Közel sem teljes a lista, csak arra kerestem rá, ami épp az eszembe jutott. Néhány jól sikerült nyitó képsor véleményem szerint még egy előzetesnél is hatásosabban fel tudja hívni a figyelmet egy sorozatra, elsősorban a stilizáltságától nem mindig egyértelmű tartalma miatt, másrészt meg persze az sem árt, hogy nem spoilerezi keresztül-kasul az adott évad kulcsmomentumait. Még ha csak pár másodperces kis csinálmányról van is szó, sok esetben meglepően jól meg tudja teremteni a megfelelő hangulatot a filmhez. Nekem a kreatív, nem sokat mondó, annál többet sejtető darabok a kedvenceim, példának okáért az alábbiak.
Tekerjetek egy kis kakaót a hangerőre és a basszusra, kissé halk a videó. Meg csúnya sötét is. Ha ti se találtok jobbat szerte e weben, hát csak egyszerűen higgyétek el nekem, hogy fenemód ütős egy klip.
Azt hiszem, ez kimeríti a hektikus fogalmát. Dicséretesen rövid és ötletes, passzol egy szitkomhoz.
Tudjátok, ez a sorozatgyilkosos sorozat. Az intró alapján ezt meg nem lehetne mondani, mégis van benne valami, amitől már-már betegebb benyomást kelt, mint maga a film. Már-már.
Ezt a redneck-vámpíros sorozatot nagyívű barátkozó körökben kerülgetem már egy ideje. Az első epizód nem fogott meg kifejezetten, ez a videó viszont elég rendesen megszorongatott.
Ez legalább olyan idegesítő, mint amekkora fityiszt mutat a nyárspolgári amerikai idealizmusnak, és akkor a sorozatból még egy másodperc sem forgott le.
Hihetetlen, hogy ilyen sötét, film noiros látványvilággal és hangulattal hogy a fenébe lehetett sikeres egy rajzfilm - nyilván a kisgyerekek helyett inkább az idősebbek és a felnőttek nézték, akik komolyabb/komorabb Batmanra vágytak a Schumacher-bohózat bohócainál. Ez minden idők egyik legnagyobb kritikai sikert kivívott rajzfilmsorozata, és az intrója remekül előrevetíti, milyen jellegű kalandokat várhatunk benne (többnyire).
Hmm, intrónak nevezni talán túlzás is, bár meglehetősen fülbemászó tud lenni, főleg ha egy ígéretes, cenzúrázatlan brit X-Akták klón elé vágják be. A sorozat részemről mellékvágányon pihen, a zene meg azóta is kísért.
Klasszikus, egyesek elcsépeltnek is titulálhatják, meg idejétmúltnak, meg fölöslegesen megemlítettnek, de akkor is itt a helye. Mutassatok nekem valakit (12-99 év között), aki nem fütyüli kívülről a dallamát. (Fütyülni képteleneket nevezni nem ér.)
Ha már a klasszikusoknál tartunk... Terry Gilliam lidércnyomásos, groteszk szürrealizmusa überelhetetlen.
Take my love, take my land
Take me where I cannot stand
I don't care, I'm still free
You can't take the sky from me.
Take me out to the black
Tell 'em I ain't comin' back
Burn the land and boil the sea
You can't take the sky from me.
Have no place I can be since I found Serenity
But you can't take the sky from me.
A sorozat lehetetlenül korai lelövése óta válogatott borzalmas halálnemeken töröm a fejem, amiket a Fox csatorna fejeseinek fejére kívánhatok. Rábólintásuk a kapcsolódó Serenity mozifilm elkészítésére valamicskét javított ugyan a helyzetükön - kihúztam a listám legjajdeborzalmasabb kínzási módszereit -, de nem sokat.
A Várost megmagyarázhatatlan burokba zárta a "Shift" néven emlegetett kataklizmikus esemény csaknem ezer évvel ezelőtt - aki kimerészkedik a falain túl ásítozó sivatagba vagy túl magasra kapaszkodik szellemlakta tornyaiban, az örökre eltűnik. Aki rossz időben téved be egy rossz sikátorba, örökre elveszik. A Csere/Áthelyezés/Módosulás/Eltolódás/Változás nem csak az elszigeteltséget, a stagnáló tudományos és társadalmi fejlődést hozta magával, hanem idegen, embertelen lényeket is, amelyek azóta is a népességen élősködnek ilyen-olyan formában - éjszaka vadásznak a magányos ténfergőkre, a kiismerhetetlenség ködébe burkolóznak, vagy nyílt működésükkel keltenek zavart a tömegekben. A kerületeket érrendszerként szövi át a csatorna, vizében mindig találni egy-két bandák megkéselte, önkeze által bevégezett vagy félig felzabált hullát. A gazdag és a szegény réteg között terrorcselekmények és fájdalmasan szembetűnő, brutalitással kompenzált nyomor húz vérvörössel áthidalhatatlan határvonalat...
