Gé_A_eNn_É

A japán filmproducereket időről időre elkapja a késztetés, hogy a vásznon egy gumiruhás mozgó felhőkarcolóval tapostassák sajtolt fémhulladékká a nemzeti hadsereg tankdivíziójának valamennyi egységét ától cettig, és a páncélosok súlyával megegyező lőszermennyiséget pattogtassanak le a címszereplő óriás... gyík? gorilla? sárkány? bálna? (az egy dolog, hogy a neve megtévesztő, de ennek az izének a kinézete is sokkal inkább gumijátékfigurát idéz, mint a világon bármi mást) irhájáról. Elképesztően hosszú ideje gördülnek be a vetítőtermekbe a Toho logójával ellátott filmtekercsek, melyeken a távolkelet nukleáris leheletű mumusának garázdálkodását élvezheti a közönség azon része, akiket nem zavar, hogy a 'Zilla-mozik mindegyike kilencven százalékban tökugyanaz, a technológia alig fejlődik bennük (másrészt ennek is megvan a maga bája), a cselekmény könnyen megjósolható íve miatt a történeten lehetetlen izgulni... de legalább jobban csinálják Emmerichnél, azt meg kell hagyni.

A Godzilla 2000 mintegy válaszul született az amerikai verzióra, amely ezek szerint a japánoknak sem volt a szíve csücske. Az effektek talán szemkápráztatóak voltak, és végre Godzilla is elveszítette gigantikus bébiszemeit, de Emmerich filmje nem tudta megragadni az előző mozik lényegét. Meglehet, épp azért, mert a szükségesnél nagyobb fokú realizmusra törekedett, igyekezvén elhagyni a godzillaság elementáris, sajátos(an impozáns) gagyiságát, csakhogy ezzel gyakorlatilag a koncepció lelkét sikerült leszívnia a régi gumiruha formába rázását célzó zsírtalanítás során. Godzilla végre szörnyeteg hüllőnek nézett ki, nem ócska dizájnú jelmeznek; ugyanakkor az áldásosnál hitelesebbre szánt történet egyszersmind ráirányította a reflektorfényt az egész alapötlet komolytalanságára is (arról nem is beszélve, hogy az USA Godzillája úgyszólván többet merített a Jurassic Parkból, mint a japán eredetikből). Hiába, a Godzilla-mozik mindig is nagybetűs B-filmek voltak, noha az 1954-es, első Gojira hangvételének még komoly meghatározója volt a japánok nemzeti traumája Hirosima és Nagaszaki után. Az ezt követő filmek viszont egyre játékosabbak és komolytalanabbak lettek, szinte rájátszottak a jelmez nyilvánvaló ergyaságára, és mára a beszélő Godzillától az atléta Godzilláig megannyi hátborzongató, bűnös szórakozást képesek nyújtani a (godzillányi magas toleranciaküszöbű) rajongóknak.

