Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel még beleférek a "játék" kategóriába, de noésmivanakkor, a szórakozás az szórakozás, még ha ezen konkrét esetünkben határos is az összevagdosott-összeragasztott ujjas frusztrációval: Kocka(E)Fortély!
Letölthető, kinyomtatható, összehajtogatható papírfigurák gyűjteménye. Nem túlságosan nehéz őket valamirevalóra formázni, éppen csak annyira, hogy a jól végzett munka édes érzésével eltöltve masszírozhassuk puhára nyüstölt ujjainkat egy-egy elkészült műremeket nézve a polcon. Mióta a nyomtatóm kifogyott a színes festékből, kényszerpihenőt tartok papíremberke-ügyileg - valószínűleg a dekorativizmus védőisteneinek keze van a dologban, mert a legutóbbi Hellboy-próbálkozásom szegény olyan púposra és nyomott fejűre sikeredett, mint egy csilit nyelt Columbóba oltott Quasimodo -, de amint lehet, folytatom a szobám normális kinézetének rombolását többek közt ilyenekkel:
Tulajdonképpen a Dark Heresy testvérjátéka. Fiatalabb testvér, de nagyobbra nőtt: az eretnekvadász, nyomozgatós-megrémülgetős előbbivel ellentétben itt nagyobb falatért tátogó karaktereket személyesíthetünk meg, bűnözők meg sorbakák helyett egész nemesi dinasztiák fejeit és hasonló kaliberű egyebeket, és a kalandok leggyakoribb helyszíne az aljanép mocskától terhes alsóvárosok helyett az ismeretlen mélyűr egy városnegyednyi hajó bendőjében, amely hajó egyébként teljes egészében a játékosok tulajdona, legénységével és erőforrásaival egyetemben. Nem mintha a Dark Heresy földközelibb hangvétele nem tetszene (Sőt!), de tény, hogy érdekes játékkoncepció ilyen mértékben levenni a kötőféket a csapatról a Warhammer 40.000 nem éppen kincsvadász-barát, de viszkető kezű inkvizítorokkal meg vérszomjas idegenekkel annál inkább teletömött univerzumában. És ez még mindig nem a leggrandiózusabb játék a sorozaton belül, az majd a Deathwatch lesz pár év múlva, ha minden igaz, ahol a karakterekben egyenesen az emberiség Istencsászárának génkészletéből übermenschesített szuperkatonákat tisztelhetjük, fajunk végső védelmi vonalát és kivédhetetlen ökleit a démonokkal és földönkívüliekkel szembeni végtelen háborúban. Amindenit, na ezek után ki merészeli nem lecsekkolni a quickstart demókkal és előzetesekkel megtömött support site-ot?
Az Eden Studios Unisystem névre keresztelt általános szabályrendszeréről már sok jót hallottam, azonban a játékaik, amelyekkel eddig házasították azt, nem érdekeltek annyira, hogy komolyabban megismerkedjem a dologgal (mondjuk ez akár még kivétellé is válhat egyszer). A rendszer komplexebb változatának legkiforrottabb verzióját valószínűleg bejegyzésem tárgya tartalmazza, amelyben földöntúli hatalmakként birkózhatunk a világunkra törő ördögfajzatok ellen, vagy velük vállvetve a cthulhoid rémségekkel szemben... vagy valami ilyesmi. Az Armageddon: The End Times világának opcionális előzményeként is tekinthető (és ingyenes!) Witchcraft átszaladt már a kezeim között, az alapján jóféle játék lehet. Magába a Witchcraftba csak azért nem merültem bele mélyebben, mert a (new) World of Darkness sorozatom meglehetősen kimerítő módon lefedi az okkult horror iránti igényeimet, másfelől az Armageddon, bár ugyanazokon az alapokon nyugszik, gyökeresen eltérő témával és hangulattal bír, amennyiben inkább a nyílt, atomvillanásos-démonsereges természetfeletti hadviselésre koncentrál, semmint az árnyékban miszticizálásra. Ilyenem még nem nagyon van. Ha valóban sor kerül a 2003 óta majd' minden boltból elkapkodott alapkötet újranyomására, esetleg beszerzek belőle egyet. Addig is marad a demó, a könyvelőzetes és az alábbi recenzió kiváltotta,mérsékelten türelmetlen várakozás.
