Eddig zsinórban véleményeztem a jobbnál jobb könyveket, a nagy számok lökött törvénye alapján legfőbb ideje volt hát, hogy becsússzon valami, ami miatt csaknem ujjpercnyi cafatokra téptem a megvételekor aktuális bevásárlólistámat. Az embernek persze nagyobb befolyása van az ilyesfajta véletlenszerűségre, hiszen csak azt olvashatja el, amit a saját akaratából vett meg vagy kölcsönzött ki (az ismertetésre kapott ingyenpéldányoktól én még eónokra vagyok, höhö), azonban az új írókkal való ismerkedés jegyében néhanapján muszáj nyitottabbnak lenni a szokásosnál, és ilyenkor egy-két csalódást keltő mű is a kosarunk alján landolhat. Hát még ha "a horror vérfagyasztó klasszikusa" felirat is ott díszelgett a cím fölött, minek hatására a kiterjedt zsánerirodalommal teli polcsorok utáni vágyakozásom seperc alatt felülkerekedett józan belátásomon. A könyv hátulján olvasható tartalom ugyanis nem igazán ígér emlékezetesebb történetet egy sima ponyvánál, a borítókép pedig talán még kevesebbet azzal a nyilvánvalóan nem rágcsáló fogsorú prehisztorikus macskatacskóval, amely vagy a tüzelésével kérkedik, vagy a szorulásával küszködik, de az biztos, hogy nem patkány.
Kétszázharminchét számozott oldalú zsebkönyvecskéről van szó, kellően ritkán szedett betűkkel ahhoz, hogy egyáltalán regénynek nevezhető formátumra lehessen nyújtani, és már a második magyar kiadását éli. Az ilyen könyvek gyorsan átpörögnek az ember markában, és ha elvárásaink nem lépik túl azokat, amelyeket mondjuk egy tipikus tévés B-horrorral szemben támasztunk, mérsékelten szórakoztató délutánnak nézhetünk vele elébe. Azt ugyan csak a minap tudtam meg, hogy Herbert kétfolytatást is fialt a történetnek (ez volt egyébként az első publikációja), ám azon felül, hogy a sztori ismeretében ezt fölöslegesnek tartom, szerintem ez a regény önmagában is megáll. A kötelező olcsóhorroros pszeudo-cliffhanger a legvégén legalábbis közel sem olyan váratlan vagy körömrágós, hogy amiatt benevezzünk a trilógia többi részére. Bár az írótól még olvasnék könyveket – legközelebb lehetőleg valami olyat, aminek koncepciója nem egy direkt gagyi/olcsó/klisés rajongói sufnimunka szintjén mozog.
– Há' de mi legyen a monszter? – A mamámnak a csűrjibe' akkora patkányok vannak, mint egy papír! – Jáj, Gazsi, az tapír, te ütődött! – Nemmindeggy?! Ferkó, ne bőszícss, mer' a nyakadra csapom a' egérfogót. – Maradjatok mán, most akkor csináljuk a horrorfilmet, vagy nem? Minek hoztam ki a' apám kameráját, hogy megin' elverjen a nadrágszíjjal? – Nyughassá', Sanya, jó lesz ez! A patkányoktól mindenki fél! – Én nem. – Én se nem. – Há' én se, azt elhihetitek! De más, úgy értem! – Aha. (Ez nem részlet volt, csak elgurult a gyógyszerem.)
Betyárosan elkanyarodtam a témától. Csak hát a szinopszis leközlésével gyakorlatilag elindítanék mindenki fejében egy gondolatmenetet, és biztos vagyok benne, hogy a regény ahhoz képest nem nyújtana semmi újat. Egy londoni mutánspatkány-inváziót nehéz is volna elképzelni patkányhordák, csontig rágott áldozatok, egy épület (iskola) megostromlása, egy túlélő- és mindenre rájövő típusú főhős, meg ugyebár (csalóka) boldog végkicsengés nélkül – és ilyen vagy olyan formában már el is használtuk a Horrortoposzok Nagy Jegyzékének minimum egyharmadát, csak úgy füstölnek a lapok. Noha Herbert nem szépirodalmat ír, azért ért a munkájához, emiatt is furcsállom, hogy ilyen alapötletet választott megregényesítésre. A könyvben van egy-két karakter és jelenet, amik igazán megérdemelték volna a bővebb kifejtést, egy olyan történetben, ahol nem vonja el a figyelmünket London és bizonyos egyének személyes drámájáról a rágcsálók hatalomátvételre masírozása. Annyi patkányt látunk az utcákon, hogy féltem, London menten beleroskad a kiürült földalatti üregekbe, vagy hogy a bolhaparadicsomból ismét kidugja a fejét a Fekete Halál. Szerény véleményem szerint mindkét eshetőség (vagy közel bármi más) komolyabb epilógusként szolgált volna, mint a vérszegény és egy csöppnyit rajzfilmes bossharc a "királynővel" ("– Ezek nem méhek, Hudson! – Tudom én!"), de talán majd a folytatásokban. Addig is van itt egy ízig-vérig ponyvahorror könyvünk, ami hamarabb véget ér, semhogy nagyon megunnánk vagy megutálnánk, de ugyanezen oknál fogva a tetszésemet sem sikerült elnyernie. Musofóbiásoknak/surifóbiásoknak/murofóbiásoknak különösképp ajánlott. 2, a furulyátlan Londontól túl messzire fekvő Hameln / 5.