Ha jól számolom, a Godzilla 2000 már a huszonharmadik japán film, amiben felhangzik a jól ismert üvöltés. A középpontban egy amatőr kutatócsoport áll (az ész a tízéves körüli kislány, a sofőr az apuka), amelynek feltett szándéka kifigyelni Godzilla mozgását és figyelmeztetni a veszélyre a rövidesen a talpa alá kerülő településeket. Az emberi karakterek elsősorban azért vannak jelen, hogy nagy tételben haljanak szörnyet a két dagadt lábon járó eleven nukleáris vihar dühétől, főszereplőink ezen kívül csak klisés sztorit meg néhány erőltetetten humoros jelenetet szállítanak, semmi említésre méltó – szerencsére, mert nyilván nem ők a film sztárjai. Godzilla számomra még mindig nevetségesen fest, de már túlléptem azon a ponton, hogy pusztán a kinézete zavarjon. Sokkal inkább arról van szó, hogy a készítők semmiféle erőfeszítést nem tettek a lény félelmetesnek, óriásinak, élőnek való beállítása érdekében: Godzilla hátán merev gumiként remegnek a taréjok, amikor lép, az ujjai nem mozognak és úgy állnak, mint egy fröccsöntött játékfigurának, a szája gépiesen nyílik-csukódik, a szeme plüssfigurát idéz, és így tovább. Én ezt bizonyos fokig igénytelenségnek látom, mert nem vagyok rajongó, kevésbé vagyok képes értékelni a klasszikus forma megtartását. Ellenben ha az ember egy Godzilla-filmre kíváncsi, szinte elvárja a béna effekteket és idejétmúlt technikai megoldásokat, a lapos történetről nem is szólva: ez egy olyan mozi, amelyben hatalmas mutánsok esnek egymásnak és Tokiónak, félszáz éves hagyományok szerint, talán már félszáz éve is bugyutának és bűnös szórakozásnak tartott ötlet alapján. Vannak koncepciók, amiken csak a rossz irányba lehetne "javítani", nem igaz?
Mialatt az emberi karakterek közé belép a minden lében kanál újságírónő meg a velejéig romlott céges, Godzilla ellenfele is napvilágra kerül az óceán mélyéről. Egy jókora UFO az, amely először is átlapozza az internetet a teljes Marvel-univerzum regenerációs képességeivel vetekedő gigászt kutatva, majd el akarja csaklizni bálnagorillánk DNS-ét, hogy a világra vajúdhasson egy pillanatok alatt ivaréretté izmosodó második szuperszauruszt. Mielőtt feltehetnénk a kérdést, hogy mire föl, a baj már meg is történik, és a két gyíktitán klasszikus felállásban néz farkasszemet egymással a város kellős közepén. Innentől már nem sok van hátra a filmből, de mindig is úgy éreztem, hogy ennél a sorozatnál a felvezetés érdekesebb magánál a harcnál. A katarzist jelentő csata most sem tartogat sokkal látványosabb koreográfiát, mint amikor tizenegynéhány éve én dörgöltem egymáshoz a játékdinóimat, morgó hangokat hallatva, piros filctollal dramatizálva halálossá a T-Rexeim epikus élethalálharcát az ágyra borított fotel alkotta vulkán elbirtoklásáért. Lényeg a lényeg, Godzilla olvadó molekulafelhővé leheli az ellenfeleket és Tokió zömét, aztán a valószínűtlenség megkoronázásaként bosszút áll a legköcsögebb emberi szereplőn is, és továbbáll a producerek fiókjába, amíg az udvari íróik elő nem állnak majd egy ehhez hasonlóan lenyűgöző mód dinka folytatás ötletével.
Igazán át kell tudni érezni a hangulatát egy ilyen filmnek, sőt az egész sorozat által képviselt húron pendülni vadúl, ha az ember a legcsekélyebb esélyt is szeretné magának megadni, hogy pozitív élményként könyvelhessen el egy Godzilla-mozit. Én, sajnos vagy sem, nem vagyok fan, de mert a jóféle agyeldobós filmeket bizony szeretem, a Godzilla 2000 kap tőlem két és fél raklapnyi Oscar-díjat az ínyencségnek számító speciális effektusokért felelős posztprodukciós részlegének / 5. Aki még nem látott Godzilla-filmet, akár itt is kezdheti, de kezdje el szépen, mert egy komplett élményparkkal szegényebben kockáztatja a halált.



Továbbá melegen ajánlom James Rolfe szórakoztató kisfilm-sorozatát, amelyben végigvezet bennünket az összes létező Godzilla-múvin!

Travolta lábában talán már nincs benne a bugi, de nagyon úgy tűnik, hogy minél nagyobb darabbá nő, annál agresszívabban dinamikussá válik nem csak a mozgása, de a szerepválasztása is – kivéve a tonnabébi női szerepét, ott legfeljebb a művészi egójának kompromisszummentes felülkerekedése volt agresszívnak mondható józan eszű férfi énjén. Amit ebben a filmben leművel harcművészet címén, amellett a Krav Maga pajkos napközis incselkedésnek tűnik, hát még a tűzpárbajok, amikből szintén jó néha látni amolyan oldszkúlosan elszálltakat. Ez a From Paris with Love lényege: röhejesen laza, nem-gyerekbarát szórakozás, még elviselhetően csavarosnak tűnni akaró történettel megtámogatva, valahol a Shoot'Em Up és a Taken közötti hangulattal.

Luc Besson ismét Franciahonba helyezte a sztoriját (ezúttal ő csak az ötletgazda volt, bármilyen rikító legyen is a kézjegye), bár az amerikai akcentusok, német autók és kínai negyedek túltengése ezt most eléggé a háttérbe tolták. Jonathan Rhys Meyers bajusza mondjuk meglehetősen franciás, de nála nem ez tűnik föl legelőször, hanem hogy lám, VIII. Henriknek mégiscsak elegendő volt az a néhány évszázad ahhoz, hogy zöldebb ágra vergődjön a franciákkal. A fickó egy nagykövetségi irodistát játszik, akinek folyamatban van a beszervezése a CIA-hez. A film elején így nem csak egy menyasszonnyal gazdagodik (+1 dögös színésznő Rhys Meyers végeérhetetlen nyálcsere-listáján), hanem Travoltát is a nyakába akasztják mint Waxet, a hírhedt amerikai problémamegoldószarrálövő állatot, akiben egyszerre testesülnek meg bizonyos szélsőséges emberfeletti és -alatti tulajdonságok, egyfelől egyszemélyes hadsereggé téve őt, másrészről két lábon járó pestissé a saját társa számára is.

A film báját nagyon hamar tetten lehet érni a két férfi interakcióiban: senki sem vár mélydrámát egy olyan mozitól, amelyben Travolta lazán a civil aktakukac kezébe nyom egy .357-es kéziágyút, mondván fedezze már őt a harminctagú, géppisztolyos bandával szemben, amíg ő kiugrik az ablakon megtisztítani az eggyel alsóbb szintet (átütő sikerrel), vagy ilyesmi. Hála az égnek a hangvétel sosem csap át mélyebb-komolyabb traktusokba, így az embert nem is igazán zavarja, mennyire rajzfilmesen/Marlboro-reklámosan eltúlzottan pozőr a mű: túlságosan el van foglalva azzal, hogy jól szórakozzon a szerencsére csak ezen célt szolgáló történeten. Taxi 1, valaki?

Travolta megy bele a sűrűjébe, újdonsült társa és a néző csak kapkodja a fejét, ropognak a fegyverek és a csontok, röpködnek a macsó dumák, pörög a cselekmény, és valahogy még a következetlenségeken sem akarunk fönnakadni. Ez egy vegytiszta film, összetevőinek hömpölygő felszínén Wax viaszolt koponyáján megcsillanó régibessonisággal, amiből gyakrabban kéne adagolni a mozibajáróknak. Talán hiteltelen, buta, a kliséboltba túl sok kitérőt tett alkotás, de ezzel tisztában is van, és remekül játszik rá mind a gyengeségeire, mind az erősségeire (jó színészek, jó koreográfusok, jó kaszkadőrök... szórakoztató sztori!). Nem sorolom a kedvenceim közé, de nekem a fentiek már bőven elegendőek hozzá, hogy az újranézendőimhez tegyem a filmet. 3 (sors)pecsét(elő)gyűrű / 5.

A Fable 3 egy olyan szerep-videojáték, amelynek csak az első része tette tiszteletét PC-n, már azon is érződött a konzolosodás (ebben az esetben viszont ez nem volt abszolút negatívum), és az idén (PC-n is!) debütáló epizód már tulajdonképpen nem is nevezhető RPG-nek, annyira leegyszerűsödött. Mindez nem változtat a tényen, hogy jó az alapötlete, dicséretes az éraválasztása és az ellépése a klasszikus fantasytől, meg hogy az alábbi intró szórakoztatóra sikeredett. Sanda gyanúm szerint nem sok köze van/lesz magához a játékhoz hős tyúkunk tomésdzseris élettörténetének, de egy "Höhö"-be simán belefér:

