Mit tehet az ember, ha meg akar ismerkedni
Morrison – egyéni ízléstől függően vitatható – brilliánsan hagymázas képregénybeli ámokfutásával? Nos, számításaim szerint három dolgot: vagy kiegyezik egy (egyébként enyhe) kompromisszumban, és belevág az író egyik olyan sorozatába, amelyben már jól ismert figurákat táncoltat pszichedelikus villódzással lángoló elméjének tábortüze körül (All Star Superman, New X-Men stb.), ami kétségkívül kevésbé elszállt olvasmányélményt jelent, de legalább nem dobjuk az égnek a bakancsunkat habzó szájjal, a füzetet meg a sarokba hangsebességgel, amennyiben félúton kiderülne, hogy mégiscsak konzervatívabb ízlésű olvasók vagyunk; vagy – miután kijutottunk a detoxikálóból a tapasztalattal, miszerint nem feltétlenül csak mértéktelen bolondgombafogyasztás szükségeltetik egy morrisoni élmény eléréséhez (ez lett volna a második, “csináld magad” opció) – rátehetjük a mancsunkat a skót cseregyerek valamelyik vágatlan, eredeti munkájára, melyben már (talán) teljesen szabad kezet kapott az univerzumépítéshez és az olvasók ép elméjének leépítéséhez.
Szerencsénkre/szerencsétlenségünkre, kinek hogy, a Final Crisis típusú grandiózus(an hidegen hagyó) szuperhősgigaverzumos évi comicsblockbusterek mellett szép számmal akadnak példák ez utóbbira is. A
Vertigo például – áldassék (többek közt ezért is) a nevük – bizonyos időközönként kiadja Morrison egy-egy újabb agymenését – érzésem szerint hasonló kapcsolat ez, mint Warren Ellisé a szintén felnőtt képregényekre szakosodott
Avatarral, csak míg Ellis a másféloldalankénti vér- és bélszökőkutakkal való sokkolás lehetőségéért pajtáskodik a cenzúrát tökönrúgó és a hetvenedikről kihajító kiadóval (persze nála is mindig jóval többről van szó, csak éppen gyakrabban tűnik fölöslegesen polgárpukkasztónak a durva körítés, mint ahányszor nem), addig Morrisonnak a tébolya szabadon eresztéséért és a hosszadalmas, bizarr, töprengő, kiforgatottan bölcselkedő ömlengései publikálásának lehetőségéért van szüksége az erősebb gyomrú, toleránsabb, érettebb olvasóközönségre. Talán a
The Invisibles a leginkább “morrisoni” képregény, de legalábbis megtalálható benne minden, ami a fickóra jellemző: zavarba ejtő szereplők, valószínűtlen konfliktusok, rejtett valóság a fátyol mögött, szex, drogok, erőszak, anarchia, fekete
angol skót humor... á, igazából csak dobálózom a kifejezésekkel, józanul ez teljesen körülírhatatlan. A lényeg annyi, hogy ha nem végzünk alapos bemelegítést klasszikus olvasmányokból (illetve az utóbbi kb. 70 év képregényes kánonjából, ha épp a szuperhősöző Morrisonról van szó) és a kor popkultúrájából, nem készítünk magunk mellé egy félkilós természettudományi kisokost, meg nem edzünk rá pl. a nagyvásznon Lynch és Richard Kelly által is preferált, megfoghatatlanságában vaskos, szürreális hangulatiságból, akkor sanszos, hogy az író rejtett utalásait, elsőre érthetetlennek tűnő szimbolikáját, saját arcába harapó kígyóként tekergőző időrendjét, a karakterek perverz mód kiburjánoztatott abszurditását stb. nem hogy értékelni nem fogjuk tudni, de érteni se nagyon. Ez nem sznobista kőbevésettség, sőt még csak nem is egyértelmű pozitívuma Morrison szerzői műveinek, viszont mindenképpen olyasvalami, amivel számolni kell, ha az ő nevét olvassuk egy füzet vagy kötet címlapján.