Nem biztos, hogy maradéktalanul jó szájízzel közlöm most ezt a videót, mert üvölt, üvölt róla, hogy japánok csinálták, japános lendülettel, affinitással a könnyelműen bombasztikus akciókra és szerelemmel a sztori elkomolytalankodása iránt (no meg a szereplők arca-haja-arcszőrzete is összetéveszthetetlenül távolkeleties, de ez már tényleg arcszőrszálhasogatás) – márpedig egy Deus Ex játékot nem az akcióval kéne eladni, hanem a hangulattal, meg a miriád lehetőséggel a direkt akció kikerülésére. Azt azért nem mondom, hogy nincs hangulata az előzetesnek, sőt, kiváló kiberpunk antiutópiát láthatunk, pre-nanotechnológiás beültetéseket, uncanny valley-effekteket dögivel, és az art direktor mukik megérdemlik a fizetésüket platinatálcán. Csak attól félek, amitől minden valamirevaló RPG-fan a "next-gen korban": a játék lebutításától sima FPS lövöldévé, lásd a Deus Ex 2 esetét. Persze a kiadó tudja, hogyan kell hatni az aggódó célközönségre, és fűt-fát ígérget, de főleg a Deus Ex 1 intelligens játékmenetének visszahozását. Ennek fényében egy valamivel visszafogottabb trailert vártam, bár nyilvánvaló, hogy minél hangosabbat szól az első promóanyag, annál többen hallják. Egyezzünk hát ki abban, hogy a trailer jó, még ha nem is jött be annyira, mint vártam (DE1-fanatikus lévén ugyanis a százalék töredéke volt az esélye, hogy teljesen kielégítsen bármilyen mozgóanyag – ez a rajongás átka). Továbbra is minden bizodalmam a fejlesztőkben. Ha a játék eléri majd a BioShock egyetemes minőségét, túlszárnyalva azt szerepjátékos elemekben, pezsgőt bontok, és az üvegből kirobbanó habbal együtt sírok majd örömömben. Legfőbb ideje, hogy minden idők egyik legvitathatatlanabbul legzseniálisabb játéka méltó folytatást kapjon.
Azok közé tartozom, akik számára, még a számítógépezés őskorában, egy-egy játék zenéjének legalább olyan elemi része volt az integrált hűtők brutális Boeing-zúgása, mint a nagy néha felcsendülő szintetikus hangeffektek és az ezek láncolatából szőtt esetlen dallam, ami leginkább R2D2 csuklására emlékeztetett. Perzsia hercege akkor még úgy nézett ki, mintha a Pán Péter Sohaországából rossz korba érkezett volna vissza (ti. szőke, pizsamás kisfiú), mindössze egy órácskája volt bevégezni a küldetését, és valószínűleg örök életére meggyűlölte a magasságokat, a körfűrészeket meg a tükröket.
Azóta a játéksorozat vett egy kanyart: a történet végre megmagyarázta a címben szereplő hercegi rangot, a jónép meg milliószám kajálta be az újabb és újabb részeket, köszönhetően a parkour divatba jöttének, a Mátrix óta mindenhová kötelező jelleggel beiktatandó időmanipulálás lehetőségének, a közel-keleti egzotikumnak stb. Most ennek a sikermenetnek csak az az epizódja fontos, amelynek elején Hollywoodban felfigyeltek a címre, meg az ugrálós-kaszabolós játékok általános népszerűségére, és áldásukat adták Bruckheimer csipetcsapatának egy családi látványmozi elkészítéséhez. Sajnos egy új, A Karib-tenger kalózai első részéhez mérhetően lehengerlő kellemes meglepetésre még várni kell a családi kalandfilm kategóriájában, mert Az idő homokja – finoman szólva is – nem lett egy feledhetetlen klasszikus. Mit ad Isten Disney, egy jó filmhez több kell túlfizetett speciális effektezőknél és alultápláltságukban motiválatlan forgatókönyvíróknál.
