Gé_A_eNn_É

Mostanában tervezem megnézni a Pixar Up-ját, és eszembe jutottak a stúdió kisfilmjei:

The Expendables
Nem tudni róla sok mindent, de egyelőre bőven elég, amit igen: Stallone ahelyett, hogy csendben kiöregedne a filmezésből, a vér- és könnybő új Rambo és Rocky mozik után megír és megrendez egy olyan produkciót, amely nem csak hogy azonnali elalélásra késztet minden akciófilmrajongót, aki rápillant a stáblistájára (Stallone, Schwarzenegger, Rourke, Lundgren, Statham stb.), de az alkotói szándék szerint új királya lesz a B-akciófilmeknek fegyverropogásból és izomkötegek recsegéséből komponált dicshimnusszal, ahogy kell.
Hivatalos videóanyag még nincs róla, csak efféle lesiszerű bevillanások, ld. hivatalos honlap:


Up in the Air
Ha minden igaz, holnap érkezik a trailer, aztán majd írok róla valami épületeset is.
Szerk.: Holnap van, előzetes is van, épületes kommentár viszont nincs: feelgood-múvikra sosem gerjedtem, de egye fene, most már listázva van, hát megnézem.


The Informant!
Soderbergh az Ocean-trilógia után ismét vígjátssza Matt Damont, aki ismét egy abszurd helyzetbe került flúgost alakít. A történet pikantériája, és a fő kifogásom, hogy miért érdekel a film, hogy állítólag igaz eseményeken alapszik, és ugyan min lehet jóízűbben röhögni, mint valódi balfékek valódi balfékségén?


The Last Airbender
Valami animációs sorozat vagy képregény alapján készül, de ez nem lényeges. Az a fontos, hogy M. Night Shyamalan rendezi, akinek zsenialitásával az utóbbi időben visszarobogott Indiába a művészi lova, miközben ő Hollywoodban maradt zérónak tetsző maradék tehetséggel olyan filmek után, mint a Hatodik érzék, a Sebezhetetlen meg a Jelek, viszont teli zsebnyi filmajánlattal, így hát lehetősége nyílt elkészíteni a fentieknél is rétegebb rétegfilmeket, köztük nem egy kifejezetten, csalódást keltően, csüggesztően gyengével (bezony, gyilkos pollenek és medencelakó hableányok, belőletek soha többet). Ennek ellenére Shyamalan már bizonyította, hogy remek kis mozikat tud összerakni, ha nagyon kell, és mert ezúttal kicsavarták a kezéből a megtáltosodott forgatókönyvírói tollát, talán esélyes, hogy úgy is lesz. Az előzetes nem sokat árul el, de annál ígéretesebb a maga orientális-tolkieni hangulatával és songokus szellentőhősével.


The Whisperer in Darkness
A H. P. Lovecraft Historical Society kiváló munkát végzett már kedvenc horroríróm Cthulhu hívása című novellájának megfilmesítésével, és most a talán még annál is hátborzongatóbb hangulatú Suttogás a sötétben van soron. Az egy dolog, hogy abszolút független a banda, és a garázsban felállított díszletekkel hoznak létre figyelemre méltóan autentikus lápvidéket meg elmegyógyintézetet, a legelképesztőbb azonban a fekete-fehér némafilmek stílusához való ragaszkodásuk, aminek hála az ember tényleg úgy érzi, mintha egy Lovecraft korabeli adaptációt nézne. Persze az egész csak háromnegyed óra és megvalósításával aligha nyűgözi le a mai mozibajárók sekélyes ízlésű tömegeit, de mert a lovecrafti megnevezhetetlen iszonyatot egyébként sem adhatná át egyetlen trükkmester vagy CGI-bűvész sem, ahogy kéne, szerintem/számomra ezek a próbálkozások a leghűbbek az alapanyaghoz.

Óhhohó, na ezzel aztán belecsapok a kis szárnypróbálgatásaim lecsójába. A versektől eddig egész tűrhetően elzárkóztam, mert mit nekem hülyére finomkodott költészet (illetve hülye, finomkodó költő címkéje), de egy-két haikut, mint kiderült, igazán nem nehéz kanyarintani a semmiből, és van valami fülbemászó ritmusuk is. (Plusz negyvennyolcszor gyorsabban haladok velük, mint a novellákkal, még ha azok ~ egypercesek is.) Ha nem érted, mi a retket akarok ezekkel kifejezni, üdv a klubban, és haikura fel.
(Nem összefüggők. Címük sincsen, az valahogy szalmakalap volna egérre.)

Volt egy pillanat;
Lekéstem, mint rendesen.
Mégis mit vártam?

(Tartalom és részlet a magyar kiadó honlapján, illetve mindez angolul.)

Minden tekintetben súlyos regény. A tizenkilencedik század alkonyán játszódik az új Szodomává válásában fordulópontra érkezett New Yorkban, ahol az emberi/bevándorlói életnél csak az erkölcs olcsóbb, és ahol terrortól véres századforduló van készülőben. Az Egyesült Államok megkapja saját, különbejáratú Hasfelmetszőjét, aki ellen csak különcök kis csoportjának van némi esélye, köztük az elmeorvos Laszlo Kreizlerrel, a történet narrátoraként szolgáló John Moore újságíróval, és az első női rendőrrel, Sara Howarddal. Hosszú, nehéz, gúnyolódás kísérte nyomozásuk nyomasztó képét vetíti elénk nem csak egy romlott sorozatgyilkos ámokfutásának – amely még sokkal iszonyatosabb, ha belegondolunk, hogy Carr valódi emberi szörnyetegekről mintázta a figurát –, de egy hasonlóképpen romlott városnak is, ahol az embertelen körülmények miatt az olvasó nem is azon csodálkozik el, hogyan szülhetett a környezete egy ilyen halálangyalt, hanem hogy mások hogyan képesek benne megőrizni emberségük mégoly halvány foszlányait is nap mint nap.

Carr története egy kicsit túl hosszú ahhoz, hogy igazán csattanósat üssön, ennek ellenére ez nem negatívum: a ráérősen mindent részletező, semmit el nem siető cselekmény valahogy realisztikussá teszi a történetet, elvégre egy szokatlan gyilkos szokatlan módszerekkel történő lefülelésének krónikájáról van szó, az egyik legelső ilyen eseményről a modern érában. (Carr egyébként is jól ír még terjengősen is; a könyv laza szálakkal kapcsolódó folytatása pedig szerencsénkre még vaskosabb.) Az első szám első személyű, napló- vagy emlékiratszerű történetetvezetés szintén azt sugallja, hogy ha nem is egy korabeli újságokból összeollózott valóságos sztori a könyv alapja, de semmiképp sem a történtek képtelensége vagy az elmesélés módja miatt nem az. Akit érdekel egy ezernyolcszázas évek végi metropolisz, az akkori elmegyógyászati vagy nyomozati módszerek, az emberi lélek sötétje, egy összetett krimi vagy akár Hasfelmetsző Jack horrorisztikusabb verziója, le se tudja majd tenni a könyvet, legfeljebb gyors pelenkacserék és idegnyugtató teázások erejéig. Vicc nélkül: ne adjátok oda a nagyinak, de ha tetszett pl. a Hetedik (és egek, ki az az eretnek, akinek nem?) és nem idegenkedtek az észrevétlenül a sorok közé csempészett fejtágítástól történelem terén, erősen sanszos, hogy nektek is meg fog érni legalább 4 (hál'isten) filmre vihetetlenül, fotelhoz bilincselően naturalista rémálomgyárat / 5.

(honlap), (imdb)

Általában zsigerből gyűlölöm a tévéreklámokat, de meg kell hagyni, van köztük egy-kettő, amit lehetetlen nem szeretni. A lenti, minálunk nemigen ismeretes darabokból álló videócsokor - amelyből az első néhánnyal egyébként keményen kannibalizálok egy "testvér"blogot itt a blogspoton - ellenére még mindig azt kívánom, bárcsak befelé nőne a reklámosok haja, illetve ezeknek a gyöngyszemeknek köszönhetően azt, hogy vagy ilyen munkákat rakjanak le az asztalra, vagy a büdös világon semmit. Légyszi no.















Van belőlük kismilliónyi, ezek csak azok, amiket hirtelen találtam. Folyt. köv. majd egyszer.

(Tartalom és részlet a magyar kiadó oldalán, illetve mindez angolul.)

