Gé_A_eNn_É

Ehhez kapcsolódva:

Nem, nem könyököltem a klaviatúrára vakon, ez a híres-hírhedt izlandi vulkán becses neve. Ilyen se volt még, hogy aktuális, való világbeli eseményekről írok, de ezek a képek valami elképesztőek. Félelmetesen fantasztikusak és fantasztikusan félelmetesek. És ez "csak" egy vulkán, nem holmi félyucatánnyi meteor...

Kitartást a helyieknek, akiket jóval kellemetlenebbül érint a dolog néhány lezárt reptérnél.

Hölgyek és urak, van balszerencsém bemutatni az utóbbi hosszú évek során általam látott toronymagasan legbugyutább filmet. Talán érthető – ha meg nem is –, hogy a készítők miért nem erőltették meg magukat a forgatókönyvvel, vagy utóbb valami azt megmentő rendezéssel, hiszen a zombifilmek, a horrornak álcázott ijesztgetős akciófilmek és a keresztyén vallást pellengérre böködő incselkedések mindig megtalálják a felvevőközönségüket a mozikban, akik szemet hunynak nem csak a sztori blődsége fölött, de ("másik véglet") még a pusztán a látványt bikázó számítógépes animációk tradicionális ócskasága sem zökkenti ki őket mindennemű egészséges kritikai hajlamot nélkülöző, sekélyes ízlésvilágukból (tisztelet a kivételeknek a vászon mindkét oldalán). Na nem a hasonló felépítésű, tartalmú, hasonló szórakozást kínáló filmek "egyetemes rosszaságáról" akarok meggyőzni mindenkit, viszont a zombis-világvégés-démonos trendek elterjedtsége volt az, ami kitermelte pölö a Légiót is, szóval hadd duzzogjak ezért egy kicsit. Szinte hihetetlen, hogy egy, a nézőt ennyire hülyének néző, ennyi bejáratott, lopott húzást felhasználó, ilyen logikátlan cselekményű filmért komolyan elkérjék egy mozijegy árát és száz percet az ember életéből. A legdühítőbb pedig az, hogy az alapkoncepcióból (úgy értem, az ALAPkoncepcióból, a megvalósított történetnek még csak a csírája nélkül is, és minden karaktert mellőzve) egész ütős filmet lehetett volna csinálni, elvégre Garth Ennis, példának okáért, már kétszer is megmutatta (illetve voltaképpen minden egyes munkájában), hogy a vallási horror (rezeg a léc ezen megnevezés fölött – már ha nem úgy értjük, hogy minden vallásos személynek horrorisztikus élmény szembesülni Ennis képregényeivel, mert az szentigaz) nem feltétlenül halva született lombikbébi.
Mint azt a legtöbb slasher-filmből tudjuk, az USA-ban annyi a degeneráltak lakta és ötlettelen forgatókönyvírók favorizálta, isten háta mögötti porfészek, ami bőven elégséges indok volna a politeizmus kötelezővé tételére, több szem többet lát alapon. A Legiont ugyan átdobja a hillbilly mészárosok szerepeltetésének buktatóján biblikus koncepciójának lendülete, a helyszín azonban ismerős: egy benzinkúttal kombinált resti a sivatag (Számít, melyik?) mértani középpontjában, ami azért mégsincs olyan messze a civilizációtól, hogy ne verődjön össze benne a szereplőgárda. Nyilván száz mérfölddel odébb ingyen jegyeket osztogattak: bérmentes benzin és reggeli némi szörnyethalásért cserébe (apró betűs rész: ha a célhoz érés közben valaki megfullad a homoktól vagy megfőzi a Nap, a szelvény másra át nem ruházható)! Van itt kötelező néger, kötelező bájos házaspár kötelező tizenéves ribanc lázadozó lánnyal, meg szerintem még pár figura, akik azóta kifakultak az emlékezetemből. A főszereplők az oázis lakói/üzemeltetői, élükön a terhes nővel és a tulaj beléje zúgott, lúzer fiával – spoilerezés nélkül is kitalálható hát, vajon ki marad életben a csapatból. Még szurkolni sem kell nekik, hiszen terhes nőt Hollywood nem bánt, egy – reakciói és párbeszédei alapján olyan 70 körüli IQ-jú – valószínűtlen hős pedig minden sztoriba kell, máskülönben még azzal lehetne megvádolni a forgatókönyvírókat, hogy valami eredetit alkottak. Brrr, rossz belegondolni!
A film elején Mihály arkangyalt látjuk, amint épp Mr. Beant homázsol az ennélfogva akaratlanul is humoros belépőesőjével. Mindig úgy gondoltam, ha működőképes szárnyakat szeretnénk egy emberméretű humanoidon, a háta/törzse izomzatának úgy el kellene deformálódnia, hogy kishíján megszűnne humanoidnak lenni – de itt most ezt nem kell nehezményeznem, elvégre angyalunk úgy "repül", ahogy kell: mint egy zsák krumpli a huszadikról. Az már érdekesebb, ahogy egy bugylibicskával lenyiszálja magáról csirke ősei fizikai mementóját, és látszólag csak annyira sérül a háta, mintha hozzávágtak volna két fonnyadt paradicsomot; az viszont egyenesen érthetetlen, a készítők miért éreztek olyan mogyorószorongató kényszert még egy film kirablására egy percen belül, a Mátrix emlékezetes fegyvervételező szobájának megmagyarázatlan feltűnését én legalábbis nem tudom mire vélni. Egy másik (a sok közül) bámulatosan felfoghatatlan dolog a zombi- vagy démoninvázió megoldása, itt ugyanis nem az Ördög machinációja áll a készülő világégés hátterében, hanem Isten türelmének a kimerülése, és a megszállt halandók (Miért kell minden filmben olcsó CG-effekttel megnyújtani