Gé_A_eNn_É

Csuklyás Vörösbegy története már olyannyira lerágott csont, hogy az atomjai is felőrlődtek a miriádnyi mozi- és tévéverzió filmtekercseinek tonnányi súlya alatt; és mégis, ha egy Ridley Scott kaliberű rendező áll be mögéje, az ember képtelen lesz közönyösen elmenni a dolog mellett. Scott csinált pár zseniális filmet (Alien, Blade Runner), csinált néhány remek filmet (Gladiátor), van igen jó filmje (Body of Lies, Black Hawk Down), van átlag fölötti filmje (Kingdom of Heaven), van... megkérdőjelezhetőbb kvalitású mozija (G.I. Jane) meg satöbbi, összeségében azonban minden munkájából árad a profizmus, és a legtöbb filmjét nem lehet tiszta lelkiismerettel a szubjektív ízlésünk kukájába zsákolni, neadj'ég egyetemes megállapítással rossz mozinak nevezni, őt magát pedig rossz rendezőnek. Scott Nagy Öreg, aki tudja, mitől döglik a nézőtér népe: nem a vásznon villódzó alkotás silánysága/unalmassága/lapossága/butasága/pontpontpontsága elől popcorn- és diétáskóla-mérgezésbe menekülés heveny hascsikarásától, hanem a mű tartalmától, a művészi rendezés egységességétől, a színészek és a rendező közötti egyetértéstől, a forgatókönyv összetettségétől. Scott nagy filmes – Robin Hood pedig a létező egyik legnagyobb filmes sablon. Titáni küzdelmeknek néztem elébe e két fogalom részéről, melynek végén a felek cafatokbani összevegyülésének valami használható száznegyven percét reméltem előtűnni a harc porából. Úgy-ahogy ez be is jött.

A kezdeti pletykák a filmről Scotték rendhagyó és izgalmas hozzáállásáról szóltak, amivel a Hood-legendához akartak hozzányúlni, ti. a rablógyilkos figurát végre tényleg rablógyilkosként tervezték megmutatni: ezúttal a gyilkos, nem a rabló rész került volna előtérbe, amolyan középkoriasan bájos brutalitással. Nem tudom, hogy a Universal Pictures táncolt-e el a meredek elképzelés mellől vagy Scott döntött úgy, hogy ennyire azért nem fogja magára haragítani a történeti társaságok és a kosztümös lovagkort-újrajátszók legfanatikusabbjait, mindenesetre ennél a koncepciónál végül úgy hatvan-hetvenezer hangyányival finomabb mítoszrombolást valósítottak meg. Robin Hood nem lett véresszájú antihős, de nem lett babapopsifehér lelkű erkölcscsősz sem – ami azt illeti, még csak Robin Hood sem lett. Eredettörténetnek kissé elvetették a sulykot, hiszen a címszereplőt a király csak a film végén nyilvánítja törvényen kívüli, hazátlan, helyben lelándzsázandó latornak, így aztán ha folytatása nem is lesz ennek a konkrét mozinak, az összes többi, már a király józan eszét abuzáló martalóc cselekedeteit feldolgozó Hood-film többé-kevésbé nyugodtan tekinthető annak.

Esküszöm, még a trailer alatt is több vesszőt pendített el az íjáról Robin, mint az egész film során. Itt ellenben kimagasló intellektualitása meg rózsaszárba szökni készülő morális öntudata arra készteti, hogy magában/verbálisan/tettekkel végigtusakodja a filmet minden egyes elnyomó figura vagy eszme ellen. Hadakozik a feljebbvalóival, mint Oroszlánszív Richárd kereszteshadjáratból visszatérő, közben Franciahont mellékesen végigdúló és -duhajkodó seregének íjásza, akinek nem tetszik az iszákos király, a harcok parttalan folytatása, és hogy a jövőben az ivadékai nem kapják majd meg a megérdemelt jogdíjat az itt-a-piros-hol-a-piros játékért, amit ő talált fel, de legalábbis ő tökéletesített. Aztán hadakozik a becsületével, a hazaszeretetével, saját identitásával, egy sárrétege alatt izzó zsarátnoknak bizonyuló özvegyasszonnyal, a vakot játszó Max von Sydow arcmatató tenyerének kérgével, saját múltjának démonaival, végül azon szakkritikusokkal, akik esetleg nehezményezik, hogy a film oly könnyedén lenyúlta a normandiai partraszállás jelenetét végső csatának. Russel Crowe ezenkívül hadakozik még a fogyókúrájával és a borotvájával is, de ez senkit ne zavarjon, a színészi játékot ugyanis rossz szó nem érheti: Cate Blanchett hitelesen önfejű majdnem-egyedülálló nő, a franciák tenyérbemászóak, Oscar Isaac egy köcsög, William Hurt okosan néz, Mark Strong kopasz stb. A látvány, az akciók, a külső réteg rendben van, minden sáros és ködös, mindenki piszkos és durva. Csak a történet nem tud szolgálni meglepetésekkel, sem mélyreható jelenetekkel, sőt sajna még a sablonosság méretes láncos buzogányát is csak úgy sikerül elkerülnie, valahányszor lesújt, hogy az viszi magával a sztori kerekségét adó összkép néhány cafatját is. A hangulat kimagasló; amire rátelepedik, már nem annyira. Szó sincs róla, hogy a történet rosszul volna megírva vagy kivitelezve, épp csak kevésnek tűnik azt, amit szolgáltat, méghozzá egyetlen okból: Robin Hood címmel az ember vagy akciófilmet vár, vagy legalább olyat, amelyikben a szereplők annyit nyilaznak, mintha nyílvesszőkből akarnának rögtönzött bástyát emelni az erdei utacska mellé. Aztán fogják a seriff erszényét, Tuck barát kiölti a nyelvét, Robin kivillantja a harisnyanadrágját, és jobbra el, az aktuális szegény település irányába. Aligha örülhet valaki jobban a Hood-história komolyabb variánsának énnálam, de a cím és az alatta megbúvó film közötti tematikai/hangulati kanyon még ez utóbbi minősége dacára is veszélyesen szélesnek tűnik. Ízlésemnek hála (mely egybevágni látszik a direktoréval) számomra mindez inkább kellemes csalódásnak mondható, de jobbnak láttam megemlíteni azok kedvéért, akik esetleg robinhoodosabb filmet vártak ettől a mozitól ridleyscottos helyett. Ennyit a szőrszálhasogatásról.

Longstride története egy értőn megvalósított ál(?)történelmi film, amely jól beleillik Scott eddigi kardozós-borostás, illetve nagyemberes-drámás műveinek sorába. Talán ez kerül a sor végére, de már ez a teljesítmény is impozáns. Mindent összevetve szórakoztató filmről van szó, és az egyik legeredetibb vezérfonál mentén leforgatott eredettörténetről, amit láttam. A Robin Hood-filmek közül pedig – legyen ez bármennyire nem-robinhoodi is – gondolkodás nélkül inkább egy komolyabb, autentikusabb drámát választanék a rengeteg szándékosan avagy szándékolatlanul gagyi akciókomédia helyett – vagyis ezt. Mr. Scotthoz fűzött reménytelenül optimista reményeimet nem váltotta be maradéktalanul, de ezt most az egyszer megbocsájtom, hiszen Ridley atyánktól mostanában kizárólag egy projekt zseniális megalkotását várom el, és az az Alien prequel(-duó?), ami jelenleg szinte minden mást elhalványít a radaromon.

3 és fél minden farpofa kényelmét kielégítő kaloda / 5.

A Fantasy Flight Games pazar szerepjátékai közé e nyáron újoncként érkezik majd a Deathwatch, hogy a szent Inkvizíció ügynökeivel és a hatalmas Szabad/Gaz/Bolygó/Kósza Kereskedőkkel foglalkozó könyvek után az Űrgárda egyik legelitebb egységét is játszhatóvá tegye a másfélmázsás vállvasak rajongói számára. Mint ahogy a fenti kedvcsinálóból kiderül, a hangulat megint elsöprő lesz, a történetek még epikusabbak, a szereplők még röhejesebben emberfelettiek, az alapkönyv pedig ugyancsak nélkülözhetetlen lesz minden Warhammer- és/vagy szerepjátékkiválóság-rajongó polcáról (csak óvatosan helyezzétek ezt a 400 oldalas monstrumot a két, ugyanilyen kövér idősebb testvérkéje mellé, nehogy összedőljön az a szekrény). A Free RPG Day jóvoltából ingyenes szabályösszefoglalót és bevezető kalandot is kaptunk Final Sanction címmel, lehet örülni, utána előszedni a kockákat és kipróbálni, milyen érzés két és fél méter magas, genetikailag a tízezer éve élőhalott Istencsászár sejtjeiből nemesített, vallási fanatikus, fél kézzel ellenségek egész hadosztályait elsöpörni képes, mutáns szuperkatonának lenni. Kibergótikára fel!

Elérhető néhány játék új (vagy eddig csak aprólék felbontásban látott) bemutatóvideója; kösz, IGN. Indzsoj.

Assassin's Creed: Brotherhood


Fable 3


Medal of Honor


Kane & Lynch 2: Dog Days


Bulletstorm


Portal 2


Call of Duty: Black Ops


Lara Croft and the Guardian of Light



Dead Space 2


Brink


NFS: Hot Pursuit


Rage




Star Wars: The Old Republic

A Pixar első egészestés animációja volt a legelső, teljes egészében számítógép-renderelte mozifilm, de a kísérleti státuszban lévő technológia jelentette kitaposatlan ösvény körülményes járhatósága és a hatalmas nézői-szakmabeli elvárások sem tudták őket megakadályozni abban, hogy Bábel tornyának mérnökeit is lepipálják azon bizonyos léc jóóó magasra helyezésével. Sőt, a Toy Story 2-vel is elérték az előd színvonalát, ami már önmagában nem kis teljesítmény a tűzrevaló folytatások gazdag történelmében, főleg hogy azon kívül bizony nem sok más alkotásnak sikerült a Játékháborúk általános minőségének közelébe tornáznia magát. Nem tagadom, hogy nosztalgikus szálak fűznek a TS1-hez, mégis ököllel verném az asztalt őszinte felháborodásomban, ha valaki kizárólag ennek tudná be elragadtatottságomat a film iránt – egész egyszerűen egy remek műről (sőt remekműről) van szó, kiválóan megírt karakterekkel és történettel, amely még zseniálisabbnak hat annak fényében, hogy gyerekjátékokat szerepeltetve is legalább annyira szól a benőtt fejelágyú közönségnek, mint a kicsiknek (ezt a filozófiát a Pixar azóta is szeretőbb becsben tartja minden más stúdiónál). A TS stílust teremtett, elsöprően népszerűvé tett egy technológiát és lehetőséget adott a Pixarnak a tovább működésre – de elsősorban nyers filmes ereje az, amiért emlékszünk rá, aminek köszönhetően fölébe tornyosult versenytársainak és megmutatta, hogy lehet ezt máshogy is, lehet ezt jobban is minden téren.

Ha valamit az egekbe magasztalunk, annak megvan a veszélye, hogy nem csak minden mást beárnyékol számunkra (gyakran bizonyos szempontokból igazságtalanul), de a trónjára törő saját folytatásait is, főleg ha azok kerek tizenegy esztendővel az előző epizód után jelennek meg, teljesen más mozis kultúrában, javarészt új kreatív elmék jóvoltából, ráadásul gyanús módon a Disney pénzügyileg egyik (ha nem a) legsikeresebb sorozata vérvonalának továbbvivőjeként. A sekélyes animációs mese-dömpingben evickélve még remélni is naiv butaságnak tűnik, hogy majd épp a következő film lesz maradandó/kiváló/nagyobb kivetnivalóságok nélkül szórakoztató, de néha még a legoptimistábbaknak sem kell törvényszerűen kiverni a metszőfogukat, amikor pofára esnek. Amit ki akarok hozni ebből a cirádából, az a következő: a Toy Story 3 eddig a legzseniálisabb mesefilm, amit esélyünk lehet látni idén, egy éve, évek óta, sőt – hogy kétélűbb túlzásokba azért mégse essek – kvalitásával olyannyira egy magassági szinten mozog az első kettővel, mintha precíziós lézerrel szabták volna méretarányosra. Hiába, Buzz nagyon tud a sugárfegyverével.

A sztori nem ragad le '99-ben, ehelyett nagyot markol, és a felnőtté válás egyik legfontosabb aspektusát bontja ki gyönyörűen: a személyes áldozatok szükségességét. Andy egyetemre készül, a játékaihoz már évek óta nem nyúlt, Woodyék pedig a lehető legérettebb módon tanakodnak a lehetőségeiken – mármint miután fáradhatatlan, olcsó trükkökkel igyekeznek felhívni magukra gazdájuk figyelmét. Vagy a padlásra kerülnek, vagy a kukába, esetleg eladják vagy eladományozzák őket – ami persze nem tetszik nekik, de a gyerekjátékság nem jelent automatikusan gyerekességet is: hőseink tisztában vannak, mindig is tisztában voltak a kor jelentette problémákkal, és hogy az embercsemeték tizenegy-két év fölött  egyre inkább hanyagolni fogják őket. Amivel nincsenek egészen képben, az a napközi fogalma, ahová szánják néhányukat, Andy titkon érzett kötődése régi barátai iránt (mindig megrémisztett, milyen mániákus szerelemben él ez a kiskrapek a műanyagdarabkáival), meg Woody testvéri szeretete a fiú iránt, amely mintha erősebb volna még a játéktársai irányába gyakorolt gondoskodásnál is.

Nem fogom pontokba szedni a történenet, először is mert ezt a filmet mindenkinek látnia kell, másodsorban pedig mert rendkívül komplex, rengeteg témát érintő, egy sor végletes hangulatot megpendítő, s mégis zökkenőmentesen folydogáló, zseniálisan hatásos sztoriról van szó. A film a maga 103 percével a leghosszabb Toy Story, de még így is lehetett volna hosszabb, annyira jól szuperálnak a néző érzelmeinek manipulálását célzó eszközei. Az első percekben kielégíthetetlennek tetszően szkeptikus voltam, viszont minden egyes jelenet biztonsággal szállította a lehető legjobb élményt, és pontosan azt a reakciót keltette bennem, amit az íróbrigád és a rendező eltervezett – legalábbis remélem, hogy nem a véletlen fortélya, hogy ezt nevezhetem nagyon régóta a legokosabban szellemes és legmélységesebben megrendítő filmnek egyaránt (a Defendor eddig melegíthette elő a trónt a TS3 fejedelmi ülepének; azért szép munka volt). Ha mégis, Pixarékkal fogom kitöltetni a lottószelvényeimet.

A történetben nyoma sincsen erőltetettségnek, banális megoldásoknak, hiteltelen élethelyzeteknek vagy unalmas félperceknek. Ha el is kezdtem sejteni, mi jön a következő snittben, a film képes volt felülmúlni minden várakozásomat a dolog tényleges megvalósításával, elég volt hozzá egy humoros közbeszólás, egy ügyes utalás vagy valami hasonló apróság. Ha sablonosság árnyéka vetült a sztorira, a lehető legkellemesebb fuvallat űzte tova, és kényelmes megoldások helyett végig fényes kreativitás jellemezte a cselekményt. Az új szereplők ötletesek – noha az új "főgonosz" játék kábé minden szempontból ugyanolyan, mint a második rész aranyásója, valahogy mégis újszerűnek hat –, a régiek alig változtak, Woody atyáskodó, aranyszívű hangulatember, Buzz józan fejű becsületlovag, és az egész teremtett világ úgy klappol, mintha az idők kezdete óta ilyennek szánták volna – vagy mintha a forgatókönyvet rögtön a TS1 után körmölték volna spirálfüzetbe. Nem csak hogy a játékos mikroverzum nem vesztett hangyányit sem a hangulatából, de a készítők által a világhoz hozzáadott új elemek sem lógnak ki a képből. A humor, a mondanivaló, az érzelmi töltéseket gerjesztő konfliktusok, a mozivilág egyik legeredetibb karakterbandája és megannyi egyéb természetű, csiszolt-olajozott komponens ismét csak egy helyre került, és szem nem marad szárazon a végtermék láttán: a mozis szakikat a film bravúros felépítése fogja elérzékenyíteni, a gyerekeket a hozzájuk közel álló világ fakasztja örömkönnyekre, a felnőtteket pedig az emlékek és a végkifejlet elemi ereje rendíti meg. Ha a szobában most végigcsapkodom az összes ingóság és fal tenyérnyi sima felületét, az sem volna elegendő taps ahhoz képest, amit Toy Story 3 érdemel.

Elképzelni sem tudtam volna ennél helyénvalóbb befejezést a sorozatnak. Olyan jó záróakkord volt, hogy őszintén remélem, nem lesz belőle negyedik rész, mert most meg azt nem tudnám elképzelni, hogy az felérhetne a TS3 színvonalához; ez van. A film gyönyörű lezárása Woodyék történetének Andy játékaiként, és bár az epilógus meglebbenti a jövő lehetőségeit (a legutolsó kép pedig, amit látunk, pazar farkába harapás az első film első képének), kár volna egy sima folytatással visszamenőleg kevésbé erőteljessé tenni a TS3 drámai mellékzöngéjét. Persze lehet, hogy mégsem. Könnyen lehet, hogy a Pixarnak ismét sikerülne előhúznia valami rendhagyó káprázatot az ingujjából, amitől megint felötlene a rajongó fejében a csöppet hálátlan kérdés, hogy "mi a retekért kell ezeknek bármi mást csinálniuk Toy Storyn kívül?!". Lehet, de egyelőre semmi sem biztosabb egy dolognál: a TS3 egy kitűnő film. Négykézláb rohanj megnézni, ha úgy egy másodperccel is gyorsabban érsz a moziba. 5 retinába égett spanyol párzási tánc (Made in China) / 5.

Aki ismeri a sorozatot, azért örülhet ennek a linknek, mert úgyis évente újrajátssza néhány könyvét; aki nem, az tegye össze a két kezét, hogy ezennel megismerheti: innen ingyen letölthető az összes magyarul megjelent Kaland-Játék-Kockázat / Fighting Fantasy / Kaland-Játék-Varázslat / Fantázia Harcos lapozgatós játékkönyv! Bár a pdf-formátum gyakorlatilag kiöli a dologból a "lapozgatós" részt, a franc se fog fennakadni ilyen apróságokon, miután az ölébe hullott ennyi fantasztikus történet, ennyi emlék a gyerekkorból. Ezer köszönet érte, srácok!

Ezek a paródiák meg csak simán rohadtul jók. :D

Emlékszik még valaki a '83-tól születésem évéig forgó akciósorozatra? Biztosan, szelíd-agresszív műfaja klasszikusabbjának ennél már talán csak az eredeti Mission: Impossible-t lehet nevezni. Viszont ami engem illet, az is biztos, hogy az emlékeim eléggé megfakultak, és mára már csak úgy él bennem a széria, mint az alaposan kikanalazott potenciálú, de ordas nagy karaktersablonok, a vértelen lövöldözések, és a CGI-jal meg a költségvetéssel kapcsolatos problémákat megelőző kor nagy öregje, amely eltúlzott, túljátszott és bájosan-bugyután politikailag korrekt volt, mégis habossá turmixolta az emberben az adrenalint és képes volt megdolgoztatni a rekeszizmokat is. Mármint részenként cirka tíz percre, amikor is a hírhedt (és szuper, de inkább maradjunk annál, hogy A-)csapat konfrontálódott az aktuális szőnyegbe göngyölítendő diktátorral/drogbáróval/zsoldossal (előtte persze fél napig művelték a műhelyben a kisbuszt, öklelőbajusz meg páncélborítás ráhegesztésével lovagolva – teremtve? – meg az akkoriban nagyon divatos macgyveriséget). Minden elvitathatatlan erénye ellenére határozottan nem volt az évezred tévés teljesítménye, de tette a dolgát, az emberek pedig nézték és életben tartották öt hosszú évadon keresztül. Hollywood egyre elharapózóbb kóros ötlettelenségét látva nem is csoda, hogy a popkultúrából máig ilyen kiveszhetetlennek bizonyuló cím felé fordult a stúdiófejesek figyelme; ám az már határozottan sokkoló, hogy az effektekkel és pózolással való szemkiszúrás és értelemzsibbasztás helyett valami földöntúli indíttatásból kompetens és tehetséges kreatív csapathoz került a mozi tervezete. Mert a 2010-es A-Team bizony egy bitang jó akciófilm lett.
Effektekből meg pozőrködésből természetesen most is kapunk néhány metrikus tonnányi kóstolót, de kérem itt kötnek a hagyományok, amelyek egyúttal az elvárások tetemes részét is formálták, így ezt végképp nem róhatjuk föl a filmnek: egy Szupercsapat történet attól A-Team, hogy robbannak fölfele a dolgok és húzódnak szétfele a szájak. Az akciók valószerűtlenül nagyszabásúak és a karakterek ordenáré ripacsok, ahogy kell, sőt, az összkép nem hullik ki a néző ujjai közül, hogy csak egy-két mesterkélt akció- vagy humorjelenet maradjon meg belőle. Nem tudom, hogy úszhatnék meg egy ilyen kijelentést, de bevállalom: ez a mozi az utóbbi idők legügyesebben megírt akciófilmje, amelyben minden figura, minden párbeszéd, minden szín, minden poén (lásd a váratlanságának köszönhetően visítva röhögős CoD-utalást) észrevétlenül alkot egy, a lelkes nézőt maradéktalanul behálózó organikus egységet, anélkül, hogy izzadságszag érződne vagy felismerhetők volnának a legkopottabb dramaturgiai fogások. Ha nem is hibátlan, de mindenképp hibátlanul szórakoztató. Zseniálisnak azért nem nevezném, viszont abból a szempontból kimondottan bravúros, hogy egy sima, hovatovább buta B-film helyett, aminek érzésem szerint mindenki sejtette a bejelentése után, milyen átlag fölötti teljesítményt nyújt.
Paradox módon az egyetlen szóra érdemes gyenge pontnak azt tartom a filmben, hogy milyen görcsösen ragaszkodik az új csapat elsózásához az eredeti csapatként – legalábbis az acélosra hidrogénezett hajú Liam Neeson és a Mr. T-hez képest kínosan jellegtelen új Baracus figurája talán egy fokkal jobban működött volna, ha az új színészekhez jobban illő koncepció szerint kissé átszabják a jellemüket, vagy legalább a kinézetüket... esetleg találnak néhány színészt, akik tényleg hasonlítanak az eredetiekhez. Szépfiú és Murdock ellenben teljesen bevált: az előbbi megint sikeresen tenyérbemászó, akár az elődje, az utóbbival pedig ismét csak bebizonyosodott, hogy a District 9 Sharlto Copley-ja érdemeihez képest brutálisan alul van foglalkoztatva. A külsőségeket leszámítva egyik karakter – a mellékalakokat is beleszámítva – sem lóg ki a történetből vagy – ami még rosszabb volna – a hangulatból, pedig ez a két tényező egy igencsak vad menetet alkot, amelynek pörgéséből nem lett volna túlságosan nehéz kipenderülni bárkinek vagy bárminek, ami egy kicsit is rosszul van beleszőve a forgatókönyvbe. Ami azt illeti, a vége felé érthetetlenül elszaladt a rendezővel a flashback nevű versenyló, de ezt leszámítva dicséretet érdemel az erőfeszítés, amivel szinte fogásmentes gömbölydedre formálta a filmet, hogy könnyen csússzon le az ember torkán. Nincsenek nagy bukkanók a sztoriban, stilizált elnagyoltságát csak élvezni lehet; és nem forgatjuk a szemünket a karakterek interakciói láttán, mert az apróbb hiányosságok eltörpülnek az egyetemes szellemesség mellett, ami a produkciót jellemzi, és aminek nagyját főhőseink lehelik a történetbe. A sorozat könnyed hangvételének irányvonalához hűen komikus és túlmisztifikált egyéniségek el is lopják a filmet a cselekmény elől, de az ilyesmi miatt hülye lennék hőbörögni.
A cselekmény az akciócsapat megalakulásának viszontagságait regéli el. A film elején még mind a négy tag vadidegen egymás számára (leszámítva a Ranger-tetkók gerjesztette instant vértestvéri szimpátiát), aztán ugrunk néhány évet a közel-keleti hidegfrontra, ahol már közösen kivívott áldatlan hírnévnek örvendhetnek, feletteseik pedig nagyon nem. Meglepetésként aligha szolgáló felültetésük után szökevény státuszt varrnak a nyakukba, és innentől kezdve Hannibal mestertaktikus agyának és az ellenség kígyónyelv-forgásának pergő ritmusára szambáznak velünk végig a nagyon helyesen inkább cselek és csalárdság, semmint géppuskatűz dominálta történeten. Rá lehet mondani, hogy eredettörténet, hiszen csak az utolsó jelenetben néznek egymásra nagy cinkosan, hogy igen, mostantól szabadúszó szuperzsoldoscsapat leszünk – akár jöhet is a folytatások tömkelege (nana, szigorúan csak ha megtartják a nívót). Általában a lelkiismeretesebb műkedvelők nem kedvelik a művészeti alkotásnak többnyire még gúnyból sem nevezhető prequeleket, ezúttal azonban alázattal nyúltak hozzá az alapanyaghoz és modernizálták azt.
Remake-ként az utóbbi évek legjobbja, és akciókomédiaként számomra a The Loserst is csont nélkül lepipálta. Hogy néhány akciósnittben megszűnik a gravitáció, hogy Hannibal lehetetlenül jó informált, hogy a(z egyébként most, teszem azt a The Losersszel ellentétben, abszolút nem zavaró) szerelmi szál kihagyható lett volna, hogy Murdock túl őrült a működőképességhez katonaként és hogy Rosszfiú az elmúlt 23 év során elveszíthette legalább másfél tökét – mindez vagy megmagyarázható egy sokatmondó biccentéssel a cím irányába, vagy megbocsátható áldozat a szórakoztatás oltárán. Röhejesen szórakoztató – a lehető legjob értelemben. 3 és fél valóban valódi háromdés térhatású mozi / 5. Ha így folytatódik a tendencia, az igazvérű, laza humorú és keményöklű akciófilmek sorában harmadikként érkező The Expendables már valódi remekmű lesz. Legyen is.



[Potyabónusz régvoltról:]