Az a|state hangulata és elemei ihletőjének nevezték már meg Lovecraftot, Dickenst, Barkert, Miéville-t, a Kult és a SLA Industries játékokat, a Judge Dredd képregényt és a Dark City filmet - rendkívül impozáns társaság, s ha csak a töredéke is igaz, és olyan jól sikerült megalkotni a világát, mint ezeknek a sajátjukat, akkor szinte kérdés nélkül must-buy kategóriás szerepjáték. A meglehetősen terebélyes lite verzió alapján a rendszere is kellemesen egyszerű, s emellett van neki további kedvcsináló minden jója. Egyedül a számítógépes grafikák miatt szívom a fogam, bár az ismertetők többsége elismerően ír azok minőségéről is.
Évezredekkel a középkori szintre visszasüllyedt, egy diktatórikus, halhatatlan család uralta távoli jövőben járunk, mint tudati esszenciaként létező, halandó testeket használó Angelionok, genetikailag megalkotott szörnyszülöttek vagy épp gólemnek nevezett kósza robotok. A mágia nanotechnológia útján működik, a világ arra vár, hogy kivezessék a sötét korból, és a játék maga leginkább az Ars Magicát idézi nekem a "kasztok" közötti erőegyensúly szándékos felrúgásával, a közemberek feletti uralkodás buzdításával és a varázstárgy-készítő szabályokkal csakúgy, mint a gondosan kidolgozott mitológiával rendelkező háttérvilág jellegével. A hivatalos honlap (klikk a címre) sajna döglődik, de a letöltések működnek, és a nemrég megjelentetett kiegészítő is azt sugallja, hogy talán nem halt még be ez a projekt. Kár is volna érte, igazán egyedi színfolt a sótlan és untig ismert ízű szerepjátékok piacán.
Szintén Eos Press kiadvány - vagyis volt, most már másik stúdió foglalkozik vele, ami valószínűleg a fő oka annak, hogy egyetlen normális helyen sem lehet rendelni belőle a Hallows Eve Designs saját boltján kívül, ott is csak teljes áron és kriminális postaköltséggel. Kösz, de kösz, nem. Pedig nagyon érdekes már pusztán a zsánere is: "gas-mask chic Neo-Victorian horror", ami a zombivésszel sújtott, mérgező szmogtól ködös London gázlámpás utcáin történő őrült doktorok meg vámpírvadászok kijátszását takarja. Amit láttam a majd' négyszáz oldalas könyvből, nagyon meggyőző volt: hangulatos "jövőbeli" világ, amelynek fejlődését a viktoriánus korszakban kisiklasztotta a természetfeletti csapás, izgalmas karakterkoncepciók, gyönyörű (fény)képek, no meg (tövisként a rózsán) túlbonyolítottnak tűnő szabályrendszer. Nézzétek meg a honlapja download szekcióját, van ott minden, ami a csillagászati rendelés bevállalására ösztönzi az ember fiát.
