) sokan sokféleképp feldolgozták a teleportációt, a vendettát és a regény egyéb központi elemeit (ld. Delta Green – egyre világosabb, minek köszönhetik vendégszereplésüket a szkopcsik, hehe), ám ez nem megy Bester könyvének kárára. Talán ismerős lesz benne egy csomó tu-fa toposz, elegyük mégis olyan finom, hogy az unalomig ismert utóízt észre se vesszük.

A Tigris! Tigris! sci-fiből a fiction tag persze szerencsésebben öregedett. Bester talán úgy ír pl. a mindig szenvedélyes, hirtelen érkező és elszálló szerelemről, meg a zavarónak ható, nem igazán rejtett faji-rasszi megkülönböztetettségről, hogy azt betudhatnánk akár a regényt szülő kor áldatlan, avítt sajátosságainak is. Csakhogy mindez ugyanúgy magyarázható a könyvben érzékletesen felvázolt távoli jövő különlegességével is, különbözőségével jelenünktől. A sztori jelenében illegális mindenfajta szervezett vallásosság, a hatóságok mellett a közember szemében is alacsonyrendű, kifigurázandó eszme – mindez persze legfeljebb csipkelődés, közel sem az olvasóra erőltetett extrém ideológia.

"– Malacképeket, signore? Pincekeresztényekről, térdelve, imádkozva, zsoltárokat énekelve, kereszt csókolgatása közben? Nagyon illetlenek, nagyon trágárak, signore. Elszórakoztathatja vele a barátait... izgalomba hozhatja a hölgyeket."

A gondolat révén utazás (jauntolás, az önmagát véletlenül felgyújtó, majd pánikjában első emberként teleportáló kutató, Jaunte után) ismét felszínre hozta a női erkölcs sebezhetőségének problémáját, valamint a magántulajdon fogalma is átértékelődött. A távolsági kommunikáció másodkézbeli fajtái szinte fölöslegessé váltak, az anyagi értékeket jaunt-gátló, helymeghatározást nehezítő labirintusokkal kellett körülvenni. Sikerrel folyt a Naprendszer belső bolygóinak, holdjainak és aszteroidáinak kolonizálása. Az emberek élettere egyszerre bővült a sokszorosára és vált csettintésre elérhetővé, közben a vallások sulykolta józan mértékletesség intelmét elfeledtette mindenkiben az egyszerű halandóságot meghaladó, korábban elképzelhetetlen lehetőségeket elérő emberiség kiemelkedése földön járó, korlátolt hajdani énje béklyóiból. Az etikai kódex és a mindenható materializmus bejáratott koncepciói egyaránt feldobni készülnek a cipellőjüket. Dekadens, fényűző, önhitt lett a világ – túlságosan furcsa ahhoz, hogy hiteltelennek minősítsünk bármiféle viselkedés-, személyiség- vagy párbeszédformát, amit Bester a regényben felhasznált, márpedig nem fogta vissza magát. Mondhatni, akkora potenciális buktatót növesztett maga elé egy ilyen szélsőséges jövőkép megalkotásával, hogy épp emiatt biztonsággal átbújtathatta alatta történetének minden egyes komponensét. Tény, hogy nem könnyű elképzelni, hogyhogy nem fulladt még totális anarchiába egy ilyen világrendszer (mindenesetre tükörsima úton halad affelé), de ha elnézzük a szereplőket és a történéseket, inkább a sajátos belső logikát fogjuk értékelni, semmint a valószínűtlenségeken rágódni. Bester egyébként is az utalásokat és a szellemességet részesítette előnyben a részletes leírásokkal, és a cselekményt a világleírással szemben. Ennek hála viszonylag rövid könyvről van szó, mely azonban tömve van eseményekkel; a tempó pörgő, a hangulat lekúszik a belsőnkig.

"– Ítélet és kártérítés. Az öreg Gy. D. begyulladt, mint egy furunkulus. Ez 11 : 5-re módosítja javamra az eredményt. – Fogta a kristályokat, felhajigálta a levegőbe, mint valami zsonglőr, majd dobálni kezdte az irodában fellelhető legképtelenebb "lyukakba", köztük a levegőért kapkodó titkár eltátott szájába is.
  – De kérem, Mr Sheffield! Ön ittas!
  – Ma nincs több munka! A háborús hírek átkozottul nyomasztóak. Tennem kell valamit, hogy el ne szálljon a jókedvem. Mit szólna egy jó kis utcai verekedéshez?
  – De Mr Sheffield!"