Honlapja zsenialitásánál (klikk a címre) talán csak logikai kirakósdikra épülő, minőségével a bemutatója előtti Cloverfield film elejtett utalásai ért a netet felforgató mozirajongókat is megtévésztő, víruskampány-szerű beharangozói ötletesebbek, eredetibbek és profibbak, ráadásul a fórumokon hallható elsöprően pozitív visszhanghullám már-már arra is rávett, hogy a látszatra túlbonyolítottnak tűnő szabályrendszert se tekintsem problémának, csak a kezemben foghassam végre ezt a nem semmi kivitelű könyvet. Nos, egyelőre nem rendeltem meg, részben mert ennyire azért nem vagyok oda a biblikus elemekkel (értsd: a Földre is kiterjedő angyal-ördög konfrontációval) fűszerezett világvége-sztorikért (lásd Armageddon RPG - már ott is kifogásokra kényszerültem), részben pedig mert kolosszális próbaverziója és előzetese van, amelyeken még mindig nem rágtam át magam rendesen. Mindenesetre csábítóan sötét hangulatú posztapokaliptikus-cyber-fantasy-sci-fi, vagy mi a daganat, érdemes a radaron tartani. A számos ismertető közül kiemelném ezt a rádióriportot a készítőkkel - jó fejek mind, meghozzák az ember kedvét a szerepjátszáshoz a világukon.
Ha már az előbb felhoztam a World of Darknesst, ejtsünk szót legújabb lakóiról, a bűnevőkről, akik egyfajta alvilági szellemlények, amelyek képesek megszállni a frissen elhalálozott lelkeket, és potyautasként visszatérni velük az élők közé. A Sötétség Világán játszhatunk már vámpírként, vérfarkasként, mágusként, frankensteini teremtményként, elcserélt gyerekként és szörnyvadászként - miért ne játszhatnánk hát ki ilyen túlvilági izéket is? Nos, ha horror, én inkább a kevésbé emberi hiedelemvilág- és spiritualizmus-központú rémtörténeteket szeretem, ezért aztán a Pokol mitológiai/keresztény koncepcióját szervesen magába építő Geistre nem gerjedtem rá olyan hévvel, mint teszem azt a Werewolf: The Forsakenre vagy a Promethean: The Createdre, ugyanakkor a White Wolf stúdió WoD-játékkal nekem komoly csalódást még nem tudott okozni, miért most kezdené? Nincs a beszerzési listám tetején, de határozottan rajta van középtájékon. Egy próbajátékra és egy kalandmodulra a fejlesztők, egy röpke könyvelőzetesre pedig a pdf-terjesztő vendégei vagyunk.
Kopját török a köztudatban élő szerepjátékos tévhitekkel és szembenézek a tudatlan tömegek lenéző véleményével e hobbi művelőiről: én szeretem a szerepjátékokat (RPG - Role Playing Game [és most a papíralapúakról van szó, nem a számítógépesekről]), és csak sajnálni tudom azokat, akik automatikusan elzárkóznak a jelenségtől, jóllehet fogalmuk sincsen az egészről. Szerencsére a szerepjátékokkal szembeni oktalan habzószájúság az utóbbi években visszavett a lendületéből, egyrészt mert új bűnbak született az erőszakot egyre reálisabban szimuláló videojátékok képében, másrészt talán mert a legelső szabálykönyvek megjelenése óta felnőtt egy-két nemzedék, akik esetleg személyes tapasztalat alapján is tanúsíthatják, hogy hülyeség bármi egyéb szórakoztatóipari műfaj behatásánál jobban kárhoztatni ezt holmi sátánizmusra, kannibalizmusra meg elmezavarodottságra felbujtás miatt- hajaj, volt itt mindenféle vád, talán egyesek szerint még Hitlert is a D&D képezte zsarnokká. Hogy miről is szól a szerepjátszás, nálam szakavatottabb, gyakorlottabb játékosok is pedzegették már (minden egyes szabálykönyv kezét rázatja az olvasónak a kockákkal, a mesélői szerepkörrel, meg a többi sajátossággal; de remek kis ikercikk található róla mondjuk itt is ni), dióhéjban legyen elég annyi, hogy leginkább egy elő (vagy online, levélbeni) kommunikáción keresztül zajló kollektív regényírási folyamatra, szóbeli színjátszásra hajazó hobbi - ha úgy tetszik, a szegény/fantáziában gazdag ember virtuális valósága. A mesélő (kalandmester, titoknok, játékmester) találja ki és tálalja fel a keretsztorit, míg a játékosok szállítják a saját maguk elképzelte, szabályokkal megalkotott főszereplőket, és a világ, a történet, a statiszták és az ellenfelek (mind a mesélő eszközei), valamint a főhősök (a játékosok) interakciójából kerekedik ki a játék maga, amely a háttérkörnyezet hangulata, a szabályrendszer jellege és az asztalnál ülők kedve szerint a világon bármi lehet, egy sárkány elragadta hercegnő visszaszerzésétől az óceán mélyén szunnyadó ősi földönkívüli istenség megakadályozásáig az emberiség kipusztításában.
Az egész a képzelet "edzéséről" szól; és még ha a Halley-üstökös is gyakrabban süt a szemedbe, mint ahányszor össze tudod trombitálni a csapatodat egy játékra, már maga a szerepjátékkönyvek olvasása is szórakozás, hisz ahány rendszer, annyi világ, annyi érdekes valóságmodellezés, annyi eredeti ötlet. Bizonyos értelemben még jobb, mint ha regényt olvasnál vagy filmet néznél, mert minden játékkal egy teljes univerzumot kapsz, amibe te magad tervezhetsz regényeket és filmeket és történeteket és karaktereket.
Távolról sem vagyok oda az összes rpg-ért, kezdve mindjárt a legnépszerűbbel, amely a rengeteg újrakiadás és verziószám következtében lenyelte már a saját fejét is mohó farkába harapásával, és nem veszi észre, hogy pénzhajhászságánál csak sekélyessége feltűnőbb... Mármint szerény véleményem szerint, én ugyanis nem igazán rajongok a Dungeons & Dragons és klónjai kultiválta heroikus(an redundáns) játékmenetért. Szerencsémre akadnak bőven merészebb kiadók is, akik méginkább rétegjátékokra szakosodtak. Alant néhány ilyen, megjelenés és/vagy beszerzés előtt álló rpg-t sorolok fel, és a sorok között imádkozom érte, hogy ne szoros egymásutánjában adják ki a még kiadatlanokat, mert akkor szélfútta ördögszekereken kívül nem sok marad a bankszámlámon.
A legtöbb modern sci-fi vagy cyberpunk szerepjátékban fellelhetők a transzhumanizmus elemei, de ez talán az első, amely teljes egészében azokra épül. Nanotechnológia, személyiséglementés és -letöltés különböző funkciójú testekbe, kvázi-halhatatlanság, terjeszkedés az űrben, virtuális tér... Még ha nem is bizonyul majd olyan eredetinek, ahogyan hangzik, már csak azért is beszerzem, mert más játékokban nemigen lehet "eldobható" polip- vagy robotrovarraj-testű karaktereket indítani egy űrállomáson, például. PDF-ben már megvásárolható (kifejezetten olcsón, tekintve a négyszáz oldalát), de én inkább kivárom a kötetet, hátha az amazon.com rávágja a szokásos 37%-os árengedményét.
Szerk.: A Catalyst Game Labs fejlesztői voltak olyan korrektek, hogy a Creative Commons Attribution-Noncommercial-Share Alike 3.0 Unported License (uhh...) alatt teljesen szabadon és legálisan terjeszthetővé tették a kötet elektronikus változatát, tehát még azt a 15 dollárt sem kell feltétlenül kipengetni érte: elvileg abszolút elfogadható az is, ha torrentoldalról vagy egyéb fájlmegosztóról származó "kalózmásolat" formájában teszünk szert a játékra. Nem semmi kurázsira és újító szellemre vall, hogy ezt bevállalták (még ha, vagyis főleg, hogy ellenkező esetben sem tehettek volna semmit a kalózok ellen), tényleg le a kalappal előttük. Őszintén remélem, bejönnek a számításaik, és ezzel a lépéssel nem az anyagi csőd, hanem az elismertség és a siker felé kerülnek párral közelebb. (Én továbbra is mindenképp keménytáblásan veszem az Eclipse Phase-t, a monitorról való betűbogarászás nálam nem lehet egyenértékű az olvasással, főleg ha hosszú szövegről, neadj'isten illatos, színes, polcra kívánkozó új könyvről van szó.)
Amellett, hogy ennek a játéknak van az egyik leghangulatosabb karakterlapja, amit valaha láttam, bődületes Lovecraft- és Cthulhu hívása szerepjáték-rajongásom is besegített a Realms of Cthulhu belistázásában. Az sem éppen hátrány, hogy Savage Worlds szabályrendszerre íródik mint kozmikus/misztikus horrorkiegészítő, erről ugyanis nem hazudik a borítója, amikor gyors, izgalmas és szórakoztató játékot ígér tonnányi, számológépeket is elfüstölő, szabályrendszernek csúfolt számhegyek és táblázattengerek helyett. Az egyetlen minimális félelmem az, hogy az eddigi Cthulhu rpg-kben már megjelent háttéranyagok mellett csak elvétve fog új információkat, lényeket, őrületeket, kalandokat stb. tartalmazni; másfelől viszont a szabályrendszer külön könyvben kapott helyet, szóval sanszos, hogy eddig nem látott dolgok is belekerülnek, elvégre valahogy fel kell tölteni azt a 150-200 oldalat.
Én mondom, nem igazi sci-fi/horror/rpg-rajongó az, akinek nem okoz komoly gondokat saját maga azonnali nem össze meg vissza vizelése ennek meg ennek az elolvasása és ez ingyenességének a felfedezése után. Biomechanoid bérzsoldost, a túlvilágot megjárt földönkívüli boszorkánymestert vagy egy fél rész Willam Wallace-szel vegyített brit/skót focidrukker-karikatúrát játszva a kamerák előtt szétcincálni a kannibál szuburbán zónák degenerált lakosait az egész világegyetem koronázatlanul is teljhatalmú urának lakhelyeként szolgáló felhőkarcolók árnyékában? Kinek ne tetszene ilyen játék?! A hivatalos fórumon elhangzottak alapján sajnos még várni kell az új, korszerűsített szabályrendszerű kiadásra (amely előtt még piacra tervezik dobni a jelenlegi verzió zsebkönyv méretű mását is... Jó ég, ősz tincseim lesznek, mire eljön a legújabb rendszer ideje!), de addig is ott van nekünk az ingyenes első kiadás, a jólsikerült rajongói Savage Worlds-konverzió, és a tudat, hogy a létező legfaszább "terrortechno-splatterpunk" szerepjáték túlélését biztosítjuk majd a leendő új alapkönyv megvételével. Még ha csak tíz év múlva kerül is rá sor.
Rohamléptékben felejtsétek el a filmet, ha azon boldogtalanok közé tartoztok, akikkel végignézette azt saját mazochizmusa - a semminél is kevesebb köze volt a szerepjátékhoz. Leforgatásának egyetlen nem-teljesen-pozitívuma az volt, hogy felkeltette a reményt az rpg új kiadása iránt, sőt taktikai játék is készült a témára. Sajna a film után a figurás játék is megbukott, a hivatalos fórumon pedig épp a minap jelentették be, hogy bár végre összerázódott az írócsapat (mocskosul ideje volt) és már látják munkájuk végét, VISZONT felbontotta velük a szerződést a kiadójuk, mert nyilvánvaló volt, hogy a megállapodás szerinti 2010 márciusáig nem lehet a boltok polcain a kötet. Bosszantó, hogy finoman fogalmazzak. Meglátjuk, mi lesz vele; az ilyen sötét, kibergótikus techno-fantasy rpg-kkel nem igazán lehet betelni, a SLA és a Warhammer 40.000 Roleplay könyvek mellett ez is remekül elférne majd a szekrényem tetején. Az alábbi ismertetőkből bárki leszűrheti, hogy nagy kár lenne a játékért (és itt a világra gondolok, nem a szabályokra): Kornya-féle kritika és néhány kiegészítő könyv számbavétele, plusz egy blog rengeteg lefordított részinformációval az akkor még aktívan készülgetni tűnő új kiadásról.
A sci-fi játékok azon hányada sosem vonzott, amelybe inkább űroperás, Star Wars-szerű rpg-k tartoznak, így aztán - és nem is bánom - megmaradtak nekem a horrorisztikus, cyber-és posztapokaliptikus elemekkel dúsított sci-fi szerepjátékok. Ez viszont a pozitív fórumos vélemények hatására, és mert borongósabb hangulatú, mint hittem, egészen érdekelni kezdett. Hogy-hogy nem, szintén beleesik az "1) eddig idegesítően a látókörömön kívül meghúzódó, 2) játékvilágában egyedi és érdekes, de 3) rendszerileg a legújabb kiadásáig bezárólag kollektíve minden rossznak elmondott rpg, azonban mivel 4) modernizált szabályokkal megjelenik a közeljövőben, 5) muszáj lesz vetnem rá egy pillantást, hátha új kedvencet üdvözölhetek benne" kategóriába, s reálisabb esélye van a belátható időn belüli megújulásra, mint pár fönti címnek. Van neki fejlesztői blogja és az aktuális verziójának demója is, továbbá kiegészítőivel együtt ismertetői a youtube-on:
Mert valakinek megéri az ilyenek fejlesztése is, és mert van köztük pár egészen jó.
Kezdjük mindjárt két nehézsúlyúval. Az első az ezredforduló környékén debütált teljesértékű játékként, s az azóta sem csökkenő rajongóbázis kedvéért a fejlesztők (id!) valami komoly háttérben folyó pénzek indukálta bravúrral ingyenes böngészős lövöldévé változtatták cakkumpakk az egészet: Quake Live.
A második egy szintén sikeres széria zabikuzinjának tekinthető, egy Team Fortress 2 ihlette, de annál jóval "casualebb" akciójáték, amelyben lehet ugyan költekezni a fegyver- meg ruciboltban, de nem kötelező, ingyen is teljes mértékben játszható: Battlefield Heroes.
Regisztrál, klienst letölt, játszik! Legálisan is ingyenesek, szóval nem kell a fejünket csapkodni, ha elviselhetetlenül unalmasnak bizonyulnak.
A Pixar animációs filmjeit azért szeretem, mert a konkurens próbálkozások zömével ellentétben ezekről mindig elmondható, hogy nem kizárólag a legfiatalabb korosztály igényei szerint vannak elkészítve. Nem fuldokolnak popkulturális utalásokban, nem fingós-esős-szóviccelős humorra építenek, nem infantilis, hiteltelen karaktereket szerepeltetnek, csak hogy minél színesebb és bolondabb legyen a gárda, sőt történeteik jellege sem feltétlenül követeli meg a rajzfilmes megvalósítást, hisz nem a fizika törvényeit meghazudtoló, “mesés” akrobataparádékra vannak kihegyezve, sokkal inkább a szereplőkre és a kerek, remekül megkomponált ritmusú sztorira. Az Up után még jobban megerősödött bennem ez a vélemény, mert ez talán az eddigi “legföldhözragadtabb” koncepciójú filmjük – már elnézést a névleges paradoxonért, de tény, hogy minimális változtatásokkal akár élőszereplős nagyjátékfilmben is meg lehetett volna valósítani a történetet.
A főhős egy marcona öregúr, aki soha nem teljesítette grandiózus és valószínűtlen gyerekkori álmát, s ami még rosszabb, felesége még azelőtt elhunyt, hogy gyakorlatilag rá lett kényszerítve a dolog megkísérlésére. Vénen, magányosan, a kilakoltatás küszöbén, sarokba szorítva az emlékeihez való csökönyös ragaszkodása és a telkét már minden oldalról mohón körülharapó modern világ részéről, egy szép napon fogja magát házastul, és egészen szó szerint elindul a fél világon keresztül vágyálma után. Legnagyobb bosszúságára potyautast is kap a nyakába egy túlbuzgó kiscserkész képében, akivel az élethez, “küldetésükhöz” való hozzáállás két végletét személyesítik meg, s persze iylenformán egyrészt egymást jól kiegészítő komikus párost alkotnak, másrészt sajátos jellemükkel megtanítják a másikat olyan dolgokra, amiket vagy rég elfelejtettek már, vagy még sosem tapasztaltak. Aztán fokozatosan újabb mellékszereplők jönnek be a képbe, akik révén beindul a film fő konfliktusa is.
A történet meglehetősen lineáris, már-már egysíkú: klasszikus felfedezős kalandfilm egy doyle-i fantasztikus elveszett világban, ahol egyik szereplő sem egészen azt találja, amire számított, de annál inkább érvényesül a film üzenete a szappanbuborékát kergető cinikus öregúr, a megfelelni vágyó kiskölyök vagy épp az agresszív módon becsületét védő “főgonosz” karakterében saját magát megpillantó néző számára. Van benne akciójelenet, akad benne humor, megtalálni benne a szokásos főhajtásokat a filmet ihlető nagy elődök felé, mégis nehéz egy lapon említeni mondjuk a Toy Storyval, és nem azért, mert abban játékok (esetleg halak, szörnyek, autók) a főszereplők, hanem mert ez egy egyszerűbb vállalkozás egyszerűbb történet egyszerűbb lemesélésére – ami önmagában nem teszi rosszá a filmet, közel sem, de talán csalódást kelthet abban, aki egy újabb fantáziavilág minden részletre kiterjedő kibontását várta az Uptól. Ez a való világban játszódik, ahol nincsenek csodák, ahol a szerettek meghalnak, az apák elhagyják gyerekeiket, és a hősökről gyakran kiderül, hogy valójában csupán üres maszkok, melyek rút igazságokat lepleznek. Az eszképista kiruccanás a legendás vadvilágba nem jelent megnyugvást, csak újabb gondokat a gyorsan illanó rácsodálkozást követően. Jóllehet minden Pixar filmben megfigyelhető, ahogy a készítők beleszövik a való élet problémáit, a való világ szürkés színeit az eseményekbe, ettől olyan élvezetesek benőtt fejünk lágyával is; itt azonban kevésbé a meseszerű elemekkel próbálják ezt ellensúlyozni, inkább az emberi természet mélységeinek és magasságainak felvonultatásával. Persze a Toy Story játékai, a Némó nyomában herkentyűi stb. szintén szimbólumok a maguk módján, nagyonis reális történetek mozgatórugói, mégis – illetve ezért is – az Up nem tűnik annyira nagy vállalkozásnak a soros leszűrendő életbölcsesség közvetítésére, mivel látszólag nem bajlódik mögöttes tartalommá tennie a film lényegét. Kevés a szereplő, egyszerű a sztori, kevéssé világrengető a leküzdendő akadály, még a megvalósítás sem igazán késztet az ölünkben keresni az állunkat (bár elmondhatatlanul örvendetes, hogy ezúttal nem az unalomig ismert műanyaggolyófejű embermodelleket kell bámulnunk, itt a figurák inkább habszivacsból kifaragottnak látszanak): nem lesz maradandó emlék, csak kellemes kikapcsolódás másfél órára. Mondhatni, szimpla film, s inkább egyszerűségében, mint sokrétűségében szép, de attól még szép marad. Egy Wall-E és egy Toy Story 3 közé bőven belefér, nem kell mindig túl nagyot vállalnia a Pixarnak sem, még ha állandóan sikerrel is járnak, akármekkora fába hasítsanak is.
3 csirkeraptor / 5, és a férleértések elkerülése végett, ja, ez nálam már bőven megnézésre érdemes filmet jelent.
A magyar csatornákon keresztül megismert vagy megismerendő sorozatoknak megvan az a sajátos hendikepjük nálam, hogy a rosszul belőtt szinkron, félrefordítások (Csillagközi Romboló?! Őszintén remélem, hogy ezért megnyúztak valakit a rajongók!), össze-vissza pakolt vagy egyszerűen hülyén elhelyezett műsoridő, és persze az elmaradhatatlan reklámmaratonok ígérete szinte hamarabb veszik el a kedvem az egésztől, mint hogy elkezdődne az első epizód. Sajna/nem sajna a Battlestar Galacticán az sem segített, hogy csak a közepe tájékán néztem bele tíz-húsz percekre, és nem meglepő módon nem értettem sem a meglehetősen összefüggő történet szilánkjait, sem a karaktereket, szóval elég könnyű szívvel dobtam a szériát. Az utóbbi időben azonban, ahogy a betervezett vége felé kezdett közeledni a sorozat, egyre nagyobb felhajtást kapott, amit már nem lehetett figyelmen kívül hagyni, mert hát én szeretem az igényes sci-fit, az erről rossz véleménnyel lévőket pedig virtuális máglyán égették el a többiek a legtöbb netes fórumon. Ahogy megnőtt az érdeklődésem, persze azonnal hírzárlatot is kellett elrendelnem magamnak, nehogy egy cikk vagy hozzászólás lelőjön egy komolyabb poént a sorozat végével kapcsolatban. Mondhatni patthelyzet. Szerencsémre a Battlestar Galactica egy száznyolcvan perces, viszonylag zárt kvadroepizóddal nyitott, mint kedvcsinálóval és előtörténettel a rá következő négy évadra; és ugyancsak hál'isten a magyar tévé már/most épp nem adja ezt, vagyis az eredeti, angol hangú, nem a Csillagközi Romboló címmel hangulatot romboló verziót kellett beújítanom.
A Battlestar Galactica az azonos nevű, 1978-as elődjének a remake-je – hogy milyen pontos, jó kérdés, arany(ezüst?)kori sci-fi nézésére engem feszítővassal az orromban se lehetne rávenni. Valószínűleg nem szó szerinti újrázás, inkább szabados folytatás, mert története szerint már több évtizede vége annak a konfliktusnak, amely a régi sorozat alaptémája volt, s amely naná, hogy ismét felüti a fejét 2003-ban is. Akarom mondani mit tudom én, hányban, a film nem földi emberekkel, nem krisztusi időszámítással operál, ami máris egy jó pont az eredetiségért. Nem arról van azonban szó, hogy messzi-messzi galaxisok tucatnyi idegen fajával (akik idegensége kimerül a más ívű szemöldökben) kellene osztoznunk az oda-vissza kompatibilis levegőn és mesterséges gravitáción: az összes szereplő ember, csak éppen nincs a szánkba rágva, hogy mikor is származtak közülünk a csillagok közé. (Szó esik egy régi mítoszról, amely szerint a Föld az elveszett 13. emberlakta kolónia, de ez egyelőre nem több dicséretesen szolid háttérteremtésnél. Szép tőlük, hogy tiszta lapot kezdenek el színesíteni, bármilyen elnagyoltan is.) A nagy ellenség a Cylon nép/sorozat/modell: a robotok, amik/akik szolgai teremtményeink voltak, de valami hülye barom kölcsönadta nekik holodiszken a Terminátor-sorozatot, és azonnal lázadozni meg vérengzeni kezdtek. A film békebeli első felében látni is belőlük egy-két muzeális darabot, amelyek leginkább – hogy tökéletlenül egy szereplőt idézzek – két lábon döcögő ezüst kenyérpirítóra emlékeztetnek, és sejtésem szerint dizájnjuk a '78-as sorozatból való. Csakhamar előtűnnek a negyven esztendővel ezelőtti visszavonulásuk szélcsendje alatt felfejlesztett verziók is, amik, őszintén szólva, szembeötlő CGI-mivoltuktól és knightraideres vöröslámpapászmájuktól eltekintve nem sokban különböznek őseiktől. Az igazán nagy durranásuk azonban, ami miatt visszapofátlankodhattak megnyerni “függetlenségi háborújukat” (értsd: írmagig kiirtani az emberiséget), a teljesen emberi kinézetű, viselkedésű, ízű-szagú modellek, amelyek alvó ügynökökként beszivárogtak a magasvezetésbe, ellesték a védelem turpisságait, és lehetővé tették, hogy a világűrből aláhulló 50 megatonnás atomrakéták a legapróbb nehézség nélkül visszaszőnyegbombázzanak minden emberlakta bolygót a prekambriumba.
A minisorozat a szemvillanás alatt lezajló, kivédhetetlen invázió és fajirtás közvetlen előzményeit és következményeit taglalja. Nem annyira a történések militáns aspektusa van előtérben, hanem a túlélők megpróbáltatásai. Egy-két űrharcra persze sor kerül, ám mivel hamar kiderül, hogy a gépek technológiája könnyedén lesöpri az ellenállásét a hadszíntérről, a visszapuffogtatás helyett a menekülés, a puszta túlélés lép elő elsődleges tennivalóvá. A karakterek legtöbbje megkínzott figura már szülőbolygóik legyalulása előtt is, emberi esendőségekkel és gyarlóságokkal. Ami azt illeti, van köztük néhány kifejezetten tenyérbemászó alak – élükön a cylon beszivárgásban közvetetten bűnös egoista seggdugasszal/tudószsenivel –, de addig is nem unalmas klisék legalább. Az emberhúsba bújt kiborgok viselkedése már nehezebben érthető a szokványos ostoba, emberi kicsinyességnél: szemmel láthatóan és saját habzószájú agresszivitásuk ellenére nem csak hogy lenyűgözőnek tartják az élő, gondolkodó organizmusokat, de külön erőfeszítéseket is tesznek, hogy színpadias produkciókkal az emberek orra alá dörgöljék, milyen szánalmas egy bagázs vagyunk. Gondolom, soha nem lesz olyan robotos film, amelyben tényleg hideg, logika vezérelte gépekként fognak viselkedni – az nem mutatna olyan jól a vásznon vagy a képernyőn, mint egy replika, aki talán nem is tudja, hogy évek óta alvó ügynök a hajón, amíg parancsot nem kap a cselekvésre. Hogy mi szükség ilyen kacifántos cselekre, amikor az egész hazátlanná vált emberiség kiiktatására elég volna megpiszkáltatni egy álszerelővel a hajóik oxigénadagolóit, hát... akkor nem sorozat lenne, hanem negyedórás gyászmese. Mondjuk az egész bizarr viselkedés kimagyarázható azzal, hogy a cylonok már rég nem emberi gépek, inkább egy idegen faj, saját gondolkodásmóddal, reprodukciós és evolúciós képességgel, és természetesen saját kollektív elmebajjal, amely náluk épp a gyilkolásmánia, nem az anyagi mohóság.
A film “nyers kamerával van felvéve”: mozog, remeg, fókuszál, dokumentarista érzést keltve. A hajók, fegyverek, berendezések kinézete is a tényleges működőképesség illúzióját kelti, és – bár nem olyan korrektül, mint a Fireflyban, de azért – az űrben zajló események is csaknem hang nélkül zajlanak. A cylonok legveszélyesebb fegyvere egy számítógépvírus, amely tönkrevágja a legbiztosabbnak vélt védelmi rendszereket is, mi több, a számítógéphálózaton keresztül átterjed a többi hajóra, ahol elegánsan kikapcsolja a létfenntartó rendszereket; a Galactica csatacsillag mindössze azért maradt ki ebből az áldásból, mert régimódi kapitánya nem volt hajlandó beengedni a parancsnoki hídra modernebb szerkentyűt a kerekes széknél. Ez a realitásra való törekvés – nem csak (ál)tudományos téren, de a karaktereknél is – számomra a legdicséretesebb eleme a sorozatnak, ennek hála a robotok meg a többi sci-fi kellék dacára sem érződik infantilisebbnek egy tetszőleges jelenkori drámasorozatnál. Nem igazán találunk annyira könnyed jelenetet, ami elvenné a kipusztulás szélén csüngő emberiség sötét jövőjének élét, de annál inkább megbecsülendő a készítők hajlandósága egy felnőtteket becélzó tudományos-fantasztikus sorozat bevállalására. Az is élvezhetőnek találhatja a sorozatot, akit egyébként heveny rosszullét fog el pl. a Star Trek/Wars lézersivítástól hangos, búváregyenruháktól színes giccsparádéja láttán. Csillaghajók ide, robotok oda, a Battlestar Galactica igazi oldszkúl hangulatú film, és ez alatt nem a pulp/retro elemek túltengését kell érteni (ellenkező esetben eszembe se jutott volna venni a fáradságot írni róla), sokkal inkább a komorabb hangvétel megtámogatta kortalan mondanivalót és az érezhetően egységes, eltervezetten befejezett, nagyszabású történetet, amely messze túllép a CGI-technológia elterjedése óta népszerűbb sci-fi sorozatok “gadget/monster/planet of the week” jellegén. Nálam elérte, amire hivatott: kezdem is nézni a négy évados sorozatot.
Az Up ma elmaradt, van viszont egy előzetes egy újabb érdekes filmről. Solomon KaneRobert E. Howard klasszikus fantasy-író teremtménye, Conan és Kull megalomán barbarizmusa mellett ő képviseli a későbbi korok (16. század) hasonlóan morózus kalandorát, és jellegzetes köpenyével és kalapjával nyilvánvaló ihletője a modern Van Helsing- és más boszorkányvadász-ábrázolásoknak. A trailer meglepően sötét fantasyt ígér, hála az égnek nem úgy tűnik, hogy a Jackman-féle Van Helsing mozi nyomdokaiban akar haladni.