A poszt-apokaliptikum törvényszerű és érthető velejárója az évezredek alatt se tökéletesített politikai, szociális és gazdasági rendszereink összeomlása, majd azok még tökéletlenebb, mégis brutálisan hatékony formában való reformációja a vér- és könnyáztatta romokon. Valamennyi világégés utáni fikcióban helyet kapnak hát a klánok, törzsek mintájára felépülő közösségek, az egyszerűbb, de ideálisnak bizonyuló társadalmi berendezkedések, a spiritualizmust hitüknek választó, alapító őseiket istenítő csoportosulások. A Tribe 8 idegen létsíkról származó szellemlények által rémálommá változtatott világában hét ilyen törzs is létezik, melyek elhatározták, hogy túlélik a gyomorforgató, őrületbe kergető Z'bri iszonyatot - és a nyolcadikat, a számkivetett törzset, amely ezen felül a kesztyűt is felveszi az agresszorokkal, nevezhetik a játékos karakterek a sajátjuknak. Vagy... valami ilyesmi, ha jól vettem ki. A játék körül nyugtalanítóan nagy a csend a d20 Modernre és/vagy a kiadó Dream Pod 9 saját szabályrendszerére szabott Player's Handbook második kiadása óta, csak az ismertetőkre és a honlapuk letöltés rovatára lehet támaszkodni. Az első kiadás, amely utódjával ellentétben teljes játék, és szükségtelen bármely egyéb szabálykönyv megvétele hozzá, igen nehezen beszerezhető, pedig létezik hozzá vagy egy tucatnyi kiegészítő is, ráadásul minden kötetnek elképesztő fantáziadús borítója és dizájnja van, kis túlzással már csak ezért is megéri utánajárni (mondjuk ebayen). Igazán sajnálatos, hogy jobblétre szenderült a sorozat. Persze ugyebár lehet, hogy már minden aspektusát kitárgyalták a könyvekben, nem maradt hová terjeszkedni, az OGL verzió pedig bizonyára nem is érdemelte meg, hogy folytassák (már bocs a rosszmájúságért, csak gyűlölöm, amikor d20-as kerékbe törnek egy eredeti rendszerű és hangulatú játékot, emiatt valahogy mindig veszítenek a varázsukból) - kiderül, ha egyszer megkaparintom az alapkönyvet.
A hivatalos honlap angol szekciója nálam nem működik, a francia nyelvűből pedig lehetetlenség kihámozni bármit is, ezért egy esetleges gatyába rázásig, újrakiadásig vagy a könyv feltűnéséig valami csoda folytán az egyik netes boltban meg kell elégednünk ezzel a két ismeretővel, mint bizonyítékkal a játék kiválóságára. Ez most a második rpg, amire különösen körülményes feladat rákeresni a neten, mivel a keresőmotorok folyton zenei témájú oldalakat dobnak ki - a másik a Tribe 8, ami valami San Francisco-i leszbikus punk zenekar neve is egyben. Hmm... no mindegy.
Furcsamód nem is a kötet ijesztő mérete miatt – mely potenciális gyilkos fegyverré teszi azt – kellett erőnek erejével rávennem magam eme újabb fantasztikus enciklopédia súlyával és mélységével rendelkező regény kinyitására, hanem az elsöprően zajos, pozitív hangvételű kritikai sikere volt a ludas. A kötet hátoldalán nem a tartalom látható, hanem a tíz legrangosabb év könyve jellegű díj, amit bezsebelt vele az írónő, és a kiadó nem átallotta feláldozni az első hat oldalt a magasztaló vélemények leközlésére olyan tollakból, mint például Neil Gamané (aki szerint kétségkívül ez az utóbbi hetven esztendő legjobb fantasztikus regénye... amivel csak vitatkozni lehet, függetlenül attól, hogy nekünk mennyire tetszett) vagy a Time Magazine-é. Ha valami ilyen egyöntetűen bejön mindenkinek széles e világon, akkor azt vagy a megvilágosodással kecsegtetően zseniális művészi munkaként fogjuk üdvözölni újdonsült kedvenceink közt mi magunk is, vagy akkora csalódásként éljük meg, hogy a pofáraeséstől lenyeljük az állkapcsunkat is; középút csak ritkán adódik. Hál'ég vagy az emberiség közízlése nincsen még veszve végleg, vagy pusztán fenemód szerencsésen választom meg az olvasni/nézni/stb.valóimat, mindenesetre eddig többször bizonyult igaznak a fanfárszó egyes szórakoztatóipari cikkekkel kapcsolatban, mint hamisnak, lásd példának okáért A Sötét Lovag esetét az imdb.com Top 250 Movies listájával, vagy akár a blockbuster fogalmát megteremtő Cápa jogos sikerét. (Ellenpélda, ha már összeakadt a bajszunk Gaimannel – akinek amúgy imádom a Sandman felnőtt képregénysorozatát, szó se róla; de –: az Amerikai isteneket fél évig tartott befejeznem, és azóta is álomba sírom magam az arra elvesztegetett idő miatt. Ez van.) A Hollókirály esetében is van valami az “igényes fantasztikum rajongóin” végigcsapó boldogsághullámok helytállóságában, bár azt azért hozzátenném, hogy nem a levegőbe beszéltek az ezt-azt kifogásolók sem.