az ilyenek arcát? Miért kéne félelmetesnek találnunk egy ásítozó akárkit? Ijesztő persze, de csak azért, mert az írók kreativitása nyilvánvalóan vékonyabb, mint Bale a Gépészben...) nem démonok, hanem angyalok földi mopedjeit játsszák. Magát az ötletet áldásosan újszerűnek üdvözölném, ha nem lenne vele egy-két aprócska bökkenő, ami mögött egy egész logikai Grand Canyon húzódik: Misi, később Gabi példájából is látható, hogy az angyalok eredeti, a megszállt háziasszonyoknál és pocakos jogászoknál végtelenül erősebb formájukban is megjelenhetnek a világon. Miért nem szárnyas ragadozókként prédálják föl az emberiséget? Vagy miért nem vágják el gazdatestük torkát az emberek megszállása után, majd öltik fel eredeti formájukat a megcsappant túlélők levadászásához? És legfőképp: miért tűnik agyatlan zombitömegnek a megszállt embersereg, ha Isten halandó húsba öltöztetett, halhatatlan, éteri légiójáról van szó, Gábriel, ha nem egyenesen a mindenható taktikai vezetésével? Annyian vannak, hogy pusztán a testek tömegével elsodorhatnák azt az egy szál faépületet a semmi közepén, de ha egyesével mennének is be a bejárati ajtón, még az is nyerő húzás lenne, hisz milliárdnyi utánpótlás várja a maga sorát az öngyilkos menetben. Jaj.
B-film velőig, mondhatnátok magyarázat gyanánt; az átlagból való kiemelkedést biztosítani képes központi tematikus elem kihasználásának ostoba kihagyása, válaszolnám. A Constantine pl. mérhetetlenül ügyesebben oldotta meg a "gonosz angyal" dilemmáját (igaz, ott téphetetlen vezérfonalat jelentett az immár 22 éve alakuló, kiváló és következetes képregényes alapanyag), az Alkonyattól pirkadatig a mulatóba zártságot stb. A B-filmekben elsősorban az egyedi karakterek jelentik a fő attrakciót, mert különcök, jó nézni őket, ahogy harcolnak, ahogy egymással arcoskodnak, ahogy elpatkolnak. A Legion szereplői ezzel szemben a film talán leggyengébb láncszemei. Az elején megpedzett jellemeikkel sehová sem tart a sztori, a kritikus pillanatokban visszavedlenek névtelen statisztákká, és elkerülhetetlen elhullásukat képtelenség egy kósza vállrándításnál többel elintézni. Az utolsó mellékkarakter halála remek példa arra, amit mondani akarok: egy heves akció utáni nyugis pillanatban következik be, ami elgondolkodtat, mi értelme volt egyáltalán eddig életben tartani őt (Nem, mi értelme volt eleve beleírni a filmbe?), hiánya nem hogy a történetre, de a főszereplők érzelmeire sincs abszolút semmi hatással, sőt, maguk a végső túlélők is elintézik az egészet egy lemondó fejcsóválással. Nehéz értékelni egy filmet, ha még maga sem veszi a fáradságot, hogy szereplőgárdáját valami többnek mutassa nyilvánvalóan lemorzsolódásra ítélt tölteléknél. Azt már meg sem kéne említenem, hogy a többség ismét csak elfelejti leüvölteni Mihály fejét a kérdéseivel, hogy mi folyik itt, miért, ki vagy te, hogyhogy, satöbbi – vajon az írók a film közönségének igénytelenségére/sötétségére alapoztak, amikor fölöslegesnek ítélték a magyarázkodást, vagy legalább egy értelmesebb saját mitológia létrehozását? Én már arra sem emlékszem, hogy a durci égiek azért akarják-e mindenáron holtan tudni a világ utolsó magzatát, mert valamiféle Antikrisztus készül abban a méhben, vagy csak mert ez lesz az utolsó gyerek a emberiség kihalása után, amolyan "jövőnek záloga" – és fogalmam sincs, hogy azért, mert elfelejtettem, vagy csak mert a film elegánsan cseszett megindokolni a fő konfliktust. Ritkán hagy annyira hidegen egy alkotás, hogy az amiatt keletkező frusztrációmat már nem is dühnek érzem, inkább személyes sértésnek, és a minél messzebb való elhatárolódás sürgető ösztönének.
A látvány az egyetlen, ami megmenthette volna a Légiót, mert a rendező és az íróbagázs tehetségtelensége reménytelenül üresre radírozta az egyéb irányú elvárások listáját a produkcióval szemben. Sajnos az effektes szakik Stan Winstoné helyett inkább az utóbbi tizenpár év George Lucasának a nyomdokain haladtak, gondosan ügyelve rá, hogy minden kreatúra ingerlően komolyan vehetetlen, bóvli számítógépes effektus legyen, amely az utolsó molekuláig kiszívja a jelenetből a feszültség légkörét. A plafonon mászó nagyit látva majdnem sírva fakadtam nevettemben a "kreatív" stáb brainstorming kupaktanácsára gondolva, de a film hamar véget vetett jókedvemnek, még ha csak káröröm volt is. Kábé annál a pontnál, amikor a szereplők a "bébifogak" alapján akarták beazonosítani a nem evilági lényeket, mert ugye minél kisebb a szörny foga, annál nagyobbat tud harapni. Nem? Ha gyilkológéppé akarnék változni, nekem is első dolgom lenne tövig manikűröztetni a karmaimat és szájkosarat kötni az agyaraim elé. Ehh... és itt most meg is untam a film kivesézését, nem ér annyit, hogy emiatt koptassam a billentyűzetemre festett betűket. Nem ér semennyit sem. 1 dagi keresztté robbant rés a falon mint az ultimatív gagyiság bizonyítéka / 5.