Főhősünk polgári neve Greg Feely, és vagy nyílegyenes tükörjégpályán suhan komplett őrültté válása felé, vagy tényleg a világ legzavarbaejtőbb titkosrendőr-sztorijának a kellős közepébe csöppent bele olyan magasról, ahonnan nem látni, mekkora slamasztikába is loccsan az ember, ép elmével előre. Persze Morrisonnál nem feltétlenül zárja ki egymást a karakter két személyiségének valódisága, főleg hogy a "valóság", "valódiság" kérdése központi szerepet játszik az ennek megfelelően még a legközönségesebb dolgokkal kapcsolatban is bizonytalan támpontot kínáló történetben; valamint azért, mert a szánalmas kilátástalanságban vegetáló Feely és másik énje, a transzdimenzionális veterán Ned Slade személyisége lassan, de biztosan egyesülve létrehoz egy harmadikat, aki mindkét világban kívülálló, de legalább már leesett neki. Ez a lázadó, a realitás talajába húsz körömmel kapaszkodni igyekvő, az olvasó fejében halihózó kérdőjeleknek hangot adó perszóna Feely és Slade szemével is túl sok olyasmit látott már, ami igazából nem emberi szemnek való, kezdve Greg antiszocializmusának szomorú momentumaival (ikonikus kulminálódásképpen avval, hogy a tévé elé sosem ül le legalább félig még teli "Man-Size Tissues"-doboza nélkül), s fokozatosan elérve a Ned rémálomvilágának testi-lelki-szellemi melléktermékek uralta tájképű fertőjéhez.
A The Filth minden idők egyik legakkurátusabban elnevezett képregénye. Mindegy, hogy egy jelenete a szürke valóságunkban vagy az amögötti/alatti/azon belüli kvázi-realitás groteszk díszletei között játszódik, Morrison lenyűgöző hatékonysággal képes visszatetszést keltő motívumokkal teleaggatni narrációs, vizuális és utalásos szinten. Az olvasó zavarba ejtését rakétavetővel célzó vezérelven belüli, rendkívül csapongó témaválasztások, és az, amit velük kezd, ugyan emberesen megnehezítik a történet elborult sci-fivé, avagy "csupán" Feely egzisztenciális problémái szülte lázálmának foszlánykollázsává való nyilvánítását, bármi legyen is viszont az olvasója válogatta végeredmény, maga az üzenet ugyanolyan erőteljes marad: egy kisember kapálózásának fontossága, egyszersmind veszélyessége a szó szerinti és átvitt értelemben vett emberi mocsok felszínén maradásért. Szinte mindegy, hogy ez a kisember egy hallucináló háborodott, vagy éppenséggel tényleg olyasvalaki, aki ellen – a látszat alapján – magának az univerzumnak és az emberiességnek az alapvető törvényszerűségei is összeesküdtek. A kötet egy háromoldalas, szellemes "használati útmutatóval" nyit, amely már előre figyelmeztet bennünket, hogy a sztori helyére itt sebészi precizitással lett beültetve egy vaskosságánál csupán rendhagyóságával példátlanabb szimbólumrendszer, és hogy az epizódonkénti metaforák száma bizony meghaladhatja a szövegbuborékokét is. Morrisonnál nem a hátlapon szereplő ár kipengetésével szerzünk jogot és lehetőséget a képregény élvezetéhez, ő először megdolgoztatja az olvasó fejét is – még ha igen gyakran ez nem is jelent többet az ember alapos összezavarásánál.