Jane Austen öregkorára belehabarodik Arthur Conan Doyle-ba, megszüli neki Jules Verne reinkarnációját, és a kis Gyuszi nyaggatására megidézik John Dee szellemét, aki regényt írat az asszonnyal – kb. így képzeltem volna el A Hollókirály keletkezésének történetét, ha nem nézek utána a neten még a könyv elolvasása előtt. Akit zavart a Perdido pályaudvar, végállomás kacifántosan viktoriánus/barokkos nyelvezete, (annak huszat a körmére, továbbá) az el sem fogja hinni, hogy A Hollókirályt 2004-ben adták ki először, nem legalább száz évvel ezelőtt. A cirádás szószövet azonban csak az egyik oka a klasszikus kaland-, romantikus és háborús regényekkel való rokoníthatóságának, a másik, s talán a legfőbb az a fajta részletekbe felejtkezés, amely a karakterek egyedi jellemrajza mellett a korabeli világ és folklór hiteles ábrázolásában, hihetőségében is közrejátszik. Paradox módon a természetfeletti gondos kidolgozottsága a valós történelmi személyek, események szerepeltetésénél is jobban erősíti az illúziót, miszerint nem fikciót olvasunk, hanem megtörtént események krónikáját, legfeljebb egy romantikus írnok tolmácsi lencséjén keresztül.
A regény angol címe Jonathan Strange & Mr. Norrell – e két karót nyelt, nehéz természetű, szórakozott, önző és kicsinyes értelmiségi uraság egymással, Napóleon hadászati zsenijével, az ördögi tündérvilággal és a mágia hatalmának visszaállításával való küszködése teszi ki a könyv központi témáját, de a 766 oldalas egyheti tüzelőre pillantva aligha meglepő, hogy rengeteg egyéb mellékszál is elfért benne: a többi karakter okozta bonyodalmak, a kicsit se gyerekesre sikerült, sőt egészen embertelen és ijesztő tündérek bizarr működése, a hajdanán egész Anglia felett uralkodó mágus, a Hollókirály legendájához kapcsolódó mesék, sőt az olykor az oldalak nagyobb részét elfoglaló lábjegyzetek toldalékos tudnivalói (a történetről, a figurákról, az időpontról, a korszakról stb.) is. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy Clarke-nak kerek tíz évébe telt épkézlábbá szerkesztenie a regényt, s a vége még így is mintha lezárás nélküli volna, de legalábbis folytatható. Bár a cselekmény is figyelemre méltó, számomra a nüansznyi, de a sajátos hangulathoz mindennél jobban hozzásegítő ötletek vitték a pálmát, főként a mágia leírása: itt nincsenek tűzlabdák meg hasonló vulgáris fantáziatlanságok, van viszont énekszóra fakasztott szobrok a katedrálisban, kibogozhatatlan labirintussá kuszált szobák sorozata, és persze az érzelmekre éhes tündérek hátborzongató otthona, sok más mellett, amiket nem akarok előre elárulni.
A regény lassú, nehéz és igényes az olvasó figyelmére ugyanúgy, mint az időre. Száraz és laktató, meg kell tanulni befogadni. Valószínűleg hangsebességgel repülne a sarokba minden, R. A. Salvatore-on geekesedett, vagy olyasmit váró olvasó kezéből; de ne tévesszünk vele ajtót, ez nem is könnyed hősi fantasy, ez a klasszikus rémmesék hagyományait követő áltörténelmi kalandregény, észveszejtően jól kigondolt természetfeletti elemekkel teliszőve. Én azt mondom, megéri átrágni magunkat rajta, hiszen különös, szó szerint varázslatos adalékával kikerüli a mezei olvasó 19. századi regényekkel szemben fenntartott leggyakoribb sérelmét is – ti. hogy unalmasak –, és érdekes alternatíváját kínálja azoknak, akiknek teszem azt a Harry Potterben csak az arcba tolt varázsvilág vagy az eltúlzott gyerekesség nem tetszett. 4 Seregély / 5.
