A minapi második kiadású alapkönyv-rendelésem örömére mindenki figyelmébe ajánlanám ezt a kiválójátékvilágot, ezzel a kedvcsináló ismertetővel és ezzel a (félve és óvatosan, de a cím körüli jogi hercehurcák miatt azért csak linkelt) teljességgel kimerítő, egészen fantasztikus adatbázissal együtt. Egy-két évvel ezelőttig úgy volt, hogy (talán) a Paradox Games kiadja a szerepjáték harmadik, ráncfelvarrt verzióját, de ez a terv valamiért sajnos kútba esett, pedig a Warhammer 40,000 játékok reneszánsza ismét kelendővé tette a horrorisztikus techno-fantasyket a '90-es évek után. (A mozifilm olyan szar és annyira nincs köze a MuCh világához, hogy azt még linkelni sem vagyok hajlandó.) Egye fene, kibergótikára fel v2!
Félelem és reszketés a sivatagban? Raoul Duke cameója stimmel, és az animáció stílusa is szemet gyönyörködtető a rengeteg, unalmasan/dühítően egykaptafára készült emberi gumiarc után. Ez a trailer igen magasra lőtte a filmet a várandók listáján.
Két részben ez erőteljesen unalmas lesz. Egyben is az volna.
Muszáj az ilyesmit folytatni? (Költői kérdés volt, az istenért.)
Igaz kémtörténet ihlette komcsidémonizálás és -alázás:
The Dry Land – hát majd megöntözik egy kis vérrel meg sörrel, ahogy elnézem:
Az eredeti után ezt képtelen vagyok másnak nézni szánalmas és fölösleges próbálkozásnál. Hát semmit sem tanultak a REC és a Quarantine esetéből? A nézők, remélem, igen.
Csúnya szájú akciófilm. Nemkicsit a Smokin' Aces mozira emlékeztet. Majd meglátjuk.
Zsinórban akadnak az ujjaim fésűjébe a híresebbnél híresebb japán animációs egészestések, szóval miért is ne hagynám, hogy meggyőzzenek az ügyüknek és elhitessék velem, hogy a sorozat-variáns(oka)t is érdemes lesz megnéznem? A CowboyBebopról már rengeteg jót hallottam, de őszintén szólva akkor is bepróbáltam volna előbb-utóbb, ha csak negatív visszhangokat gerjeszt: alapötlete nagyon hasonlít a Firefly koncepciójára (pontosabban fordítva, a keltezés évszáma alapján), a Firefly pedig ugye a tévézés hosszú és egyre laposodónak tűnő történelmének egyik legfényesebb ékköve, sőt az egyik legmagasabb koronatüskéje. Egy űrhajón az (anti)utópisztikus hatalom világai között repkedő számkivetett vagy simán különc zsoldoskompánia, laza hangulat, poénos jelenetek és vérkomoly összecsapások? A régi vadnyugatot idéző sci-fi környezet, erős (többek közt) ázsiai (kulturális, nem csak a cyberpunk elemekből következő) befolyással? A zeneiség oszlopos szerepe a légkörteremtésben? Szellemesen és intelligensen kialakított történetek és karakterek? Még szép.
