Gé_A_eNn_É

A Fable 3 egy olyan szerep-videojáték, amelynek csak az első része tette tiszteletét PC-n, már azon is érződött a konzolosodás (ebben az esetben viszont ez nem volt abszolút negatívum), és az idén (PC-n is!) debütáló epizód már tulajdonképpen nem is nevezhető RPG-nek, annyira leegyszerűsödött. Mindez nem változtat a tényen, hogy jó az alapötlete, dicséretes az éraválasztása és az ellépése a klasszikus fantasytől, meg hogy az alábbi intró szórakoztatóra sikeredett. Sanda gyanúm szerint nem sok köze van/lesz magához a játékhoz hős tyúkunk tomésdzseris élettörténetének, de egy "Höhö"-be simán belefér:

A Fantasy Flight Games véghezvitte a lehetetlent: a gazdasági válság éveiben izmosodtak meg annyira, hogy ma már szinte hetente jelentik be újabbnál újabb társas- és szerepjátékos kiadványaikat, és az embernek lassan tényleg lesz oka eltöprengeni rajta, hogy vajon mennyi idő múlva válik ez a minnesotai cég minden idők legnagyobb játékkészítőjévé és -kiadójává (jó, túlzok, legalábbis ami a termékeik mennyiségét illeti – a minőség más tészta, abban meglehetősen verhetetlenek... ahogy az árak magasságában is). Sokakunk szerint az volt a legügyesebb húzásuk, hogy lepacsiztak a Games Workshoppal, a Warhammer univerzumok tulajával, és kvázi átvették tőlük a szerep- és társasjátékos részlegük szerepét, olyan fanboybizsergető dolgok megjelenését biztosítva, mint az alább következő szépségek. Ezennel felsorolnám a létező vagy majdani Warhammer-kiadványaikat (tudtommal a teljesség igényével), hadd csorogjon az a nyál.

Bukszabarátabb kiszerelésben látott napvilágot a (Warhammer Fantasy) Chaos Marauders, amelyben (a "kaotikus" név csalóka, ne kérdezzétek, miért) két, egymással csak a másik koponyájába applikálandó fejszék rendeltetésszerű használatában egyetértő ork törzs ütközetét lehet lejátszani kártyák segítségével. Könnyed, gyors és mókás. Szintén a Silver Line termékcsaládba érkezik majd a (Warhammer 40.000) Space Hulk: Death Angel – The Card Game, kooperatív xenóvadászat egy kísértet-csillaghajó fedélzetén, klasszikusnak mondható játékmenettel, viszont újszerű rendszerrel, hiszen itt nem térképkockákon kell tologatni műanyagfigurákat, hanem kártyák egymás mellé rendelésével szimulálhatjuk a karaktereket, helyszíneket és ellenfeleket. Ez természetesen a Space Hulk nevű társasjátékból nőtte ki magát, amiért pluszban érdemes még egyszer hálát adni, tekintettel a Games Workshop-féle harmadik kiadás csillagászati árára és még iszonyúbb beszerezhetetlenségére (de hé, ott a Doom Társasjáték, az többé-kevésbé ugyanez, és határozottan legalább ugyanilyen jó). A Death Angel talán nem lesz olyan szép és nagy, mint a miniatúrás-térképelemes-festhető nagytestvér, viszont olcsó és szólóban is játszható, rendhagyó felépítéssel.