A humoros részek inkább finoman bohókásak, mintsem térdcsapkodósak, de így is jól szuperálnak a borongós légkör oldásában. Mert a sztori főszála sötét és hideg, akár a világűr. A főkolompos egy Gulliver Foyle nevű, tompa felfogású, öszvértermészetű senki, aki a történet kezdetén már közel hat hónapja rostokol egy szétlőtt űrhajó egyetlen ép helyiségében, egy apró szerszámraktárban. Miután faképnél hagyja őt egy másik, a közelben elhaladó hajó, amelytől mentést kért, belehal a csalódás keserűségébe, hogy aztán megtépázott értelme és összefonnyadt lelke maradványain rágódva újjászülessen, mint két lábon járó bosszú, egy lehasadt személyiség, akit már csak a rosszindulat éltet. A vérszomj fokozatosan előbb igazi "proto-Riddickké" változtatja őt, kérlelhetetlen, véreres szemű ösztönlénnyé, hogy a szükség később egy még kifinomultabb vadásszá transzformálja, a legleleményesebb bosszúállóvá Ludas Matyi óta.

"Azok arra készültek, hogy sikoltozva fogja ropni köztük a táncot, de Foyle megnyomta a szájában a kapcsolótáblát, és tizenkét másodpercre a leggyilkosabb géppé vált, amit valaha is kigondoltak... A kommandógyilkossá. Nem kellett gondolkodnia vagy akarnia; a teste csupán engedelmeskedett az izmai és a reflexei parancsának. Hat elnyúlt testet hagyott az utcán."

Az etikai aggályok után nem sokkal sikerül túllépnie anyagi és szellemi korlátain is, vadállati énjét furmányosan elrejteni, megtanulni beszélni a préda nyelvén, viselkedni elvárásai szerint, kipuhatolni legordítóbb gyengeségeit. Gully különbejáratú földi poklának minden bugyrából erősebben és elszántabban keveredik ki. A regény második felében már alig ismerünk rá, s pontosan ekkor kezdődik az igazi játszma, megnövekedett tétekkel, veszélyesen vékony jégen veszélyesen vadul járva a táncot. Bosszúszomja viszont nem csillapodhat egészen a sajátosan tragikus végig, amikor is a reveláció erejével vág homlokon a regény üzenete, amely egészen új megvilágításba helyezi a vallás furcsán kétélű szerepeltetését a történetben, a főszereplő vesszőfutását, a jauntolással képességeinek csupán a burkát megkapirgáló emberi elme hatalmát, és a többi. Már nem csak Foyle vérbosszújáról van szó, hanem az egész világ sorsáról; nem csak egy ember emberfölöttiségéről (vagy -alattiságáról), de az egész emberiség transzcendens mibenlétéről.

"– Egész életemben tigris voltam. Képeztem magam... műveltem magam... a saját tigriseimmel tartottam féken magam, hogy erősebb tigris legyek, mind hosszabb karmokat, még élesebb fogakat növesszek... gyorsan és halálos gyűlölettel...
  – És sikerült. Sikerült. Te vagy a legengesztelhetetlenebb.
  – Nem. Nem vagyok. Túl messzire mentem. Túlmentem azon, ahol a dolgok egyszerűek. Gondolkodó teremtménnyé váltam. [...] A tigris eltűnt.
  – A tigrisnek nincs hová mennie. Csapdában vagy, Gully."

Nehéz volna többet írnom a regényről, el kell olvasni – néhány zseniálisnak kikiáltott klasszikus bizony nem hiába az. A legérdekesebbek között van, amit valaha olvastam, mert gonosz és kegyetlen, de felemelő is tud lenni, és sokkal több, mint ami első pillantásra kitűnik belőle. A végkicsengés mintha nem illene a történet által megütött hanghoz, pedig ésszerű tetőzése nem csak Gully, a tigris vesződségeinek, hanem Gullynak, az emberiség egy nagyon is tipikus tagjáénak is. 4 ősrobbanás tíz kilóban, Akaratban és Elgondolásban / 5. Isten áldja az antikváriumokat!


[Potyabónusz: felolvasás:]

Miután kiderül Kote-ról, a kedélyes, hétköznapi, titokban viszont nagyon is titokzatos kocsmárosról, hogy valójában a Királygyilkos, a Vértelen és megannyi más, impozánsan megalomán cím birtokosa volt egykoron, valamint élő legenda és az évezred (anti?)hőse, az ember nem is csodálkozik, hogy a kezében tartott kötetforma tagló csak az első része a trilógiának: van mit mesélni erről a csókáról. Miután elolvastuk az első pár tucat oldalat és Rothfuss meglengette előttünk a nagyszabásúnak ígérkező történet fonalát, lassan örülni is kezdünk, hogy nem lesz egyhamar vége, mert igazán olvasmányos könyvről van szó; amikor azonban az utolsó oldal harsány, "Jön! Jön! Jön! A történet hamarosan folytatódik!" reklámjától feltüzelve fölkukkantunk a netre némi infóért, annál jobban lekonyul a szánk széle, ugyanis az író még odahaza az Államokban sem adta le a második regény kéziratát kiadójának, magyarul tehát még várhatunk rá egy (nem túl) jó darabig. Rothfuss könnyed, és egyébként is egy szálon futó cselekménye inkább a gyors utánpótlást igényelné, semmint a martini maximalista tötymörgést a bevállalt és bevált, mégis önmagát megbosszuló töméntelen karakter és sztorivonal rengetegében; ide potteres lendület kéne, mert a hangvétel is ahhoz áll közelebb.