A film nem egész százhúsz perces, még egy közös pontot szolgáltatva a Firefly mozijával, a Serenityvel. Ahhoz hasonlóan ez is élvezhető az előzménysorozat ismerete nélkül, noha nyilván kismillió utalás és szereplői/háttérvilági jellegzetesség marad felfedezetlenül, de legalább ím egy újabb ok, miért nézzük meg ismét a filmet valamikor a jövőben. Optimális esetben nem annyira a távoli jövőben, mint amikor a Cowboy Bebop cselekménye játszódik, addigra ugyanis az emberiség elhagyja a titáni katasztrófaövezetté nyilvánított Földet és áttelepül a többé-kevésbé élhetővé terraformált többi planétára és holdra. A moziban a Marson találkozunk a kovbojsapka-hajú Spike Spiegellel és autonóm egyéniségekből álló, egymással laza professzionális és még lezserebb baráti kapcsolatot ápoló csapatával. Spike-ék "cowboyok": az emberiség 2060-as évekre exponenciálisan kiszélesedett, állami hatóságokkal már egyszerűen lefedhetetlen élőhelyének szerződéses fejvadászai, Lorenzo Lamas-stílusban. Az anime egyetemes törvényszerűségei szerint Spike egy lusta, a hasával gondolkodó, néhány kerekének és több meglévő tengelyének híján lévő, aranyszívű figura, ellenben kiváló pisztolyhős és táncos harcművész; barátai/kollégái közt meg egy atyáskodó kötelező néger (pardon) melák, egy holdkóros számítógépzseni kölyök, egy, a kelleténél több lében kanál femme fatale (nos, a sorozatban talán ez a szerepe, de a filmben rajta kívül lesz még egy), és egy kutya található, aki sokszor értelmesebbnek tűnik kétlábú lakótársai összességénél. A környezet egyszerre idézi elénk a kortárs metropoliszok nyüzsgését (apropó, a főcím alatt mintha a való világbeli New York Cityt látnánk, ami zavart keltő átdörömbölés a negyedik falon, mozinál főleg) és egy futurista világ távlatait, melyekből a technológiai lehetőségek legijesztőbbikét egyből ki is használja egy Jézus-kinézetű és Roy Batty-természetű terrorista, amikor ismeretlen kórságot robbant a levegőbe egy forgalmas sztrádán. Spike-ék természetesen a balszerencsének és saját makacsságuknak hála még annál is alaposabban belekeverednek a fajirtással fenyegető őrült dolgába, mintha egy centrifuga segítségét vették volna ehhez igénybe. Ami ez után következik, az az egyik legenergikusabb akciójelenetekkel és legprecízebben kimért feszültségkeltéssel operáló cselekmény, amit rajzfilmen csak láttam.
A történet halálkomoly kérdésekkel foglalkozik, vallási fundamentalizmust, nihilizmust és egy beteg elme sötét sarkaiban pislákoló tébolyt állítja szembe a főszereplők kérdéses pozitív és letagadhatatlan negatív jellemvonásaival, mindezt a sűrű elegyet hanyagul komolytalan, humoros jelenetekkel higítva szórakoztatóvá. Sokkal kevesebb benne a pozőrködés, mint gondoltam, illetve hát a karakterek egyéniségének eltúlzottsága, a művészieskedő audiovizuális beállítások meg a percenként a filmkockákra engedett dzsessz-zene abszolút működnek, és nagyon illenek a film tematikus jellegéhez. Főleg a zene az, ami plusz legalább egy réteget kölcsönöz a mozgóképnek. Nem tudom, bebop-e a muzsika, vagy hogy Dizzy Gillespie mit szólna a klasszikusabb számok között felhangzó popzenés részekhez, de nekem egészen leesett az állam (fülcimpám?), olyan remekül összeállnak egy sajátos egésszé. A fantasztikusan koreografált harcok és üldözések a hanganyag nélkül valószínűleg jóval kevésbé tűnnének hatásosnak, mint ahogy a zenével rímelő képi és természetbeli lazaság is összetéveszthetetlen és imádnivaló köntösbe bújtatja a filmet. Ha a sorozat is ilyen feelgood módon képes egész durván tarantinós sztorik elmesélésére, épp most nyert magának egy új nézőt és potenciális rajongót.