A Warhammer Invasion – The Card Game (bemutató videók) ún. Living Card Game, azaz teljes játéknak számít az alapdobozával, de akinek a kártyás játékok pakliépítgetős és gyűjtögetős aspektusa dobogtatja meg a szívét, annak rendelkezésére áll kismillió nem-kötelező kiegészítő, amivel bővíteni lehet azt. Az Öregvilágba helyezett Invasion témája a különböző hatalmi/faji frakciók háborúja, két vagy több fél főhadiszállásával/fővárosával, annak védőivel és frontvonalával az ellentétes oldalakon. A cél a rivális városának romba döntése. Nem csak harc folyik a játékban: a játékosok nevesített karaktereket/hősöket küldhetnek különleges küldetésekre, fejleszthetik az arzenáljukat, ilyesmi – én nem igazán ismerem, de még nekem is világos, hogy több ez egyszerű "ütlek-borulsz" mechanizmusnál. A másik "médium-méretű" kártyajáték (ezúttal nem gyűjtögetős, noha biztosan lesz ennek is egy-két kiegészítője) a készülgető Blood Bowl: Team Manager – The Card Game, ami ismét egy neves GW-társas újragondolása és újraméretezése. Arcunkba ugrik a Warhammer világa mögött örökkön ott settenkedő humoros/szatirikus sajátosság: a Vérfociban Öregvilág fajai és birodalmai sporttal szándékoznak eldönteni nézetkülönbségeiket háború helyett, bár az amerikai focira emlékeztető húsdarálda meccsei gyakran bizony csúnyább véget érnek, mint akár a leghatalmasabb hadjárat. Itt közel minden megengedett, amit civilizáltabb helyeken sportszerűtlenségnek hívnának, sőt egyes piszkos trükkök nélkül az egész játék elvesztené az értelmét, vagy minimum a nevének létjogosultságát. Óriások tipornak pázsitba törpecsapatokat, éjgoblinok eresztenek ragadozó gombaszörnyeket frankensteini patkányember-ogrékra, birodalmi sztárjátékosok kacsingatnak a pálya szélén táncoló mazsorettekre, miközben a Káosz démonai készülnek kiharapni a kezéből a labdát – érti mindenki a lényeget, ez egy elmebetegesen abszurd szórakozás a komolyságnak legfeljebb annyi árnyalatával, hogy azért legyen súlya a sérüléseknek és bizonyos egységek rémísztő erejének. A légkör általában messze áll a Warhammertől megszokott "grimdark" nyerseségtől, de annál jobb, néha kell egy kis pihenő a nyomasztó hangulat alól. A kártyajátékról még nem sokat tudni (egyelőre itt lehet csapatnevekkel bombázni a kiadót, ki tudja, mi célból), csak hogy önálló játék lesz a következő fajokkal: emberek (Birodalom), törpék, erdei elfek, orkok (és, gondolom, goblinok), skavenek (patkányemberek) és a Káosz undormányai. A nagyjából egy órás játékidő alatt a 2-4 játékos letud majd egy egész fociévadot, mely során menedzserként össze kell állítania és irányítania egy nyertes csapatot. Részletek később.

A Chaos in the Old World (videó) egy területfoglalós-háborús taktikai játék nagy dobozban, nagycsomó tartozékkal a kártyáktól, jelzőkön át a műanyag figurákig, azzal a csavarral, hogy a játékosok a négy Káosz-isten egyikét alakítják, nyilván azzal a céllal, hogy korrumpálják, mutálják, tébolyba taszítsák vagy felzabálják Öregvilág minden más lakóját. Az ízlésesen megcsinált, nyúzásban lévő emberi irhadarabot idéző játéktér remekül megalapozza a megcélzott hangulatot; ugyanezen térkép a fix helyszíneivel talán felveti egyesekben a kérdést, nem válik-e repetitívvé a játék egy idő után, de a FFG-t ismerve – és ugyebár látva a rengeteg kártyát – ez a veszély nemigen fenyeget. A W40k-féle társasjáték még nagyobb dobozt  és még több tartozékot kapott, ami nem csoda: a Horus Heresy (videó) a Warhammer 40.000 emberi univerzumának legnagyszabásúbb, legsötétebb eseményét dolgozza föl, a Császár elárulását, megtámadását és tetszhalotti állapotba döntését leghatalmasabb gyermeke, Horus által. A játéktér egyik része a Császár terrai fellegvárát, a másik Horus csillaghajóját ábrázolja, és szintén kártyák meg figurák segítségével folyik a hadakozás. Százmétetes Titánok szakaszait, Űrgárdisták századait vagy démonok seregeit más játékokban nem áll módunkban irányítani, hát még megváltoztatni az egész W40k-t meghatározó legdrámaibb esemény végkimenetelét. Nekem ez a játék (is) túl nagy drága, de látom benne a... szépséget.