Jarpe bemutatkozó regénye, ha a reklámszövegekkel némileg ellentétes véleményem szerint nem is definiálja újra/korszerűsíti különösebb mértékben a cyberpunkot magát, egy kellemesen klasszikusnak tetsző variáció a zsánerre, amelyről a többségnek ma már inkább holmi óriásrobotok jutnak az eszébe, s amely egyre távolabb lépked a bölcsőjében még fülsiketítő lázadó zenék, zenészek szerepeltetésének tradíciójától. Természetesen holmi visszafejlődés vagy evolúciós vakvágányra rákosodás helyett a műfaj változása csupán egészséges kivirágzást jelent, melynek során a cyber és a punk elemekre egyrészt kihat a való világbeli technológiai és (pop)kulturális fejlődés, másrészt kart karba ölt velük a transzhumanizmus és a hasonló, modernebb eszmék, hogy az írók elejét vegyék a festéktálak beszáradásának egy '83-as koncepció irodalmi festőpalettáján. A Radio Freefall nem csak a "high tech & low life" elgondolását szabja át egy 2032-es világképre (úgy, ahogy az 2007-ben elképzelhető volt), de közben a belecsempészett zeneiségével, az "egyedül a világ ellen" hozzáállás meglehetősen szó szerint való központi pillérré tételével, az anarchia ritmusára tépve a húrokat, majdnem nagyobb főhajtásnak tűnik a zsáner letéteményesei felé, mint amekkora bemutatás a regényben globalizáció néven futó általános néphülyítésnek.

A Föld országai egyesülni készülnek egyetlen világnemzet zászlaja alatt, a Hold-kolónia a függetlenségéért küzd, a Szabadesés űrállomás adássugárzóinak pedig hamarosan jó hasznát veszi minden olyan személy, akinek nem fűlik a foga a vidám homogenizációhoz. A nacionalizmus, a szuverenitás, az identitás és a radikalizmus kérdései áthatják a történetet. A regényt vészesen könnyedén lehetne politikai propaganda-kiadványnak nevezni, ha ugyan nem volna olyan nyilvánvalóan "gonosz" az Egyesítést támogató, világuralomra törő WebCense vállalat (feje), hogy még akkor is ferde szemmel néznénk a ténykedését, ha épp kölyökfóka-menhelyeket alapítana, vagyis – noha Jarpe remekül kitalálta és tálalja a dolgot – ténykedésének természete gyakorlatilag lényegtelen az elnyomott, prédává alacsonyított főszereplő(k) szemszögéből. A sztori nem a legnagyobb változása előtt álló világra koncentrál – ami ugyanakkor szerves eleme –, hanem a peremvidéken élő individuumokra és kommunákra, akik a fennálló rendszertől függetlenül szálkák lesznek és maradnak a karhatalom talpának ideggócában. A jól hangzú nevű fiktív rockbandák (Hellen's Dimension, The Animal Bones, Naked Mole Rat stb.) jó példái a közvetlenül (és eleinte) nem az Egyesítés ellen vonuló, szellemiségükben mégis a lázadókat pártoló erőknek.

A valószínűtlenül sokszínű tagokból álló, valószerűtlen eredettörténetű The Snake Vendors frontembere, Aqualung a regény legerőteljesebb szereplője. Olyan, mintha nyakon ragadott gitárral verte volna ki magának az összes talentumot Epimétheuszból: intelligens, karizmatikus, gitár- és énekzseni, dalszerző etalon, technikusfenomén, sci-fi MacGyver, született titkosügynök és autodidakta tömegpszichológus. Többször is olvasható, hogy "ronda, mint egy disznó", ám szószólói és hősszerelmesi kvalitásain ez mit sem csorbít. Ő az ideális intellektuális gerillaharcos, a történet kifacsart fehér lovagja, ebbéli minőségében szinte meseszerű figura; még szerencse, hogy fokozottan énközpontú, különben túl tökéletes volna. Nem mondom, hogy hiteltelen vagy rossz karakter, elsősorban mert minden, a saját hányásába fúlást őszülő koráig elkerült rockerre vallásos tisztelettel tekintek, másodsorban meg mert olyan szimpatikus fószernak van megírva, ami átszivárog a lapokon is. Dacára minden érdemének, főleg a múltbéli tevékenységének köszönhetően lesz fontos figura nem is csak egyetlen világ jövőjében, közvetve vagy közvetlenül: nagy szerepet játszik a BitRagadozó nevű rejtélyes, bűnöző mesterséges értelem körül zajló történetben – ilyen kreatúra lett volna a SkyNet, ha '84-ben elterjedtebb lett volna az internet, és Cameron a kevésbé vérsaras útra terelgeti. Aqualung az író univerzális dzsoli dzsókere, aki minden témához érdemben képes hozzáugatni, mindenhol ott van, ahol történik valami, és ahol ott van, ő ül az első sor legmagasabb székében. Ha végül is nem egy lucskos szakállú bohém zenésznek lenne megírva, valószínűleg rendesen szúrná a szemem a karaktere, így viszont kifejezetten érdekes figura.

Quin Taber a másik főkolomposunk. Jarpe őt nagy gonddal ruházta fel a műszaki kockák főbb ismérveivel, sőt, egy házi MI-vel is, ami aki nélkül protagonista kompániánk talán a regény negyedéig sem jutott volna a rendszerrel dacoló maratonján, ha ugyan életben marad. Az MI-k itt olyan egyedi ritkaságok, hogy "megszületésük" után kötelező jelleggel felmentik őket az egyszerűbb programtestvéreiket jellemző céges/magánrabszolgaság kötelékei alól, és maguk is "fizikai" személyekké válnak, munkahellyel meg minden. Taber illegálisan, hovatovább erkölcstelenül tartott udvari MI-je viszont olyan szemtelenül hatékony titkárnő, nyomozó és hacker egy személyben kódban, hogy képtelenek vagyunk nem helyeselni a férfi döntését saját kreálmánya megtartását illetően. Ha számítástechnikus volnék, Molly hasznossága bizonyára orbitális pályára inspirálná az ambícióimat; minthogy azonban műkedvelő sci-fi-olvasó vagyok, csupán virtuálisan hátbaveregetem az írót az átlagosnál egy fokkal valószerűbben működő mesterséges értelem megalkotásáért.