Az animáció magasan átlag feletti, nem is beszélve a különböző kultúrák és korok egyediségeit ötvöző dizájnról. A karakterek egytől egyig hitelesek, a dialógusok nem forgatókönyvízűek, a poénok nem elcsépeltek vagy erőltetettek, a sztori nem siklik ki a végig egyenletesen zökkenőmentes kerékvágásából. A hangulat kissé álomszerű, kissé videoklipes, néha sokkolóan brutális behatásokkal fűszerezett, és nagyon hatásos. A történet tanulságát az alkotók talán vehemensebben igyekeznek letolni a torkunkon a kellemesnél, és epilógus gyanánt is kurtán-furcsán hat az a szimpla filmszakadás, de mindez nemigen árthat az összképnek. Nem mondanám, hogy zseniális filmről van szó (azt esetleg a sorozat után, azzal együtt fogom írni, ha hozza ezt a szintet), de ilyen elemi erővel szórakoztató, egyszersmind elgondolkodtató filmet nem lát az ember minden nap, vagy héten, vagy évben. 4 nano/bioterrorista begolyózás / 5.
Valahol olvastam, hogy a Fist of the North Star mellett a Golgo 13 a "legklasszikusabban legférfiasabb" manga/anime (hé, és a Berserk?), és mivel az előbbinek köszönhetően már úgyis nyakig lubickoltam a vérrel és tesztoszteronnal telített hangulatban, utánanéztem annak is. Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ismerkedési próbálkozásaimat ildomos lekorlátoznom az egészestés filmverzióra, amennyiben nem szeretnék hosszú éveket együltő helyemben eltölteni ennek a negyvenegy (!) éve futó (!) szériának az összes tévé- és füzetsorozatos epizódja meglesésével, de így legalább a koncentrált formulát kaptam, ami ideális a fejtágításhoz.
Golgo 13 egy legendás japán bérgyilkos neve, ami a film során annyiszor elhangzik – mármint a neve, az aktuális hollétével egyetemben –, hogy a rejtve/inkognitóban maradáshoz való affinitásának hiányában bizony minden idők legrosszabb orgyilkosának is lehetne nevezni... ha nem lenne számára oly mindegy, kik, mennyien és milyen szintű fegyverkezéssel ismerik minden tervét. Golgo 13-nak ugyanis hiába van nyomkövető és gondolatolvasó chip az agykérgébe ültetve (nincs, de ha volna, se változna a történet), akciói kivédhetetlenek, irhája elcsíphetetlen, életerőcsíkja leverhetetlen. A fickó nem is annyira ideális bérgyilkos (mint lopódzó, diszkrét vagy ezerarcú árny), sokkal inkább ideális katona (mint taktikus, megállíthatatlan emberi tank), aki éppen tisztes háború nélkül maradt – de sosem célpont nélkül. A film elején úgy tűnik, egy antológiaszerű válogatást kapunk 13-as jól sikerült küldetéseiről, de aztán összeállnak a szilánkok – jobban mondva szilánkokra esik szét egy bizonyos olajmágnás örökösének a koponyája Golgo és egy távcsöves M16 hathatós segítségével. A papa megorrol, és a legkülönbözőbb, karikaturisztikusan eltúlzott / mangásan szélsőséges jellemű zsoldosokat küldi címszereplőnk nyakára bosszú címszóval, nem kicsit habzó szájjal. Plusz három-négy kötelező végzetasszony is megrebegteti a szempilláit.
A cselekmény lényegi részei rövid, velős csihipuhik, tűzharcok és autós üldözések, amelyek közé hosszabb, szaxofon kísérte, már-már romanikus, túlfűtött, laza jelenetek vannak befűzve, hogy megidézzék a '70-es-'80-as évek igazi zeitgeistját, LSD-tripekkel vetekedő látványvilággal meg szivárványszínekkel, lenge öltözetű hölgyekkel, kemény férfiakkal és a többi. Mintha egy James Bond-mozi rendezője adrenalinlökettel higította volna a vodka-martinijét, aztán az intenzív hatás finomítása kedvéért fejest ugrott volna egy marihuána-ültetvény szárítókonténerébe. Ja, és útközben felszedhetett egy klinikai súlyosságú fegyver- és vérfetisizmust is.