Amennyiben a másnaposság vagy egy nyugtatókban gazdag fogászati gyökérkezelés okán minimálisra redukálódott absztrakciós felfogó- és befogadóképességgel ütjük fel a könyvet, egy beteges, de legfeljebb gagyinak tűnő, semmi mélységet, sőt értelmet sem tartalmazó "kémsztorit" láthatunk a lapokon. (A történet már az első oldalak után elveszti azokat a hanyag olvasókat, akik átugrották vagy éppcsak átfutották a metaforaburjánzás veszélyeiről papoló részt, amely lehet ugyan öncélú és hatásvadász, de legalább megalapoz egy bizonyos elborult hangulatot.) Feely éli szokásos, kábeltévés pornóba és Tony nevű macskája gondozásába becsontosodott életét, amikor hirtelen kilép a zuhanyzójából egy (Saját kopaszodó skalpjához hasonlító frizurájú – talán önmaga kivetítette?) rejtélyes nő, belerántva őt egy obskúrus és obszcén zsebdimenzió bajos ügyeivel, a kollektív emberi hangyaboly szociális higiéniájával foglalkozó ügynökség kötelékébe. Pontosabban visszarántja, mivel
de-nem-ám-hősünk Ned Slade-ként mindig is oda tartozott, kivéve a múlékony amnéziával gondterhetlenített "vakációkat" a londoni agglegénylakásban, amikor is hamis alteregót kellett öltenie – netán fordítva? Mindenesetre az ügyről ügyre szüntelenül értetlenkedő Greg/Ned idegösszeroppanás helyett (már ha ugyan puszta képzelgése – már amennyiben ez az – nem minősülne tökéletesen annak), az ép elméje sikoltására hallgatva rövid úton felmond a
The Hand szado-mazo bőrhacukás, humanoid poliphangyájának, ezzel hosszú és keserű kálváriára váltva jegyet: nem csak azt kell majd megtanulnia, hogy innen (Egy másik világból? Saját lütyő képzeletéből?) nem lehet egykönnyen meglépni, de azt is, hogy hiába próbálja elutasítani a tapasztaltak eszelősségét, saját tébolyának senki sem képes parancsolni.
Nem az orosz bérgyilkos csimpánz a képregény legfurcsább eleme, nem is a Slade-lét alatt Tonyval ragadt hamis Feely macska(- és Ned-)gyűlöletéből fakadó ellentét az egy arcon osztozó két férfi között, még csak nem is a gigantikus poratkák az elhalt hámsejtek vadonjában, hanem hogy mindez – Morrison szándékának megfelelően, bár némely esetekben fokozottan nyögvenyelősen – megfeleltethető Greg ingerszegény életének meg egészségtelen lelki állapotának egy-egy jellegzetes összetevőjével. A helyszínek és a karakterek vagy az emberi biológia stációit idézik – lásd az immunrendszer-szerű, az elején térdre kényszerített, a történet végén kulcsszerepre emelt
I-Life nanokreatúráit, illetve az óriásspermiumok invázióját –, vagy Feely/Slade szociális különcségeire rímelnek, mint maga az ügynökség Hand megnevezése – vö. Greg "egyetlen barátnője" –, vagy épp az ügynökök perverz dizájnú egyenruhája. A sorozat legkülönösebb mellékvonala egy fikcionális képregény negyedik falán át- és átlépő bűnözőkről szól, akik gyakorlatilag megfosztanak egy szuperhőst a képességeitől azáltal, hogy kiemelik őt saját világából – a kis senki, de tudatlanságában legalább boldog Feely befele golyózó szuperügynök Slade-dé válásának szinte tökéletes inverz analógiája ez. Meg persze baromira furcsa, a hangyafejű gyerekek fotóival együtt, meg még néhány olyan jelenettel, amik értelmezésének nyitjára ha megfeszülök, se tudok rájönni, de valahol itt kezdődik a Káoszmágus zsenialitása: minél hülyébbnek érezzük magunkat egy-egy művére meredve bambán, annál tovább fogjuk szemmel verni az átkozott képregényt, amíg valami saját interpretációt nem tudunk belelátni a képek közé, vagy amíg lukat nem éget a papírba a tekintetünk.
A cirka háromszáztíz oldalt letudva még mindig nem tiszta, hogy tulajdonképpen egy bizarr (anti)szuperhősös képregényt olvastunk-e – Morrison ügyelt rá, hogy végülis klappoljon a sztori ezen vonulata is, lett légyen bármilyen valószínűtlen –, vagy a modern civilizáció posztmodern szatírájával csilizett tanulmányt egy minden aberráltsága ellenére is fájdalmasan hétköznapi, ijesztően tucatarc alak légiónyi személyiségzavaráról. Feely/Slade maga mögött hagyja a The Handet, valószínűleg túllép elmeproblémáinak egy részén is, s úgy mellesleg kvázi messiás transzhumánná lényegül át (Megintcsak: igaziból, csak az ő fejében, vagy mégis mit számít, ha ugyan van különbség?), a happy end harsonás csinnadrattáját mégis visszafogja Morrison alamuszi félmosolya, amellyel a csak sejteni, következtetni és remélni tudó, de
tudni képtelen olvasóra kacsint, meg az olvasó tapasztalata az író előző műveinek igen hasonló természetével. A simanyelvű egyenesség, a koherencia vagy a könnyű délutáni harapnivaló mind olyan jelzők, amelyeket spontán maghasadás veszélye nélkül lehetetlen volna ráerőltetni a The Filth hátsó borítójára reklámszöveg gyanánt, de hát ez Grant Morrison, ezért szeretjük (véresre kaparni a fejünket a művészete fölött).