A Fantasy Flight Games véghezvitte a lehetetlent: a gazdasági válság éveiben izmosodtak meg annyira, hogy ma már szinte hetente jelentik be újabbnál újabb társas- és szerepjátékos kiadványaikat, és az embernek lassan tényleg lesz oka eltöprengeni rajta, hogy vajon mennyi idő múlva válik ez a minnesotai cég minden idők legnagyobb játékkészítőjévé és -kiadójává (jó, túlzok, legalábbis ami a termékeik mennyiségét illeti – a minőség más tészta, abban meglehetősen verhetetlenek... ahogy az árak magasságában is). Sokakunk szerint az volt a legügyesebb húzásuk, hogy lepacsiztak a Games Workshoppal, a Warhammer univerzumok tulajával, és kvázi átvették tőlük a szerep- és társasjátékos részlegük szerepét, olyan fanboybizsergető dolgok megjelenését biztosítva, mint az alább következő szépségek. Ezennel felsorolnám a létező vagy majdani Warhammer-kiadványaikat (tudtommal a teljesség igényével), hadd csorogjon az a nyál.

Bukszabarátabb kiszerelésben látott napvilágot a (Warhammer Fantasy) Chaos Marauders, amelyben (a "kaotikus" név csalóka, ne kérdezzétek, miért) két, egymással csak a másik koponyájába applikálandó fejszék rendeltetésszerű használatában egyetértő ork törzs ütközetét lehet lejátszani kártyák segítségével. Könnyed, gyors és mókás. Szintén a Silver Line termékcsaládba érkezik majd a (Warhammer 40.000) Space Hulk: Death Angel – The Card Game, kooperatív xenóvadászat egy kísértet-csillaghajó fedélzetén, klasszikusnak mondható játékmenettel, viszont újszerű rendszerrel, hiszen itt nem térképkockákon kell tologatni műanyagfigurákat, hanem kártyák egymás mellé rendelésével szimulálhatjuk a karaktereket, helyszíneket és ellenfeleket. Ez természetesen a Space Hulk nevű társasjátékból nőtte ki magát, amiért pluszban érdemes még egyszer hálát adni, tekintettel a Games Workshop-féle harmadik kiadás csillagászati árára és még iszonyúbb beszerezhetetlenségére (de hé, ott a Doom Társasjáték, az többé-kevésbé ugyanez, és határozottan legalább ugyanilyen jó). A Death Angel talán nem lesz olyan szép és nagy, mint a miniatúrás-térképelemes-festhető nagytestvér, viszont olcsó és szólóban is játszható, rendhagyó felépítéssel.

A Warhammer Invasion – The Card Game (bemutató videók) ún. Living Card Game, azaz teljes játéknak számít az alapdobozával, de akinek a kártyás játékok pakliépítgetős és gyűjtögetős aspektusa dobogtatja meg a szívét, annak rendelkezésére áll kismillió nem-kötelező kiegészítő, amivel bővíteni lehet azt. Az Öregvilágba helyezett Invasion témája a különböző hatalmi/faji frakciók háborúja, két vagy több fél főhadiszállásával/fővárosával, annak védőivel és frontvonalával az ellentétes oldalakon. A cél a rivális városának romba döntése. Nem csak harc folyik a játékban: a játékosok nevesített karaktereket/hősöket küldhetnek különleges küldetésekre, fejleszthetik az arzenáljukat, ilyesmi – én nem igazán ismerem, de még nekem is világos, hogy több ez egyszerű "ütlek-borulsz" mechanizmusnál. A másik "médium-méretű" kártyajáték (ezúttal nem gyűjtögetős, noha biztosan lesz ennek is egy-két kiegészítője) a készülgető Blood Bowl: Team Manager – The Card Game, ami ismét egy neves GW-társas újragondolása és újraméretezése. Arcunkba ugrik a Warhammer világa mögött örökkön ott settenkedő humoros/szatirikus sajátosság: a Vérfociban Öregvilág fajai és birodalmai sporttal szándékoznak eldönteni nézetkülönbségeiket háború helyett, bár az amerikai focira emlékeztető húsdarálda meccsei gyakran bizony csúnyább véget érnek, mint akár a leghatalmasabb hadjárat. Itt közel minden megengedett, amit civilizáltabb helyeken sportszerűtlenségnek hívnának, sőt egyes piszkos trükkök nélkül az egész játék elvesztené az értelmét, vagy minimum a nevének létjogosultságát. Óriások tipornak pázsitba törpecsapatokat, éjgoblinok eresztenek ragadozó gombaszörnyeket frankensteini patkányember-ogrékra, birodalmi sztárjátékosok kacsingatnak a pálya szélén táncoló mazsorettekre, miközben a Káosz démonai készülnek kiharapni a kezéből a labdát – érti mindenki a lényeget, ez egy elmebetegesen abszurd szórakozás a komolyságnak legfeljebb annyi árnyalatával, hogy azért legyen súlya a sérüléseknek és bizonyos egységek rémísztő erejének. A légkör általában messze áll a Warhammertől megszokott "grimdark" nyerseségtől, de annál jobb, néha kell egy kis pihenő a nyomasztó hangulat alól. A kártyajátékról még nem sokat tudni (egyelőre itt lehet csapatnevekkel bombázni a kiadót, ki tudja, mi célból), csak hogy önálló játék lesz a következő fajokkal: emberek (Birodalom), törpék, erdei elfek, orkok (és, gondolom, goblinok), skavenek (patkányemberek) és a Káosz undormányai. A nagyjából egy órás játékidő alatt a 2-4 játékos letud majd egy egész fociévadot, mely során menedzserként össze kell állítania és irányítania egy nyertes csapatot. Részletek később.