A film elég vontatott és akad benne szép számú következetlenség is, de megfelelően elszállt hangulatban igen szórakoztató egyrészt a bérgyilkosság, másrészt a korszellem (egyik sem igazán kellemes téma a való világban, ha engem kérdeztek) megidealizálása. Igaz, hogy a látványtervezők és a rajzolók/színezők brutálisan túllőttek a célon a napfény, a visszatükröződések és a kontrasztok játékával – értékelem a szándékot az elegáns stilizációra, viszont ezt nem a néző szemének cseppfolyósításával kéne elérni –, és az animáción is meglátszik a kora, a sztori azonban eséllyel versenyre kelhetne bármely más kém-, orgyilkos- vagy bosszúfilmével a maga komolyságával és Golgo 13 ügyködésének naturalista (mégis felmagasztosított, ez a nem semmi) bemutatásával.
Golgo csaknem annyi nőt vág gerincre, mint ahány rosszfiút; természetesen egészen más célzattal és végkimenetellel, bár ez a helyzetfüggetlenül konstans márványábrázatából abszolút nem szűrhető le. A manus jobb céllövő, okosabb tervező, ügyesebb közelharcos és bravúrosabb sofőr, mint a direkt ezekre kiképzett ellenlábasai; még kifulladva is szakmájának esszenciáját izzadja ki veríték helyett. Sokakban ellenérzést kelthet ez a tökéletesség, főleg hogy egy merénylőgépről van szó, és még többekben a '80-asok ciki fényét vesztett avíttsága, én viszont már látom, miért is olyan népszerű ez a cím világszerte. Epizodikus formában talán még jobban is működhet, de legalábbis könnyebben befogadható, mint ez a másfél órás, szürreális látvány- és hangulatvilágba burkolt gyilokorgia. Azért nézzétek meg, ha haraptok az ilyesmire. 3 hülyére matricázott, Boeing-hangú versenyautó mint a lehető legmegfelelőbb álcajármű visszahúzódó terroristáknak / 5. A kezdetleges CGI-helikoptereket kár volt belerakni, de a ziccert kapott golyó hangjával elsülő revolver óriási. :)
A film meglehetősen jellegzetes hangulata dacára csak hét, puszta ujjal kilyuggatott hasizom-plakettel a főcím kiírása után jöttem rá, hogy a furcsa érzésnek, ami környékez, semmi köze a véres harcok gyomorforgató brutalitásához, sokkal inkább a déja vu-höz: az élőszereplős amerikai verziót ugyanis már láttam valamikor a ködös múltban, amikor még nem sajnáltam rendszeres tévézéssel elverni az időmet. Ez utóbbi is kellőképp B-filmes volt – vagyis nem sápadt el egy kis húsos mészárlás megmutatásától –, semmiféle emléke nem tudott azonban felkészíteni az eredeti (illetve mangaadaptáció), 1986-os japán animációs film grafikus kíméletlenségére, amely, azt hiszem, a főhős farkasemberi ősökre utalóan sűrű szemöldökének agresszív gigantikusságában kulminálódott. Az ő neve (a férfié, nem a szemöldökéé, habár méretét tekintve akár azt is nyugodtan számolhatnánk külön szereplőnek) Ken, és erre szokták azt mondani, hogy badass.
A történet a legkeményebb nyolcvanas évekbeli heavy metal hagyományainak eleget tevő poszt-apokalipszist idézi a színre, kriminális punkos/rockeres oroszlánsörényekkel mindenki fején, amely frizurák kivétel nélkül olyan széles vállakra omlanak, amiken a Schwarzenegger-família tíz generációjának férfitagjai egyszerre is kényelmesen elüldögélhetnének két súlyzózás között. A nők aprók, formásak és magas homlokúak, az ellenfelek bestiálisak és annál nagyobbnak vannak mutatva, minél ellenségesebbek a pozitív szereplőkkel szemben. A világ lepusztult, a járműves üldözések és a harcok nélkülözik a fizika törvényszerűségeit, mindenki vagy filozófus (főbb karakterek), vagy ízlésficamos, divatmajom, vízfejű idióta (rablógyilkosok, sorbakák), és mindig van valaki, aki erősebb az aktuális Songokunál.