Azokban a szomorú, sötét időkben, amikor még személyes küldetésem halálra ítéltségét nem is sejtve könyvesboltról antikváriumra bejártam a fél ismert univerzumot George R. R. Martin fantasy-eposza után – s persze nyomát sem láttam az első két magyar kötetnek –, szaladtam össze Erikson még ijesztőbb méretekben az “igényes fantasy” rajongói szerelmetes köztudatának rivaldafényében sütkérező sorozatával, A Malazai Bukottak Könyvének Regéjével. Nem mondom, kemény döntés volt elhatározni, hogy belevágok: az első, most tárgyalt könyv parányi híján félezer oldal, a többi majdhogynem dupla ilyen vastag, és az író úr kereken tíz kötettel tervezi bevésni a nevét Tolkiené mellé a nagy képzeletbeli kőmonolitra, amellyel minden író több-kevesebb sikerrel istenként kavargatja saját kis fantasztikus világa őslevesét odaföntről.
A koncepció nem kevésbé ambiciózus, mint Martin A Jég és Tűz Daláé – ami azt illeti, szerintem ide még bekanyarinthatok egy hangsúlyos sőtöt is, mivel Erikson rengeteg szereplőt rengeteg helyszínen rengeteg történetszálban működtető módszerének zavaró/lélegzetelállító grandiózusságával csupán az az őszinte értetlenség vetekedhet, amellyel a regény befejezte után a mezei olvasó a fejét vakargatja azt kérdezgetve magától, hogy a retekbe akar ez a fickó még legalább kilenc kötetnyi hasonlóan komplex, ennél is hosszabb, ráadásul ezzel és egymással precíz kontinuitásban lévő könyvet kiizzadni magából. Azt ugyan nem állítom, hogy a próza minősége vetekedik Martinéval; a karakterek is inkább egyedi furcsaságukkal, semmint hitelességükkel eszik be magukat az ember fejébe (már amelyiknek meg tudjuk jegyezni a nevét, ami a könyvben az előszó és az epilógus helyét is átvevő névjegyzék ellenére sem egyszerű feladat, pusztán számtalanságuk okán), és a történet maga is egyrészt kissé túlkomplikált, másrészt ugyanakkor túlságosan sok vonalon és túl gyorsan fut ahhoz, hogy bármelyik is tisztességesen ki legyen fejtve, harmadrészt szokatlan keveréke a túlzón hősi high-fantasy kliséknek és a brillírozó eredetiség gyöngyszemeinek... és amit mindezzel mondani akarok, azt hiszem, az, hogy mindez nem baj, mert összességében egy összetett sztorit kapunk emlékezetes figurákkal egy egészen ereteti low/dark-fantasy világon. Valaki azt mondta valahol, hogy ha Martin írta volna Glen Cook Fekete Seregét, ilyen lenne a végeredmény. (Sajna én nem olvastam Cook sorozatát, de hátha másnak ez mond valamit.)
A történetet szokás szerint nem rontanám el a leendő olvasóknak, címszavalni viszont talán szabad: sikeres hódításaitól vérszemet kapott diktatórikus birodalom (Malaza), amelynek seregei egész kontinenseket talpalnak porrá (épp Genabackist), amíg végül beleütköznek egy ősi és hatalmas és vércool hadúr (Fürkész Anomander) lebegő holddarabkájába (zsírcool!), amely egy beveendő, közel-keleti stílusú városállam (Darujhisztán) gyámja éppen. Mondanom sem kell, nem csak az indulatok szabadulnak el, de egy olyan mágikus/misztikus hullámverés is, ami a rendkívül egyedien ábrázolt istenektől a még őket is pelenkafelkötésre késztető ősi kreatúra felébredéséig kozmikus nagyságrendileg is belezavar a dolgok állásába, ha esetleg a vértengerré öldökölt fél világ globális katasztrófája még nem volna elegendő alapkonfliktus egy jó regényhez. Mint Martin, Erikson is ide-oda ugrál az egymástól térben, néha még időben is messze lévő fő- és mellékkarakterei között, hogy megkísérelje egy minden fantasy-fan torkán megakadó, passzentos gordiuszi csomóvá fűzni megannyi történetszálát, így aztán tanúi lehetünk a háború mindkét – később jóval többé finomodó/durvuló – ellenséges oldalán zajló kisebb-nagyobb eseményeknek. Ami azt illeti, Erikson bőven két-három különálló kötetre is hasogathatta volna a sztorit, s amiért nem csak hogy nem ezt tette, de ráadásul még egy dekalógia nyitányává is választotta meg, nos, az megintcsak visszavisz minket arra a pontra, ahol a lehetőségektől szédölögve állunk a ránk váró betűdzsungel, a megnyíló messzeségek határán, és nem a minőség, hanem a színtiszta mennyiség az oka, hogy habozunk ráadni a fejünket a folytatásokra. Én már megvettem a második kötetet – melyben egyébként ismét csak újabb arcok szerepelnek új földrészen, új történetvonalban, oh my! –, tetszett annyira A hold udvara, bár még nem nyitottam ki. Azt hiszem, előtte van pár érdekesebb olvasnivalóm, de szerintem nem menekülhet ez sem a sorsa elől.
“S mondá Kallor: Már akkor is eme világban
jártam vala, amidőn a T'lan Imassok még csak
gyerekek valának. Százezres hadsereg leste
vala parancsaimat. Haragomnak tüzét órjás
féltekék nyögték vala, és magas trónusokban
üldögéltem. Érted-e hát ennek lényegét?
– Igen – mondá Caladan Brood. – Sosem tanulsz.”
(Beszélgetések a háborúról, 233. oldal)
Értékelés: 3 és fél beszaráshatalmas ősi zsarnok / 5.
2001-ben világszerte revideálódott a közvélemény terrorizmussal szembeni álláspontja, a WTC elleni merénylet és annak továbbgyűrűzései meghatározták az USA politikáját és radikálisan megváltoztatták lakosai hangulatát az új évezredre. Bizonytalanság és paranoia kapott erőre a megroggyant nemzettudat és hamisnak bizonyult biztonságérzet romjai fölött, bosszúszomjjal, dühvel, tehetetlenséggel vegyítve. Cochran és Surnow ezt a nyomasztó fenyegetést használta fel közös teremtményük inkubátorául, és pár hónappal 9/11 után a tévé képernyőjére szabadította az addigi talán legforradalmibb akció-thriller sorozatot. (Mi, hogy nem volt szép tőlük meglovagolni a terrorizmus témáját olyan időkben? A hálátlan mindenedet, te még nem láttál egy perc 24-et sem.)
Huszonnégy, egyenként egy órát valós időben felölelő rész teszi ki a sorozat minden évadját, és az összes, belső időben sokszor több évvel az előző után játszódó évad önmagában teljes, saját konfliktussal és lezárással rendelkező egész, melyeket a szereplők személye és a Counter Terrorist Unit fikcionális kormányügynökség köt össze. Már a felépítés is inkább mozifilmre hajaz, és akkor még nem szóltunk a tévében példátlan mennyiségű és milyenségű erőszakról, a nagy költségvetésű akciójelenetekről, a színészi játékról, a feszes tempóról, meg a kreatív megoldásokról a néző állának padlón landoltatására. Erre a sorozatra képtelenség ráhúzni bármilyen megszokott tévés sablont (az azóta kialakul sajátját kivéve), így aztán sosem lehet tudni, mi következik, ki hal legközelebb kínhalált, ki fordul ezúttal társai ellen stb. Az embernek tényleg a gyomrába fészkeli magát a “bármi megtörténhet” izgalmasan nyugtalanító érzése. Kínvallatás, pálfordulások, kettős ügynökök, szerettek elrablása, megerőszakolása és megölése, drog, nukleáris/bio/kiberfenyegetettség, zsarolás, csonkolások, üldözések, merényletek – ilyen tömény feszültségfaktor mellett igazán nonszensznek tűnik a zsírosabb káromkodás feketelistázottsága (persze Jack damnit!-je azért masszív védjegy), bár egy-egy váratlan esemény (valójában kiszámítható: mindig az történik, amitől nagyobb hátast dobsz) hatására mi épp eleget szentségelünk a térdünket csapkodva.
A főszereplő Jack Bauer (Kiefer Sutherland bebizonyította, hogy a kőarc és -izomzat nem létszükséglet és a szőkeség nem kizáró ok rettenthetetlen vadállatok eljátszásához) és kis CTU-s csapata, akik az évadok során egymással is legalább annyit és olyan fájdalmasan konfrontálódnak, mint a soros terroristákkal. Néhány karakter közel annyi időt kap a képernyőn, mint Bauer, általánosságban azonban elmondható, hogy elnöktől elemzőig mindenki másodhegedűs, és minden mellékszál Jack útjának egyengetését szolgálja az adott bonyodalom felszámolása felé. Ez nem kritika, csak (fölösleges?) ténymegállapítás, mert a lényeg az, hogy a legtöbb karakter rendelkezik egy-két emlékezetes jellemzővel, mindenki iránt képesek vagyunk szimpátiát vagy utálatot érezni, meg gülledt szemekkel bambulni vagy teli torokból kacagni, amikor váratlanul/végre fűbe harapnak. Kritizálni legfeljebb azt lehetne, hogy a jó öreg brúszviliszes iskola szerint Jack oldja meg a legtöbb vészhelyzetet bombahatástalanítástól túsztárgyalásig, mintha kompetensebb személy sosem akadna nála a helyszínen, vagy mintha az írók vért izzadva próbálnák akciólegendává magasztosítani a karaktert... ami végülis sikerül nekik, méghozzá durván háromrészenként. De legalább nagyrészt vérben, verítékben és könnyben úszva érkezik a diadal, nem emelkedett csinnadrattával, csíkor-csillagos zászlót lobogtatva. Fél szavam sem lehet.
Valószínűleg a 24 miatt nem lesz soha az életben CTU-jellegű ügynöksége az USA-nak: a sorozatban nem telik el öt egymást követő epizód árulás és hátbatámadások nélkül, és talán nincs olyan évad, ahol ne lenne legalább egy kettős ügynök az íróasztal innenső oldalán, sőt a kormányon belül. Mi, nézők persze hálásak lehetünk működésképtelenségükért, hiszen a bizalmatlanság fontos eleme a spirálnak, amelyen Jack nem is olyan lassan, de biztosan csusszan lefelé családfőségtől, főnökségtől, józanságtól a magányos, kitaszított, paranoid idegroncs kiköpöttül az örökkön citromba harapott Sutherlandre szabott figurájáig, aki szemrebbenés nélkül lövi lábon az évtizedek óta jól ismert asszonyt, csak hogy árulással gyanúsított férjét szóra bírja, például. De hiába minden elvetemültség: a fennálló állapotok súlyossága, az állandó időhiány nyomása és az általa hozott áldozatok kísértő emléke miatt Jackre egyszerűen nem lehet haragudni, mivel – ahogy ő is mondja – ki tenné meg, amit kell, ha nem ő? Jó pont továbbá, hogy egy nyilvánvalóan Bushról mintázott paprikajancsi elnökfőemlős is többszörösen megruházásra kerül a nép ellen elkövetett sunyiságaiért, hogy egyem a politikailag inkorrekt alkotógárda kesernyés kis szívét.
Szerializált formában a 24 első néhány évadánál kirobbanóbb élményt ritkán talál az ember. Az idővel szabályszerűen bekövetkező ellaposodás nem kímélte ugyan a későbbi epizódokat, ám azok még így is magasan átlag fölötti szórakozást nyújtanak a kötőféke vesztett akciók és reménytelennek tetsző helyzetek szerelmeseinek. Nehéz megállapítani, hogy a sorozat fogásaihoz való hozzáedződés a ludas az újabb évadok általános gyengébbnek tartásában, vagy csak az írók fogytak ki a szuflából, de szerintem mindkettő közrejátszhat. Jacket már többször is visszahozták a halálból, elvették tőle a hozzá közel álló embereket, megkínozták, börtönbe zárták, és minden történetszál végén testileg-lelkileg meggyötörtebben búcsúzunk tőle, mint ahogy az évad elején láttuk, szóval a végtelenségig nem fokozható ez sem, legalábbis a hihetőség fenntartásával nem; emellett vegyük figyelembe a terroraktusokat, amikből évadonként öt-tíz egészestés filmre valót kell kigondolniuk a készítőknek, és máris nem meglepő a kifáradás ténye. Félreértés ne essék, egytől hetedik évadig mind remekül kigondolt és összekalapált munka, és bár az önismétlés (még így is észrevehetően tökéletlen) elkerülése végett a lehetőségek tárháza évről évre zsugorodik – a hatodik évadban bekövetkező (spolier!) atomrobbanás a kertváros közepén például előreláthatóan elkerülhetetlen volt, hisz azt megelőzően példát még csak az ellenkezőjére láttunk –, kisebb-nagyobb koncepcióváltások próbálják kirugdosni a nézőt a csírádzó unalom marasztaló kényelméből, jobban (Jack elrenegátosodása, kábszerfüggővé, majd szociopatává züllesztése) és rosszabbul (az első évadra jellemző, a realizmus érzetét felpumpáló szemcsés kamera elhagyása, a valósidejűség háttérbe szorítása) sikerültek vegyesen.
4 ziháló-fájdalmas-dühös-lemondó-megfélemlítő dëmit!/ 5 az összes évadra egyben
Sam Raimi író-rendező-bomlásfetisiszta a Pókembereket letudva visszatért ahhoz a műfajhoz, amelynek koponyákból rakott dombjain annak idején a reflektorfénybe küzdötte magát: a fekete komédia elemeitől jellegzetes, testnedvekben és olcsó klasszikus ijesztgetésekben bővelkedő horrorhoz. Szinte mindaz megtalálható itt is, ami az EvilDeadsorozatot megszerettette az élőholtak rajongóival: hétköznapi jóemberek a természetfeletti szarban, amely nem csekély mennyiségű szívrohammal kecsegtető over-the-top borzongatást bevetve igyekszik megkeseríteni az életüket és siettetni visszataszítóan csúnya halálukat. A nézőre nem is a horrorelemek sokkoló hatása mér letaglózó csapást, mert azok leggyakrabban megrekednek a Bűbájos boszorkákban a tinicsajokat is untató árnyékdémonok meg hirtelen felkerekedő szélfuvallatok szintjén (bár a sorozattal ellentétben itt szándékosan kezdetleges/minimalista/régimódi/B-filmes az eszköztár), hanem hogy csaknem zavarba ejtő mód sosem lehetünk teljesen tisztában vele, most éppen hánynunk, kacagnunk, rettegnünk kéne egy adott jeleneten, vagy csak kikapcsolni az agyunkat és élvezni egy olyan hollywoodi filmes munkáját, aki végre felvállaltan nem a világot akarja megváltani "filmművészetével", csupán szórakoztatni szeretné a bizarrabb ízlésű horrorfanokat.
A történet gyönyörűen kiszámítható a trailerből, s a Gonosz halott mintájára itt sem a miért, hanem a hogyan a lényeges. Ami azt illeti, furamód erős párhuzamokat véltem felfedezni ez és a Pókember (nem tudom hányas - valószínűleg mindhárom) sztorija között, legalábbis a galamblelkű, gáncstalan, ugyanakkor őrlődésre hajlamos, boldog vagy könnyű sorsra teljesen esélytelenné váló főhős(nő) meglehetősen gyakori elem Raiminél; ami persze érthető is, innen van hová - stílszerűen - "lerántani" a karaktert. A Pokolba taszítva főgonosza egy törtmagyar átkokat köpködő cigányasszony, aki cukorkát csen és térden csúszva könyörög a házát elkobozni szándékozó irodistáknak könyörületért, jóllehet pár szavába kerülne az egész alvilág csatasorba állítása... amit aztán meg is tesz, és onnantól el lehet felejteni az álmosító előjátékot. Abszurd pokoljárás időszaka köszönt Brown kisasszonyra, a kiscicája rituális lemészárlására talán túl könnyedén rávehető protagonistánkra, amelyben nehéz eldönteni, hogy a fiúja szüleinél tett katasztrofálisan kínos látogatás, a többrendbeli nyelveskontaktus gennyedző ínyű nemezisével, esetleg az önálló életre kelt, repülő zsebkendővel vívott apokaliptikus közelharc tesz-e be alaposabban józan elméjének. Raimi igazán kiélte magát - ránkzúdította mindazt az iszonyatot, amit legalább hét esztendő, spandex-alsógatyás hazafival történő foglalkozása érlelt benne epeízűvé. Meg tudom érteni.
Meg kell mondjam, (vérben pácolt és rúnafaragványos, de még így is csupán) faék egyszerűségű mozi, s ha Raimi helyett más forgatta volna le minden komolytalankodást félretéve, sima egynyári tucathorrorként, határozottan egy csöppet se tetszene. Személyes értékelésem így 2 pajtában fellógatott üllő (amiről a Tom & Jerry óta tudjuk, hogy a világ leg-magától értetődőbb önvédelmi eszköze!) / 5, mert még mindig nem igazán az én stílusom, ellenben marha szórakoztató tud lenni a maga módján, de azért mégsincs olyan remekbe szabott, mint Ash bármely, szállóigéket fialó elborult akciója.