A végére hagytam a nagyágyúkat: a W40k Roleplay sorozata három "játékvonalának" folyamatos támogatása veszett iramban folytatódik. Az Inkvizíciós-nyomozgatós-űrCallOfCthulhus Dark Heresy kiadványai a következő egy évben; az űrkalózos-felfedezős-nagyuras Rogue Trader készülődő kiegészítőinek felsorolása; a szuperkatonás-ellenfeleket halomra gyilkolászós-kolosszális keresztes hadjáratot vezetős Deathwatch várható könyvei (DW videó). Alapvető kiegészítők (az űrhajós az RT-hez), kalandmodulok (min. egy mesetrilógia mindhárom címhez), bizonyos karaktertípusokra koncentráló anyagok (a birodalmi gárdistás vagy az egyházas DH-hoz), az összes játékhoz használható opcionális bővítmények (keményebb ellenségek gyűjteménye DW-hoz), háttér- és világleíró jellegű könyvek (az Achilus-keresztes hadjáratot részletező kötet DW-hoz, ill. a RT Koronus-Területének forráskönyve), satöbbi. Igazán bőséges ellátmány ez a W40k szerelmeseinek, mint ahogy agóniától terhes kegyelemdöfés is lesz a bankszámlámnak, már látom előre. Ha ez így folytatódik, márpedig minden jel erre utal, akkor a W40kRP óvatos kísérletből napjaink egyik legnagyobb kínálattal rendelkező, legsikeresebb szerepjátékává válhat, megérdemelten.

A Warhammer Fantasy 3. kiadásáról (videó) már hablatyoltam a blog ifjúkorában. Azóta vagy annyira bejött pénzügyileg a kiadónak az új, dobozos, majdnem-társasjátékos formátum, hogy könnyedén tervezhettek belőle egy klasszikusabb, könyves kiadást is, vagy a vártnál kisebb piaci siker kényszerítette őket erre – egyre megy. A lényeg az, hogy hamarosan keménytáblás kötetekben is elérhetők lesznek a játékosok és mesélők anyagai, legalábbis ami eddig az alapdobozban volt megtalálható négy kisebb darabban. Ez főleg azért minősül (számomra) jó hírnek, mert a hivatalos GyIK tanúsága szerint a könyves verziók tartalmazni fogják az eddig kártyákon szerepeltetett képzettségek és képességek jegyzékét, valamint egyéb opciókat azoknak, akik a játék "Lite" módozatát szeretnék játszani, vagyis a jól megszokott klasszikust, kartonjelzők, csapatlap meg kártyák nélkül, kizárólag könyv, karakterlap és ceruza segítségével. A speciális kockák szerepéről ebben a változatban nincs hír, de mert azokat külön is meg lehet rendelni az FFG-től (és mert tényleg jónak tűnik ez a fajta rendhagyó véletlengenerálási és -értelmezési mechanizmus), ez nem sarkalatos kérdés. Az viszont az, hogy a WFRP3 jövőbeli kiegészítői milyen szinten lesznek kompatibilisek a Lite szabálylehetőségekkel... illetve ugyebár az, hogy ez a lite-ség mégis mekkora egyszerűsítést takar, nem lesz-e túl primitív vagy túlontúl kényelmetlen a tartozékmütyürök nélkül, elsősorban a W40kRP remekül működő rendszereinek kontrasztjában. Meglátjuk. Addig is itt a WFRP3 várható termékeinek bővebb listája. A "Guide" könyvek mellett lesznek "Vault" dobozok is az eddigi irányvonal kedvelői számára – már csak az érdekelne, mennyire szorul rá az egyik a másikra, ti. hogy akit csak a klasszikus/könyves szerepjátékos verzió érdekel, annak meg kell-e vennie a Vaultokat a szabályok miatt, illetve főleg fordítva, a Guide-okban lesznek-e számszerűsített értékek, vagy csak hangulati leírás az egész. Furcsa, furcsa taktikához folyamodott a Fantasy Flight, annyi bizonyos, de nem kell őket félteni.