Apropó Dragon Ball, a Fist manga első fejezete (1983, Weekly Shōnen Jump magazin) egy évvel megelőzte Toriyama képregényét, és nem nehéz észrevenni azokat a villódzó neoncső észrevehetetlenségével bíró párhuzamokat a két epikus-harcos sorozat között, melyek főként az összecsapásos jeleneteknél jelentkeznek. Nem rosszból írom ezt, egyrészt mert ilyen bombasztikus harcokból sosem lehet eleget látni, de főleg mert a Dragon Ball igazán csak az évekkel későbbi utódsorozataiban (Z) "vette át" a Fist testi megmérettetéseinek totálisan visszafogatlan, röhejesen erőszakos, valószínűtlenül testnedvdús jellegét. A címszereplő Ken harcművészeti specialitása például egy olyan ütéstechnika, ami az ellenfél koponyájának – és/vagy teste egyéb részeinek – kvázi felrobbanását okozza, jó cafatos részletességgel ábrázolva; egy másik karakter körmeit monomolekuláris élű szikékként használva csíkokra szeli áldozatait; megint másnak pedig elegendő hozzád érnie, hogy verőereid túlnyomásos teszkós slagként durranjanak szét a testetben. Igaz, hogy a film vérábrázolása olcsóbb hatást kelt, mint Hitchcock olvadt csokoládéja (ez nagyon rossz hasonlat volt; tény viszont, hogy a Fist vérző szereplőire mintha filccel rajzoltak volna vörös vonalakat, a vérszökőkutak meg piros csillagszórók), de a kétpercenként nyers cafatokra repesztett szereplők jelentette félig horrorisztikus, félig parádés hangulaton ez mit sem változtat. Ez nem gyerekmese, no; hentesképző tanodák látványszoktató óráira viszont simán jó tanulmányanyag.
A sztori elején van egy időbeni törés, ami pár percre megzavart a történet folyamának kezelését illetően (ez nagyrészt két hosszúhajú, simaarcú férfiszereplő hibája, akiket sikeresen összetévesztettem egymással), de egyébként egyszerű a cselekmény: Ken bosszúhadjáratra indul címének elbitorlója ellen a világégés romjai között. Kenről annyit, hogy bár a film nyitójelenetében csúfondáros könnyedséggel csomagolták össze és hajították a fenébe, valójában olyan erős fickó, hogy nem okozna neki különösebb nehézséget rongyfocizni a planétával – s természetesen hasonló kaliberű nemezisekkel is rendelkezik. Jó héroszként útközben megment egy-két gyereket meg egy cserép virágot, összehaverkodik egy másik jólelkű harcossal, a megroggyant felhőkarcolók oldalára keni néhány száz rosszfiú belsőségeit, más felhőkarcolókat kettébe fűrészel azáltal, hogy keresztülsétál rajtuk (!), összejön rég látott szerelmével, és a nagy fináléban persze annyi vért folyat el riválisával együtt, hogy abba egy cet is belefulladna. Készüljünk föl brutális kézitusákra a bájosan bárdolatlan rajzstílusnak köszönhetően leginkább két lábon járó sonkakötegekre emlékeztető alakok között, és valahol a Mad Max és a Conan közti atmoszférára. Megbecsülhetetlen, miféle korosztálynak szánták ezt a filmet, mindenesetre hála és köszönet az alkotók kompromisszumkészségének nyomtalan hiányáért. Ez a történet így kerek és szép: barbár és csúf, szórakoztató, elborzasztó, röhejes, és lehetetlen nem szeretni egyik-másik megoldását.