A cselekmény az Aqualung hangulatfokozó basszusgenerátorával sakkban tartott közönségű koncertektől a címszereplő űrállomásig végigvezet minket az elképzelt jövő legikonikusabb helyszínein. Jarpe mintha kisebbfajta hadilábon állna a mesélés ritmusával, amennyiben a Szabadesésre csak a történet második felében jutunk fel, a nagy végső krízis/katarzis még azelőtt véget ér, hogy észrevennénk a beköszöntét, a regény befejezése pedig nekem valamelyest elsietettnek tűnt. A párbeszédek egyike-másika zengzetes hangon harsogja túl a "Mutasd, ne mondd!" aranyszabályát – fiktív világban ez persze megszokott, de talán okosabban is bele lehetett volna szőni a szövegbe az olvasót okító magyarázatokat egy-egy száraz, dokumentáció-felolvasós benyomást keltő monológnál. A dalszövegeket javarészt feltűnően pocsékul sikerült lefordítani, pontosabban átadni; azért viszont külön köszönet, hogy a bandanevek, album- és számcímek megmaradtak eredeti angol és baromira hangzatos formájukban, pár példa: Stones From the Wall; Godzilla in Paradise; Grandfather Mountain; Does Buddha Have a Dog Nature?; There's a Monkey on My Back, But He's Good People; Two Snake, Dolla Fifty stb. Azt is jó lenne már eldönteni, hogy a Hold hold-e vagy bolygó... Cseprőcskébb hibái ellenére a Szabadesés Rádió nagyon szórakoztató könyv, és remélhetőleg a zene- és sci-fi-fan halmazok elég nagy közös szeletének fog tetszeni ahhoz, hogy Jarpe következő könyve is megjelenhessen (magyarul). Abban Aqualung talán egy ezeregyedik álnévvel (Terrathroat? Ignistongue?) fog fellépni egy elfüstölt kenyérpirítóból és három gumiabroncsból összeeszkábált szintetizátort püfölve, és esetleg az Agave is lehagyja majd a borítóról a Razer logóját. Nem tartom kiváló könyvnek, de átlagon felüli: 3 sokatmondó rövidítése az aktuális NagyRosszVállalat nevének / 5.

Engedtessék meg nekem, hogy A Lényegről túldramatizálással hántoljam le a sallangot: évek óta úgy érzem, hogy egyetlen egy darab számgéppel animált egészestést nézek, akárhány új CGI-mesére ülök is be (Pixar kivétel, puszi a hasukra): minden emberi alaknak gumiarca van, mindenki bicskanyitogatóan affektál, mindig van egy kirekesztett/meg nem értett, forgatókönyves húzásoktól szagló szövegeket motollázó "rút kiskacsa-főhős", és minden átkozott krízishelyzet alatt annyira egyazon sablonra épülő, nagyszabású kamarazene zengene valami mélyebb érzelmet a nézőbe, hogy komolyan aggódom, ilyen iramban a zeneszerzők pár éven belül kifogynak a még fel nem használt orkesztrális fogásokból. Hogy a sztorik egy kaptafára készülnek, az talán a kisebbik baj, hiszen szinte minden, gyermekközönségre hangolt film valamilyen mértékben morális szárazdajkaként funkcionál per definitionem; számottevő többségük azonban köretként annyira az aktuális popkultúrát, a szellemesnek szánt szóvicceket, a csillivilli látványt, a videoklipes vágásokat, a musicales koreográfiát, a korszellemhez hű sztereotípiákat, az olcsó pátoszt, a felnőttes utalásokat, a sekélyes érzelmeket, az egyedi/édibédi egyendizájnelemeket stb. használva kívánja az éretlen, kis túlzással bármilyen színkavalkáddal megvehető fiatalságon kívül az öregebbeket is megfogni, hogy igazán nem volna nagy kérés a stúdióktól néhanapján kukázni a tucatfilmeket fialó, az ellustult igényességű közönséget célzó, szenvedélytelen robotmunkával előállítandó alkotások komplett tervdokumentációját, és előállni valami figyelemre méltóbbal (vö. tetszőleges Pixar-mű)... vagy legalább jobban megerőltetni magukat, neadj'ég némi kreativitást, nem-infantilis humort és értelmes forgatókönyvet belepottyantani a divat diktálta filmelemeket rotyogtató katlanba (vö. első két Shrek vagy Kung Fu Panda). Nahát. Elkalandoztam.

A Hogyan neveld a sárkányod, mit ad Odin, pont a Shrek és a Kung Fu Panda alkotóinak új szüleménye. Tekintve, hogy a fenti filmek mérsékelten értékhordozó kiskirályokként trónolnak a Madagaszkárok meg Mézengúzok alkotta trágyadomb tetején (mármint szerény véleményem szerint), érdektelenségembe némi várakozás is vegyült a filmet várva. Jól is indult, de a pozitív hozzáállás aztán sebtiben semmivé porlott, amikor a film fókusza véglegesen megállapodott a főszereplő (naná, hogy megint nyúlfogú) kölykön, és akkurátusan mellőzte a vikingség azon megtestesítőit, akik már nem tinik voltak, következésképpen a valódi, romantikus/ideális vikingeket, avagy a ténylegesen érdekes figurákat. Gondolom, hatalmas, szőrös, durva férfiakról nem lehet érdemben gyerekfilmet csinálni; másfelől viszont gondolom tudom azt is, hogy szarvas sityakokba bújtatott, kortárs amerikai akcentusú plázakölköket nekem aztán nem lehet eladni aspiráns vikingekként. Pedig nagy hévvel igyekeznek teljes értékű harcosokat faragni belőlük a helyi gyakorlótéren; csak az a gond, hogy a komikus iram, ahogy a zöldfülűekre eresztik az egyik halálos veszélyt jelentő szörnyet a másik után, totálisan elbagatellizálja az adott jelenetet, és súlytalanná teszi a feszültséget.