Nocsak, máris Potterhez hasonlítottam, pedig még csak a folytatás távolba vesző ígerete okozta csalódott bosszússágon próbálok túllépni, a tartalomhoz még el se jutottam. Ami azt illeti, A szél neve nem igazán gyerekkönyv – ahhoz túl sok benne az örömlány, a nyomor és a szemléletes erőszak –, de van egyfajta mesés mellékzöngéje: a kitalált fantasztikus világ nem annyira eredeti, hogy ne érezzük otthon magunkat benne, és a sztori is "csak" egy szélsőséges variációja a "legkisebb királyfi" kálváriájának. Főhősünket minden harmadik oldalon betámadja valami leküzdendő nehézség, ám nem maga a probléma az érdekes, hanem a mesterien hanyag fifika, amellyel Kvothe leküzdi azt. Tápos a gyerek, annyi szent, de fenemód kiérdemli minden kisebb-nagyobb részsikerét. Tulajdonképpen egy fél világot bejáró, a sárkányt legyőző, az úrhölgy kegyét elnyerő, nagy hírnévre szert tevő dalia regéjéről van szó (nem is túloztam ám sokat), amely jelentősen kevésbé volna érdekes, ha Rothfuss nem játszana Kote és Kvothe idősíkjának váltakozásával, a jelenben felmerülő kérdésekkel, a múltban gyökerező válaszok mértékletes csepegtetésével, így magán a krónikába szánt történeten kívül a regény még egy rétegében képes érdeklődést és izgalmat kelteni.

A szél neve gyorsan és könnyen olvasható, szellemes tollbamondás, amit Kote intéz hajdanvolt énje kalandjairól, ekképpen a regény nagyobb része egyes szám első személyben van megírva, visszaemlékezés-szerűen. Felüdülés egy olyan híres-hírhedt/legendás kölyökfőhősről olvasni, aki a saját maga erejéből könyökölte fel magát a köztudat rivaldafényébe, és nem csak mondjuk a barátai jóvoltából vagy valami deus ex machinától bűzlő kiválasztotti végzet miatt susognak róla a háta mögött, miközben ő maga nem több egy szürke senkinél, aki a jó pillanatban volt a jó helyen. (Nem mintha ez a változat nem lehetne működőképes, de kissé unalmas már, hogy nagy általánosságban ötből négy protagonista egy fejét kapkodó, szerencsefia lúzer, egy +4-es karddal a seggében született megváltó vagy egy visszamaradott intellektusú, nagyszájú, idegesítő kis korcs.) Kvothe szülei egy neves helyi vándorcigány-társulat, az Edema Ruh tagjai voltak, így nem meglepő, hogy ízesen fel van vágva a nyelve, és nem taszító a kiművelt színészi affinitása sem, elvégre porondra szánták; élete ugyanezen szakaszából való az IQ-turbózó neuronfröccse is; itt tanult meg kobozon játszani és énekelni úgy, hogy még a sziklák is megszakadnak körülötte és forrásvizet könnyeznek; és itt volt szemtanúja annak a csúnyaságnak is, mely egész további életére szénfekete pecsétet nyomott a lelkére, és ami azért nem egy rossz motiváció a hosszú távú bosszújára. Kvothe bizony még így is túl tökéletesnek tetszhet, jóllehet trubadúrpalántaként gyakorlatilag a felét csak megjátssza (főleg a látens mágikus képességekre gondolok, amik viszont csak úgy vannak neki) – de legalább élvezetesebb olvasni a leleményes verbális riposztok és touché-k áradatát, mint ha csak nézne ki a fejéből minden kritikus pillanatban, minden probléma felütésénél. Kvothe talán vérbeli ripacs, még a nyakában is agy van és a lányok is olvadoznak lángszerű sörénye közelében, – az E/1-nek is köszönhetően – mégis tolerálható, sőt kedvelhető karakter, és őszintén szólva a sorozatos istenverések és az állandó nélkülözés után/mellett egyetlen kis győzelmét se volt érzésem a szememet forgatva elvitatni tőle. Megdolgozik a pénzéért, az életéért, a vendettájért, de főleg az olvasó kegyeiért, és ez utóbbit érdemli meg a leginkább.