Ősrégi anyag, bárki hozzáférhet a megfelelő helyeken. Én azt mondom, megéri, bár legyen magad mellett a hányózacskó, pár üveg alkohol és/vagy néhány rekeszizomgörcs-oldó pirula, ha netán drasztikusan mást kapnál az arcodba, mint amire készültél. És hát minimum arra a szemöldökre bizony lehetetlen érdemben felkészülni... 3 évezred migrénje / 5. Minden szempontból utánozhatatlan. (Azaz, ha jól tudom, van néhány folytatása/mellékága, idővel majd levadászom azokat is.)
Ha az embernek (kormányügynöknek) netán ott lapulna is a zsebében a könyvtári bérlet és a tescós pontgyűjtő kártya között egy névre szóló, nagykutyák által szignált jogosítvány az emberkínzáshoz, akkor is vannak bizonyos tabuk, melyek áthágása helyett talán még Jack Bauer is inkább saját maga ellen fordítaná a katonai rugós kését. (Bár a 24 utolsó évadjának utolsó részeiben látott ámokfutása után már ebben sem vagyok biztos.) Érdekes kérdés, hogy az Unthinkable készítői a forgatókönyvvel való házalás során hány naprendszernyi követ forgathattak meg, mire találtak néhány pénzesembert a projektjükhöz; de az még érdekesebb, hogy miért is tűnik olyan hatásos filmnek egy másfél órás produkció, amiben cselekmény gyanánt egy vizuális prezentációval mellékelt vallatási gyorstanfolyam van lekényszerítve a torkunkon, és a keretkörettörténet ráadásul még csak nem is eredeti – jóllehet néhány karakter annyira az, hogy már-már az "annyira hihetetlen, hogy biztosan hiteles" esete forog fenn. Nos, hogy stílszerűen fogalmazzak, az öklendező-reflex is erőteljesebb a légzés ösztönénél, illetve a szeletelős-kínzós mozik is sikeresebbek a józan belátás által esetleg racionálisnak gondoltnál. Ilyen a világ: a kulturális/politikai/társadalmi kérdések sarokköveiről szinte mindenki imádja szétkürtölni vagy a véleményét, vagy a kérdéseit, és korunk szabad információáramlásának köszönhetően a paletta minden létező színében tündöklő válaszokat fog kapni. És én még mindig hüledezek rajta, hogy a legvérvörösebb reakció az USA kontra Közel-Kelet ügyében Hollywoodból érkezett a vetítővásznakra.
Michael Sheen elvesztette az Underworld 3-ban látott kemény fizikumát, szívóssága és lelkiereje azonban meghatványozódott: miután egy videóüzenetben bejelentette, hogy időzítőre kapcsolt atombombákat helyezett el különböző amerikai nagyvárosokban, hagyja magát elkapni az ilyen forró krízishelyzetekben nem éppen kesztyűs kezéről ismert kormány emberei által. Samuel L. Jackson összeakasztja a nemlétező bajszát Carrie-Anne Moss nemlétezőjével: míg az FBI-os nyomozónő a klasszikus aktatologatós-faliújságrafecnikettűzögetős módon szeretné megoldani az ügyet, addig a szakmájában géniusz és a ranglétrán érinthetetlen fokot elfoglaló vallató inkább a fogoly fájdalomküszöbét tologatná az elviselhetetlenség felé, az ő bőrét, húsát, körmeit, fogát és (Jaaajj!!!) fütykösét tűzögetné tele saját profi szadizmusának vérnyomot hagyó bizonyítékaival. Az alapfelállás egyszerű, és csaknem kamaradrámáshorroros jelleget kölcsönöz a filmnek, amennyiben gyakorlatilag az egész egyetlen helyiségben játszódik, néhány kormányügynökkel és katonával, meg a karnális nyárfalevélként remegő, székbe kötözött Sheennel az üvegfal túloldalán, akit serény, fűrészfogas fullánkú darázsként dong körbe Jackson, Moss pedig átlag hárompercenként kiborul az önuralmából, és négypercenként a mosdót látogatja. Nem lehet hibáztatni – sőt egy idő után még Sam is csatlakozik hozzá, meg esetleg a gyengébb gyomrú néző is.
A "jófiúk" preferálta kikérdezési módszerek hatásvadász jellegénél már csak azok durvasága hangsúlyosabb, annál meg csak Sheen karakterének emberfeletti fájdalomtűrése. A fickó amerikai állampolgár, de muszlim vallású, tagja volt az USA tengerészgyalogságának, ismeri a vallatási módszereket, manipulatív, okos és állhatatos – voilà, eszményi intellektuális ellenfél (és bicskanyitogatóan/üdvösen politikailag inkorrekt... de legalább a szokásosnál eredetibb), jóllehet elsősorban csak azért, mert pusztán fizikai terrorral lehetetlennek tűnik megtörni. Ha pedig mégis sikerülne, arra is van vészterve. Önként vállalt tortúrája némileg szükségtelennek tűnik (például valami okból csak egy napi kínzás után hajlandó közölni a követelményeit); ha végig egy mikrofon lapult volna a seggében vagy egy kamera egy üvegszemében, hogy a jó USA jámbor s bölcs diplomatáinak vériszamos valós arcát felfedje a vallatási procedúra folyamatának egy külső forráshoz való kisugárzásával, akkor azt mondom, volt értelme Jacksont elsápasztani a forgatókönyv rá eső részének elolvastatásával. Sheen figurája ordít ugyan, de egy idő után – ahogy egyre valószínűtlenebb lesz a kitartása – nem sokkal tűnik zsigerbemarkolóbbnak a szenvedése, mintha egy robot szétcsavarozását néznénk. Ezt szerencsére valamelyest kivédi a családi szál beleszövése – s ezzel el is értünk a tabus részhez, illetve a cím (Elképzelhetetlen) megindoklásához. Legyen elég annyi, hogy egy aránylag új megközelítést kapunk az alapvető emberi moralitás egyébként ódon tárgyköréhez, ami viszont nagyjából olyan végkifejletet szállít, ami se nem meglepő, se nem olyan merész, mint a film többi része. Persze ez már a másfél óra legvégén van, és a The End felirat előtt illő dolog nyugodalmas lezárást biztosítani a nézőnek. Meg aztán a stáblista közé is be van szúrva egy-két kép...
Szerepcserés trükkökkel támad a film: ahogy telik az értékes idő, a kínzott kerül nyeregbe, és az elején ájulással küszködő nyakkendősök fogják biztatni a fáradó kínvallatót. Csak Moss karakterének gerince nem kezd el kígyózni, hogy könnyebben haladhasson a kialakuló válsághelyzet sűrűjében. Az Unthinkable képes mély nyomot hagyni az emberben, még ha utólag visszagondolva nem is fedezünk fel semmi mélyebb mondanivalót a jelenetei között. Mocskosnak érezzük magunkat, miközben forognak a képek, mert talán megértjük a veszett kétségbeesést, ami Jacksonékat motiválja a terrorista felszabdalásában, ugyanakkor túl eltúlzottnak, szürreálisnak tűnik az egész, semhogy igazán nagyot üssön. Elmeosztályra való karakterek kérkednek személyiségük betegségével, miközben természetesen valamennyien csak jót akarnak. Titáni tabuk támfalaihoz zsúfolt dinamitrudakra folyik éleslövészet, de a sokkoló(nak szánt) megoldások többsége olcsó ízű, még ha működik is. Nem mondhatom, hogy mindenki nézze meg, de azt sem, hogy rossz film: 2 és fél passzentos szerep az új Supermannek (értsd: elhanyagolt mellékalak) / 5. Nehéz film olyanoknak, akik könnyen mondják magukról, hogy elviselik a mozis erőszakot, illetve hogy jól ismerik a kormányügynökös-terroristás filmek minden létező válfaját.