A történetről többet fölösleges volna hablatyolnom, már ennyiből is kiderült számomra, hogy hiába okoskodok itt, jóeséllyel csak egy értelmezést próbálok hasztalanul abszolúttá tenni a sok közül. Másodkézből átadni egy ilyen tömény mű lényegét egyszerűen lehetetlen, főleg pedig értelmetlen volna; mindenesetre akit konkrétabban érdekel a cselekmény,
kérdezze Wikit. A rajzoló és a színező tour de force-áról ellenben nagyonis érdemes írni: Chris Weston és Gary Erskine
képi világa szemet gyönyörködtetően részletgazdag volna, ha épp gyönyörűségeket kellett volna alkotniuk, ám még így is eszméletlenül agzsibbasztó a képek részletgazdagsága. El tudom képzelni, milyen ösvényt forgácsolhatott tanácstalan körbe- és körbejárkálásával Weston a dolgozószobája padlójába egy-egy telefonos konzultáció után Morrisonnal, mert a vizuális tartalom bizony semmivel sem kevésbé bizarr és ragyogóan eredeti, mint a sztori. A minisorozat tizenhárom epizódját tartalmazó gyűejtményes kötet így annak is bőven megérheti azt a húsz dollárt, akit három méterrel odébbtol a járdán a hátán végigfutó borsódzás, ha épp Morrison egyik címe van a szomszéd könyvesbolt kirakatában, viszont él-hal a különleges illusztrációkért. Egy biztos: ha egyszer (végre) kiderül majd, hogy Morrison bizonyítottan elmebeteg, a világ minden tájáról örömkönnyeiken úszva fognak érkezni a dilidokik, hogy szénné analizálják a szürkeállományát, és minden addigi rajongója csettint majd egyet, hogy "ejj, de tudtam", aztán vigyorogva végignéz a WE3, a The Invisibles, az új Batman & Robin stb. alkotta gyűjteményén, és hálát rebeg a sajtószabadság védőszentjének ezért a kopasz irodalmi anomáliáért. The Filth:
4 gigeri pofázmányú interdimenzionális kukásautó / 5.
Mindig gondban vagyok, ha a mágikus realizmus kifejezést kéne rásütnöm valami homlokára (most annál is inkább, mert ez egy 1980-as könyv, akkoriban valószínűleg nem volt akkora divat kiosztani ezt a címet minden második kortárs spekulatív szépirodalmi próbálkozásnak [Wiki szerint egyébként '55-ös keltű szakszó]), a Nevetések földje esetében azonban ez gyakorlatilag szó szerinti, már-már spoileres leképezése a regény lényegének. Carroll könyve viszonylag rövid és tömör, hiteles életképekben gazdag, ezért aztán a fantasztikum legcsekélyebb beszivárgásának is elemi ereje van, és kiszámíthatatlanságot kölcsönöz a történetnek. A közvetlen nyelvezet, az egyszerű történetvezetés és a regény minden misztikumot nélkülöző (de ugyancsak olvasmányos) első fele-harmada miatt hatásosabbak a hirtelen beköszönő megmagyarázhatatlanságok, az pedig egyenesen mesteri, hogy végső soron az összes természetfeletti jelenség valódiságát tagadva vagy mindössze a szereplők érzelmi zaklatottságának betudva is élvezhető a sztori. Számomra igazi urban fantasy (na megint egy kevéssé passzentos megnevezés) klasszikus, és azt tartom egyetlen komolyabb hiányosságának, hogy nem hosszabb és reszletezőbb valamivel. 4 minden idők legfrappánsabb bull terrier-neve / 5.