A Chaos in the Old World (videó) egy területfoglalós-háborús taktikai játék nagy dobozban, nagycsomó tartozékkal a kártyáktól, jelzőkön át a műanyag figurákig, azzal a csavarral, hogy a játékosok a négy Káosz-isten egyikét alakítják, nyilván azzal a céllal, hogy korrumpálják, mutálják, tébolyba taszítsák vagy felzabálják Öregvilág minden más lakóját. Az ízlésesen megcsinált, nyúzásban lévő emberi irhadarabot idéző játéktér remekül megalapozza a megcélzott hangulatot; ugyanezen térkép a fix helyszíneivel talán felveti egyesekben a kérdést, nem válik-e repetitívvé a játék egy idő után, de a FFG-t ismerve – és ugyebár látva a rengeteg kártyát – ez a veszély nemigen fenyeget. A W40k-féle társasjáték még nagyobb dobozt  és még több tartozékot kapott, ami nem csoda: a Horus Heresy (videó) a Warhammer 40.000 emberi univerzumának legnagyszabásúbb, legsötétebb eseményét dolgozza föl, a Császár elárulását, megtámadását és tetszhalotti állapotba döntését leghatalmasabb gyermeke, Horus által. A játéktér egyik része a Császár terrai fellegvárát, a másik Horus csillaghajóját ábrázolja, és szintén kártyák meg figurák segítségével folyik a hadakozás. Százmétetes Titánok szakaszait, Űrgárdisták századait vagy démonok seregeit más játékokban nem áll módunkban irányítani, hát még megváltoztatni az egész W40k-t meghatározó legdrámaibb esemény végkimenetelét. Nekem ez a játék (is) túl nagy drága, de látom benne a... szépséget.

A végére hagytam a nagyágyúkat: a W40k Roleplay sorozata három "játékvonalának" folyamatos támogatása veszett iramban folytatódik. Az Inkvizíciós-nyomozgatós-űrCallOfCthulhus Dark Heresy kiadványai a következő egy évben; az űrkalózos-felfedezős-nagyuras Rogue Trader készülődő kiegészítőinek felsorolása; a szuperkatonás-ellenfeleket halomra gyilkolászós-kolosszális keresztes hadjáratot vezetős Deathwatch várható könyvei (DW videó). Alapvető kiegészítők (az űrhajós az RT-hez), kalandmodulok (min. egy mesetrilógia mindhárom címhez), bizonyos karaktertípusokra koncentráló anyagok (a birodalmi gárdistás vagy az egyházas DH-hoz), az összes játékhoz használható opcionális bővítmények (keményebb ellenségek gyűjteménye DW-hoz), háttér- és világleíró jellegű könyvek (az Achilus-keresztes hadjáratot részletező kötet DW-hoz, ill. a RT Koronus-Területének forráskönyve), satöbbi. Igazán bőséges ellátmány ez a W40k szerelmeseinek, mint ahogy agóniától terhes kegyelemdöfés is lesz a bankszámlámnak, már látom előre. Ha ez így folytatódik, márpedig minden jel erre utal, akkor a W40kRP óvatos kísérletből napjaink egyik legnagyobb kínálattal rendelkező, legsikeresebb szerepjátékává válhat, megérdemelten.

A Warhammer Fantasy 3. kiadásáról (videó) már hablatyoltam a blog ifjúkorában. Azóta vagy annyira bejött pénzügyileg a kiadónak az új, dobozos, majdnem-társasjátékos formátum, hogy könnyedén tervezhettek belőle egy klasszikusabb, könyves kiadást is, vagy a vártnál kisebb piaci siker kényszerítette őket erre – egyre megy. A lényeg az, hogy hamarosan keménytáblás kötetekben is elérhetők lesznek a játékosok és mesélők anyagai, legalábbis ami eddig az alapdobozban volt megtalálható négy kisebb darabban. Ez főleg azért minősül (számomra) jó hírnek, mert a hivatalos GyIK tanúsága szerint a könyves verziók tartalmazni fogják az eddig kártyákon szerepeltetett képzettségek és képességek jegyzékét, valamint egyéb opciókat azoknak, akik a játék "Lite" módozatát szeretnék játszani, vagyis a jól megszokott klasszikust, kartonjelzők, csapatlap meg kártyák nélkül, kizárólag könyv, karakterlap és ceruza segítségével. A speciális kockák szerepéről ebben a változatban nincs hír, de mert azokat külön is meg lehet rendelni az FFG-től (és mert tényleg jónak tűnik ez a fajta rendhagyó véletlengenerálási és -értelmezési mechanizmus), ez nem sarkalatos kérdés. Az viszont az, hogy a WFRP3 jövőbeli kiegészítői milyen szinten lesznek kompatibilisek a Lite szabálylehetőségekkel... illetve ugyebár az, hogy ez a lite-ség mégis mekkora egyszerűsítést takar, nem lesz-e túl primitív vagy túlontúl kényelmetlen a tartozékmütyürök nélkül, elsősorban a W40kRP remekül működő rendszereinek kontrasztjában. Meglátjuk. Addig is itt a WFRP3 várható termékeinek bővebb listája. A "Guide" könyvek mellett lesznek "Vault" dobozok is az eddigi irányvonal kedvelői számára – már csak az érdekelne, mennyire szorul rá az egyik a másikra, ti. hogy akit csak a klasszikus/könyves szerepjátékos verzió érdekel, annak meg kell-e vennie a Vaultokat a szabályok miatt, illetve főleg fordítva, a Guide-okban lesznek-e számszerűsített értékek, vagy csak hangulati leírás az egész. Furcsa, furcsa taktikához folyamodott a Fantasy Flight, annyi bizonyos, de nem kell őket félteni.

Huhh. Munkára fel, valahogy finanszírozni kell a szenvedélyünket.

Nincs köze a filmhez (és nem az egyébként kiterjedt vírusmarketing-kampányának a része), de akár lehetne is. Mindenesetre gyönyörű & fantasztikus & igazán nem semmi:

Christopher Nolan személyében új Nagy Öreg látszik készülődni a belépéshez a neves amerikai filmdirektorok Örök Panteonjába. Mi, nézők, határtalan és határtalanul jogos önzésünkben, csak remélhetjük, hogy a belépőkártyáját még laminálják néhány évtizedig, vagy elkeveredik a postán félúton, illetve hogy a paragonok közé való formális felvétel jogát még jópár remek mozival kell elnyernie jólfésült géniuszpalántánknak, jóllehet halastavakat kiizzadva magából az előző alkotásainak magas léce felé ugrálva, ugyanakkor a szívből jövő hála örömkönnyeit a moziguruk meg a kritikusok orcájára varázsolva. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ebben az esetben túlkényelmesedne és "elromlana" a tehetsége/ambíciója, hiszen amióta a pályán mozog, tarol, és eddig minden műve elsöprően pozitív visszhangok hátán talált magának utat a legkülönbözőbb toplisták élmezőnyébe. Nolan megmutatta, milyen az, amikor egy rendező (és író!) anélkül nyeri el a közönség és a nagy stúdiók kegyét, hogy közben csúf megalkuvással a sutba vágná saját függetlenfilmes beállítottságát, és áruba bocsátaná Hollywood lélektelen gépezete számára a művészi vénájából előbugyogó rendezői zsenialitását. Ha ez elnagyolt magasztalásnak hangzik, hát nem az – Nolan filmjei nem tökéletesek, viszont egyediek, intelligensek, és bravúros húzásokkal igyekeznek magukat tökéletesnek beállítani az ember szemében. Több nem is kell hozzá, hogy teszem azt a Denevérember sztorija ismét eredetinek tűnjön, ráadásul még intelligensnek is, vagy hogy a Memento és az Inception-féle hamisítatlan mindfuckok emészthető formát vegyenek fel saját elmés koncepciójuk lecserélése nélkül némi popcornízre és lebutítottságra.

Az Inception érdeme megint csak az, hogy Nolan nem félt kiakasztani az állkapcsát és akkorát harapni a projekttel, hogy abba csekélyebb filmesek töredékmásodperc alatt belerokkantak volna – vagy legalábbis nem tesznek le az asztalra egy ilyen remekül megtervezett és kivitelezett végeredményt. Nálam figyelmesebb (és/vagy a filmre sorozatban többször jegyet váltott) nézők már kikotorták a sztori szövetéből a történet egy-két, vagy éppenséggel tucatnyi homlokráncolós logikai buktatóját és belső következetlenségét, megint mások a szándékos tisztázatlanságot dicsérve kardoskodnak a hiányosságok kiemelésének okafogyottsága mellett; én egyelőre csak annyit mondanék, hogy az alapötlet fantasztikus, viszont épp az alapötlet (tudományos-)fantasztikussága miatt a cselekmény gyakorlatilag nem is lehetne világosabban prezentált annál, mint ami a filmben látható. Nolanék szinte az összes pszeudotudományos peremkerületét érintették a filmes toposzok (megvalósításuk körülményessége okán) tabunak számító témáinak: van itt illékony álomvilág saját szabályszerűségekkel, álom az álomban és azon belül még néhány, egyének fejében fogant álmiliők és -karakterek, téridő-paradoxonok, téboly, a világ valósághűségének megkérdőjelezhetősége, a nézők talpa alatti szőnyeg kirántása, kényelmetlen kérdések feszegetése, és olyan sziklaszilárd hangulat az első perctől az utolsó másodpercig, hogy annak fényében egész hihetetlen a film egészét átható, határozottan nem-sziklaszilárd, gyomorbizsergető, ám kellemesen izgalmas bizonytalanság érzete. Nolan szokásosan jéghideg precizitásának bélyege alatt ingatag struktúrájú elemek mozognak a helyükre és mocorognak a helyükön, mindig kétségek között tartva az embert a következő jelenet tartalmát, sőt általános jellegét illetően. Léteznek magyarázatok a történésekre (ami azt illeti, gyakran undok, híg péppé van a szánkba rágva az expozíció), de a törvényeket nem nehéz felrúgni, a konzekvenciák könnyen borulnak... s a történet mégis olyan elemi erővel fúrja bele magát az agyunkba, mint egy fékevesztett tehervonat. Az Inceptionnek a szelleme számít, nem a betűje – viszont, ha ez megnyugtat valakit, ez nem jelenti a "betűk" hibásságát. Csak annyit jelent, hogy a film van annyira eszméletlen élmény, hogy secpillanat alatt túltesszük magunkat zavaró apróságain, melyek csakhamar semmivé fakulnak a koncepció buja kivirágzásának árnyékában. (Például hogy ebben a filmben láthatóak valószínűleg minden idők leghatástalanabb tűzfegyverei – bár, igaz, egy/több álomvilágban járunk, márpedig egy ideális világban ugyebár a fegyverek maximum rózsaszirmokat köhöghetnének fel, höhö.)

DiCaprioék akciócsoportja harmadában vadul izzó koponyájú tudósgéniuszok, egyharmadban szabadon kreatív problémamegoldó-művészek és harmadrészben professzionális bűnözők esszenciájából kotyvasztott kiemelkedő személyiségekből áll, egyetlen, de zavarba ejtően cizellált módszereket igénylő céllal: elplántálni valakinek a fejében valamit, ami egyébként eszébe sem jutna, és komoly pénzeket szakítani siker esetén – avagy az őrületet, a halált vagy az életfogytiglant kockáztatni az elbukással. Természetesen semmi sem olyan egyszerű, amilyennek (nem) tűnik, főként ha potenciálisan semmi sem az, ami: a képzeletszülte, labirintusra tervezett álomvalóságok rétegei között nem csak a főszereplők navigálnak nehézkesen – jóllehet biztos léptű profizmussal –, de a néző is csak kapkodja a fejét és csapkodja a homlokát (utóbbit ezúttal pejoratív szándék nélkül). Látványos és szédítő kavalkád a film minden jelenete, még ha éppen nem is a pörgős akciók egyikéről van szó. A sztorit, ami egyébként egy szokatlanságában is simának nevezhető "tolvajmeló", sikerült teletömni többlettartalmak különböző fajtáival, ami így A Sötét Lovaghoz mérhetően tömény filmet eredményezett – de mivel csaknem ugyanolyan jól működő egész, mint Nolan előző nagyszabású írása-rendezése, én személy szerint hülye lettem volna tiltakozni a túl (?) hosszan bontogatott, túl (?) sok mindent magába foglalni igyekvő történet miatt. Elvégre ez Nolan névjegye: a filmjei után úgy állunk föl a fotelból, hogy tudjuk, nemsokára izomlázas sajgás lesz úrrá az agyunkon. És ennek nem győzünk örülni.

Magáról a történetről nem véletlenül nem írtam semmi konkrétumot, hiszen ha van vagy lesz idén film, amit érdemes szűzen megtekinteni, akkor az ez. Nem kifejezetten az áll-letépősen meglepő fordulatok miatt, pusztán csak mert az egész elgondolás és a kivitelezése olyan ötletes, már-már eredeti (filmvásznon), hogy kár volna rákészüléssel kiverni a mese éles helyzeteinek a fogát. A film határozottan nem hibátlan, egy kissé talán hosszabb is a kelleténél, a karakterek egyike-másika nincs kielégítően felépítve és bemutatva, és az elején egy-két párbeszéd gyakorlatilag a forgatókönyv technikai magyarázórészei átültetésének hangzik egy az egyben; ezzel párhuzamosan azonban elmés és szórakoztató, akciódús, mondanivalóval is ellátott, parádés színészeket (apropó, alakul Nolan állandó udvari színészeinek a gárdája) és karaktereket felvonultató, sokkoló mód nem nolanien abszolút unhappy endű két és fél órácska az életünkből. Ha a sminkje alá nézünk, talán felfedezzük, hogy talán semmi újat nem mond az emberi kapcsolatokról, a bomlott elmék realitásérzetéről, a percről percre rosszabbul elsülő betörő/kémakciókról stb., de amilyen módot választott magának mindezek összeröffentésére egy minőségi film erejéig, az mindenképp tiszteletreméltó. A mozik védőszentje tartsa meg Nolan jó szokását a jövőben is a grandiózus független(szerű) filmek rendezésében. DiCaprio és Joseph Gordon-Levitt pedig, én mondom, egyformán jól el tudná játszani Jokert a következő Batmanben (amiben egyébként a pletykák szerint egyáltalán nem is fog szerepelni a Bűn Bohóchercege) – már ha Leo volna olyan tökös mazochistán vérprofi, és bevállalna zsinórban egy harmadik gógyibuggyant figurát is a Vihar-sziget és ez után. Nekem meg nem maradt más hátra, mint hogy a második Inception-nézésre magammal vigyek egy vonalzót is, és lemérjem közvetlen közelről, hogy a legutolsó másodpercben tényleg elmo... pontpontpont. Tessék megnézni, kéremalássan. 4 és fél (álom)világ leggyorsabb kávéhörpintése / 5.

[Potyabónusz: Teóriák Végtelen(ül poéngyilkos!) Halmazai.]