Huhh. Munkára fel, valahogy finanszírozni kell a szenvedélyünket.

Nincs köze a filmhez (és nem az egyébként kiterjedt vírusmarketing-kampányának a része), de akár lehetne is. Mindenesetre gyönyörű & fantasztikus & igazán nem semmi:

Christopher Nolan személyében új Nagy Öreg látszik készülődni a belépéshez a neves amerikai filmdirektorok Örök Panteonjába. Mi, nézők, határtalan és határtalanul jogos önzésünkben, csak remélhetjük, hogy a belépőkártyáját még laminálják néhány évtizedig, vagy elkeveredik a postán félúton, illetve hogy a paragonok közé való formális felvétel jogát még jópár remek mozival kell elnyernie jólfésült géniuszpalántánknak, jóllehet halastavakat kiizzadva magából az előző alkotásainak magas léce felé ugrálva, ugyanakkor a szívből jövő hála örömkönnyeit a moziguruk meg a kritikusok orcájára varázsolva. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ebben az esetben túlkényelmesedne és "elromlana" a tehetsége/ambíciója, hiszen amióta a pályán mozog, tarol, és eddig minden műve elsöprően pozitív visszhangok hátán talált magának utat a legkülönbözőbb toplisták élmezőnyébe. Nolan megmutatta, milyen az, amikor egy rendező (és író!) anélkül nyeri el a közönség és a nagy stúdiók kegyét, hogy közben csúf megalkuvással a sutba vágná saját függetlenfilmes beállítottságát, és áruba bocsátaná Hollywood lélektelen gépezete számára a művészi vénájából előbugyogó rendezői zsenialitását. Ha ez elnagyolt magasztalásnak hangzik, hát nem az – Nolan filmjei nem tökéletesek, viszont egyediek, intelligensek, és bravúros húzásokkal igyekeznek magukat tökéletesnek beállítani az ember szemében. Több nem is kell hozzá, hogy teszem azt a Denevérember sztorija ismét eredetinek tűnjön, ráadásul még intelligensnek is, vagy hogy a Memento és az Inception-féle hamisítatlan mindfuckok emészthető formát vegyenek fel saját elmés koncepciójuk lecserélése nélkül némi popcornízre és lebutítottságra.

Az Inception érdeme megint csak az, hogy Nolan nem félt kiakasztani az állkapcsát és akkorát harapni a projekttel, hogy abba csekélyebb filmesek töredékmásodperc alatt belerokkantak volna – vagy legalábbis nem tesznek le az asztalra egy ilyen remekül megtervezett és kivitelezett végeredményt. Nálam figyelmesebb (és/vagy a filmre sorozatban többször jegyet váltott) nézők már kikotorták a sztori szövetéből a történet egy-két, vagy éppenséggel tucatnyi homlokráncolós logikai buktatóját és belső következetlenségét, megint mások a szándékos tisztázatlanságot dicsérve kardoskodnak a hiányosságok kiemelésének okafogyottsága mellett; én egyelőre csak annyit mondanék, hogy az alapötlet fantasztikus, viszont épp az alapötlet (tudományos-)fantasztikussága miatt a cselekmény gyakorlatilag nem is lehetne világosabban prezentált annál, mint ami a filmben látható. Nolanék szinte az összes pszeudotudományos peremkerületét érintették a filmes toposzok (megvalósításuk körülményessége okán) tabunak számító témáinak: van itt illékony álomvilág saját szabályszerűségekkel, álom az álomban és azon belül még néhány, egyének fejében fogant álmiliők és -karakterek, téridő-paradoxonok, téboly, a világ valósághűségének megkérdőjelezhetősége, a nézők talpa alatti szőnyeg kirántása, kényelmetlen kérdések feszegetése, és olyan sziklaszilárd hangulat az első perctől az utolsó másodpercig, hogy annak fényében egész hihetetlen a film egészét átható, határozottan nem-sziklaszilárd, gyomorbizsergető, ám kellemesen izgalmas bizonytalanság érzete. Nolan szokásosan jéghideg precizitásának bélyege alatt ingatag struktúrájú elemek mozognak a helyükre és mocorognak a helyükön, mindig kétségek között tartva az embert a következő jelenet tartalmát, sőt általános jellegét illetően. Léteznek magyarázatok a történésekre (ami azt illeti, gyakran undok, híg péppé van a szánkba rágva az expozíció), de a törvényeket nem nehéz felrúgni, a konzekvenciák könnyen borulnak... s a történet mégis olyan elemi erővel fúrja bele magát az agyunkba, mint egy fékevesztett tehervonat. Az Inceptionnek a szelleme számít, nem a betűje – viszont, ha ez megnyugtat valakit, ez nem jelenti a "betűk" hibásságát. Csak annyit jelent, hogy a film van annyira eszméletlen élmény, hogy secpillanat alatt túltesszük magunkat zavaró apróságain, melyek csakhamar semmivé fakulnak a koncepció buja kivirágzásának árnyékában. (Például hogy ebben a filmben láthatóak valószínűleg minden idők leghatástalanabb tűzfegyverei – bár, igaz, egy/több álomvilágban járunk, márpedig egy ideális világban ugyebár a fegyverek maximum rózsaszirmokat köhöghetnének fel, höhö.)

DiCaprioék akciócsoportja harmadában vadul izzó koponyájú tudósgéniuszok, egyharmadban szabadon kreatív problémamegoldó-művészek és harmadrészben professzionális bűnözők esszenciájából kotyvasztott kiemelkedő személyiségekből áll, egyetlen, de zavarba ejtően cizellált módszereket igénylő céllal: elplántálni valakinek a fejében valamit, ami egyébként eszébe sem jutna, és komoly pénzeket szakítani siker esetén – avagy az őrületet, a halált vagy az életfogytiglant kockáztatni az elbukással. Természetesen semmi sem olyan egyszerű, amilyennek (nem) tűnik, főként ha potenciálisan semmi sem az, ami: a képzeletszülte, labirintusra tervezett álomvalóságok rétegei között nem csak a főszereplők navigálnak nehézkesen – jóllehet biztos léptű profizmussal –, de a néző is csak kapkodja a fejét és csapkodja a homlokát (utóbbit ezúttal pejoratív szándék nélkül). Látványos és szédítő kavalkád a film minden jelenete, még ha éppen nem is a pörgős akciók egyikéről van szó. A sztorit, ami egyébként egy szokatlanságában is simának nevezhető "tolvajmeló", sikerült teletömni többlettartalmak különböző fajtáival, ami így A Sötét Lovaghoz mérhetően tömény filmet eredményezett – de mivel csaknem ugyanolyan jól működő egész, mint Nolan előző nagyszabású írása-rendezése, én személy szerint hülye lettem volna tiltakozni a túl (?) hosszan bontogatott, túl (?) sok mindent magába foglalni igyekvő történet miatt. Elvégre ez Nolan névjegye: a filmjei után úgy állunk föl a fotelból, hogy tudjuk, nemsokára izomlázas sajgás lesz úrrá az agyunkon. És ennek nem győzünk örülni.

Magáról a történetről nem véletlenül nem írtam semmi konkrétumot, hiszen ha van vagy lesz idén film, amit érdemes szűzen megtekinteni, akkor az ez. Nem kifejezetten az áll-letépősen meglepő fordulatok miatt, pusztán csak mert az egész elgondolás és a kivitelezése olyan ötletes, már-már eredeti (filmvásznon), hogy kár volna rákészüléssel kiverni a mese éles helyzeteinek a fogát. A film határozottan nem hibátlan, egy kissé talán hosszabb is a kelleténél, a karakterek egyike-másika nincs kielégítően felépítve és bemutatva, és az elején egy-két párbeszéd gyakorlatilag a forgatókönyv technikai magyarázórészei átültetésének hangzik egy az egyben; ezzel párhuzamosan azonban elmés és szórakoztató, akciódús, mondanivalóval is ellátott, parádés színészeket (apropó, alakul Nolan állandó udvari színészeinek a gárdája) és karaktereket felvonultató, sokkoló mód nem nolanien abszolút unhappy endű két és fél órácska az életünkből. Ha a sminkje alá nézünk, talán felfedezzük, hogy talán semmi újat nem mond az emberi kapcsolatokról, a bomlott elmék realitásérzetéről, a percről percre rosszabbul elsülő betörő/kémakciókról stb., de amilyen módot választott magának mindezek összeröffentésére egy minőségi film erejéig, az mindenképp tiszteletreméltó. A mozik védőszentje tartsa meg Nolan jó szokását a jövőben is a grandiózus független(szerű) filmek rendezésében. DiCaprio és Joseph Gordon-Levitt pedig, én mondom, egyformán jól el tudná játszani Jokert a következő Batmanben (amiben egyébként a pletykák szerint egyáltalán nem is fog szerepelni a Bűn Bohóchercege) – már ha Leo volna olyan tökös mazochistán vérprofi, és bevállalna zsinórban egy harmadik gógyibuggyant figurát is a Vihar-sziget és ez után. Nekem meg nem maradt más hátra, mint hogy a második Inception-nézésre magammal vigyek egy vonalzót is, és lemérjem közvetlen közelről, hogy a legutolsó másodpercben tényleg elmo... pontpontpont. Tessék megnézni, kéremalássan. 4 és fél (álom)világ leggyorsabb kávéhörpintése / 5.

[Potyabónusz: Teóriák Végtelen(ül poéngyilkos!) Halmazai.]

Autentikus "bűnügyi szappanopera" Home Box Office-módra. Abszolút érthető, miért végez a dobogó csúcsán a mindenkori netes "Melyik a legjobb krimi/HBO-sorozat?" szavazásokon. Alább következzék az öt évad öt marginálisan eltérő stílusú nyitánya hangulatkeltőként, mert csak úgy. Nekem tetszenek, és mert kivégeztem az utolsó epizódot is, valahogy meg kell emlékeznem az általam valaha látott egyik legzseniálisabb szériáról.

 

Számomra borzasztó nehéz olyan romantikus komédiát találni, aminek nemhogy a története tetszetős, nemhogy az alapötlete nem kerget ki a világból, de legelőször is tolerálható a szereplőgárdája. Ezért aztán nem vagyok oda a romantikus komédiákért. El is éldegélünk egymás mellett, ellenzővel ellátva a másik irányában kinőtt szemünket, és az "élni és élni hagyni" elvet követjük – mert ugyebár az kétségek fölötti, hogy egyikünk sem úszná meg szárazon az egymásba botlást. Más szájíz, ízlésemért pofonok, stb. Nem tudom, ki mondta, de igaza volt, amikor a Knight & Day (a magyar címmel ne is abuzáljátok a jóízlésemet... még ha az eredeti sem kifejezetten jólsikerült) előzetese után kijelentette, hogy Cruise és Diaz helyett példának okáért a Matthew McConaughey & Kate Hudson vagy az Ashton Kutcher &... a világon bárki párosokkal ez a koncepció már a gyerekágyban saját véres dugájába dőlt volna, főként az olyan nézők számára, akiket egy-egy romantikus mozira maximum a produkció nyálrózsaszín velejének émelyítő édességét egy-két jelenetre potenciálisan feledtetni képes, látszólag szinte kilógó lólábként a stáblistára foldozott színészek üde meglepetése képes elrángatni. Tom Cruise ilyesmi figura nekem, meg aztán az az előzetes se volt rossz, sőt ezúttal nem csak a castingoló, de a forgatókönyves részleg és a rendező is kitett magáért. Én mondom, ha minden romantikus komédiában ilyenformán koncentrálódna a komédia a romantikus összetevő kárára – valljuk be, ha izgalmakat akarunk, humort, meg hasonló jelentéktelen kis élvezeti forrásokat egy filmbe, akkor nem romantikus mozira fogunk beülni, mert jóeséllyel befekvés és bealvás lesz abból –, bátrabban bevállalnék közülük többet is évi félnél.

Cruise egy titkosügynök-féleség – erről elég annyit, hogy kompetensebb Ethan Huntnál és sármosabb James Bondnál, már ahogy akciói és hódításai vad sikereiből az leszűrhető. Renegát lett A Jó Ügy Érdekében, libasorban loholnak utána a kormány gyilkosságra feljogosított G-manjei, és hogy-hogy nem, belekeveri a kulimászba Diaz civil karakterét is. Csak azzal nem számol, hogy a nő vérszemet kapott a húga esküvőjétől, és most levakarhatatlanul rácsimpaszkodik az első férfira, aki szépen néz rá, függetlenül a fél tonna gőzölgő ólomgolyótól, amit a cselekmény során kilőnek rájuk. Van a filmnek amolyan kamu-MacGuffinja is (egy miniatűr, kiapadhatatlan energiaforrás, ami után saját elcsöpögtetett nyáluk tengerén evickélnek armadákban a kormányügynökök és a rosszarcúak), azonban nyilván nem ér senkit meglepetésként, hogy a történet inkább a két főszereplő kapcsolata körül forog; ahogy az sem, hogy az "elem" hajmeresztő labilissága, melynek folytán gyakorlatilag nem kevesebb egy instant termonukleáris időzített bombánál, elhanyagolt tényező egészen a film legvégén bekövetkező, deus ex machina-aromájú költői igazságszolgáltatásig.

Egyre megy, hisz a kameralencsék mágneseit alakító Cruise-Diaz páros egymásbacsetlései közel sem annyira nézhetetlenek vadromantikus, férfiember-űző bájolgások, mint vártam és féltem: a karakterek meg vannak írva (értsd: manapság ez már repeső dicséret), nem egyszerűen Barbie-babák (bocsáttassék meg nekem e vélemény, de a romantikus filmek többségében bizony nem többek annál), és a humor egész kellemesen, érzéssel adagolt. Cruise eltúlzottan profi és menthetetlenül lovagias szuperügynök-figurája jó kapaszkodót nyújt Diaz sikongatós-pánikolós közembere számára, így még ez utóbbi sem tűnik unalmasnak. Az akciók, a párbeszédek és a szituációs megoldások egyaránt parádésan abszurdak, jó pont ezért, nem kell mindig a hiperrealizmusra törekedni. A film második felében/harmadában bekövetkező tulajdonképpeni karakteri/jellembeli paradigmaváltás ugyan nem tesz túl jót az addig meghatározott hangvételnek és a figurák fix szerepének a cselekményben, ennek ellenére akár a történtek logikus kifutásának is tekinthető. Komolyabban csak az "örökelem" feltalálójának elhanyagoltsága zavart, akit kb. annyi személyiséggel és önállósággal áldottak meg az írók, hogy költségkímélés címszóval akár le is cserélhették volna a színészt egy tudományos infókkal megtömött merevlemezű notebookra, amit Cruise magával hurcol és védelmez.

Tom Cruise-nak talán már nem lesz laposabb a hasfala, de azért érti a dolgát a kamera csúnyábbik oldalán, és az ügynöke is megérdemel némi hátbaveregetést, hogy a Tropic Thunder Les Grossmanje után ezt a karaktert is megszerezte neki. A film bizonyára nem lesz örök klasszikus, de egy félromantikus akciókomédia esetében sokkal inkább a könnyed szórakoztatóság a fontos, azzal pedig rendelkezik dögivel. Ha a K&D csak egy milliméteres fikarcnyit is komolyabban vette volna magát (mivel már így is rezgett a léc néhol), valószínűleg jóval kevésbé tudtam volna értékelni a végeredményt, de így simán ajánlhatom bárkinek. 3 partidrog-túladagolás / 5.