A Titokzatos folyó filmverziójával Eastwoodnak sikerült felkeltenie érdeklődésemet Lehane pesszimista hangvételű krimithrillerei iránt, aztán Affleckék feldolgozása után is úgy álltam fel a fotelból, hogy kiscserkészarcú főhős ide, barbizóskorúnak látszó főhősnő oda, a hangulat és a történet ebben is bejött. (Egyéni problémám ugyan, de a krimik nagy általánosságban nem bírnak maguk elé szögezni – no nem azért, mert egyből megoldanám a rejtélyt, vagy ilyesmi, egyszerűen csak sokszor súlytalannak érzem a leggyakrabban utólagosan megoldandó bonyodalmat, főleg ha még láncdohányos, macsó mód cafatokra önmarcangolódott keményemberek is szerepelnek benne, akikkel egyrészt nehéz azonosulni, másrészt az egyik legunalmasabb klisé megtestesítői. Nyilván rengeteg ellenpélda is akad, meg olyan is, amit a fentiek ellenére kedvelek – mondjuk Block első két Scudderje –, de mint mondtam, egyéni probléma, és inkább a fantasztikusabb történetek felé billenő ízlésvilágom érte a ludas, mint a detektívsztorik „egyetemes minősége”. Egyébként mostanában, a tárgyalt könyv elolvasását követően már egészen megszerettem őket, szóval ez a megjegyzés duplán zárójeles.) Kézbe is vettem hát egy jó kis gerinc tájéki borsództatás reményével a Vihar-szigetet. A Titokzatos folyó regény a film után nem vonzott annyira – talán attól tartottam és tartok, mint a Harcosok klubja esetében is, hogy a mozinál jobb vagy rosszabb mivolta valahogy elbagatellizálja szememben a kiváló filmet (tudom, hülyeség; adjatok fél évet, meggondolom magam és beadom a derekam úgyis) –, az Egy pohárral a háború előttbe pedig, összefüggőbb sorozatnak vélvén, egyelőre nem akartam belefogni. Beszámolónk tárgya pont megfelelőnek tűnt az irodalmi ismerkedéshez, hisz új, remélhetőleg kiforrott, a többihez nem kapcsolódó mű, ráadásul film is forog belőle, és Scorsese nemigen vinne vászonra arra érdemtelen történetet.

Nos, filmnek kétségkívül remek alapanyag. Szikár stílusa, minimalista mozgástere ellenére is erőteljes hangulatot sugároz magából. Van itt gaz fojtogatta, patkány őslakosságú sziget, rajta erődszerű elmegyógyintézettel, de legalábbis amit meghagyott belőle az évszázad vihara, továbbá pár kereküknek véglegesen híján lévő őrültek, marcona fegyveres őrök, magasfeszültségű huzal a kőkerítéseken, rejtélyes világítótorony, diktatórikus orvosi rémuralom, és olyan durva bevillanások a második világháborúból, amik még a Ryan közlegény megmentésében sem fértek volna el, lefogadom. A sztori is kissé forgatókönyvszerűen zajlik: megérkezés, körbeséta, ismerkedés a személyzettel, majd a rabokkal betegekkel, aztán szélesebb fókuszú szimatolás földrajzilag és nyomozói szempontból is, a végén pedig kissé eltúlzott klimaxsorozat a ravasz történetmondók huszárvágásáig. Ennél bőbeszédűbb nem szeretnék lenni.

Továbbra is fenntartom, hogy a hangulat első osztályú. Borongós, lelombozó, s még akkor is pesszimista hangvételű, amikor vicces vagy egyszerűen szép dolgok történnek benne. Lehane pár mondatos leírásai csak a lényeget közlik, párbeszédei viszont életszagúan el-eltérnek a tárgytól, karakterenként különböző stílusúak. Ezt díjazom, főleg egy olyan könyvnél, amely a mi valóságunkban játszódik: nem a világteremtéssel bajlódik, mert a díszletek ismerősek, hanem érdekesebbé teszi számunkra ezt a világot, mi több, a történet szürke valóságához mérten zavarba ejtően konspiratív elméleteket, már-már szürreális elemeket csempész bele, mert, ismét csak, a díszletek egyébként ismerősek. A főszereplő visszaemlékezései jól megfestenek egy zaklatott személyiséget, sőt a regényvégi csavar, amely végett újra kell(ene) alkotnunk magunkban a karakteréről alkotott képet, engem valóságos megkönnyebbülésként ért, mivel a helyzet – addigra ugyan nem túl váratlan, de – hirtelen súlyosbodása egyszersmind le is veszi a férfi válláról a terhet. Nem akarok világosabban fogalmazni, már így is sokat árultam el; legyen elég annyi, hogy a főhős személyes keresztjének a súlya semmivel sem marad el a Titokzatos folyó szereplőiétől, és ugyan ki nem szereti nézni, hogyan őrlődnek a karakterek az író áldásos, íráskészsége kifente szadizmusától?