Ez a mozi egy szép nagy, gondosan kaotikussá kavart katyvasz: lop az Assassin's Creed játékokból (színpadias bungie jumping), az Aladdinból (a komplett nyitójelenet a tolvajkölyökkel és a háromballábas katonákkal), a Gyűrűk Urából (a Gyűrűlidércek egy az egyben való átemelése hangostul-lovastul), sőt, még a PoP játékszériából átvett motívumok is sunyi csórásnak tűnnek inkább, mert rosszul illeszkednek a képbe (a tőr alig van kihasználva, a herceg már gyerekként is pókemberi akrobata, a főellenfél misztikus szarkavaró helyett botcsinálta észkombájn stb.). A háttérvilág legtöbb sajátosságát a karakterek rágják a szánkba, gyakran anélkül, hogy látnánk azokat; a sztori viszont következetlenül ugrál helyszínről helyszínre, a karakterek pedig rendre pálfordulásokat hajtanak végre, holott nincs rá hihető magyarázat vagy kifejtett motivációjuk. Az akciójelenetek vágója nyilván azt szerette volna tesztelni, lehet-e filmmel tömeges epilepsziás rohamot gerjeszteni. Több jelenetben a figurák csak úgy belépnek a színre a kamera látószöge mögül, meglepve a főszereplőket, a grandiózusnak szánt eseményekbe való nézői beleélés lehetőségét pedig tökéletesen megsemmisíti azok CGI-effektjeinek a rajzfilmes jellege (élen a műoroszlánnal és a műkígyókkal, amik nevetségesen, gyalázatosan ócskán néztek ki). A cselekmény fordulópontjainál elveszünk a valószínűtlen döntések, következmények és az érdektelenség között. A comic relief karakter nem vicces, a nindzsákat Hassansin [sic!] merénylőit alig tart tovább lekardozni a mezei palotaőröknél, a hercegi trió viszonya kidolgozatlan (a szélsőséges reakciók, melyekkel egymás iránt viseltetnek, lehetetlenné teszik a megbecslését, hogy akkor most ki a jófiú és ki nem, és miért nem), a nagy galibát elindító királygyilkosság pedig egy vicc. Elhiszem, hogy akkoriban még nem léteztek poroltók, de sivatagi uradalom vagy sem, a vizet csak ismerik! Dastannak pedig tapsot – legközelebb talán odalép és segít, ha halálos veszélyben az egyik szerette, a sírós arcú álldogálás helyett. A film közepe táján – ha ugyan nem később – bedobott rejtélyes-természetfeletti szál is csak azért nem cincálja darabokra az addigi irányvonalat, mert az is unalmas volt. Mintha minden csak azért történne, hogy történjék már valami – lehetőleg olyasmi, amiben a kaszkadőrök elsüthetnek egy-két parkour-trükköt, mert a pörgés elvonja a figyelmet az idétlen és igénytelenül szőtt történetről. De hé, legalább Gemma Arterton... hát, jelen van. A rendező úr nem igazán a színészi képességekre koncentrálva építette fel a filmet.
A fentiek ellenére a film sokaknak bejöhet azért, amiért készült: popcorn-látványfilm, és körvonalaiban hasonlít a kalandjátékra. Sajnos az alkotóknak nem esett le, hogy nem abban kéne hasonlítania, hogy a sztori itt is sokadlagos elem legyen a látvány és az akciók mögött, miközben maga az időhomok, az ikonikus ellenfelek meg csapdák stb. szinte kilógnak a képből, amikor feltűnnek, annyira hangsúlytalan összetevőnek számítanak. Valahogy nem áll össze az egész. Kikapcsolt aggyal talán élvezhető, elvégre nem kevés koreográfus kreatív energiája fekszik benne (és a képernyőn kavargó színek és formák állítólag jót tesznek nekünk tudat alatt), csakhogy elég egy pillantást vetni a címre, és máris többet akarunk. Olyan nehéz lett volna megfogni a PoP nagyszabású hangulatát tucatízű sablonpátosz nélkül? Látványos világot teremteni személy- és hiteltelen számítógépes effektusok helyett egy kicsivel több művészi munkával? Karaktereket alkotni a forgatókönyv rabigájában cselekvő bábok helyett? Nem hinném, hogy túl sokat várok el, bár meglehet, nem Bruckheimeréktől kéne még ennyit sem...
Gyllenhaal jól hozza a herceget, Arterton szép, Kingsley figurájának potenciálja el van pocsékolva, Molina karakterét lángvágóval égettem volna ki a forgatókönyvből, a statiszták meg a barna megfelelő árnyalatára vannak festve. A parkour még mindig dögös, a kardok még mindig fémesen csengve röppennek ki bőrhüvelyükből, a fegyverek csúnyábbik vége még mindig műanyagnak tűnik. Az egynyári látványmozik többségéhez hasonlóan a zene ebben is magasan veri magát a filmet. Mit mondhatnék még? Nem egy Karib-tenger kalózai (ahogy annak folytatásai sem érnek fel az első filmmel – ez valami átok lehet, vagy egy producer fausti záradékának beütése, mert a kalózok első része bizony tényleg remek film volt). Gyenge 2iráni hadjárat a tömegpusztító fegyverek elkobzásáért / 5.
Hála sorozatjunkie-éknak, listát írhattam az érdekesebbnek kinéző készülődő tévésorozatokból. (A Game of Thrones csak azért nem szerepel – kitüntetett helyen! –, mert egyelőre nincs előzetese.) Trailerek/teaserek/promók, sorrend/rangsor nélkül: