A klasszikus feldolgozása. Remélem, jobban sikerül a 300-nál, amihez szemet bántóan hozzáköti az előzetes hangulata meg a Legendary Pictures.
Ez vegytiszta funnak ígérkezik. Kíváncsian várom, mennyit vágnak ki a képregényből dézsájával ömlő vérmennyiségből, elvégre vásznon és papíron más és más foka szórakoztató az erőszaknak, főleg egy családbarát filmnél.
A szőkenő-logika azért befigyel már az elején... bár ha mondjuk Jack Bauer menekülne ilyen körömszakadva állítólagos bűnössége felvállalásától, talán már meg se szólnám. Azt hiszem, csak azért van bennem a tüske, mert a jelek szerint már soha többé nem látjuk dögösnek Jolie/Pitt asszonyságot filmen. Szóval ajánlom, hogy legalább a színészi képességei rendben legyenek. (A dublőre mindenesetre már jól ugrál.)
A(z első) Shrek és a Kung Fu Panda a Dreamworks felvállalhatóbb animációs próbálkozásai közé tartozik, így amikor kvázi ezekkel reklámoznak egy új filmet, akkor vagy ők is tisztában vannak vele, hogy a többi produkciójuk likas garast is alig nyom a latban, és palira vesznek üres ígéretekkel, vagy valami kisebb csoda folytán tényleg jó kis mozi lesz ez a sárkányklisés, őrjítően irritáló hangú főszereplős, ránézésre gyémántsík cselekményű aktuális egynyári tanmese. Egyelőre igazán csak sárkány dizájnja tetszik, de hát el kell indulni valahonnan.
El se hiszem, hogy van még trailer, ami nem űz szégyentelen sportot a film fordulatainak ellövögetéséből! A téma is rendben van, meg vagyok véve.
A fickó, Axel Torvenius deviantartos portfóliójában turkálva (iszonyat mutatós kézifegyvereket fest félelmetes könnyedséggel, húsz percek alatt, és a többi képére is jellemző egyfajta hanyag eleganciával kevert eredetiség) találtam ezt a jópofán blaszfém flashjátékot.
Egyszer nekem is meg kéne má tanulnom Photoshopot kezelni, illetve utánanézni a számgépes rajzolósdinak annyira, hogy tudjam, a Photoshop képes-e egyáltalán ilyesmire, vagy rossz helyen keresgélek... és legelőszöris inkább némi tehetséget kaphatnék magamra.
Nem *torvenius persze az egyetlen felhasználó a deviantart.com-on és másutt, akinek irigységtől és lenyűgözvén csillogó szemekkel nézem a műveit. Itt például abszolút verhetetlen Warhammer Fantasy koncepcióképek és festmények találhatók, meg úgy egyébként, a rajongóknak szokásuk kiváló inspirációs képanyagokat összegyűjteni különböző szerepjátékokhoz, lásd ezt, őt meg emezt például.
Továbbá a conceptart.org-on, a gfxfreaks.com-on és az sgsociety.org-on is érdemes szétnézni, megéri. És természetesen kocsányon gúvadó szemekkel vadászni további minőségi portfólió-szájtokra, aztán rohanni a hírrel hozzám.
Minthogy a regény nem szégyelli eladni magát mindjárt a borítón az író Hugo- és Dick-díjával – szerintem egyébként nem is kell, efféle visszafogottabban arcbamászó önreklám csak jót tehet az eladásoknak, az meg csak előnyére válhat kiadónak, olvasónak egyaránt –, és Wilson Pörgése tavaly teljes mértékben meggyőzött róla, hogy megérdemelten nyerte azt a 2006-os díjat, nem volt probléma tárgya, betegyem-e a Biost a kosaramba. Ilyen szépen feltornázott elvárásokkal viszont talán hiba volt a fotelbe huppanni a könyvvel, lévén ez a 237 oldalas szösszenet nem a Pörgés trilógianyitó eposza konkurenciájának lett kitalálva, annál is inkább, mert előtte született, ami szerény véleményem szerint meg is látszik a stílusán. Könnyednek azért nem mondanám, de mindenképp egyszerűbb benne a bonyodalmak leírása és kezelése, a nagy ötletek nincsenek szépen, ráérősen, gyömölcsözőn kivirágoztatva, és nekem a hosszával, a linearitásával meg a csavarokat nélkülöző végével amolyan forgatókönyvátiratnak tűnt inkább. Közel sem rossz könyv, sőt, mindössze azt sajnáltam a befejezése után, hogy Wilson ilyen “kísérleti jellegű” regényre “pazarolta el” az ötleteit, holott azok megértek volna egy részletesebb kibontást is.
Nos, ha az ötletei nem is teljesen újak (nem vagyok kimondottan túlművelt scifibubus, hogy megítélhessem), nekem eredetinek hatottak: ellenséges bioszférájú idegen vadonba génmanipulált felfedező-tudósok, érzelemszűrő beültetések, a megfelelő meteorokból történő csillagközi ugrások, vakondbogár földönkívüliek stb. Az extrém mód invazív mikroorganizmusokat párálló dzsungelvilág kerekébe tört immunrendszerű Zoe Fisher körül forog a történet, aki a kutatásokat finanszírozó és eredményeikből profitáló cég laborpatkánya és szerszáma egy személyben, és akit a regény elején megfosztanak attól a mesteréges mirigyétől, amely kérdés nélkül robotoló, két lábon járó céleszközt idomított belőle. A többi karakter nem az az emlékezetes típus, amire Wilson, megjegyezhetetlen nevekkel ellátva őket, mintha somolyogva rá is tenne még egy lapáttal. A lényeg, hogy nem sok tér marad nekik a könyvben, illetve bizonyos szempontból túl sok is: ekkora terjedelemnél üdvösebbnek tartottam volna Zoenál maradni mindvégig, hogy legalább őt ismerjük meg annyira, hogy kiérdemelje olvasói szimpátiánkat, nem pedig ugrálni őróla a kapitalista, kapitális seggfej űrbázisfőnökig, a víz alatti bázis kutatójáig stb., majd vissza. Az utóbbi időben inkább vaskosabb könyveket olvastam, ahol van idő a jellemjátékra, valószínűleg ennek a számlájára írható, hogy túlontúl egydimenziósnak találtam itt a szereplőket, de ez van, annak találtam őket. A rájuk zúdított istencsapások miatt lehet értük aggódni; ha azonban minden flottul menne, akár néma robotok is lehetnének, nem volna nagy a különbség, legalábbis nekem. Lehet, hogy csak én vagyok érzéketlen, de a jellegtelen karakterek kezelése helyett szívesebben olvastam volna többet a bolygó sajátosságairól, az idegen ökoszisztémáról, a kutatási módszerekről, elvégre ezeken nyugszik a Bioszféra sajátossága.
Az igazság az, hogy a nagyon is kézzelfogható fenyegetés ellenére, amit kvázi maga a bolygó kezd jelenteni az emberi jelenlétre, egyre kevésbé érdekelt, hogy happy end legyen a vége, ugyanis 1) rendesen véreskezűvé válik az író, plusz egy-két katasztrófa lehetőségét így már súlytalannak éreztem, 2) a főszereplők sorsa meglehetős pontossággal megsaccolható kb. a regény háromnegyede tájékán, ha ugyan nem hamarabb, 3) látva az Íziszre kirendelt emberi populáció inkompetens, töketlen vagy csak simán ostoba fejesét/-eit, szinte már azt kívántam, kapják meg a maguk jól megérdemelt, csúfos bukását, és soha többé ne térjenek ide vissza próbálkozni holmi “happy endekkel” azokat ennyire nem támogató ökoszisztémában. Az irritált a legjobban, hogy a legütősebb ötlet az utolsó oldalakon kacsintott rám, én meg nem értem, miért nem lehetett ezt hamarabb elsütni és részletezni, mondjuk a hibás mech-kel való unalmas bohóckodás helyett az elején. Ennyire szoros volt az író határideje, vagy azért kapkodta el, mert már a fejében volt a következő művének gondolata? Hagyjuk, túl negatívnak fogok tűnni, pedig mint írtam fent, nem tartom rossz regénynek a Bioszférát, tele van érdekes ötletekkel, csupán csak mást vártam tőle a Wilsontól előzőleg olvasott könyv alapján. Kár, hogy nem ez volt az első regénye, ami a kezembe került. 2 húsmindenevő szuperbaktérium / 5.
A The Howlinggal letudtam volt '81 mozis vérfarkastermését, ezért teljesen elsiklottam kortárs gyöngyszemének léte fölött. Vagy talán a gagyi hatást keltő cím és a párizsi folytatás tántorított el félig tudat alatt, nem tudom, amikor azonban értesültem róla, hogy valójában milyen hülye is vagyok, amiért értelmetlen prekoncepciók és/vagy tudatlanságom miatt kihagytam egy valójában teljesen jó farkasemberes horrort, a sarokba térdeltem fél órára, aztán megnéztem a filmet.
Legalább annyira sötét komédia, mint horror, és sokkal inkább szól a farkasátok hatásairól az érintett személyek szociális életében és ép elméjében, mint fizikai épségében. Magát a bestiát nem is látjuk teljes valójában a film legvégéig – nagyra nőtt farkas inkább, nem a félhumanoid hibrid fajta, de a pofájánál ördögibb vérfarkaspofát még nem láttam, és az átváltozás folyamata meg a többi maszk is kifejezetten „szépek” –, s a pusztítása is visszafogottabban van bemutatva. Nem akciófilm, nem trancsírhorror, ellenben szellemes, jópofa, olykor egyenesen elgondolkodtató. Mint amikor a főszereplő áldozatai, akik ittrekedtek szellemként bolyongani, egy pornómoziban győzködik őt, hogy vessen véget az életének, jobbnál jobb öngyilkosmódszereket felsorolva – akár egy szituációs komédia jelenete. Egyik ilyen szituáció sem az a hangosan kacagós, de a karakterek szórakozott könnyelműsége remek kontrasztot alkot az elviccelt vérfarkasság fenyegetésével.
A címszereplő, akit Anglia egy isten háta mögötti, ködös legelőjén félholtra borotvált egy medveszerű mancs, miután kifilézte legjobb barátját, pazarul játssza a józan eszét fokozatosan elveszítő, szemének és álmainak hinni sem akaró, meggyötört, mégis könnyed természetű figurát. Eleinte nem csinál nagy ügyet belőle, főleg mert nem nehéz múló tébolynak betudni a kisebb furcsaságokat, amikor az ember halottakkal beszélget. Amikor felvetül az őt sújtó természetfeletti átok gyanúja, nem igazán titkolja senki elől, hátha a dolog lehetőségének kigúnyolása visszaállítja világa kerékvágását a normálisba; amikor pedig már nem menekülhet a beismerés elől, önként megy oda egy rendőrjárőrhöz feladni magát. A dolog abszurditása, hogy a járőr elhessegeti, mint egy bolondot, barátnője ügyet sem vet figyelmeztetésére, miszerint tartsa magát távol tőle, az egyetlen segítőkész és tényleg segíteni képes ember egy orvos, akiben nem bízik, sőt szörnyként nem hogy elijesztené a londoni járókelőket, hanem pont, hogy látványosságként tömegesen magához vonzza őket – brit jellegzetességek talán? Egy amerikai verzióban mindenesetre nehezen tudnám elképzelni, hogy egy utcán garázdálkodó mítoszbeli bestia nem azért kelt pánikot, mert mindenki menekülni akar előle, hanem mert mindenki látni akarja. Vagy mondjuk a fergeteges és potenciálisan skandalumkeltő meztelen jelenetet az állatkertben, ami még mindig nem elég, hogy a teli bendőjű férfinek kedvét szeghesse, és a néző vele együtt vigyorog. Szeretnivaló egy film, nekem sokkal jobban tetszett a The Howlingnál, csak ajánlani tudom. 4 Florence Nightingale-effektus / 5.
Amióta 486-os gépen sorra elbuktam az egy órára szabott időkeretű királylánymentő misszióimmal Perzsia körfűrészekkel ékített egzotikus labirintusaiban, rangbitorló főhősünk igazán lenyűgöző és sikeres változásokon ment át: a főnemes lányát elrabló senkiházi szőke (?!) fiúból - az első 3D-s próbálkozást nem számolva, mert azt kegyesen elfeledtette velem az idő - előbb időmanipuláló homokember, majd gót orvgyilkos, aztán féldémon, végül színvak rajzfilmfigura lett, és már nem kell túl sokat aludni, hogy Donnie Darko feszülő bőrében láthassuk viszont.
Bár a játékokkal nemigen próbálkoztam mobilnál komolyabb platformon (két és fél ujjpercrepedésem bánja azt is), a filmet már csak Ben Kingsley dzsafárkodása és Arterton kisasszony gyilkosan szép szemei miatt is muszáj lesz megnézni, nincs mese, bármilyen bugyuta ötletre épülő(nek tűnő) látványmozi legyen is belőle. Hogy Disney és Bruckheimer, az A Karib-tenger kalózai 1 óta nem zavar, mert ha ennek a (szándék szerint) sorozatnak az első része is olyan remekül sikerül, és ugyan miért volna nehezebb jó filmet készíteni egy játékszéria, mint egy vidámpark alapján, akkor az ócska második-sokadik epizódra ennél is boldogan fogok magasról tenni. Ne legyünk telhetetlenek, ugyebár, főleg manapság, főleg moziban.
Akinek a fülében kicsit is dübörögni kezd az adrenalin pezsdítette vér harc- vagy fegyverművészek technikái láttán; aki gyerekkorában lefejelte a falat, mert nagy igyekezetében a szemébe húzta a fekete símaszkot, és még a műanyag kardja is eltörött, de nem bánta meg; akinek bejön a Narutóban látott nindzsamágia, de a körítés az idegeire megy; aki még nem találta meg az Akira és a Princess Mononoke mellé a harmadik kedvenc japán rajzfilmjét, nos, az sebtiben, restetlenül és azonnal suhanjon megszerezni a '93-as Ninja Scrollt. Hálálkodni ráértek később is.
A történet meglepően visszafogott a grandiózus csatározások árnyékában – ezúttal nem (egészen) világmegváltásról van szó, ami örömteli felfedezés, mert a folyamatban lévő harcok milyensége és a küzdő feleket körbelengő misztikum alapján akár az is lehetett volna, ha a készítőket elragadja a hév. Így azonban a személyes ügyek a fontosabbak, egészen érett jelleget, már-már klasszikus szamurájdrámás ízt kölcsönözve a filmnek. Már ha a vérsugáron röpködő testrészek meg a többszörös nemi erőszak esetleg nem volnának elegendő utalások arra, hogy ez nem gyerekmese.
A film legfrenetikusabb részei kétségtelenül a harci jelenetek, amikor természetfeletti képességű és/vagy természetfelettien képzett kard-, lándzsa-, darázs- és kígyóforgatók (bizony, satöbbi) kerülnek szembe egymással gyönyörűen megrajzolva, elképesztő kreatív fogásokkal gyilkolva a másikat. Az ilyen csaták sosem tartanak egy-két percnél tovább, mindig ronda véget érnek, és valami még rosszabb, még nehezebb kihívás előhírnökei. Kifejezetten tetszett, hogy senki sem sebezhetetlen, és sitty-sutty bedarálódik, aki figyelmetlen. Brutális és valószerű. A film nem a lényeg erőltetett elnyújtásával kelti a feszültséget (figyelem, rólatok van szó, anime-sorozatok), épp ellenkezőleg, a gyorsaságával és könyörtelenségével. Nem mondanám, hogy realista, elvégre erősen idealizált nindzsák a főhősök – a fákon ugrálva közlekedő, milliméteres precizitással egyszerre háromtucat surikent célbadobó, varázstrükkökkel sunyiskodó fajtából, akiknek még a postagalambjuk is gondolatolvasó sólyom –, mondjuk inkább, hogy minimalistán, ésszel használja fel a japán harcosok mítoszát, és nem csak a látvány, hanem a tényleges hatás kedvéért is.
A forgatókönyv tulajdonképpen nem áll másból, mint a főszereplők nyomon követéséből, amint szisztematikusan kipipálják az ellenfelek feketelistájának neveit a legnyíltabban duhajkodótól a legrejtőzködőbbig, ám öncélúan hosszadalmas harcok híján mindez nem teszi lapossá a cselekményt. A főszereplők egyébként nem igazán komplex figurák: megvan a maguk keresztje, ami tragikussá görbíti a hátukat és a sorsukat, meg az egyéni tanulógörbéjük egymás különcségei felé; és nem is tökéletesen kivágott papírmasék, jó nézni, ahogy súrlódnak egymással. A szamurájos becsületű, zsoldosságából kiábrándult vándor; a szerelmével ölni képes femme fatale; Yoda ázsiai (és ütnivalóbb) kiadásban (valójában mind teljesen kedvelhető jellembéli hiányosságokkal van megverve); a japán “folklór” előtt pedig olyan alakokkal emel főt, mint a kőgólem és a vak merénylő (Wiki szerint). A film egy regénysorozat alapján született, és történetileg független rajzfilmsorozat, illetve képregény formájában folytatódott, egy esetleges második egészestés részre még mindig van lehetőség. Én szívesen venném, de csak ha hasonlóan minőségi munka lesz, mint ez, nagy kedvencem lett ugyanis a Ninja Scroll. 5 Hegylakómumus / 5!
Azért a DVD-n nyilván ennél húsosabb anyagot fogunk kapni, de egyelőre, főleg bemutató előtt, ez is megteszi. Sőt, nekem jobban meghozta a kedvem az Avatárhoz, mint a trailerek, talán mert ennek nem a kényelmetlenül klisészerű történet fordulópontról krízispontra való elspoilerezése a célja.
Itt a nézőcsalógatóbbra kiterjesztett hivatalos trailer is beágyazva:
No, ezek után izzadhatok rendesen, ha nem-fanként akarom magam beállítani, pedig hát tényleg nem várom olyan elvakultan és nem vagyok annyira érdekelt megvalósításának jól sikerültségében és a közönségsikerében, mint mondjuk akár az HBO Trónok harcafilmsorozatának minőségében. Ennek ellenére minden valamirevaló mozifil ott akar majd lenni, amikor Terminátor Apánk forradalmasítja a 3D filmezést; plusz az öreg még nemigen okozott csalódást a nézőknek, Piranha 2-féle ifjúkori tanulópénz (ez halálkomoly) ide, a beömlő sós vízével vetekedő nyálmennyiséggel operáló Titanic oda.