A Gerard Butler által bájos szögletességgel szinkronizált nemzetségfőnek (ennek fényében még egyszer közölném a film legnagyobb hangulati/logikai törését: a vikinggyerekeknek nincs_vikinges_akcentusuk, még csak sután vicces sem) a bajszába lóg az orra, mert fia ahelyett, hogy hordónyi sonkákat növesztene a karjai helyére, ahogy illik, puhány selejt – és mellesleg elfelejti, hogy ha nem Csuklásnak nevezi el babakorában, talán nagyobb önbizalma lenne a kis szerencsétlennek. Hiccup persze még véletlenül sem olyan elveszett lélek, amilyennek lennie kéne a falu nevetsége tárgyaként: kiderül, hogy Leo Da Vinci valójában az ő reinkarnációja lesz, mással nemigen magyarázható egy suttyó, Thor háta mögötti skandináv településen született tizenéves spontán tudása a mechanika és az aerodinamika terén. Amikor tehát a környék sárkányai menetrendszerűen megjelennek az égen egy kis bariszüretre, Hiccup fogja a reneszánsz mérnöki bravúrokat megszégyenítő hatékonyságú és pontosságú bólavető ágyúját, és leszed vele egy "Éji Őrjöngő" kategóriájú szárnyas gyíkot. (6000 XP, és ne felejts el egy bólát kihúzni a felszereléslistádból.)

Ami ezután következik, azt sokkal "hihetőbben", sokkal érdekesebben és sokkal szórakoztatóbban láthattuk már a The Iron Giant című filmben: fiú és idegen kreatúra összebarátkozása, gyorsabban, mint a Kis Hercegé és a rókáé. Megjegyezném továbbá, hogy a The Iron Giant, jóllehet a modern időkben játszódik, nem ragadtatta magát odáig, hogy egy gyerekkel szereltessen működőképessé egy robotot, míg a WtTYD-ban Hiccup bizony gyakorlatilag egymaga megfejti a repülés rejtélyét, és előáll egy mesterséges vitorlafarokkal a sérült sárkány számára. A hüllőt egy jajdeemlékezetes tévedésére alapozva "Fogatlannak" nevezi el, vagyis a fantáziája nyilván nem valami egetrengető; ezzel egyidejűleg azonban komplett vadászgépet farag a dögből, "sebességváltó" pedállal ellátott nyereggel és központi farokszárny-irányítással együtt. Közben mintegy mellékesen felfedezi, hogy a sárkányok valójában kezesebbek a sima vadállatoknál, sőt tűzokádás ide, másfél méteres agyarak oda, természetükben valójában kifejezetten moncsicsik, csak hát mindenki félreismeri őket, mert nagyok és csúfak, és átlag háromnaponta kettéharapnak egy terhes viking asszonyt. A gabona a személyes macskamentájuk, az angolnáktól irtóznak (a főszereplő sárkánya mintha távoli rokona lenne a tengeri kígyóknak, de a többiek nemigen), a nyakukban van egy vészleállító pont, amit megsimogatva úgy hullanak alá, mintha Xena alkalmazta volna rajtuk az agybénító ujjgyakorlatát... satöbbi, további logikátlanságok, a film belső világából is kilógó megmagyarázatlanságok, köztük a frissen összegyűjtött tudást felhasználva egy idomított sárkányokat meglovagoló, példátlanul ütőképes viking haderő felállításának még csak fel sem merülő gondolata. Én igenis értékelem a sárkányos mítosz gazdagítására tett próbálkozásokat (Az a príma sárkányalmanach például kell!), de még jobban értékeltem volna, ha az írók visszafogottabban bánnak a következetlenségekkel, és nem kennek minden buta megoldást a film meseiségére. Egy beszédes példa a metafilmes műviségre: tegye fel a harmadik kezét az, aki nem látta előre, melyik irritáló jellemű vikingtanonc melyik szembeötlően hozzájuk passzoló kinézetű sárkánnyal fog összemelegedni a falu arénájában. Az "azt hiszem, lebuktam, de valójában te egész másról beszélsz, és ez a fájdalmasan átlátszó kavarodás még hosszú percekig próbálja viccesnek eladni a felerészben ööö-kből meg kínos hallgatásokból álló párbeszédünket"-jelenet nélkül is remekül meglettem volna megint.
De ne érjen az a vád, hogy Harley-ként akarom megülni a pónit: a HtTYD, mint meskete, remekül megállja a helyét a mai kínálatban, és a fantasy végeredménytől függetlenül alkotó és néző számára is hálásabb téma, mint egy n+1-edik beszélő kisállatos marhaság. Ha mást nem is, érdeklődést ébreszthet az ember gyerekében a sárkányok/fantasztikum meg a vikingek/történelem iránt, az érettebb közönség pedig nézze fantasy kliséket kifigurázó egyszerű komédiaként, ne holmi Pixar-riválisként. Ha félresöpröm a szememből rosszindulatom szénfekete drótsörtéit, egy átlagos minőségű animációs filmet látok, ami végül is jóval kevésbé idegesített, mint jónéhány zsánertársa a közelmúltból. Azon kívül, hogy Hiccup a kriminálisan leglaposabban szinkronizált mesefigura, akire hirtelen vissza tudok emlékezni (az eredeti angol hangra gondolok), a film nem hagyott bennem egyéb, nyolc napon belül gyógyuló sérülést, meg addigra már úgyis elfelejtem az egészet, szóval fölösleges jobban kikelnem a produkció kisebb minőségi/milyenségi egyenetlenségei ellen (azért az tény, hogy a CGI-mozik közül ebben vettem észre először egy bakit, lásd Hiccup noteszében az előbb elmaszalt, utóbb hibátlan farokskiccet). A 3D-s Beowulfnál mindenképpen jobb film. Meg a jörmungandri dimenziójú szárnyas Godzilla is szemrevaló lett. Átlagpontszámot kap: 2 egész öt kreatív és nyugtalanító felhasználása a páncélmelltartónak / 5.

Bizony személyes sértésnek fogom venni, ha ez egyszerűen egy gagyi komédia-verziója lesz A jó, a rossz és a csúf című mesterműnek.

Ivana Baquero és a dark fantasy hangulat miatt mintha a Pán labirintusának tematikus folytatása lenne – szóval nézős.

A producerek végül is elégedettek lehettek: a 24 mozijára írt forgatókönyvet csak minimálisan kellett megváltoztatni, ellenben megnyerték maguknak Sam L. Jacksont.

Egy későfiatal nagygyerek képzeletbeli szuperhőshaverral. Meglátjuk, túl tudja-e brillírozni az elkoptatott midlife crisis-téma szürkeségét valami szellemességgel.

A jó ég a megmondhatója, a ténylegesen humoros előzetesek komolyan viccesnek ígérkező vígjátékokból elkeserítően ritkák. Reménykedjünk, feleim, hogy ez itt most nem csak a trailerkészítő cég ügyességét dicséri, hanem valóban egy hiteles betekintés a filmbe.

Egy olyan közeljövőben járunk, ahol az orvostudománynak katonai bakancsban lépett a homlokára a technológiai fejlődés, hogy onnan hirdesse a beteg vagy elhasználódott szervek problémájának megszűntét egyszer s mindenkorra. A donorok kora leáldozott a rozsdamentes fém és műanyag masinák javára, melyek strapabírása még egy okból üdvös: a húsnál sokkal kisebb eséllyel károsodnak, amikor az Unió/Union vadászai éjnek idején megjelennek a házadban, hogy kivágják őket a helyükről, amiért nem tudtad időben törleszteni az árukat.

Mondanom sem kell, a világkép izomból hajlik az abszolút disztópia egyfelől hiteltelen, másfelől viszont mozivászonra ideális stilizáltsága felé, amennyiben például egy ilyen életbevágó apróbetűs rész egy adásvételi szerződésben valahogy nem szúrja ki azonnal a kliensek szemét kőtörő vésővel, ahogy kéne. Persze ha az ügyfelek vannak olyan ostobák, hogy bedőljenek Liev Schreiber mézesmázat okádó rókaábrázatának, talán meg is érdemlik, hogy posztumusz a kizsigerelt hullájukhoz vágjanak egy Darwin-díjat.

Remy (Law) és Jake (Whitaker) az Unió zsoldosmészárosai, akik Torontót járják a fizetés kötelezettsége alól meglépett művese-, műgyomor- meg műszaporítószerv-tulajok után kutatva a plázagenerációnkban már amúgy is mindenható bálvánnyá átlényegült vonalkódolvasókkal, és annyi pengével meg fűrésszel megrakodva, mintha másodállásban egy cirkuszban dolgoznának. Toronto repülő kocsik nélkül is szinte egypetéjű ikre a Blade Runner Los Angelesének – nem kell azonban félni a közlekedés miliőidegen visszafogottságától, Remy Volkswagenje például kishíján brutálisabban néz ki, mint az új Batmobil. A setét hangulatról gondoskodik még az elfolyó testnedvek mennyisége – a stáblistát már abban lubickolva is lehetne nézni – és Law karakterének kisemberi gondja a feleségével, aki nyilván nem akarja, hogy fiuk, ha kiderülne Remy foglalkozása, hentes akarjon majd lenni, ha nagy lesz.

A filmen azonban érdekes módon nem mindig a kilátástalan légkör dominál: Jake és Remy kölyökkorukban bunyókkal köttetett kapcsolata igazi buddy-komédiás elemekkel igyekszik megkedveltetni őket a nézővel, ami ráadásul nem is lehetetlen, mert alapjában véve egyikük sem "gonosz" figura, csak épp professzionálissá edződött, városi harctéri inverz szanitéc; emellett az ismerős betétdalok (kettőt, hogy-hogy nem, nemrégi videojátékokból ismerek), a helyenként már-már slapstick-stílusú fekete humor, no meg a főhős hol komor, hol nagyon is komolytalan, apró abszurditásokkal és képi-életrajzi játékossággal teli narrációja mind megnehezítik a mozi zsáneri besorolását, egyszersmind kellemes meglepetésként fölé is helyezik az utóbbi idők legtöbb akciófilmjének, legalábbis ami a szórakoztatófaktorát illeti. Butaság volna azt írnom egy ilyen szinten vérengzős, a legbrutálisabb orvosi műhibák iránti iszonyérzetre rájátszó filmre, hogy nem annyira öncélúskodó, ezért csak azt írom, hogy engem leginkább a '80-as évek mozijaira emlékeztet, amikor még nem az volt minden akciófilm lényege, hogy holmi mélyértelmű thriller-utánzatnak akarja eladni magát, egy csepp újítás nélkül a forgatókönyvében. Ez nem azt jelenti, hogy a Repo Men originálisabb a bojtosúszós halnál (vö. pl. az Oldboy folyosós közelharcjelenetének suta utánzata), csak hogy azt a bizonyos akcióthrilleres halsalátát, hogy úgy mondjam, nem fél rendhagyólag gumimacikkal ízesíteni.

A történet főszálában keveredik a fénytelen társadalomkritika az egyén tragédiájával, nem túl vidám hangulatot keltve, és nem éppen tág kilátásokkal kecsegtetve a kopóból rövidesen prédává váló Remyt, aki az elnyomottak oldalán rekedt elnyomóként, illetve a kötelező femme fatale (akiben annyi a műalkatrész, hogy bőrápoló helyett gépolajjal kenegethetné magát) partnereként piszkosul nagy sablonfigura – még szerencse, hogy kompromisszummentes antihős, így a frakcióváltás után is inkább vér fog folyni, mint rózsalé. A társadalom elcseszettségét nem is a tömött menekültgettók reménytelensége mutatja legjobban, hanem az a jelenet, ahol egy metrókocsiban lelőnek egy nőt, a drága utastársak meg csak néznek ki a fejükből, hogy jé, egy nyolcéves kölyök (sokkoló)fegyverrel – nevezzük szatirikus eszköznek. Hogy a horror is kapjon egy mondatot: a szervezkedés (höhö) témájának kicsúcsosodását jelentő laborbeli jelenet során, érzéki dallamokra új értelmet nyer a torture porn kifejezés, valamint a forgatókönyvírók totális anatómiai dilettantizmusára is fény derül a szorgos szikemunkának köszönhetően. Az ezt követő tényleges epilógusért mindenesetre maximális tisztelet nekik, ilyesmit manapság nemigen mernek megjátszani a nagy stúdiók, pedig nekem még a nyálam is elcsöppent a váratlan (igaz, sejtetett) meglepetés gyönyörűségétől.

Law szolidan hozza a karakterét, Whitaker pedig ismét csak mintha Jack Nicholson trónját akarná ostromolni kirobbanóan idegbeteg játékával – ezért is szeretjük. Az akciójelenetek rendben vannak, semmi extra, semmi zavaró. A párbeszédek elmennek, a fényképezés okés... valójában annyira átlagosan "csak jó" a film (jóllehet ez már önmagában jobb, mint amit vártam), hogy ha nem lenne benne az az ominózus, hitetlenkedő felhorkanásra ingerlő fordulat, valószínűleg hamarabb elfelejteném, mint amit megérdemel akár pozitívumai, akár negatívumai miatt. Így sem értékelhetem a középértéknél magasabbra, de legalább lesz egy filmem, amivel ellenpéldálózhatok majd, ha a mai akció/sci-fi/thriller-mozik lusta fantáziátlansága kerül szóba. Tudom, hogy ezzel most gyönyörűen ellentmondtam a fent emlegetett sablonosságnak, de ez van: nem vagyok hajlandó célba lőni ilyen hangulatrengető poénokra, a spoiler az spoiler.

2 és háromnegyed... á, legyen 3 nyomkövető vagy időzített önmegsemmisítő a lízingelt szervekbe, és le van a gond / 5.