Egyedül a Kote szavait villámpennával lejegyző Krónikás szempontjából volna szerencsésebb, ha simábban menne Kvothe dolga a történetben, nem ilyen kínosan göröngyösen: a szegény tollnok lesz az első ember a valós vagy fiktív történelemben, akinek a harmadik könyv után csak azért nem kell majd leamputálni szénné használt jobb kezét, mert a rengeteg (és még egy kismillió) körmöléstől az magától is le fog esni. A regény vége felé már vártam a fejezetet, amiben a Krónikás habot köpve vágná Kote szemgödrébe a parázsló végű tollát, de nem sikerül neki a merénylet, mert a megerőltetéstől minden létező ideg elpattant a csuklójában. Szó mi szó, Kote még olyan apróságokat is lejegyeztet vele, amilyenekre én például még egyetlen nap távlatából se emlékeznék... de ettől hízik a könyv, az meg üdvös dolog. Kote/Kvothe ömlengései szerencsére nem öncélúan hosszúak, nem pl. leírásokra pazarolja a helyet, nem magyarázkodik sokat, inkább sok kis életképpel élővé teszi a környezetet és a főbb szereplőket. A történet első negyedében-harmadában arra hajt, hogy felvegyék az Egyetemre, ahol mágiát tanulhat és megkezdheti nyomozását bosszújának célpontjai után; majd tanulmányait követhetjük nyomon, ami azért érdekfeszítőbb, mint amilyennek hangzik, mert ez nem Potter komfortos tanodája, és Kvothe nem kifejezetten mintadiák, dacára oly sokszor kinyilvánított zsenialitásának. Ezután, mintha elvágták volna ezt a részt, "kalandozni" indul, és az olvasó csak félúton tudatosítja, hogy olyan közel a regény vége, hogy készülődhet a nagy epilógusra. Látszik a könyvön, hogy Rothfuss csak tessék-lássék fejezte be, kiadói nyomásra, mert a végén elcsusszan a fókusz az Egyetemről, Kvothe saját nyomozásáról és Kote fogadójáról is egy kissé, és egyikben sem történik igazi lezárás vagy katarzis, egyszerűen csak vége lesz, mintha az író eldöntötte volna, hogy na, a következő fejezet már inkább a második részben jelenjen meg. Ezzel nem is volna gond... ha jönne végre az a nyavalyás, ugyebár. Nem azt mondom, hogy csalódottan tettem le a könyvet, de mindenképp kielégületlenül, amit csak akkor írnék előnyére, ha a következő kötet nem volna messzebb rendelési-csomagkiszállítási távolságnál.

A magyar fordítás Bihari György szakavatott munkája, aki annyi féltéglát forgatott már át működésének évei során, hogy egész takaros felhőkarcolót lehetne belőlük építeni. A szöveg legszembetűnőbb részei a frissen ható archaizmusok (nini, oximoron), mert Rothfuss/Bihari jóvoltából olyik szavak kerülköznek a szemünk elé, hogy csak nézünk nagy szemekkel, mint egy dobrokoló ünő. Csak azt nem értem, miért nem kerültek lefordításra az egyes angol nevek, mint például az Abbott's Ford vagy az Egyetem épületei, míg másoknak sikerült magyar megfelelőt találni. Pénztárcám jelenlegi éhkoppja miatt muszáj megemlítenem azt is, hogy ha a kiadó/szerkesztő több betűt sűrített volna egy oldalba, mint ami leginkább egy gyerekkönyvet juttatott az eszembe, akkor 800 helyett mondjuk 5-600 oldalas lehetett volna a könyv, olcsóbb és talán még eladhatóbb is. A kötet egyébként strapabíró, jó a papírja és a kiállása, s külön köszönet azért, hogy visszafogottabb borítógrafikát kapott valami elszállt fantasztikus helyett. Reménykedjünk, hogy a GABO kiadó ezzel a könyvvel csak elkezdte a fantasy-kiadást, és hamarost olvashatjuk majd ezt is, vagy mondjuk ezt, meg ezt itt és eztet ni. A szél neve meg legyen 4 brutálisan elborult, követhetetlen interbirodalmi érmerendszer / 5: gördülékeny olvasmány, mentes a szokványos high fantasy unalmas kliséitől, helyenként igazi dark és low fantasy, máskor kiköpött népmese-gyűjtemény, és mindig szórakoztató. Aki a fajsúlyosabb olvasmányokat kedveli, semmi gond, ékelje be ezt kettő olyan közé, és ugyanúgy jól jár.

Videók, sorban: kér rajongói trailer, majd három részletben interjú az íróval: