Gé_A_eNn_É

Red Letter Media: Star Wars III

2010-12-31T14:50:00.000+01:00

Jéé, ez a blog még létezik? – kérdezte kelletlen hősünk, és egy izzadságcsepp gördült le a halántékán...

Sebaj: ha ezentúl szokássá nemesedik is, hogy szökőévente csak egyszer nézek be ide, a Mr. Plinkett-kaliberű, közveszélyesen zsenigyanús alakok minőségi őrületeinek belinkelését akkor sem fogom elmulasztani. 110 perces (*fütyfürütty*) szájhabzás a Revenge of the Sith című izére, a legjobb hagyományok szerint. Most, hogy letudta Lucast (már ha), mi lesz a következő ekkora dobása? És mikor már?!

1. harmad:

Jonah Hex

2010-10-18T09:38:00.001+02:00

(honlap), (imdb)

Ismertetőmért irány az rpg.hu.

A lenti kép sugallta agónia zsíros kutyafüle ahhoz képest, amit a film megtekintése ~~után~~ közben éreztem.

The Making Of The Walking Dead

2010-10-12T16:16:00.000+02:00

(honlap), (imdb)
Kulisszák mögüli kedvcsináló a feldolgozáshoz, amit nem merhetnek elrontani! (Ennél már csak A Jég és Tűz Dala sorozat lesz olyanabb.)

The Other Guys

2010-09-27T08:19:00.000+02:00

(honlap), (imdb)

Pötyögésem a moziról az rpg.hu hasábjain.

Gothic 4 próbakör

2010-09-24T11:58:00.003+02:00

Kedvenc crpg-sorozatom (már ami az első két részét illeti) új fejlesztők által új közönségnek készülő új része pár héttel megjelenése előtt megkapta a demóját. Ez alapján valami lélegzetelállítóan igénytelen munka, ráadásul még a grafika is csúnyácska, pedig eddig legfeljebb az tűnt ígéretesebbnek a nem-hivatalos-de-hű Gothic-utód, a Risen tetszőleges aspektusánál. Nem is tudom, amelyik játék úgy kezdődik, hogy a fiatal Stephen Kingről mintázott főhős premier plánban le akarja csókolni az interaktív szórakoztatóipar történelmének legrusnyább nőalakját, ott bajok vannak. A párbeszédeknél a figurák minden létező arcizma rángatózik, csak az nem, amelyiknek kéne, a fizika csodáit sajátosan lemodellező engine pedig rögtön bevezeti az ugrásnál befigyelő Hold-gravitációt, meg a háztetőszörfözést mint új közlekedési módot. Nem klappol ez, még simán programként sem, nemhogy játékként, neadj'Innos művészi teljesítményként, vagy egy régi aranykorát a fellegekben sütkérezve töltött széria folytatásaként. Persze nyilván túlzón kritikus szemmel néztem, mert a Gothic (meg a Gothic II, meg a Night of the Raven) név még mindig rá van hímezve a szívem csücskére, de ez most tényleg elevenemen ütött. Azért még rápillantok, ha kijött a teljes verziója, hátha csoda történt vele, vagy legalább a történet egésze a helyén lesz, és technikai malőröktől függetlenül egyszer-félszer végig lehet majd játszani. Miközben természetesen kolosszális erőkkel várom a Risen 2-t.

BioShock Infinite prezentáció

2010-09-23T11:27:00.002+02:00

A tematikus sorozat többé-kevésbé független új epizódja ismét példátlanul kidolgozott dizájnnal hódít, de ezúttal inkább az lenyűgöző, hogy a készítőknek volt ideje összehozni egy efféle profi, hosszú és pofás kisfilmet bemutatóképpen. Nem mintha időhiányban szenvednének: csak 2012-ben kerül a polcokra a játék. Reméljük, megéri a várakozást – az alábbi anyag alapján nagyon is –, máskülönben a videóban látható lincshangulat kutyafüle lesz a rajongókéhoz képest.
Itt pedig "10 tudnivaló dolog az Infinite-ről".

Video Games | BioShock Infinite | Ten-Minute Demo Gameplay HD

XBox 360 | Playstation 3 | Nintendo Wii

Resident Evil: Afterlife

2010-09-21T10:28:00.000+02:00

(honlap), (imdb)

Véleményezésem az rpg.hu-n olvasható. Röviden: pfuj.

Trónok harca & HBO

2010-09-13T08:41:00.002+02:00

Új (mozgó!)anyagok láttak napvilágot az általam toronymagasan legjobban várt filmes/sorozatos projektből, illetve egy új honlapot is kapott a GoT. Ilyenkor mindig belegondolok, milyen frenetikusan fantasztikus is volna (illetve lesz!) egy low/dark fantasy környezetű és hangulatú, színvonalával a The Sopranos és The Wire utódjaként is megálló, korunk egyik legzseniálisabb spekulatív írójának elképesztő áltörténelmi eposzát a képernyőn is elmesélő újabb Home Box Office-jóság.

In Production

Upcoming Programs Fall/Winter 2010

Salt

2010-09-09T08:31:00.001+02:00

Filmvéleményezésem az rpg.hu-n.

DNF??!

2010-09-03T22:31:00.004+02:00

Dáblüjú Tí Eff?! Tényleg kezdhetjük gyászolni Duke atyánk időtlen vaporware-ségét? Valóban volna fény az 1997 óta csak kígyózó és sötétlő alagút végén? És... jó ez nekünk?

Hm, ha nem lesz jó, a rajongók mindegyike dúkbicepsznyi darabokat fog kicincálni a készítőkből. Nem mintha nem ugrana rá majd a játékra a világon mindenki, aki rendelkezik bármilyen, a kenyérpirítónál komolyabb számítástechnikai platformmal: ilyen legendával (most irreleváns, jó-e vagy sem a híre) az ember életében csak egyszer találkozik (bár a Half-Life sorozat is bosszantóan igyekszik erre az ösvényre lépni, irgumburgum!), tehát én például örülni fogok neki akkor is, ha legfeljebb poháralátétre lesz érdemes a lemeze.

Video Games | Duke Nukem Forever | PAX 10: Demo Gameplay (Stream)

XBox 360 | Playstation 3 | Nintendo Wii

Video Games | Duke Nukem Forever | PAX 10: Demo Gameplay Part Deux (Stream)

XBox 360 | Playstation 3 | Nintendo Wii

Red Letter Media: Star Trek '09

2010-09-03T08:23:00.003+02:00

Mindenki kedvenc lúdbőröztető filmdekonstruktora és hamisítatlan szociopatája egy újabb egyórás ömlengés erejére megszakította szokásos napirendjét, ami tudomásunk szerint főleg pizzasütik zabálásából és pincébe zárt hölgyek terrorizálásából áll, és a Star Wars után/közben egy másik híres-hírhedt sci-fit tűzött villás nyelve hegyére. Szóval... új Star Trek:

Egy raklap előzetes

2010-09-02T10:52:00.001+02:00

The Expendables

2010-08-29T16:45:00.004+02:00

(honlap), (imdb)

Valljuk be őszintén: nem vártunk filmtörténeti messiást egy mozi képében, amelynek legnagyobb erényét a közvélemény már az első teaser óta korunk leg~~öregebb~~nagyobb akciósztárjainak rég várt összeboronálásában látta meg – egy minden valamirevaló mozirajongó arcára gonosz vigyort varázsoló osztálytalálkozóban a régi iskolából, egy jó kis vérengzéssel megkoronázva. A végeredményt elnézve azonban el kell ismerni Stallone alkotói zsenialitását, amennyiben az verőfénnyel sejlik át még a szereplőgárda és a vegytiszta forgatókönyv jelentette, izomkötegek, lőpor, tesztoszteron és vitriol mesterien drágakővé gyúrt, de nyers és durva frankensteini csinálmányán is. Sly filmje nem pusztán a saját személyes legendájának trambulinja, nem buta B-mozi, nem egyszerű kifogás a Hollywood legmuszkulárisabb színészeinek halmazában pénzhegyeket vizionáló producerek számára egy igénytelen filmes próbálkozáshoz... A The Expendables az év egyik, ha nem Az eddigi legjobb akciófilmje.

Stallone & Bros. egy profi (módon laza) zsoldoskompánia tagjai, akik a sunyi g-man, Bruce Willis munkaajánlatát csaklizzák el a túl elfoglalt Schwarzenegger & Co. elől. Meg kell mondjam, bármilyen olcsó mulattatással kecsegtetett is egy jelenet, amelyben Sly és Arnie joviális rosszmájúsággal köszörüli a másikon a nyelvét, aztán nagyon csúnyát néz Willis megjegyzésére kettejük plátói viszonyáról... kutyafülit, már csupán a tény is, hogy Sly és Arnie megférnek egy helyen a tér-idő kontinuum cafatokra szakadása vagy a kameralencsék olvadt salakká fröccsenése nélkül (a '80-as-'90-es évek producerei lázasan igyekeztek homályban tartani bennünket egy ilyen találka kimenetelével kapcsolatban, puszi a hasukra medvecsapdával), valami elképesztő élmény a mozirajongó számára. És nincs elcseszve, nincs túljátszva, bár minden mondatban van valami metafilmes utalás (ezek állnak a produkció egyéb részeire nézve is) – nem számít, elvégre valamilyen szinten az egész film lényege az, hogy főhajtásként szolgáljon a komplett akciófilmes zsáner toposzkönyvtárának kimerítő részlege előtt.

Nem csak Schwarzie-val működik a megcélzott macsócimbis hangulat, Sly csapatának tagjai se papírmasé figurák, sőt sikerült néhány vonással érdekessé tenni azokat is, akiket nem ismerek / csapnivaló színészek / eltörpülnek Stallone és Statham főszereplő duója mellett. Nem kell karakteralapozási brillírozást várni, gondoljunk inkább a Predator nyitójelenetére a helikopterben – olyan, közönségességében egyszerű és nagyszerű módszere ez a figurák bemutatásának, ami könnyebben sülhet el visszafelé, mint egy részegen összeszerelt automata sörétes puska, de ha sikerül eltalálni a karakterek bizarr különcségei és kedvelhető vonásai közti törékeny egyensúlyt, nos, az megérdemel annyi pofázást egy ismertetőben, mint amit itt most lerendeztem. Őszintén szólva majd' kiestem az eltátott számon, mert végképp nem vártam, hogy Stallone-ék nagyobb gondot fognak fordítani a személyiségek kidolgozására a forgatást megelőző év napi 25 órás konditermezésénél; ezzel szemben nem csak a csihipuhi-jelenetek élvezetesek, hanem a párbeszédek is. Isten áldja az akciófilmezés régi iskoláját.

A történet több rétegben zajlik, mint amit az alapötlet megérdemel, a nézőknek viszont tényleg kijárt már egy értőn összefoldozott sztori, amely nem halványul háttérzajjá egy ilyen nyilvánvalóan az akcióra kihegyezett filmben sem. A Fogyóeszközök/Feláldozhatók/Ágyútöltelékek egy dél-amerikai szigetecskén tervezik megdönteni a helyi zsarnok rémrezsimjét, melyet egy Eric Roberts-képű pénzes sakál finanszíroz. Csak hát homok kerül a gépezetbe, egy Dolph Lundgren formájú emberhegy a rossz oldalra, vércseppek az elhullott töltényhüvelyekre, ilyesmi, és fikarcnyival sem kell több lökés egyik rivális félnek sem, hogy szembeforduljon kábé mindenki mással, saját külön bejáratú, a bikacsöktől a páncéltörő töltényig bármit felhajtani képes fegyvernepperén kívül. A végeredmény egy jófajta miniapokalipszis, krízispontjával a generális villájában – mondanom sem kell, a vityillóból nem sok marad a végére, majdnem kevesebb, mint ahány ép bordája, felhorzsolatlan bőrfelülete és el nem tüzelt lövedéke marad a főbb szereplőknek. Látványos és élvezetes film ez, bombasztikus akciójeleneteinek tükrében pedig még elimerésre méltóbb, hogy az alkotók nem felejtettek el "csöndesebb elemeket" is belepasszírozni a megfelelő helyekre: Mickey Rourke leharcolt, vérző szívű veteránjának mélabúja vagy Statham karakterének szerelmi szála remek kontrasztot képeznek a kirobbanó akciókkal, ahogy a szereplők kellemesen komolytalan interakciói is, vagy épp Sly, amint szándékosan rájátszik saját vén csontjainak megcsökkent rugalmasságára, hogy úgy mondjam.

Minden várakozásomat fölülmúlva nem az író-rendező Nagy Öreg a film sztárja, hanem az Akció, így, nagy betűvel, és még csak nem is azért, mert esetleg kiszorítaná a produkció minden más, csaknem ugyanolyan lényeges aspektusát. A The Expendables lehengerlő élmény bárki számára, aki nem az extrém pacifista fundamentalizmus jegyében vegetálja magát végig a mozitermek vérszegényebb kínálatán; és ami a legjobb: az is megtalálhatja benne a maga szórakozását, aki – mondjuk fiatalka kora miatt – nem érez különösebb nosztalgiát Sly vagy Arnie neve láttán, illetve (már?) nem tudja izgalomba hozni egy simanyelvű, régimódi lövölde a nagyvásznon. Én kifejezetten egy régimódi, simanyelvű lövöldét vártam, tisztelgést a nyolcvanas évek "tisztasága" előtt, a nosztalgia jegyében direkt gagyira vett sztorival és effektekkel – és mi a sorozattűztől lepörkölt szemöldökű fene, az egyik legfaszagányosabb akciófilmet kaptam, amit valaha láttam. Tény, hogy ugyancsak régimódi és simanyelvű, de ez nem egyenlő az "elavulttal" vagy az "együgyűvel". Maradjunk annyiban, hogy remek mozi minden magába foglalt elemében. Reméljük, hogy szapora utóéletű lesz, és minimum egy folytatást megér még, hiszen bőven maradtak akcióhősök a klasszikusok veszélyeztetett individuumait feltüntető listáján, akikre ráférne egy ilyen színvonalú, hálás búcsú a filmezés világától. És legközelebb kéretik szervesebben bevonni a történetbe Schwarzie-t is: kit nyom, hogy a szépapám is lehetne, ha egyszer még mindig olyan csávósan áll a szájában a szivar és a szeme sarkában a huncutul húzódó ~~ránc~~ izom?! 4+ kötelező magyar jelenlét / 5. Koponyatetőstül emelem a kalapom Stallone előtt, ez szenzációs munka volt. A halál gondolta volna ez előtt, hogy létezik forgatókönyv, ami képes érvényesíteni Jet Li karakterét olyan (színész-, jóllehet elsősorban emberi )óriások mellett, mint Sly vagy Statham... vagy, ha már itt tartunk, hogy Stathamet egy Expendables-jellegű akcióorgia után leszek kénytelen jó színésznek ítélni?

Mékin' ov (enyhe spoilerveszély):

Ha kezd életveszélyessé válni, hogy állandóan felvet a pénzed...

2010-08-26T07:11:00.002+02:00

... akkor itt a megoldás a helyzet mérsékelésére.
Hogyan lehet még exkluzívabbá tenni egy játékkönyvet, amelynek a "sima" kiadása is átlagosan D10/2 kört ver közel minden másra a piacon (kivéve a kajla játékfigurás borítót..)? Fantasy Flighték már a Dark Heresy Collector's Edition óta tudják a választ, és ezúttal a Rogue Trader CE kisebb szállítási fiaskóit is kiküszöbölték azzal, hogy a Deathwatch Collector's Edition kódexét autentikus fémborítással látták el. A postán keresztüli szállítás így kissé körülményessé válik, tekintve a doboz/könyv már-már ingatlani jellegét, de persze főleg a 200 dolláros ár és a 2000 darabos limitált széria az, ami miatt említésre érdemes a dolog. Aztán gyorsan felejtsük is el, ennyit valószínűleg nem ér meg az, hogy összeroskadjon alatta a polcos szekrényünk, csak azért, hogy egy, a nevünkkel ellátott spéci változatát kapjuk ugyanannak a könyvnek, amit lényegesen olcsóbban is beszerezhetünk.

A fenébe is, azért marha jó ránézni, nem?

The Sorcerer's Apprentice

2010-08-25T20:55:00.000+02:00

(honlap), (imdb)

Valami ilyesmi sülhet ki abból, ha néhány részecskefizikusnak megerjed az áfonyaszörpje, rábuknak az okkult urbánus szerepjáték-könyveikre, és brainstormingolni kezdenek a világ mibenlétéről meg a saját szerepükről benne, be-beúsztatva a magányosság mélabúját az örvénylő gondolatkatlanba. A lassan formát öltő, a Harry Potter sikere (és teszem azt a Percy Jackson mozi silánysága kiváltotta heveny bizonyítási/jobbátételi vágy) okán okkult urbánus ifjúsági történetté összeálló ötletelegybe Nicolas Cage-nek már nem nehéz utat találnia, lévén a fickó az utóbbi időben minden létező szerep után foggal-körömmel kap, aminek szerződését meglengetik a kétméteres körzetében. Voilà, kész is a Varázslótanonc, és oh là là, még csak nem is lehet olyan zagyva, félresikerült próbálkozásként lelegyinteni, mint amilyennek esetleg a fenti sorokból tűnhet. Ha vetünk egy pillantást a történet eredetére, máris érthető, ilyen masszív gyökérzettel miért is áll meg olyan meglepően jól a saját lábán: a sztori a Fantasia Disney-film egyik részletén alapszik, aminek egy 1890-es szimfonikus mű az alapja, ami Goethe 1797-es balladáját dolgozza fel (további címhordozók). Értelemszerűen egyik előd sem egy tinifiú csetléseiről szól a romantika és az apokalipszis árnyai közti, állítólagosan létező középúton, de Bruckheimerék legalább kérkedhetnek vele, micsoda jeles tradíciót visznek tovább a filmjükkel; a felnőtt mozibajáróknak pedig jó kifogás, miért kéne kíváncsinak lenniük egy n+x-edik "mágikus kalandfilmre"... ráadásul a National Treasure gárdájának értőhetetlenül kompetensnek bizonyult kezeiből.

Nem mintha a történet eredeti volna, fordulatos vagy más szempontból hatalmas vasziszdasz, de a tartalom ismeretében erre amúgy is max annyi esély volt, mint egy olyan varázslós filmre, amiben nem szerepel legalább említés vagy utalás (vö. Gandalf, Dumbledore,... Yoda stb.) szintjén Merlin. A velő a következő: régesrég, a ködös Albion virágkorában, amikor még nem halt ki a Horvath név, hogy aztán a magyaroknak kelljen újrahonosítaniuk... volt három nagyhatalmú tanonc, akik egymással és Merlin Morgana nevű nemezisével csatároztak. Végül csak Cage-nek sikerült megúsznia, a többieket bezárva egy (ugyancsak időparadoxon-gyanús) matrjoska-baba legbelsőbb üregébe. Cage ezután évszázadokig vadászta azokat, akiknek tárcájában megtalálta a Gonosz Mágusok Ligájának tagságiját, s jól bebörtönözte őket a baba újabb és újabb rétegeibe. Továbbá egy megjövendölt gyermeket is keresett, aki Merlin utódja és Morgana végzete lehet. Hogy-hogy nem, címszereplőnk tízéves másának rá is harap az ujjára Merlin sárkánygyűrűje, csakhogy egy ~~kisebb technikai/mágikus malőr~~ kétballábas lépés miatt Cage Balthazarja és Alfred Molina Maxim Horvathja fejest zuhan egy köcsög varázsköcsögbe, amely kerek tíz évre egy zsebdimenzióba nyeli őket. 2010-ben aztán kiköhögi a gerlepárt (én komolyan nem tudom, miért nem végeznek egymással, pedig a film során több lehetőségük is adódik rá), és kezdődhet a hajsza a gyűrű birtokosa, a Morganát és Balthazar szerelmét egyaránt "tartalmazó" matrjoska-baba, és természetesen a világ sorsának gyeplője után.

A film mágiarendszere egészen újszerű, noha minden varázs- és tudományos technoblabla ellenére mélyebb logika nélkül szolgál pusztán a forgatókönyv és az akciójelenetek igényeit kielégítő írói eszközként – ahogy az várható volt. Mindenesetre legalább látványos és kreatív a megvalósítása, kivéve amikor a CGI cgi-sága lázasan igyekszik kiszúrni a szemünket. Balthazar elmondása szerint minden tárgy és lény minden molekulája állandó rezgésben van, a varázslók ezt a frekvenciát manipulálva képesek természetfeletti hatásokat létrehozni – ők ugyanis agyuk több, mint 10%-át munkába tudják állítani egyidejűleg. (Hogy a felmosórongy- és seprűtáncoltatós padlósuvickolás vagy egy fémszobor élővé tétele mégis miféle részecskerezgésszám-változtatással érhető el, az most mellékes.) Az effektusok némelyikével ellentétben a humor nem offenzíven idióta, sőt többször is hangosan felnevettem, és ami még sokkolóbb, a romantikus szál sincs péppé áztatva rózsaszínes nyálözönben – igaz, kevesebbel boldogabbá tettek volna.

A főszereplő srácot már utáltam, mielőtt láttam volna, köszönhetően a How to Train Your Dragonban hallható szinkronjának (ti. végignyekeregte a filmet, azóta is égnek áll még két-három szőrszál a tarkómon), de itt elviselhetőbb, noha ez inkább az írók érdeme, mint a színészé. A szerelmét alakító színésznő meg úgy néz ki, mint a Twilight-lyányka csini kivitelben – valami, aminek létét eddig merő lehetetlenségnek tartottam. Cage elánnal játszik, mintha nem is kényszerszerepet kapott volna, Molina általában remek (itt is csak a stricirucija lóg ki a képből – olyannyira, hogy csak a film vége felé kaptam a fejemhez, hogy hé, Balthazar őt nem is a középkorban börtönözte be, csak később, így volt lehetősége modernebb ruhatárat beújítani... de nem számít, ez akkor is kilóg), Monica Bellucci pedig, kevesek meglepetésére, gyönyörű.

Ők is hozzájárultak ahhoz, hogy a film észrevehetően komolyabb, nem feltétlenül gyerekes légkört áraszt, jóllehet történetmesélési paradigmaváltásért inkább nézzünk át a művészfilmes részlegbe. A The Sorcerer's Apprentice nagyon igyekszik túlnőni saját koncepciójának predesztinált bugyutaságán, kölyökfilmes jellegén, és ez – végtelenül furamód – többé-kevésbé össze is jön neki. Még így is szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy ha intelligens mozira vágyunk, akkor rosszabb ötlet is jobb annál, mint hogy egy varázslós kalandfilmre üljünk be, ugyanakkor pl. A nemzet aranyánál – véleményem szerint – nagyságrendekkel szórakoztatóbb ez a film – pontosabban anélkül szórakoztat, hogy közben a homlokunk folyamatos behorpadását kísérő zaj elvonná a figyelmünket. Van benne happy end, tiniszerelem, a (béna) Kiválasztott sablonja, popkulturális utalások tömkelege stb., viszont van benne nem totálisan mellécélzó humor is, meg érdekes varázslatok, meg egy lezárt sztori, csupa olyasmi, amiért csak hálás lehet az egyszeri mozinéző. Mert ha egynél többször nem is érdemes megtekinteni, egy másfél órácskát talán megér mindenkinek egy fáradt délutánon. 3 magyar tükörátok / 5. A Harry Potter-filmek csüggesztő lapossága után felüdülés volt; bár, ha már saját természetfeletti valójára rádöbbenő átlagfiatal, akkor a The Unwritten mindent sodor. Vagy a The Books of Magic. Vagy a Carnivàle. ...

[Potyabónusz: Varázstanonc a Fantasiából:]

Első Ultramarines trailer + Space Marine előzetes

2010-08-23T22:12:00.002+02:00

(honlap), (imdb)

Hálásan megköszönném, ha valaki el tudná magyarázni (a visszafogottabb büdzsével való takarózás mellőzésével), miért néz ki (egyelőre) ez az egészestés CGI-mozi ramatyabbul még a Dawn of War videojátékoknál is, és miért tűnik valahogy kevésbé warhammeresnek azoknál. Valami rendesen kilóg a dizájnból, és az igényesség is csak olyan hetvenharmadszorra jutott eszembe az előzetes kapcsán... no de sebaj. Majd kiderül.

Úgy-ahogy kontrasztként itt a Space Marine játék új kedvcsinálója, majdnem csupa ingame mozgóanyaggal, mégis hangulatosabban és szebben. Na most, én ezt sem nevezném... ideálisnak, ahhoz túlontúl egy Devil May Cry-os és God of Waros hack'n'slash benyomását kelti (egyelőre), mindenesetre majd meglátjuk ezt is.

Godzilla, Mothra and King Ghidorah: Giant Monsters All-Out Attack

2010-08-21T09:39:00.001+02:00

(honlap), (imdb)

Ha elkészültük idején néztem volna meg sorban az új évezred Godzilla-mozijait, talán egy csöpp elégtételt is érzek jelen film bizonyos, előzőleg problémásnak ítélt aspektusait látva. Nagy Gé végre tett egy hozzá méltóan nagy lépést a rémisztővé válás felé a filléres bolt gumicuccaiból összevarrt házi szörnykosztüm-mivolta irányából. Igaz, most meg úgy néz ki, mintha vak volna, vagy mintha szementejelte volna egy karámnyi tehén, de a tökfehér szörnyszem, a visszafogottabb báb-jelleg és a (valamivel) kifinomultabb animatronika (mindez leginkább csak Godzillánál hangsúlyos, a többi kreatúra kárára) végül is megtették a pozitív hatásukat a látvány terén. Másfelől soros ellenfelei, a hatalmas plüss-molylepke, a bébitriceratops és a háromfejű ~~Kinder-~~szerencsesüti-meglepetés ismét csak viszik a pálmát gagyiság dolgában – ambár messze nem jutnak vele, hiszen Godzilla fél kézzel húspogácsát üt-rúg mindnyájukból, ahogy azt kell.

Egy film epikusságát nem azzal kéne bizonygatni, hogy még a cím rövidítésének (GMKGGMAOA) lejegyzéséhez is keresztbe kell fordítani magunk előtt a jegyzetfüzetet, hogy elférjen egy lapon. Godzillának mindenesetre három faj-, illetve mérettársa dühével is szembe kell néznie, epikusságban tehát nincsen hiány. Aranyos – majdnem annyira, mint Baragon babaarca –, ahogy az emberek, főleg a tudósok és a hadsereg, alig győznek a pusztulásukba rohanni ebben a sorozatban, de legalább kapunk némi történetet is az árkádpüfölde mélységével rendelkező alapötlet köré. Úgy vettem észre, hogy a Godzilla-filmekben annyiszor előfordul a bajba került, nyughatatlan sajtós/médiás nő karaktere, hogy most szinte már vártam, mikor bukkannak föl megmentő csapatként a Tini Nindzsa Teknőcök, összekeverve a női főhőst az ő April O'Nealjükkel... de nem. Viszont Baragon, Mothra és Ghidorah – akik ősidők óta ezeken a neveken futnak, utóbbi "Kinggé csillagharcosodását" pedig az egyik emberi szereplő közli, lenyűgöző metafilmes lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot – ezúttal a természet védelmező erői, kvázi jófiúk. Gondolom, a készítők még egy okot akartak adni a Greenpeace-nek, miért ellenezzék a nukleáris energia kiaknázását: Godzilla nem csak a légkör oxigéntartalmának ötven százalékát használja el egy-egy atomrobbanást idéző leheletével, nem csak komplett ökoszisztémákat pusztít el egyetlen faroksöprésével, de maga az anyaföld is abominációnak tartja őt. Kár, hogy a természet nem képes minitengeralattjárókat produkálni óriásszörnyek helyett, amelyek beúszhatnának Godzilla száján és fölrobbanthatnák belülről – így ez a jaj-de-hálás feladat az emberekre hárul. Mivel ez a film az 1954-es eredeti közvetlen és egyetlen folytatásának tekinthető, aligha csoda, hogy újra mi, parányok okozzuk a gyíktitán vesztét a főellenfelek triásza helyett, bár nagyon ne örömködjön senki: amit a múltkor írtam Godzilla regenerációs képességeiről, ezúttal hatványozottan érvényes. Az ezzel összefüggő utolsó snitt tartalmáért (is) innen csókoltatom a felelős CGI-részleget; a robbanásokat és fényeffekteket megalkotó csapat viszont tényleg pazar munkát végzett. A bábok meg bábok maradtak. Ez van.

A sztori élvezhetőségét számomra erőteljesen csonkolta a sután előadott misztikus hablaty a Védelmező Szörnyek eredetéről és céljairól – miért kéne tragikusnak látnunk Godzilla megszületését az emberek felelőtlensége miatt, ha ott van mellette még három monstrum, amelyek csak úgy kiléptek egy regéből? A hadsereg bénázásait meg az emberi szereplők érzelmi szenvelgését is meg lehet unni, pedig ez még csak a második Godzilla-film, amit most rövid időn belül megnéztem. A film elején látható földrengéses jelenetben megvillogtatott statisztai/színészi zsenialitásért viszont már érdemes belekukkantani a GMKGGMAOA-ba, mint ahogy egy esetleges kellemetlen távolkeleti utazás fáradalmaiért való elégtétel kedvéért is, hisz Tokió ezúttal is ütött órájú homokvár-komplexummá osztályozódik vissza a négy óvatlan léptű bestia lábai alatt. A Godzilla 2000 valamivel jobban tetszett – valóban rejtélyes főellenfelével kevésbé volt blőd –, de ez is elmegy, ha fáradt szórakoztatásra vágyunk. Kábé 2 világ legkőarcúbb osztagparancsnoka, akinek karizmája mégsem elégséges az életben maradásához / 5.

James Rolfe kapcsolódó videója:

Godzilla 2000

2010-08-18T20:45:00.001+02:00

(wikipedia), (imdb)

A japán filmproducereket időről időre elkapja a késztetés, hogy a vásznon egy gumiruhás mozgó felhőkarcolóval tapostassák sajtolt fémhulladékká a nemzeti hadsereg tankdivíziójának valamennyi egységét ától cettig, és a páncélosok súlyával megegyező lőszermennyiséget pattogtassanak le a címszereplő óriás... gyík? gorilla? sárkány? bálna? (az egy dolog, hogy a neve megtévesztő, de ennek az izének a kinézete is sokkal inkább gumijátékfigurát idéz, mint a világon bármi mást) irhájáról. Elképesztően hosszú ideje gördülnek be a vetítőtermekbe a Toho logójával ellátott filmtekercsek, melyeken a távolkelet nukleáris leheletű mumusának garázdálkodását élvezheti a közönség azon része, akiket nem zavar, hogy a 'Zilla-mozik mindegyike kilencven százalékban tökugyanaz, a technológia alig fejlődik bennük (másrészt ennek is megvan a maga bája), a cselekmény könnyen megjósolható íve miatt a történeten lehetetlen izgulni... de legalább jobban csinálják Emmerichnél, azt meg kell hagyni.

A Godzilla 2000 mintegy válaszul született az amerikai verzióra, amely ezek szerint a japánoknak sem volt a szíve csücske. Az effektek talán szemkápráztatóak voltak, és végre Godzilla is elveszítette gigantikus bébiszemeit, de Emmerich filmje nem tudta megragadni az előző mozik lényegét. Meglehet, épp azért, mert a szükségesnél nagyobb fokú realizmusra törekedett, igyekezvén elhagyni a godzillaság elementáris, sajátos(an impozáns) gagyiságát, csakhogy ezzel gyakorlatilag a koncepció lelkét sikerült leszívnia a régi gumiruha formába rázását célzó zsírtalanítás során. Godzilla végre szörnyeteg hüllőnek nézett ki, nem ócska dizájnú jelmeznek; ugyanakkor az áldásosnál hitelesebbre szánt történet egyszersmind ráirányította a reflektorfényt az egész alapötlet komolytalanságára is (arról nem is beszélve, hogy az USA Godzillája úgyszólván többet merített a Jurassic Parkból, mint a japán eredetikből). Hiába, a Godzilla-mozik mindig is nagybetűs B-filmek voltak, noha az 1954-es, első Gojira hangvételének még komoly meghatározója volt a japánok nemzeti traumája Hirosima és Nagaszaki után. Az ezt követő filmek viszont egyre játékosabbak és komolytalanabbak lettek, szinte rájátszottak a jelmez nyilvánvaló ergyaságára, és mára a beszélő Godzillától az atléta Godzilláig megannyi hátborzongató, bűnös szórakozást képesek nyújtani a (godzillányi magas toleranciaküszöbű) rajongóknak.

Ha jól számolom, a Godzilla 2000 már a huszonharmadik japán film, amiben felhangzik a jól ismert üvöltés. A középpontban egy amatőr kutatócsoport áll (az ész a tízéves körüli kislány, a sofőr az apuka), amelynek feltett szándéka kifigyelni Godzilla mozgását és figyelmeztetni a veszélyre a rövidesen a talpa alá kerülő településeket. Az emberi karakterek elsősorban azért vannak jelen, hogy nagy tételben haljanak szörnyet a két dagadt lábon járó eleven nukleáris vihar dühétől, főszereplőink ezen kívül csak klisés sztorit meg néhány erőltetetten humoros jelenetet szállítanak, semmi említésre méltó – szerencsére, mert nyilván nem ők a film sztárjai. Godzilla számomra még mindig nevetségesen fest, de már túlléptem azon a ponton, hogy pusztán a kinézete zavarjon. Sokkal inkább arról van szó, hogy a készítők semmiféle erőfeszítést nem tettek a lény félelmetesnek, óriásinak, élőnek való beállítása érdekében: Godzilla hátán merev gumiként remegnek a taréjok, amikor lép, az ujjai nem mozognak és úgy állnak, mint egy fröccsöntött játékfigurának, a szája gépiesen nyílik-csukódik, a szeme plüssfigurát idéz, és így tovább. Én ezt bizonyos fokig igénytelenségnek látom, mert nem vagyok rajongó, kevésbé vagyok képes értékelni a klasszikus forma megtartását. Ellenben ha az ember egy Godzilla-filmre kíváncsi, szinte elvárja a béna effekteket és idejétmúlt technikai megoldásokat, a lapos történetről nem is szólva: ez egy olyan mozi, amelyben hatalmas mutánsok esnek egymásnak és Tokiónak, félszáz éves hagyományok szerint, talán már félszáz éve is bugyutának és bűnös szórakozásnak tartott ötlet alapján. Vannak koncepciók, amiken csak a rossz irányba lehetne "javítani", nem igaz?

Mialatt az emberi karakterek közé belép a minden lében kanál újságírónő meg a velejéig romlott céges, Godzilla ellenfele is napvilágra kerül az óceán mélyéről. Egy jókora UFO az, amely először is átlapozza az internetet a teljes Marvel-univerzum regenerációs képességeivel vetekedő gigászt kutatva, majd el akarja csaklizni bálnagorillánk DNS-ét, hogy a világra vajúdhasson egy pillanatok alatt ivaréretté izmosodó második szuperszauruszt. Mielőtt feltehetnénk a kérdést, hogy mire föl, a baj már meg is történik, és a két gyíktitán klasszikus felállásban néz farkasszemet egymással a város kellős közepén. Innentől már nem sok van hátra a filmből, de mindig is úgy éreztem, hogy ennél a sorozatnál a felvezetés érdekesebb magánál a harcnál. A katarzist jelentő csata most sem tartogat sokkal látványosabb koreográfiát, mint amikor tizenegynéhány éve én dörgöltem egymáshoz a játékdinóimat, morgó hangokat hallatva, piros filctollal dramatizálva halálossá a T-Rexeim epikus élethalálharcát az ágyra borított fotel alkotta vulkán elbirtoklásáért. Lényeg a lényeg, Godzilla olvadó molekulafelhővé leheli az ellenfeleket és Tokió zömét, aztán a valószínűtlenség megkoronázásaként bosszút áll a legköcsögebb emberi szereplőn is, és továbbáll a producerek fiókjába, amíg az udvari íróik elő nem állnak majd egy ehhez hasonlóan lenyűgöző mód dinka folytatás ötletével.

Igazán át kell tudni érezni a hangulatát egy ilyen filmnek, sőt az egész sorozat által képviselt húron pendülni vadúl, ha az ember a legcsekélyebb esélyt is szeretné magának megadni, hogy pozitív élményként könyvelhessen el egy Godzilla-mozit. Én, sajnos vagy sem, nem vagyok fan, de mert a jóféle agyeldobós filmeket bizony szeretem, a Godzilla 2000 kap tőlem két és fél raklapnyi Oscar-díjat az ínyencségnek számító speciális effektusokért felelős posztprodukciós részlegének / 5. Aki még nem látott Godzilla-filmet, akár itt is kezdheti, de kezdje el szépen, mert egy komplett élményparkkal szegényebben kockáztatja a halált.

Továbbá melegen ajánlom James Rolfe szórakoztató kisfilm-sorozatát, amelyben végigvezet bennünket az összes létező Godzilla-múvin!

Rengeteg jottányi előzetes

2010-08-18T09:45:00.000+02:00

From Paris with Love

2010-08-07T11:03:00.003+02:00

(honlap), (imdb)

Travolta lábában talán már nincs benne a bugi, de nagyon úgy tűnik, hogy minél nagyobb darabbá nő, annál agresszívabban dinamikussá válik nem csak a mozgása, de a szerepválasztása is – kivéve a tonnabébi női szerepét, ott legfeljebb a művészi egójának kompromisszummentes felülkerekedése volt agresszívnak mondható józan eszű férfi énjén. Amit ebben a filmben leművel harcművészet címén, amellett a Krav Maga pajkos napközis incselkedésnek tűnik, hát még a tűzpárbajok, amikből szintén jó néha látni amolyan oldszkúlosan elszálltakat. Ez a From Paris with Love lényege: röhejesen laza, nem-gyerekbarát szórakozás, még elviselhetően csavarosnak tűnni akaró történettel megtámogatva, valahol a Shoot'Em Up és a Taken közötti hangulattal.

Luc Besson ismét Franciahonba helyezte a sztoriját (ezúttal ő csak az ötletgazda volt, bármilyen rikító legyen is a kézjegye), bár az amerikai akcentusok, német autók és kínai negyedek túltengése ezt most eléggé a háttérbe tolták. Jonathan Rhys Meyers bajusza mondjuk meglehetősen franciás, de nála nem ez tűnik föl legelőször, hanem hogy lám, VIII. Henriknek mégiscsak elegendő volt az a néhány évszázad ahhoz, hogy zöldebb ágra vergődjön a franciákkal. A fickó egy nagykövetségi irodistát játszik, akinek folyamatban van a beszervezése a CIA-hez. A film elején így nem csak egy menyasszonnyal gazdagodik (+1 dögös színésznő Rhys Meyers végeérhetetlen nyálcsere-listáján), hanem Travoltát is a nyakába akasztják mint Waxet, a hírhedt amerikai probléma~~megoldó~~szarrálövő állatot, akiben egyszerre testesülnek meg bizonyos szélsőséges emberfeletti és -alatti tulajdonságok, egyfelől egyszemélyes hadsereggé téve őt, másrészről két lábon járó pestissé a saját társa számára is.

A film báját nagyon hamar tetten lehet érni a két férfi interakcióiban: senki sem vár mélydrámát egy olyan mozitól, amelyben Travolta lazán a civil aktakukac kezébe nyom egy .357-es kéziágyút, mondván fedezze már őt a harminctagú, géppisztolyos bandával szemben, amíg ő kiugrik az ablakon megtisztítani az eggyel alsóbb szintet (átütő sikerrel), vagy ilyesmi. Hála az égnek a hangvétel sosem csap át mélyebb-komolyabb traktusokba, így az embert nem is igazán zavarja, mennyire rajzfilmesen/Marlboro-reklámosan eltúlzottan pozőr a mű: túlságosan el van foglalva azzal, hogy jól szórakozzon a szerencsére csak ezen célt szolgáló történeten. Taxi 1, valaki?

Travolta megy bele a sűrűjébe, újdonsült társa és a néző csak kapkodja a fejét, ropognak a fegyverek és a csontok, röpködnek a macsó dumák, pörög a cselekmény, és valahogy még a következetlenségeken sem akarunk fönnakadni. Ez egy vegytiszta film, ~~összetevőinek hömpölygő felszínén~~ Wax viaszolt koponyáján megcsillanó régibessonisággal, amiből gyakrabban kéne adagolni a mozibajáróknak. Talán hiteltelen, buta, a kliséboltba túl sok kitérőt tett alkotás, de ezzel tisztában is van, és remekül játszik rá mind a gyengeségeire, mind az erősségeire (jó színészek, jó koreográfusok, jó kaszkadőrök... szórakoztató sztori!). Nem sorolom a kedvenceim közé, de nekem a fentiek már bőven elegendőek hozzá, hogy az újranézendőimhez tegyem a filmet. 3 (sors)pecsét(elő)gyűrű / 5.

Höhö #22

2010-08-05T22:38:00.001+02:00

A Fable 3 egy olyan szerep-videojáték, amelynek csak az első része tette tiszteletét PC-n, már azon is érződött a konzolosodás (ebben az esetben viszont ez nem volt abszolút negatívum), és az idén (PC-n is!) debütáló epizód már tulajdonképpen nem is nevezhető RPG-nek, annyira leegyszerűsödött. Mindez nem változtat a tényen, hogy jó az alapötlete, dicséretes az éraválasztása és az ellépése a klasszikus fantasytől, meg hogy az alábbi intró szórakoztatóra sikeredett. Sanda gyanúm szerint nem sok köze van/lesz magához a játékhoz hős tyúkunk tomésdzseris élettörténetének, de egy "Höhö"-be simán belefér:

Warhammer ex FFG

2010-08-05T10:44:00.004+02:00

A Fantasy Flight Games véghezvitte a lehetetlent: a gazdasági válság éveiben izmosodtak meg annyira, hogy ma már szinte hetente jelentik be újabbnál újabb társas- és szerepjátékos kiadványaikat, és az embernek lassan tényleg lesz oka eltöprengeni rajta, hogy vajon mennyi idő múlva válik ez a minnesotai cég minden idők legnagyobb játékkészítőjévé és -kiadójává (jó, túlzok, legalábbis ami a termékeik mennyiségét illeti – a minőség más tészta, abban meglehetősen verhetetlenek... ahogy az árak magasságában is). Sokakunk szerint az volt a legügyesebb húzásuk, hogy lepacsiztak a Games Workshoppal, a War hammer univerzumok tulajával, és kvázi átvették tőlük a szerep- és társasjátékos részlegük szerepét, olyan fanboybizsergető dolgok megjelenését biztosítva, mint az alább következő szépségek. Ezennel felsorolnám a létező vagy majdani Warhammer-kiadványaikat (tudtommal a teljesség igényével), hadd csorogjon az a nyál.

Bukszabarátabb kiszerelésben látott napvilágot a (Warhammer Fantasy) Chaos Marauders, amelyben (a "kaotikus" név csalóka, ne kérdezzétek, miért) két, egymással csak a másik koponyájába applikálandó fejszék rendeltetésszerű használatában egyetértő ork törzs ütközetét lehet lejátszani kártyák segítségével. Könnyed, gyors és mókás. Szintén a Silver Line termékcsaládba érkezik majd a (Warhammer 40.000) Space Hulk: Death Angel – The Card Game, kooperatív xenóvadászat egy kísértet-csillaghajó fedélzetén, klasszikusnak mondható játékmenettel, viszont újszerű rendszerrel, hiszen itt nem térképkockákon kell tologatni műanyagfigurákat, hanem kártyák egymás mellé rendelésével szimulálhatjuk a karaktereket, helyszíneket és ellenfeleket. Ez természetesen a Space Hulk nevű társasjátékból nőtte ki magát, amiért pluszban érdemes még egyszer hálát adni, tekintettel a Games Workshop-féle harmadik kiadás csillagászati árára és még iszonyúbb beszerezhetetlenségére (de hé, ott a Doom Társasjáték, az többé-kevésbé ugyanez, és határozottan legalább ugyanilyen jó). A Death Angel talán nem lesz olyan szép és nagy, mint a miniatúrás-térképelemes-festhető nagytestvér, viszont olcsó és szólóban is játszható, rendhagyó felépítéssel.

A Warhammer Invasion – The Card Game (bemutató videók) ún. Living Card Game, azaz teljes játéknak számít az alapdobozával, de akinek a kártyás játékok pakliépítgetős és gyűjtögetős aspektusa dobogtatja meg a szívét, annak rendelkezésére áll kismillió nem-kötelező kiegészítő, amivel bővíteni lehet azt. Az Öregvilágba helyezett Invasion témája a különböző hatalmi/faji frakciók háborúja, két vagy több fél főhadiszállásával/fővárosával, annak védőivel és frontvonalával az ellentétes oldalakon. A cél a rivális városának romba döntése. Nem csak harc folyik a játékban: a játékosok nevesített karaktereket/hősöket küldhetnek különleges küldetésekre, fejleszthetik az arzenáljukat, ilyesmi – én nem igazán ismerem, de még nekem is világos, hogy több ez egyszerű "ütlek-borulsz" mechanizmusnál. A másik "médium-méretű" kártyajáték (ezúttal nem gyűjtögetős, noha biztosan lesz ennek is egy-két kiegészítője) a készülgető Blood Bowl: Team Manager – The Card Game, ami ismét egy neves GW-társas újragondolása és újraméretezése. Arcunkba ugrik a Warhammer világa mögött örökkön ott settenkedő humoros/szatirikus sajátosság: a Vérfociban Öregvilág fajai és birodalmai sporttal szándékoznak eldönteni nézetkülönbségeiket háború helyett, bár az amerikai focira emlékeztető húsdarálda meccsei gyakran bizony csúnyább véget érnek, mint akár a leghatalmasabb hadjárat. Itt közel minden megengedett, amit civilizáltabb helyeken sportszerűtlenségnek hívnának, sőt egyes piszkos trükkök nélkül az egész játék elvesztené az értelmét, vagy minimum a nevének létjogosultságát. Óriások tipornak pázsitba törpecsapatokat, éjgoblinok eresztenek ragadozó gombaszörnyeket frankensteini patkányember-ogrékra, birodalmi sztárjátékosok kacsingatnak a pálya szélén táncoló mazsorettekre, miközben a Káosz démonai készülnek kiharapni a kezéből a labdát – érti mindenki a lényeget, ez egy elmebetegesen abszurd szórakozás a komolyságnak legfeljebb annyi árnyalatával, hogy azért legyen súlya a sérüléseknek és bizonyos egységek rémísztő erejének. A légkör általában messze áll a Warhammertől megszokott "grimdark" nyerseségtől, de annál jobb, néha kell egy kis pihenő a nyomasztó hangulat alól. A kártyajátékról még nem sokat tudni (egyelőre itt lehet csapatnevekkel bombázni a kiadót, ki tudja, mi célból), csak hogy önálló játék lesz a következő fajokkal: emberek (Birodalom), törpék, erdei elfek, orkok (és, gondolom, goblinok), skavenek (patkányemberek) és a Káosz undormányai. A nagyjából egy órás játékidő alatt a 2-4 játékos letud majd egy egész fociévadot, mely során menedzserként össze kell állítania és irányítania egy nyertes csapatot. Részletek később.

A Chaos in the Old World (videó) egy területfoglalós-háborús taktikai játék nagy dobozban, nagycsomó tartozékkal a kártyáktól, jelzőkön át a műanyag figurákig, azzal a csavarral, hogy a játékosok a négy Káosz-isten egyikét alakítják, nyilván azzal a céllal, hogy korrumpálják, mutálják, tébolyba taszítsák vagy felzabálják Öregvilág minden más lakóját. Az ízlésesen megcsinált, nyúzásban lévő emberi irhadarabot idéző játéktér remekül megalapozza a megcélzott hangulatot; ugyanezen térkép a fix helyszíneivel talán felveti egyesekben a kérdést, nem válik-e repetitívvé a játék egy idő után, de a FFG-t ismerve – és ugyebár látva a rengeteg kártyát – ez a veszély nemigen fenyeget. A W40k-féle társasjáték még nagyobb dobozt és még több tartozékot kapott, ami nem csoda: a Horus Heresy (videó) a Warhammer 40.000 emberi univerzumának legnagyszabásúbb, legsötétebb eseményét dolgozza föl, a Császár elárulását, megtámadását és tetszhalotti állapotba döntését leghatalmasabb gyermeke, Horus által. A játéktér egyik része a Császár terrai fellegvárát, a másik Horus csillaghajóját ábrázolja, és szintén kártyák meg figurák segítségével folyik a hadakozás. Százmétetes Titánok szakaszait, Űrgárdisták századait vagy démonok seregeit más játékokban nem áll módunkban irányítani, hát még megváltoztatni az egész W40k-t meghatározó legdrámaibb esemény végkimenetelét. Nekem ez a játék (is) túl ~~nagy~~ drága, de látom benne a... szépséget.

A végére hagytam a nagyágyúkat: a W40k Roleplay sorozata három "játékvonalának" folyamatos támogatása veszett iramban folytatódik. Az Inkvizíciós-nyomozgatós-űrCallOfCthulhus Dark Heresy kiadványai a következő egy évben; az űrkalózos-felfedezős-nagyuras Rogue Trader készülődő kiegészítőinek felsorolása; a szuperkatonás-ellenfeleket halomra gyilkolászós-kolosszális keresztes hadjáratot vezetős Deathwatch várható könyvei (DW videó). Alapvető kiegészítők (az űrhajós az RT-hez), kalandmodulok (min. egy mesetrilógia mindhárom címhez), bizonyos karaktertípusokra koncentráló anyagok (a birodalmi gárdistás vagy az egyházas DH-hoz), az összes játékhoz használható opcionális bővítmények (keményebb ellenségek gyűjteménye DW-hoz), háttér- és világleíró jellegű könyvek (az Achilus-keresztes hadjáratot részletező kötet DW-hoz, ill. a RT Koronus-Területének forráskönyve), satöbbi. Igazán bőséges ellátmány ez a W40k szerelmeseinek, mint ahogy agóniától terhes kegyelemdöfés is lesz a bankszámlámnak, már látom előre. Ha ez így folytatódik, márpedig minden jel erre utal, akkor a W40kRP óvatos kísérletből napjaink egyik legnagyobb kínálattal rendelkező, legsikeresebb szerepjátékává válhat, megérdemelten.

A Warhammer Fantasy 3. kiadásáról (videó) már hablatyoltam a blog ifjúkorában. Azóta vagy annyira bejött pénzügyileg a kiadónak az új, dobozos, majdnem-társasjátékos formátum, hogy könnyedén tervezhettek belőle egy klasszikusabb, könyves kiadást is, vagy a vártnál kisebb piaci siker kényszerítette őket erre – egyre megy. A lényeg az, hogy hamarosan keménytáblás kötetekben is elérhetők lesznek a játékosok és mesélők anyagai, legalábbis ami eddig az alapdobozban volt megtalálható négy kisebb darabban. Ez főleg azért minősül (számomra) jó hírnek, mert a hivatalos GyIK tanúsága szerint a könyves verziók tartalmazni fogják az eddig kártyákon szerepeltetett képzettségek és képességek jegyzékét, valamint egyéb opciókat azoknak, akik a játék "Lite" módozatát szeretnék játszani, vagyis a jól megszokott klasszikust, kartonjelzők, csapatlap meg kártyák nélkül, kizárólag könyv, karakterlap és ceruza segítségével. A speciális kockák szerepéről ebben a változatban nincs hír, de mert azokat külön is meg lehet rendelni az FFG-től (és mert tényleg jónak tűnik ez a fajta rendhagyó véletlengenerálási és -értelmezési mechanizmus), ez nem sarkalatos kérdés. Az viszont az, hogy a WFRP3 jövőbeli kiegészítői milyen szinten lesznek kompatibilisek a Lite szabálylehetőségekkel... illetve ugyebár az, hogy ez a lite-ség mégis mekkora egyszerűsítést takar, nem lesz-e túl primitív vagy túlontúl kényelmetlen a tartozékmütyürök nélkül, elsősorban a W40kRP remekül működő rendszereinek kontrasztjában. Meglátjuk. Addig is itt a WFRP3 várható termékeinek bővebb listája. A "Guide" könyvek mellett lesznek "Vault" dobozok is az eddigi irányvonal kedvelői számára – már csak az érdekelne, mennyire szorul rá az egyik a másikra, ti. hogy akit csak a klasszikus/könyves szerepjátékos verzió érdekel, annak meg kell-e vennie a Vaultokat a szabályok miatt, illetve főleg fordítva, a Guide-okban lesznek-e számszerűsített értékek, vagy csak hangulati leírás az egész. Furcsa, furcsa taktikához folyamodott a Fantasy Flight, annyi bizonyos, de nem kell őket félteni.

Huhh. Munkára fel, valahogy finanszírozni kell a szenvedélyünket.

'Poszt-Inception Blues': World Builder

2010-08-01T14:05:00.003+02:00

Nincs köze a filmhez (és nem az egyébként kiterjedt vírusmarketing-kampányának a része), de akár lehetne is. Mindenesetre gyönyörű & fantasztikus & igazán nem semmi:

Inception [Spoiler-Free]

2010-08-01T12:27:00.005+02:00

(honlap), (imdb)

Christopher Nolan személyében új Nagy Öreg látszik készülődni a belépéshez a neves amerikai filmdirektorok Örök Panteonjába. Mi, nézők, határtalan és határtalanul jogos önzésünkben, csak remélhetjük, hogy a belépőkártyáját még laminálják néhány évtizedig, vagy elkeveredik a postán félúton, illetve hogy a paragonok közé való formális felvétel jogát még jópár remek mozival kell elnyernie jólfésült géniuszpalántánknak, jóllehet halastavakat kiizzadva magából az előző alkotásainak magas léce felé ugrálva, ugyanakkor a szívből jövő hála örömkönnyeit a moziguruk meg a kritikusok orcájára varázsolva. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ebben az esetben túlkényelmesedne és "elromlana" a tehetsége/ambíciója, hiszen amióta a pályán mozog, tarol, és eddig minden műve elsöprően pozitív visszhangok hátán talált magának utat a legkülönbözőbb toplisták élmezőnyébe. Nolan megmutatta, milyen az, amikor egy rendező (és író!) anélkül nyeri el a közönség és a nagy stúdiók kegyét, hogy közben csúf megalkuvással a sutba vágná saját függetlenfilmes beállítottságát, és áruba bocsátaná Hollywood lélektelen gépezete számára a művészi vénájából előbugyogó rendezői zsenialitását. Ha ez elnagyolt magasztalásnak hangzik, hát nem az – Nolan filmjei nem tökéletesek, viszont egyediek, intelligensek, és bravúros húzásokkal igyekeznek magukat tökéletesnek beállítani az ember szemében. Több nem is kell hozzá, hogy teszem azt a Denevérember sztorija ismét eredetinek tűnjön, ráadásul még intelligensnek is, vagy hogy a Memento és az Inception-féle hamisítatlan mindfuckok emészthető formát vegyenek fel saját elmés koncepciójuk lecserélése nélkül némi popcornízre és lebutítottságra.

Az Inception érdeme megint csak az, hogy Nolan nem félt kiakasztani az állkapcsát és akkorát harapni a projekttel, hogy abba csekélyebb filmesek töredékmásodperc alatt belerokkantak volna – vagy legalábbis nem tesznek le az asztalra egy ilyen remekül megtervezett és kivitelezett végeredményt. Nálam figyelmesebb (és/vagy a filmre sorozatban többször jegyet váltott) nézők már kikotorták a sztori szövetéből a történet egy-két, vagy éppenséggel tucatnyi homlokráncolós logikai buktatóját és belső következetlenségét, megint mások a szándékos tisztázatlanságot dicsérve kardoskodnak a hiányosságok kiemelésének okafogyottsága mellett; én egyelőre csak annyit mondanék, hogy az alapötlet fantasztikus, viszont épp az alapötlet (tudományos-)fantasztikussága miatt a cselekmény gyakorlatilag nem is lehetne világosabban prezentált annál, mint ami a filmben látható. Nolanék szinte az összes pszeudotudományos peremkerületét érintették a filmes toposzok (megvalósításuk körülményessége okán) tabunak számító témáinak: van itt illékony álomvilág saját szabályszerűségekkel, álom az álomban és azon belül még néhány, egyének fejében fogant álmiliők és -karakterek, téridő-paradoxonok, téboly, a világ valósághűségének megkérdőjelezhetősége, a nézők talpa alatti szőnyeg kirántása, kényelmetlen kérdések feszegetése, és olyan sziklaszilárd hangulat az első perctől az utolsó másodpercig, hogy annak fényében egész hihetetlen a film egészét átható, határozottan nem-sziklaszilárd, gyomorbizsergető, ám kellemesen izgalmas bizonytalanság érzete. Nolan szokásosan jéghideg precizitásának bélyege alatt ingatag struktúrájú elemek mozognak a helyükre és mocorognak a helyükön, mindig kétségek között tartva az embert a következő jelenet tartalmát, sőt általános jellegét illetően. Léteznek magyarázatok a történésekre (ami azt illeti, gyakran undok, híg péppé van a szánkba rágva az expozíció), de a törvényeket nem nehéz felrúgni, a konzekvenciák könnyen borulnak... s a történet mégis olyan elemi erővel fúrja bele magát az agyunkba, mint egy fékevesztett tehervonat. Az Inceptionnek a szelleme számít, nem a betűje – viszont, ha ez megnyugtat valakit, ez nem jelenti a "betűk" hibásságát. Csak annyit jelent, hogy a film van annyira eszméletlen élmény, hogy secpillanat alatt túltesszük magunkat zavaró apróságain, melyek csakhamar semmivé fakulnak a koncepció buja kivirágzásának árnyékában. (Például hogy ebben a filmben láthatóak valószínűleg minden idők leghatástalanabb tűzfegyverei – bár, igaz, egy/több álomvilágban járunk, márpedig egy ideális világban ugyebár a fegyverek maximum rózsaszirmokat köhöghetnének fel, höhö.)

DiCaprioék akciócsoportja harmadában vadul izzó koponyájú tudósgéniuszok, egyharmadban szabadon kreatív problémamegoldó-művészek és harmadrészben professzionális bűnözők esszenciájából kotyvasztott kiemelkedő személyiségekből áll, egyetlen, de zavarba ejtően cizellált módszereket igénylő céllal: elplántálni valakinek a fejében valamit, ami egyébként eszébe sem jutna, és komoly pénzeket szakítani siker esetén – avagy az őrületet, a halált vagy az életfogytiglant kockáztatni az elbukással. Természetesen semmi sem olyan egyszerű, amilyennek (nem) tűnik, főként ha potenciálisan semmi sem az, ami: a képzeletszülte, labirintusra tervezett álomvalóságok rétegei között nem csak a főszereplők navigálnak nehézkesen – jóllehet biztos léptű profizmussal –, de a néző is csak kapkodja a fejét és csapkodja a homlokát (utóbbit ezúttal pejoratív szándék nélkül). Látványos és szédítő kavalkád a film minden jelenete, még ha éppen nem is a pörgős akciók egyikéről van szó. A sztorit, ami egyébként egy szokatlanságában is simának nevezhető "tolvajmeló", sikerült teletömni többlettartalmak különböző fajtáival, ami így A Sötét Lovaghoz mérhetően tömény filmet eredményezett – de mivel csaknem ugyanolyan jól működő egész, mint Nolan előző nagyszabású írása-rendezése, én személy szerint hülye lettem volna tiltakozni a túl (?) hosszan bontogatott, túl (?) sok mindent magába foglalni igyekvő történet miatt. Elvégre ez Nolan névjegye: a filmjei után úgy állunk föl a fotelból, hogy tudjuk, nemsokára izomlázas sajgás lesz úrrá az agyunkon. És ennek nem győzünk örülni.

Magáról a történetről nem véletlenül nem írtam semmi konkrétumot, hiszen ha van vagy lesz idén film, amit érdemes szűzen megtekinteni, akkor az ez. Nem kifejezetten az áll-letépősen meglepő fordulatok miatt, pusztán csak mert az egész elgondolás és a kivitelezése olyan ötletes, már-már eredeti (filmvásznon), hogy kár volna rákészüléssel kiverni a mese éles helyzeteinek a fogát. A film határozottan nem hibátlan, egy kissé talán hosszabb is a kelleténél, a karakterek egyike-másika nincs kielégítően felépítve és bemutatva, és az elején egy-két párbeszéd gyakorlatilag a forgatókönyv technikai magyarázórészei átültetésének hangzik egy az egyben; ezzel párhuzamosan azonban elmés és szórakoztató, akciódús, mondanivalóval is ellátott, parádés színészeket (apropó, alakul Nolan állandó udvari színészeinek a gárdája) és karaktereket felvonultató, sokkoló mód nem nolanien abszolút unhappy endű két és fél órácska az életünkből. Ha a sminkje alá nézünk, talán felfedezzük, hogy talán semmi újat nem mond az emberi kapcsolatokról, a bomlott elmék realitásérzetéről, a percről percre rosszabbul elsülő betörő/kémakciókról stb., de amilyen módot választott magának mindezek összeröffentésére egy minőségi film erejéig, az mindenképp tiszteletreméltó. A mozik védőszentje tartsa meg Nolan jó szokását a jövőben is a grandiózus független(szerű) filmek rendezésében. DiCaprio és Joseph Gordon-Levitt pedig, én mondom, egyformán jól el tudná játszani Jokert a következő Batmanben (amiben egyébként a pletykák szerint egyáltalán nem is fog szerepelni a Bűn Bohóchercege) – már ha Leo volna olyan ~~tökös~~ mazochistán vérprofi, és bevállalna zsinórban egy harmadik gógyibuggyant figurát is a Vihar-sziget és ez után. Nekem meg nem maradt más hátra, mint hogy a második Inception-nézésre magammal vigyek egy vonalzót is, és lemérjem közvetlen közelről, hogy a legutolsó másodpercben tényleg elmo... pontpontpont. Tessék megnézni, kéremalássan. 4 és fél (álom)világ leggyorsabb kávéhörpintése / 5.

[Potyabónusz: Teóriák Végtelen(ül poéngyilkos!) Halmazai.]

Jópár itce előzetes

2010-07-31T08:15:00.000+02:00

ň

Thor - Trailer #1
Uploaded by Strange-Movies. - Full seasons and entire episodes online.

The Wire Opening Credits

2010-07-30T11:48:00.000+02:00

Autentikus "bűnügyi szappanopera" Home Box Office-módra. Abszolút érthető, miért végez a dobogó csúcsán a mindenkori netes "Melyik a legjobb krimi/HBO-sorozat?" szavazásokon. Alább következzék az öt évad öt marginálisan eltérő stílusú nyitánya hangulatkeltőként, mert csak úgy. Nekem tetszenek, és mert kivégeztem az utolsó epizódot is, valahogy meg kell emlékeznem az általam valaha látott egyik legzseniálisabb szériáról.

Knight and Day

2010-07-30T11:38:00.000+02:00

(honlap), (imdb)

Számomra borzasztó nehéz olyan romantikus komédiát találni, aminek nemhogy a története tetszetős, nemhogy az alapötlete nem kerget ki a világból, de legelőször is tolerálható a szereplőgárdája. Ezért aztán nem vagyok oda a romantikus komédiákért. El is éldegélünk egymás mellett, ellenzővel ellátva a másik irányában kinőtt szemünket, és az "élni és élni hagyni" elvet követjük – mert ugyebár az kétségek fölötti, hogy egyikünk sem úszná meg szárazon az egymásba botlást. Más szájíz, ízlésemért pofonok, stb. Nem tudom, ki mondta, de igaza volt, amikor a Knight & Day (a magyar címmel ne is abuzáljátok a jóízlésemet... még ha az eredeti sem kifejezetten jólsikerült) előzetese után kijelentette, hogy Cruise és Diaz helyett példának okáért a Matthew McConaughey & Kate Hudson vagy az Ashton Kutcher &... a világon bárki párosokkal ez a koncepció már a gyerekágyban saját véres dugájába dőlt volna, főként az olyan nézők számára, akiket egy-egy romantikus mozira maximum a produkció nyálrózsaszín velejének émelyítő édességét egy-két jelenetre potenciálisan feledtetni képes, látszólag szinte kilógó lólábként a stáblistára foldozott színészek üde meglepetése képes elrángatni. Tom Cruise ilyesmi figura nekem, meg aztán az az előzetes se volt rossz, sőt ezúttal nem csak a castingoló, de a forgatókönyves részleg és a rendező is kitett magáért. Én mondom, ha minden romantikus komédiában ilyenformán koncentrálódna a komédia a romantikus összetevő kárára – valljuk be, ha izgalmakat akarunk, humort, meg hasonló jelentéktelen kis élvezeti forrásokat egy filmbe, akkor nem romantikus mozira fogunk beülni, mert jóeséllyel befekvés és bealvás lesz abból –, bátrabban bevállalnék közülük többet is évi félnél.

Cruise egy titkosügynök-féleség – erről elég annyit, hogy kompetensebb Ethan Huntnál és sármosabb James Bondnál, már ahogy akciói és hódításai vad sikereiből az leszűrhető. Renegát lett A Jó Ügy Érdekében, libasorban loholnak utána a kormány gyilkosságra feljogosított G-manjei, és hogy-hogy nem, belekeveri a kulimászba Diaz civil karakterét is. Csak azzal nem számol, hogy a nő vérszemet kapott a húga esküvőjétől, és most levakarhatatlanul rácsimpaszkodik az első férfira, aki szépen néz rá, függetlenül a fél tonna gőzölgő ólomgolyótól, amit a cselekmény során kilőnek rájuk. Van a filmnek amolyan kamu-MacGuffinja is (egy miniatűr, kiapadhatatlan energiaforrás, ami után saját elcsöpögtetett nyáluk tengerén evickélnek armadákban a kormányügynökök és a rosszarcúak), azonban nyilván nem ér senkit meglepetésként, hogy a történet inkább a két főszereplő kapcsolata körül forog; ahogy az sem, hogy az "elem" hajmeresztő labilissága, melynek folytán gyakorlatilag nem kevesebb egy instant termonukleáris időzített bombánál, elhanyagolt tényező egészen a film legvégén bekövetkező, deus ex machina-aromájú költői igazságszolgáltatásig.

Egyre megy, hisz a kameralencsék mágneseit alakító Cruise-Diaz páros egymásbacsetlései közel sem annyira ~~nézhetetlenek~~ vadromantikus, férfiember-űző bájolgások, mint vártam és féltem: a karakterek meg vannak írva (értsd: manapság ez már repeső dicséret), nem egyszerűen Barbie-babák (bocsáttassék meg nekem e vélemény, de a romantikus filmek többségében bizony nem többek annál), és a humor egész kellemesen, érzéssel adagolt. Cruise eltúlzottan profi és menthetetlenül lovagias szuperügynök-figurája jó kapaszkodót nyújt Diaz sikongatós-pánikolós közembere számára, így még ez utóbbi sem tűnik unalmasnak. Az akciók, a párbeszédek és a szituációs megoldások egyaránt parádésan abszurdak, jó pont ezért, nem kell mindig a hiperrealizmusra törekedni. A film második felében/harmadában bekövetkező tulajdonképpeni karakteri/jellembeli paradigmaváltás ugyan nem tesz túl jót az addig meghatározott hangvételnek és a figurák fix szerepének a cselekményben, ennek ellenére akár a történtek logikus kifutásának is tekinthető. Komolyabban csak az "örökelem" feltalálójának elhanyagoltsága zavart, akit kb. annyi személyiséggel és önállósággal áldottak meg az írók, hogy költségkímélés címszóval akár le is cserélhették volna a színészt egy tudományos infókkal megtömött merevlemezű notebookra, amit Cruise magával hurcol és védelmez.

Tom Cruise-nak talán már nem lesz laposabb a hasfala, de azért érti a dolgát a kamera csúnyábbik oldalán, és az ügynöke is megérdemel némi hátbaveregetést, hogy a Tropic Thunder Les Grossmanje után ezt a karaktert is megszerezte neki. A film bizonyára nem lesz örök klasszikus, de egy félromantikus akciókomédia esetében sokkal inkább a könnyed szórakoztatóság a fontos, azzal pedig rendelkezik dögivel. Ha a K&D csak egy milliméteres fikarcnyit is komolyabban vette volna magát (mivel már így is rezgett a léc néhol), valószínűleg jóval kevésbé tudtam volna értékelni a végeredményt, de így simán ajánlhatom bárkinek. 3 partidrog-túladagolás / 5.

Shrek Forever After

2010-07-19T09:19:00.000+02:00

(honlap), (imdb)

Megint meg fogom kapni, hogy deviáns a mozis ízlésem, de há' höhö...:
Számon tudja még tartani valaki, hányadik része ez a zöld rémség kalandjainak Paródiaföldön? A "több jobb" elvet többek, jobbak és rosszabbak között ez a sorozat is segített nekem elvetni, amennyiben a tényleg eredeti és emlékezetes első rész után egyre tágabbra lazult rajtam a cím fogása, végül (illetve a második film környékén) nagyjából el is vesztettem az érdeklődésemet az ogre története iránt. A Shrek 1 megnevettetett és szinte új műfajt teremtett; a többi epizód már legfeljebb csak megmosolyogtatott, amikor ennek a "műfajnak" lázas szárazra cuclizása közepette néha megcsillant az izzadságszagú igyekezet alatt a régi egyediség dicsfénye. Minden Shrek jó kis vígjáték és szép nagy morális dajkamese, ám egyben egyre kiszámíthatóbbak és szappanoperásabbak, és a fantasy/népmesés toposzok kifigurázása mind távolabbi mellékvágányra szorul bennük a családi drámás fővonaltól. Számomra ez sajnálatos, de nem kifejezetten meglepő, hiszen a három mozifilm alatt felépített saját mitológiával és saját karakterekkel könnyebben lehet kezdeni valamit, ami ráadásul melegebb fogadtatásra találhat a nézőknél, mint a fantasztikus történetek kliséinek kiforgatása – de legalábbis a fókusz billent át az utóbbiról az előbbire.

Esetünkben ez most nem ingerelt szájelhúzásra: a Shrek Forever After (van egy olyan sanda gyanúm, hogy jobb nekem, ha nem nézek utána a magyar címferdítésnek) jól megszerkesztett lidércnyomás a címszereplő számára, vagyis szórakoztató hullámvasút nekem, gyors hullámvölgyekkel és néha egész vicces és egész megindító(nak szánt) csúcspontokkal. És az egésznek az a lényege, hogy pöröllyel szilánkokra zúzza az eddig bolyhos-rózsaszínné dédelgetett status quót, meghitt ogrecsaládostul, mocsári idillistül, irritáló jószamárbarátostul stb. Darabokra. Aprókra. Végre.

Shreknek van három kiskölke (pofázmányuk egy az egyben idézi a híres-hírhedt '32-es Freaks film Pin Headjeit) és egy agresszív anyai ösztönökkel megáldott felesége, valamint egyetlen szabad vagy nyugodalmas perce sem a világon. Szerencsére az írók az elején visszavisznek bennünket az első film idejére egy jelenetben, hogy hihetően beleszőhessék a főgonosz manó karakterét a sztoriba, akinek világuralomra törő terveit Shrek akadályozta meg Fiona megmentésével. Így hát visszavág, ahogy tud: fausti szerződést írat alá a nehéz fejű ogréval, akinek már nincs egyéb vágya, mint egyetlen nap, amikor minden a régi kerékvágásban megy: a falusiak sikongatnak a jöttére, a dagonyázás nyugalmát legfeljebb egy-két gázbuborék töri meg, ~~Eddie Murphy~~ Szamár sehol, a családi nehézségek még a jövő dallamai, és így tovább. A DeLorean és Mr. Fusion ideje lejárt: elég egy vonásnyi, aláírás formába firkált varázstinta a pergamenen, és Shrek már zuhan is kifelé a téridőből – az ár nem magas, csupán egy másik nap az életéből, csecsemő korából, arra úgysem fog emlékezni, nem nagy veszteség. Persze kivéve, ha rúgnivaló vigyorú, bosszútól fortyogó főgonoszunk ki nem használja a csöpp ogre tehetetlenségét és agyon nem gyilkolja őt a kisbölcsőben, hogy a jövőben ne tudjon neki keresztbe tenni. Így ha lejár Shrek (a kisiklott kontinuitás miatt egyre elcseszettebbnek bizonyuló) "szabadnapja", ~~a gitárszóló közben~~ köddé válik, és a manó (nem emlékszem a nevére) tovább gonoszkodhat mint a királyság törvényes uralkodója, a nép barbár rémzsarnokságba taszítója és az ogre rassz legjelesebb vadásza. Mert ebben a párhuzamos valóságban, ahol időnként reguláris milicista különítmények indulnak ogrékat gyilkolni, a zöld melákokból még mindig sokkal több létezik, mint a "normális világban", ahol Shrek színre lépése óta a sarokban porosodnak a vasvillák. Fiona pedig kiköpött William Wallace, egy kissé maszkulinabb kiadásban.

Shreknek újra el kell nyernie itt-és-most-nem-a-neje kegyeit, hogy megtörje a záros időn belül saját kis személyes armageddonjával fenyegető szerződést, és visszatérjen az élet rendje a világba. Közben mintegy mellékesen ráeszmél arra is, hogy ogrénak nem feltétlenül jobb lenni apánál, férjénél és barátnál, a néző meg elolvad, mint meggyújtott fülzsír-gyertya a kandalló párkányán. A legnagobb poénforrás a dagi Csizmás Kandúr, pedig ő is csak a külleme miatt mókás – a film nem nagyon nevezhető vígjátéknak, de legalább több hely jut a történet épületesebb részeinek. Ha tényleg ez volt az utolsó Shrek (tényleg ez legyen), jobb befejezést keresve sem találhattak volna egy ilyennél, amelyben a főszereplő végérvényesen megbékél saját szelíd útra térésével és újból beleszeret a családjába – innentől kezdve konkrétabb befejezést az "addig éltek, amíg meg nem haltak"-nál fölösleges volna összedobni (pl. egy ötödik részben), még drámaibb bonyodalmakat pedig szinte lehetetlen. A Toy Story 3 gyönyörű lezárásának szintjét nem éri el, de azt egyrészt kevesen fogják tudni, másrészt a franc se várt el ilyesmit a Madagaszkáros Dreamworkstől. Ennek fényében szép munka volt, abszolút tetszett. Az emberi karakterek transzvesztita-jellegű (meg az ogrék simán torz és rusnya) fejein/arcain kívül, amikre minden Shrek-filmben valahogy kellemetlen ránézni. Viszont érdemes, mert jó a film, még ha nem is kiváló, szerény véleményem szerint. 3 törpeogre (mármint Shrek a fajtársai között, muhahaha) / 5.

Predators

2010-07-13T22:27:00.004+02:00

(honlap), (imdb)

Robert Rodriguez biztosra ment a franchise legifjabb sarjával: megálmodta a földi rasztastílus letéteményeseit középpontba állító, leszállóágban száguldó renoméjú sorozat folytatásának/mellékágának történetét, aztán kislisszolt a hátsó ajtón, egyedül hagyva a projekttel a radiátorhoz bilincselt direktori tehetségű Antal Nimródot. Szó se róla, jobb dolgot talán nem is tehetett volna, már ami Nimródunk lehetőségeit illeti, amelyek egy ilyen mozi ledirigálása után bizonyosan megnyílnak majd előtte Hollywoodban, ha jó lesz a film, ha rossz – pénzügyi sikertelensége ugyanis már most ki van zárva. Orbitális zsenialitást sem vár el a rajongó egy olyan alkotástól, amely egy Predator-szintű klasszikust igyekszik visszahozni a köztudat nemesfém dobogójára, ugyanis McTiernan alapfilmjét lehetetlen volna lepipálni. Ugyanakkor az is legalább ilyen elképzelhetetlen volt, hogy a Predators rosszabb legyen az Aliens vs. Predator nevű, ~~über~~unterelhetetlen ikeriszonyatnál – minimum valami látócsatornán keresztül terjedő agykéreggyulladásos vészt kéne terjesztenie, hogy a jóízlésű mozinéző még az AvP-knél is jobban megundorodjon tőle. Szóval az elvárások leginkább az arany középút mentén váratták velünk a lassan érkező filmet, ahol még mindig elagyabugyálhatjuk verbális furkosainkkal, ha szar lesz, viszont innen már nem is eshet olyan nyaktörő magasról állcsúcsra. Szerény véleményem szerint a Predators szépen meg is maradt ezen az átlag középfokon, így aztán se orrba-szájba dicsérni, se a pincéig lehordani nem fogom, nem tudom. Mondjuk, hogy durván a Predator 2 filmmel látom egy minőségi szinten: az eredeti mellett eltörpül, önmagában nézve azonban kielégítően megállja a helyét, mint szórakoztató akcióhorror. Ezúttal horror nélkül.

A sztori ismerős lehet bárkinek, aki látott vagy olvasott róla előzetest, vagy az alapötlet ismeretében egy fél percre elgondolkodott a lehetőségeken: egy maroknyi rosszarcú tűzharcost elrabolnak az idegenek, és anális megszondáztatás helyett ledobják őket egy földönkívüli dzsungelbe, mert... gondolom, vannak ragadozók, akiknek nem elég sikkes a földi miliő. Egyelőre mozgó trófeáink ezután összefognak a helyi vadászok szakszervezetének legelitebb gittegylete ellen, akik egymásra is vadásznak a ranglétrán betöltött pozíciójuktól függően, illetve durván elburjánzott agyarú-bordacsontú vadkan-vérebeket és múmiamozgású humanoid ET-ket is bevetnek a jókedv megalapozása érdekében. Arra valahogy senki sem gondolt, mi volna, ha ezek a Föld legkönyörtelenebb háborús övezeteiből összeherdált szuperkatonák első blikkre halomra lőnék egymást (jóllehet egyikük megpróbálja, mégsem kap érte fenyítést a többiektől némi forró ólom képében), de a lényeg úgyis a sztori folyása és a predátorokkal való konfrontálódás.

A sztori nem lesz a fordulatos forgatókönyv iskolapéldája, minden furcsán simán zajlik, a harcok legalább fele pedig az előző filmek ikonikus jeleneteinek újrázása – ami nem feltétlenül volna baj, ha az a másik fél kreatívabb volna. A cselekmény sajátossága egyfajta ködös párhuzam a Predator filmmel, ezáltal hiába az eltérő részletek, a Predators épphogycsak nem nevezhető remake-nek. Nyilván nem lehetne kamaradrámát meg családi vígjátékot kihozni a "ragadozók+leragadozandók" alapképletből, de az esőerdős akciózást már a Predator 2 sem játszotta meg, kerülendő a redundanciát. Ezt a filmet főleg a karakterek emelhették volna a magasba, ha igazi gerinctelen férgeknek, lelketlen gyilkológépeknek lettek volna ábrázolva, nem ijedt senkiknek, elveszett kiscicáknak Arnie tökös legényei mellett. Ez természetesen hitelesebb viselkedés egy csapattól, akiket aszerint választottak ki elrablásra, hogy milyen jól is fog mutatni a lenyúzott irhájuk a yautja kandallók előtt... de kérdem én, miért a világ legászabb merénylőiként vannak bemutatva, ha alapvető viselkedésük átírás nélkül maradhatott volna akkor is, ha az utolsó pillanatban lecserélik őket egy busznyi kisdiákra vagy egy zárdányi apácára? Nem azt mondom, hogy B-filmes, esendőség nélküli terminátorokkal jobb lehetett volna a film; azt mondom, hogy a szereplők elsődleges karakterisztikájára (ti. badass) alapozva szórakoztatóbb és eredetibb lehetett volna egy olyan sztori, amely egyébként sablonokból rakosgatja össze magát, és így nem elsősorban a cselekmény fordulatai meg a végkifejlet szolgáltatják a fun-faktort. Viszont ezek a kibimbózatlan, féldimenziós karakterek hullanak, mint a legyek a Raid-gyárban, ami szintén képes szórakoztató lenni, ha azt és így várjuk el egy filmtől. Márpedig egy Predatorstól mégis mi mást kéne elvárni?

Vagy mi különbet? Sorolhatnám tovább a teljes megelégedettségemet kivédő tökéletlenségeket, de igazán nem volna sok értelme: ez a cím nagy fegyverekről, kicsontozott izomemberekről és a prédából prédálóvá váló főhősről szólt mindig is, kevéssé újszerűen, viszont nagyon véresen, látványosan és szórakoztatóan. Ennek megfelelően csak a vállamat vonogattam, amikor az egyik karakter száz százalékos pontossággal beazonosította egy földönkívüli növény idegmérgét, meg amikor a főszereplő olyan merészséggel kezdett el bratyizni egy ellenséggel, mintha előre kiolvasta volna a forgatókönyvből, hogy működni fog a dolog; satöbbi. Őszintén szólva pont ilyesmit vártam.

Ha már itt tartunk, számomra nem nagyon működött Adrien Brody karaktere (Arnie-é és úgy-ahogy Gloveré ellenben igen, csak hogy tisztázzuk). Az egy dolog, hogy még +10 kiló izommal sem igazán tűnik veterán harcosnak (na jó, az orrán legalább látni, hogy talán tucatnyiszor is el volt már törve), de a viselkedése az, ami megakasztja őt a forgatókönyv-szagú protagonistából hiteles karakterré válásában félúton. Gyanúsan gyorsan kitalálja, hogy egy túlméretezett gladiátorarénában vannak, és míg a többiek egész valósághűen be vannak rezelve, neki jégkrém csordogál az ereiben. Meg valószínűleg a torkában is, mert hörgőbb a hangja, mint Bale Batmanjének, vele ellentétben viszont ezt nem identitása elrejtéséért és a megfélemlítésért csinálja, hanem... kompenzál valamiért? Nincsen miért, igazán, hiszen már a film tökelején zengve-rengve leesik mindenkinek, hogy az alkotói szándék szerint ő a legprofibb vitéz a morcos kompániából, később pedig olyan pofonokat osztogat egy predátornak, hogy akkora lendülettel még Svarci is visszapattant volna az idegenről.

A karakteresebb figurák – például Danny Trejoé – ezzel szemben meglepő módon a háttérbe szorulnak, meg elég hamar véget is ér a pályafutásuk – de a megnevezett számára ez nem nagy probléma, a hamarost debütáló Vengeance és Machete filmekben majd villogtathatja a mecsetéjét éjhosszat. Topher Grace-szel már komolyabb a bajom. Borzalmas alakítást nyújt, Nimród helyében kétpáros végtaggal rúgtam volna ki a forgatásról egyik-másik, paródiába illő arcjátéka után. Aztán lehet, hogy szándékos volt, hogy az ember tudat alatt meggyűlölje, de akkor nagyságrendekkel szörnyűbb véget érdemelt volna, mint amit kapott.

A rendezés korrekt – nem értek hozzá, nekem megfelelt, Antal dicséretes módon nem rontotta el témához nem illő művészieskedéssel. A keramitkemény, a főszereplő romantikus húrjait rezegtető női karakter sorsáról egyet lehet találgatni, ahogy az utolsó snitt folytatás-barát természetéről is. A CGI tolerálható, az idegen ökoszisztéma és erdő dizájnerei viszont lustultak. A ragadozók megintcsak bénább nindzsák a '87-es társuknál, de tetszik, hogy azóta divatba jött náluk az egyedivé pimpelt bukósisak. Walton Goggins ismét remekel: minél inkább fültövön akarod vágni a parasztját, annál nagyobb elismerést érdemel a színész maga. Laurence Fishburne potenciálját forgatás közben egy vigyázatlan kellékes véletlenül lehúzhatta a klotyón, de azért jól hozza a gyogyóst, amíg hozhatja (tébolyának legnyilvánvalóbb bizonyítéka az, hogy rejtekhelyéül a fél világ legkirívóbb tereptárgyát választja). A jakuzaszamuráj lekatanáz egy predátort, aki valami észbomlasztó okból kifolyólag hallgatólagosan beleegyezik, hogy tradicionális kardpárbajt vívjon egy csupasz majommal, kiknek fajtájára általában izzó plazmával szoktak lövöldözni. Az orosz akcentusú humanoid tulok pedig minigunnal nyomja (főként persze a növényzet ellen, másra nem tűnik használhatónak), mert anélkül ugyebár nem megy.

A film legnagyobb ellensége a hossza: tizenöt-húsz perc rövidítéssel és tömörítéssel kihagyható lett volna a karakterizálásra (sajnos) meddőn elpazarolt részek nagyja, illetve akciódúsabbra lehetett volna vágni az anyagot. Nem egy rossz mozi ez, csak átlagosabb a vártnál – a félt szarnál és a titkon remélt kiválónál egyaránt. Egy folytatást megnéznék belőle, örülni viszont csak akkor tudnék neki, ha dobnák végre a dzsungeles-túlélős felállást, illetve ha radikálisabb újító kedvvel állnának hozzá (Rodrigueznél lehetőleg tehetségesebb, hivatásos írók). És persze inkább tucatnyi folytatást ennek, mint a Predator még egyetlen percnyi ötvözését az Aliennel. 2.5 (ha jól láttam) őseredeti predi-cameo / 5. Áldásos átlagérték. Most aztán, Nimród, irány egy saját projekt, kiérdemelted a lehetőséget egy "újabb Kontrollra".

Trailer

The Walking Dead Compendium 1

2010-07-10T11:10:00.002+02:00

(honlap), (wikipedia), (bérmentes első szám)

Elmondtam már párszor, s a trú fanok szemmel verését kockáztatva még valószínűleg szóba is fogom hozni néhányszor, hogy nem vagyok annyira oda a zombikért(... az érinthetetlen zombi-kalóz-robot ponyva-geek szentháromsága pedig végképp nem képes forróbb izgalomba hozni, mint összességük részei külön-külön). A lázat kirobbantó klasszikus társadalomszatírák, a gyomorforgatás és a parádésság határvonalát véres felmosóronggyal eltörlő fáklyatovábbvivők, illetve az olyan színtiszta zsenivillogtatások után, mint amilyen a REC meg a folytatása volt, a zombis téma meglehetősen kimerítette magát az én szememben. Időnként becsapódhat a köztudatba valami váratlan kiválóság, ami felkavarja az én vizeimet is, de a Resident Evil-jellegű standard béna&érdektelen próbálkozások, meg Romero csontvelőszívása régi fényének fosszíliájából határozottan nem fognak meglepetést okozni, bármeddig folytatódjon is a szériájuk a mozivásznon. Ellenben más médiumok is léteznek, amelyek egyrészt nem kevésbé vérmes karmunkával lengetik a rajongók előtt a zombi-téma dögszagú, romlott agydarabkára emlékeztető, és összességében ínycsiklandozónak bizonyult csaliját, másrészt pedig próbálkozásaik talán nem tűnnek annyira izzadságszagúnak, hiszen a mozgóképes testvérkéktől egészen eltérő trükktár lapul az ingujjukban. Zombis rém- és lányregények, képregények, számgépes, szerep- és taktikai játékok, kávéscsészék, plüssfigurák – amit csak akartok. Én most egy gyűjteményes képregénykötetről fogok írni, amire az azt övező kritikátlan pozitív visszhangok hívták föl a figyelmem, és ami meglepőbb, be is igazolódott majdnem az összes agresszív dicséret. Ugyan a zombik nem igazán vonszolták feljebb magukat a szörnyes ranglétrámon (kaptak is volna egy lyukat a fejükbe a magasban trónoló xenomorf farkától), de semmi baj: Robert Kirkman képregénysorozata elsősorban az emberekről szól, másodsorban ezek elembertelenedéséről, és csak ezután az élőholtakról. Zombi-ügyben ez a megközelítés persze közel sem újszerű, de nem kell újszerűnek lennie valaminek a nagyszerűséghez, elég, ha egyszerűen jó.

Irtózatos dögről van szó: durván ezer oldalával a kötet joggal pályázhat a zombiapokalipszis esetén első körben hátizsákba vágandó praktikus alkalmatosságok első helyére, amennyiben túlélőkalauz-jellege mellett egészen komoly fegyvernek is tekinthető a maga több mint két kilójával. Nem terveztek még olyan gigantikus épületet, amihez ne lenne megfelelően masszív alapkő egy ilyen drabális triplatégla. Igaz, egy valamirevaló szerepjátékkönyv a dimenzióival simán túltesz rajta (hogy hazai példát említsek, ott a M.A.G.U.S. d20, amit mindmáig csak fegyverviselési engedéllyel vagy nehézgépkezelési jogosítvánnyal lehet hurcolászni lakott területen), a huszonoldalas füzetekhez szokott képregényes közösség számára azonban ez is hiánytalanul képes kiváltani egy edzőtermi bérlet hosszú távú hatásait.

Fekete-fehér képregény, ami manapság egy kissé furcsán hathat – elsőre, minden további blikknél viszont kiviláglik, milyen jól illik ez a színvilág a hasonlóan sötét és fakó történethez. Ezt a sztorit nem a rajz adja el – noha az se rossz, főleg az első számokat jegyző Tony Moore-é –, hanem a szöveg, a karakterek és a hangulat. A kötetben a sorozat első számától a negyvennyolcadikig találjuk meg a füzetek anyagát, mindezt hatvan dollárért (amazonon harmichétért, ami még a legreménytelenebb hülyének is megéri). A borítók sajnos hiányoznak, meg nincs fejezetekre osztva a folyam ("könyvekre", avagy nagyobb, eredetileg párfüzetnyi részekre ellenben igen), de hát nem lehet minden fenékig tejfel, főleg nem egy zombiapokalipszis kellős közepén.

Kirkman nem kockáztatott, inkább a jól bevált sablonhoz nyúlt a történet alapkoncepciójának megalkotásánál: zombijai klasszikus csoszogók, a világvége nem fordult át madmaxi őrületbe, a túlélők egyszerű halandók, a főhős pedig egy zsaru, aki hónapokkal a járvány kitörése után ébred fel kómájából, és már én sem tudom, az álla esik-e le vagy a pisztolya köp-e tüzet gyakrabban. Gyorsan elfelejtjük, hogy az író nem harapott túl merészet a kezdésnél, hiszen mindez remek, kísérteties és nyomasztó tempóban bontakozik ki, és ami a legfontosabb, Kirkman jeleskedik hangulatteremtésben és karaktert-élővé-varázslásban – jóllehet jóféle, önzetlen írói szadizmusában egy-két-sok főhőstől (vagy főhősi végtagtól, esetleg józan észtől) záros határidőn belül vérmocskos búcsút kell mondanunk. Ebben a világban sosem érezhetjük magunkat biztonságban, főképp mert olyan földhoz ragadtan visszafogott, naturalista, morbid mód természetesen ábrázolja az író és a rajzoló, hogy igazán valósághűvé válik a szemünk előtt. Ez nem akcióhorror, ez a lassú elmúlás krónikája, fél-életeké a csontkupacon. Egyszerű emberek keresztútját követjük nyomon a lapokon, egyszerűen élhetetlenné vált környezetben, amely nem csak az eleven húsukra pályázik néhány milliárd zombi képében, de az ép elméjükre és emberi mivoltukra is. Valóságos harctéri idegsokkban osztozik minden túlélő és az olvasó, amit csakhamar rezignált fásultság követ, és az élőholtak jelentette iszonyat is átlényegül egyfajta vég nélkül örvénylő háttérré, amely előtt a valódi dráma zajlik: az egyelőre még élő személyek viaskodása a világgal, de legfőképp egymással és önmagukkal. A karakterek közti kapcsolatrendszer, a hozzáállásuk a sarkalatos szociális problémákhoz (egy megsemmisült társadalmú-civilizációjú világban) idővel sokkal nagyobb teret kap, mint pártucat zombi főbelövése, és a jó horrorhagyományokhoz híven abban sem maradunk sokáig bizonytalanok, hogy a fertőzött szörnyek vagy a bomlott agyú emberek között búvik-e meg a "valódi gonosz".

Tekintsünk el attól a logikai bukfenctől, ami észre sem veszi a zombikat alkotó romló hús, és a dögevők meg a rovarok éhsége meg fészek iránti vágya között függő kikerülhetetlen következményeket, ti. egy élőhalottat pár nap alatt csontokkal tűzdelt, remegő nyálkakupaccá kéne redukálnia az ízeltlábú és blendeszájú élővilágnak. Azt sem értem igazán, hogyan képesek rothadó orrnyálkahártyájú és darabokban csöpögő arcú felebarátaink szaglás alapján beazonosítani az eleven egyedeket, vagy hogy miképpen maradhatott életben egy ló hosszú hetekig egy zabálógépekkel körülvett istállóba bezárva. Nem Kirkman fogja megváltani a világot a zombiság paradoxonjainak feloldásával, az tény, de kérem itt hagyományőrzésről van szó, illetve elsősorban a zombivész okozta érzelmi bonyodalmakról, szóval nem érdemes leragadni az efféle részleteknél. Hál'isten a dögjárvány mögé sincsen beerőltetve holmi áltudományos magyarázat (eddig; még nem értem a kötet végére), mivelhogy arra aztán abszolút nincs szükség. Isten haragja avagy kisiklott katonai kísérletek – egyre megy, a végeredmény így is-úgy is attól lesz hatásos, hogy az egyik főszereplő egy terhes anyuka, meg hogy egy kiskölyöknek pisztolyt kell hordania az állandó életveszély miatt, meg hogy egy maréknyi ember elállatiasodásához untig elég összezárni őket és különböző érdekeket nevezni meg a számukra, stb. Nem kell ide feltétlenül természetfeletti indok, csak egy-két kedvelnivaló figura a konstans bajban, és kész a horror. No meg egy Kirkman-kaliberű író sem árt.

Zárszóként azt mondom, ha egy kicsit is érdekel a zombis horror, a poszt-apokalipszis vagy a mélységes emberi dráma, szerezd be a Compendiumot. Anyagilag nagyon megéri ez a formátum, és megéri majd megvárni a második gyűjteményes sajtómamutot is a füzetek vagy a kisebb kötetek beszerzése helyett – én legalábbis vevő leszek arra is. Talán mire megjelenik, a Frank Darabont-féle (!A remény rabjai!) tévésorozatból is kerekedik valami értékelhető – hogy az amc csatorna karolta föl, az mindenképp nagyon biztató. 4 seriff mindhalálig (és a jelvény használatban maradna azután is) / 5.

A tévésorozat beharangozója:

Mutant Chronicles RPG anyagok

2010-07-08T16:47:00.005+02:00

A minapi második kiadású alapkönyv-rendelésem örömére mindenki figyelmébe ajánlanám ezt a kiváló játékvilágot, ezzel a kedvcsináló ismertetővel és ezzel a (félve és óvatosan, de a cím körüli jogi hercehurcák miatt azért csak linkelt) teljességgel kimerítő, egészen fantasztikus adatbázissal együtt. Egy-két évvel ezelőttig úgy volt, hogy (talán) a Paradox Games kiadja a szerepjáték harmadik, ráncfelvarrt verzióját, de ez a terv valamiért sajnos kútba esett, pedig a Warhammer 40,000 játékok reneszánsza ismét kelendővé tette a horrorisztikus techno-fantasyket a '90-es évek után. (A mozifilm olyan szar és annyira nincs köze a MuCh világához, hogy azt még linkelni sem vagyok hajlandó.) Egye fene, kibergótikára fel v2!

Ó, és Paul Bonner egy isten.

Egy gallon előzetes

2010-07-04T09:19:00.000+02:00

Félelem és reszketés a sivatagban? Raoul Duke cameója stimmel, és az animáció stílusa is szemet gyönyörködtető a rengeteg, unalmasan/dühítően egykaptafára készült emberi gumiarc után. Ez a trailer igen magasra lőtte a filmet a várandók listáján.

Két részben ez erőteljesen unalmas lesz. Egyben is az volna.

Muszáj az ilyesmit folytatni? (Költői kérdés volt, az istenért.)

Igaz kémtörténet ihlette komcsidémonizálás és -alázás:

The Dry Land – hát majd megöntözik egy kis vérrel meg sörrel, ahogy elnézem:

Az eredeti után ezt képtelen vagyok másnak nézni szánalmas és fölösleges próbálkozásnál. Hát semmit sem tanultak a REC és a Quarantine esetéből? A nézők, remélem, igen.

Csúnya szájú akciófilm. Nemkicsit a Smokin' Aces mozira emlékeztet. Majd meglátjuk.

Itt meg egy nagy rakat új Predators-interjú.

Cowboy Bebop the Movie: Knockin' on Heaven's Door

2010-07-03T11:15:00.005+02:00

(honlap), (imdb)

Zsinórban akadnak az ujjaim fésűjébe a híresebbnél híresebb japán animációs egészestések, szóval miért is ne hagynám, hogy meggyőzzenek az ügyüknek és elhitessék velem, hogy a sorozat-variáns(oka)t is érdemes lesz megnéznem? A Cowboy Bebopról már rengeteg jót hallottam, de őszintén szólva akkor is bepróbáltam volna előbb-utóbb, ha csak negatív visszhangokat gerjeszt: alapötlete nagyon hasonlít a Firefly koncepciójára (pontosabban fordítva, a keltezés évszáma alapján), a Firefly pedig ugye a tévézés hosszú és egyre laposodónak tűnő történelmének egyik legfényesebb ékköve, sőt az egyik legmagasabb koronatüskéje. Egy űrhajón az (anti)utópisztikus hatalom világai között repkedő számkivetett vagy simán különc zsoldoskompánia, laza hangulat, poénos jelenetek és vérkomoly összecsapások? A régi vadnyugatot idéző sci-fi környezet, erős (többek közt) ázsiai (kulturális, nem csak a cyberpunk elemekből következő) befolyással? A zeneiség oszlopos szerepe a légkörteremtésben? Szellemesen és intelligensen kialakított történetek és karakterek? Még szép.

A film nem egész százhúsz perces, még egy közös pontot szolgáltatva a Firefly mozijával, a Serenityvel. Ahhoz hasonlóan ez is élvezhető az előzménysorozat ismerete nélkül, noha nyilván kismillió utalás és szereplői/háttérvilági jellegzetesség marad felfedezetlenül, de legalább ím egy újabb ok, miért nézzük meg ismét a filmet valamikor a jövőben. Optimális esetben nem annyira a távoli jövőben, mint amikor a Cowboy Bebop cselekménye játszódik, addigra ugyanis az emberiség elhagyja a titáni katasztrófaövezetté nyilvánított Földet és áttelepül a többé-kevésbé élhetővé terraformált többi planétára és holdra. A moziban a Marson találkozunk a kovbojsapka-hajú Spike Spiegellel és autonóm egyéniségekből álló, egymással laza professzionális és még lezserebb baráti kapcsolatot ápoló csapatával. Spike-ék "cowboyok": az emberiség 2060-as évekre exponenciálisan kiszélesedett, állami hatóságokkal már egyszerűen lefedhetetlen élőhelyének szerződéses fejvadászai, Lorenzo Lamas-stílusban. Az anime egyetemes törvényszerűségei szerint Spike egy lusta, a hasával gondolkodó, néhány kerekének és több meglévő tengelyének híján lévő, aranyszívű figura, ellenben kiváló pisztolyhős és ~~táncos~~ harcművész; barátai/kollégái közt meg egy atyáskodó kötelező ~~néger~~ (pardon) melák, egy holdkóros számítógépzseni kölyök, egy, a kelleténél több lében kanál femme fatale (nos, a sorozatban talán ez a szerepe, de a filmben rajta kívül lesz még egy), és egy kutya található, aki sokszor értelmesebbnek tűnik kétlábú lakótársai összességénél. A környezet egyszerre idézi elénk a kortárs metropoliszok nyüzsgését (apropó, a főcím alatt mintha a való világbeli New York Cityt látnánk, ami zavart keltő átdörömbölés a negyedik falon, mozinál főleg) és egy futurista világ távlatait, melyekből a technológiai lehetőségek legijesztőbbikét egyből ki is használja egy Jézus-kinézetű és Roy Batty-természetű terrorista, amikor ismeretlen kórságot robbant a levegőbe egy forgalmas sztrádán. Spike-ék természetesen a balszerencsének és saját makacsságuknak hála még annál is alaposabban belekeverednek a fajirtással fenyegető őrült dolgába, mintha egy centrifuga segítségét vették volna ehhez igénybe. Ami ez után következik, az az egyik legenergikusabb akciójelenetekkel és legprecízebben kimért feszültségkeltéssel operáló cselekmény, amit rajzfilmen csak láttam.

A történet halálkomoly kérdésekkel foglalkozik, vallási fundamentalizmust, nihilizmust és egy beteg elme sötét sarkaiban pislákoló tébolyt állítja szembe a főszereplők kérdéses pozitív és letagadhatatlan negatív jellemvonásaival, mindezt a sűrű elegyet hanyagul komolytalan, humoros jelenetekkel higítva szórakoztatóvá. Sokkal kevesebb benne a pozőrködés, mint gondoltam, illetve hát a karakterek egyéniségének eltúlzottsága, a művészieskedő audiovizuális beállítások meg a percenként a filmkockákra engedett dzsessz-zene abszolút működnek, és nagyon illenek a film tematikus jellegéhez. Főleg a zene az, ami plusz legalább egy réteget kölcsönöz a mozgóképnek. Nem tudom, bebop-e a muzsika, vagy hogy Dizzy Gillespie mit szólna a klasszikusabb számok között felhangzó popzenés részekhez, de nekem egészen leesett az állam (fülcimpám?), olyan remekül összeállnak egy sajátos egésszé. A fantasztikusan koreografált harcok és üldözések a hanganyag nélkül valószínűleg jóval kevésbé tűnnének hatásosnak, mint ahogy a zenével rímelő képi és természetbeli lazaság is összetéveszthetetlen és imádnivaló köntösbe bújtatja a filmet. Ha a sorozat is ilyen feelgood módon képes egész durván tarantinós sztorik elmesélésére, épp most nyert magának egy új nézőt és potenciális rajongót.

Az animáció magasan átlag feletti, nem is beszélve a különböző kultúrák és korok egyediségeit ötvöző dizájnról. A karakterek egytől egyig hitelesek, a dialógusok nem forgatókönyvízűek, a poénok nem elcsépeltek vagy erőltetettek, a sztori nem siklik ki a végig egyenletesen zökkenőmentes kerékvágásából. A hangulat kissé álomszerű, kissé videoklipes, néha sokkolóan brutális behatásokkal fűszerezett, és nagyon hatásos. A történet tanulságát az alkotók talán vehemensebben igyekeznek letolni a torkunkon a kellemesnél, és epilógus gyanánt is kurtán-furcsán hat az a szimpla filmszakadás, de mindez nemigen árthat az összképnek. Nem mondanám, hogy zseniális filmről van szó (azt esetleg a sorozat után, azzal együtt fogom írni, ha hozza ezt a szintet), de ilyen elemi erővel szórakoztató, egyszersmind elgondolkodtató filmet nem lát az ember minden nap, vagy héten, vagy évben. 4 nano/bioterrorista begolyózás / 5.

Előzetes:

Sőt...:

Golgo 13: The Professional

2010-07-02T13:08:00.000+02:00

(honlap), (imdb), (wikipedia)

Valahol olvastam, hogy a Fist of the North Star mellett a Golgo 13 a "legklasszikusabban legférfiasabb" manga/anime (hé, és a Berserk?), és mivel az előbbinek köszönhetően már úgyis nyakig lubickoltam a vérrel és tesztoszteronnal telített hangulatban, utánanéztem annak is. Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ismerkedési próbálkozásaimat ildomos lekorlátoznom az egészestés filmverzióra, amennyiben nem szeretnék hosszú éveket együltő helyemben eltölteni ennek a negyvenegy (!) éve futó (!) szériának az összes tévé- és füzetsorozatos epizódja meglesésével, de így legalább a koncentrált formulát kaptam, ami ideális a fejtágításhoz.

Golgo 13 egy legendás japán bérgyilkos neve, ami a film során annyiszor elhangzik – mármint a neve, az aktuális hollétével egyetemben –, hogy a rejtve/inkognitóban maradáshoz való affinitásának hiányában bizony minden idők legrosszabb orgyilkosának is lehetne nevezni... ha nem lenne számára oly mindegy, kik, mennyien és milyen szintű fegyverkezéssel ismerik minden tervét. Golgo 13-nak ugyanis hiába van nyomkövető és gondolatolvasó chip az agykérgébe ültetve (nincs, de ha volna, se változna a történet), akciói kivédhetetlenek, irhája elcsíphetetlen, életerőcsíkja leverhetetlen. A fickó nem is annyira ideális bérgyilkos (mint lopódzó, diszkrét vagy ezerarcú árny), sokkal inkább ideális katona (mint taktikus, megállíthatatlan emberi tank), aki éppen tisztes háború nélkül maradt – de sosem célpont nélkül. A film elején úgy tűnik, egy antológiaszerű válogatást kapunk 13-as jól sikerült küldetéseiről, de aztán összeállnak a szilánkok – jobban mondva szilánkokra esik szét egy bizonyos olajmágnás örökösének a koponyája Golgo és egy távcsöves M16 hathatós segítségével. A papa megorrol, és a legkülönbözőbb, karikaturisztikusan eltúlzott / mangásan szélsőséges jellemű zsoldosokat küldi címszereplőnk nyakára bosszú címszóval, nem kicsit habzó szájjal. Plusz három-négy kötelező végzetasszony is megrebegteti a szempilláit.

A cselekmény lényegi részei rövid, velős csihipuhik, tűzharcok és autós üldözések, amelyek közé hosszabb, szaxofon kísérte, már-már romanikus, túlfűtött, laza jelenetek vannak befűzve, hogy megidézzék a '70-es-'80-as évek igazi zeitgeistját, LSD-tripekkel vetekedő látványvilággal meg szivárványszínekkel, lenge öltözetű hölgyekkel, kemény férfiakkal és a többi. Mintha egy James Bond-mozi rendezője adrenalinlökettel higította volna a vodka-martinijét, aztán az intenzív hatás finomítása kedvéért fejest ugrott volna egy marihuána-ültetvény szárítókonténerébe. Ja, és útközben felszedhetett egy klinikai súlyosságú fegyver- és vérfetisizmust is.

A film elég vontatott és akad benne szép számú következetlenség is, de megfelelően elszállt hangulatban igen szórakoztató egyrészt a bérgyilkosság, másrészt a korszellem (egyik sem igazán kellemes téma a való világban, ha engem kérdeztek) megidealizálása. Igaz, hogy a látványtervezők és a rajzolók/színezők brutálisan túllőttek a célon a napfény, a visszatükröződések és a kontrasztok játékával – értékelem a szándékot az elegáns stilizációra, viszont ezt nem a néző szemének cseppfolyósításával kéne elérni –, és az animáción is meglátszik a kora, a sztori azonban eséllyel versenyre kelhetne bármely más kém-, orgyilkos- vagy bosszúfilmével a maga komolyságával és Golgo 13 ügyködésének naturalista (mégis felmagasztosított, ez a nem semmi) bemutatásával.

Golgo csaknem annyi nőt vág gerincre, mint ahány rosszfiút; természetesen egészen más célzattal és végkimenetellel, bár ez a helyzetfüggetlenül konstans márványábrázatából abszolút nem szűrhető le. A manus jobb céllövő, okosabb tervező, ügyesebb közelharcos és bravúrosabb sofőr, mint a direkt ezekre kiképzett ellenlábasai; még kifulladva is szakmájának esszenciáját izzadja ki veríték helyett. Sokakban ellenérzést kelthet ez a tökéletesség, főleg hogy egy merénylőgépről van szó, és még többekben a '80-asok ~~ciki~~ fényét vesztett avíttsága, én viszont már látom, miért is olyan népszerű ez a cím világszerte. Epizodikus formában talán még jobban is működhet, de legalábbis könnyebben befogadható, mint ez a másfél órás, szürreális látvány- és hangulatvilágba burkolt gyilokorgia. Azért nézzétek meg, ha haraptok az ilyesmire. 3 hülyére matricázott, Boeing-hangú versenyautó mint a lehető legmegfelelőbb álcajármű visszahúzódó terroristáknak / 5. A kezdetleges CGI-helikoptereket kár volt belerakni, de a ziccert kapott golyó hangjával elsülő revolver óriási. :)

Előzetes:

Sőt...:

Fist of the North Star (Gekijōban Seikimatsu Kyūseishu Densetsu Hokuto no Ken; Fist of the North Star the Movie: Legend of the Century's End Savior)

2010-06-29T22:15:00.005+02:00

(honlap), (imdb), (wikipedia)

A film meglehetősen jellegzetes hangulata dacára csak hét, puszta ujjal kilyuggatott hasizom-plakettel a főcím kiírása után jöttem rá, hogy a furcsa érzésnek, ami környékez, semmi köze a véres harcok gyomorforgató brutalitásához, sokkal inkább a déja vu-höz: az élőszereplős amerikai verziót ugyanis már láttam valamikor a ködös múltban, amikor még nem sajnáltam rendszeres tévézéssel elverni az időmet. Ez utóbbi is kellőképp B-filmes volt – vagyis nem sápadt el egy kis húsos mészárlás megmutatásától –, semmiféle emléke nem tudott azonban felkészíteni az eredeti (illetve mangaadaptáció), 1986-os japán animációs film grafikus kíméletlenségére, amely, azt hiszem, a főhős farkasemberi ősökre utalóan sűrű szemöldökének agresszív gigantikusságában kulminálódott. Az ő neve (a férfié, nem a szemöldökéé, habár méretét tekintve akár azt is nyugodtan számolhatnánk külön szereplőnek) Ken, és erre szokták azt mondani, hogy badass.

A történet a legkeményebb nyolcvanas évekbeli heavy metal hagyományainak eleget tevő poszt-apokalipszist idézi a színre, kriminális punkos/rockeres oroszlánsörényekkel mindenki fején, amely frizurák kivétel nélkül olyan széles vállakra omlanak, amiken a Schwarzenegger-família tíz generációjának férfitagjai egyszerre is kényelmesen elüldögélhetnének két súlyzózás között. A nők aprók, formásak és magas homlokúak, az ellenfelek bestiálisak és annál nagyobbnak vannak mutatva, minél ellenségesebbek a pozitív szereplőkkel szemben. A világ lepusztult, a járműves üldözések és a harcok nélkülözik a fizika törvényszerűségeit, mindenki vagy filozófus (főbb karakterek), vagy ízlésficamos, divatmajom, vízfejű idióta (rablógyilkosok, sorbakák), és mindig van valaki, aki erősebb az aktuális Songokunál.

Apropó Dragon Ball, a Fist manga első fejezete (1983, Weekly Shōnen Jump magazin) egy évvel megelőzte Toriyama képregényét, és nem nehéz észrevenni azokat a villódzó neoncső észrevehetetlenségével bíró párhuzamokat a két epikus-harcos sorozat között, melyek főként az összecsapásos jeleneteknél jelentkeznek. Nem rosszból írom ezt, egyrészt mert ilyen bombasztikus harcokból sosem lehet eleget látni, de főleg mert a Dragon Ball igazán csak az évekkel későbbi utódsorozataiban (Z) "vette át" a Fist testi megmérettetéseinek totálisan visszafogatlan, röhejesen erőszakos, valószínűtlenül testnedvdús jellegét. A címszereplő Ken harcművészeti specialitása például egy olyan ütéstechnika, ami az ellenfél koponyájának – és/vagy teste egyéb részeinek – kvázi felrobbanását okozza, jó cafatos részletességgel ábrázolva; egy másik karakter körmeit monomolekuláris élű szikékként használva csíkokra szeli áldozatait; megint másnak pedig elegendő hozzád érnie, hogy verőereid túlnyomásos teszkós slagként durranjanak szét a testetben. Igaz, hogy a film vérábrázolása olcsóbb hatást kelt, mint Hitchcock olvadt csokoládéja (ez nagyon rossz hasonlat volt; tény viszont, hogy a Fist vérző szereplőire mintha filccel rajzoltak volna vörös vonalakat, a vérszökőkutak meg piros csillagszórók), de a kétpercenként nyers cafatokra repesztett szereplők jelentette félig horrorisztikus, félig parádés hangulaton ez mit sem változtat. Ez nem gyerekmese, no; hentesképző tanodák látványszoktató óráira viszont simán jó tanulmányanyag.

A sztori elején van egy időbeni törés, ami pár percre megzavart a történet folyamának kezelését illetően (ez nagyrészt két hosszúhajú, simaarcú férfiszereplő hibája, akiket sikeresen összetévesztettem egymással), de egyébként egyszerű a cselekmény: Ken bosszúhadjáratra indul címének elbitorlója ellen a világégés romjai között. Kenről annyit, hogy bár a film nyitójelenetében csúfondáros könnyedséggel csomagolták össze és hajították a fenébe, valójában olyan erős fickó, hogy nem okozna neki különösebb nehézséget rongyfocizni a planétával – s természetesen hasonló kaliberű nemezisekkel is rendelkezik. Jó héroszként útközben megment egy-két gyereket meg egy cserép virágot, összehaverkodik egy másik jólelkű harcossal, a megroggyant felhőkarcolók oldalára keni néhány száz rosszfiú belsőségeit, más felhőkarcolókat kettébe fűrészel azáltal, hogy keresztülsétál rajtuk (!), összejön rég látott szerelmével, és a nagy fináléban persze annyi vért folyat el riválisával együtt, hogy abba egy cet is belefulladna. Készüljünk föl brutális kézitusákra a bájosan bárdolatlan rajzstílusnak köszönhetően leginkább két lábon járó sonkakötegekre emlékeztető alakok között, és valahol a Mad Max és a Conan közti atmoszférára. Megbecsülhetetlen, miféle korosztálynak szánták ezt a filmet, mindenesetre hála és köszönet az alkotók kompromisszumkészségének nyomtalan hiányáért. Ez a történet így kerek és szép: barbár és csúf, szórakoztató, elborzasztó, röhejes, és lehetetlen nem szeretni egyik-másik megoldását.

Ősrégi anyag, bárki hozzáférhet a megfelelő helyeken. Én azt mondom, megéri, bár legyen magad mellett a hányózacskó, pár üveg alkohol és/vagy néhány rekeszizomgörcs-oldó pirula, ha netán drasztikusan mást kapnál az arcodba, mint amire készültél. És hát minimum arra a szemöldökre bizony lehetetlen érdemben felkészülni... 3 évezred migrénje / 5. Minden szempontból utánozhatatlan. (Azaz, ha jól tudom, van néhány folytatása/mellékága, idővel majd levadászom azokat is.)

Előzetesek:

Sőt...:

Unthinkable

2010-06-26T11:57:00.002+02:00

(honlap?), (imdb)

Ha az embernek (kormányügynöknek) netán ott lapulna is a zsebében a könyvtári bérlet és a tescós pontgyűjtő kártya között egy névre szóló, nagykutyák által szignált jogosítvány az emberkínzáshoz, akkor is vannak bizonyos tabuk, melyek áthágása helyett talán még Jack Bauer is inkább saját maga ellen fordítaná a katonai rugós kését. (Bár a 24 utolsó évadjának utolsó részeiben látott ámokfutása után már ebben sem vagyok biztos.) Érdekes kérdés, hogy az Unthinkable készítői a forgatókönyvvel való házalás során hány naprendszernyi követ forgathattak meg, mire találtak néhány pénzesembert a projektjükhöz; de az még érdekesebb, hogy miért is tűnik olyan hatásos filmnek egy másfél órás produkció, amiben cselekmény gyanánt egy vizuális prezentációval mellékelt vallatási gyorstanfolyam van lekényszerítve a torkunkon, és a ~~keret~~körettörténet ráadásul még csak nem is eredeti – jóllehet néhány karakter annyira az, hogy már-már az "annyira hihetetlen, hogy biztosan hiteles" esete forog fenn. Nos, hogy stílszerűen fogalmazzak, az öklendező-reflex is erőteljesebb a légzés ösztönénél, illetve a szeletelős-kínzós mozik is sikeresebbek a józan belátás által esetleg racionálisnak gondoltnál. Ilyen a világ: a kulturális/politikai/társadalmi kérdések sarokköveiről szinte mindenki imádja szétkürtölni vagy a véleményét, vagy a kérdéseit, és korunk szabad információáramlásának köszönhetően a paletta minden létező színében tündöklő válaszokat fog kapni. És én még mindig hüledezek rajta, hogy a legvérvörösebb reakció az USA kontra Közel-Kelet ügyében Hollywoodból érkezett a vetítővásznakra.

Michael Sheen elvesztette az Underworld 3-ban látott kemény fizikumát, szívóssága és lelkiereje azonban meghatványozódott: miután egy videóüzenetben bejelentette, hogy időzítőre kapcsolt atombombákat helyezett el különböző amerikai nagyvárosokban, hagyja magát elkapni az ilyen forró krízishelyzetekben nem éppen kesztyűs kezéről ismert kormány emberei által. Samuel L. Jackson összeakasztja a nemlétező bajszát Carrie-Anne Moss nemlétezőjével: míg az FBI-os nyomozónő a klasszikus aktatologatós-faliújságrafecnikettűzögetős módon szeretné megoldani az ügyet, addig a szakmájában géniusz és a ranglétrán érinthetetlen fokot elfoglaló vallató inkább a fogoly fájdalomküszöbét tologatná az elviselhetetlenség felé, az ő bőrét, húsát, körmeit, fogát és (Jaaajj!!!) fütykösét tűzögetné tele saját profi szadizmusának vérnyomot hagyó bizonyítékaival. Az alapfelállás egyszerű, és csaknem kamara~~drámás~~horroros jelleget kölcsönöz a filmnek, amennyiben gyakorlatilag az egész egyetlen helyiségben játszódik, néhány kormányügynökkel és katonával, meg a karnális nyárfalevélként remegő, székbe kötözött Sheennel az üvegfal túloldalán, akit serény, fűrészfogas fullánkú darázsként dong körbe Jackson, Moss pedig átlag hárompercenként kiborul az önuralmából, és négypercenként a mosdót látogatja. Nem lehet hibáztatni – sőt egy idő után még Sam is csatlakozik hozzá, meg esetleg a gyengébb gyomrú néző is.

A "jófiúk" preferálta kikérdezési módszerek hatásvadász jellegénél már csak azok durvasága hangsúlyosabb, annál meg csak Sheen karakterének emberfeletti fájdalomtűrése. A fickó amerikai állampolgár, de muszlim vallású, tagja volt az USA tengerészgyalogságának, ismeri a vallatási módszereket, manipulatív, okos és állhatatos – voilà, eszményi intellektuális ellenfél (és bicskanyitogatóan/üdvösen politikailag inkorrekt... de legalább a szokásosnál eredetibb), jóllehet elsősorban csak azért, mert pusztán fizikai terrorral lehetetlennek tűnik megtörni. Ha pedig mégis sikerülne, arra is van vészterve. Önként vállalt tortúrája némileg szükségtelennek tűnik (például valami okból csak egy napi kínzás után hajlandó közölni a követelményeit); ha végig egy mikrofon lapult volna a seggében vagy egy kamera egy üvegszemében, hogy a jó USA jámbor s bölcs diplomatáinak vériszamos valós arcát felfedje a vallatási procedúra folyamatának egy külső forráshoz való kisugárzásával, akkor azt mondom, volt értelme Jacksont elsápasztani a forgatókönyv rá eső részének elolvastatásával. Sheen figurája ordít ugyan, de egy idő után – ahogy egyre valószínűtlenebb lesz a kitartása – nem sokkal tűnik zsigerbemarkolóbbnak a szenvedése, mintha egy robot szétcsavarozását néznénk. Ezt szerencsére valamelyest kivédi a családi szál beleszövése – s ezzel el is értünk a tabus részhez, illetve a cím (Elképzelhetetlen) megindoklásához. Legyen elég annyi, hogy egy aránylag új megközelítést kapunk az alapvető emberi moralitás egyébként ódon tárgyköréhez, ami viszont nagyjából olyan végkifejletet szállít, ami se nem meglepő, se nem olyan merész, mint a film többi része. Persze ez már a másfél óra legvégén van, és a The End felirat előtt illő dolog nyugodalmas lezárást biztosítani a nézőnek. Meg aztán a stáblista közé is be van szúrva egy-két kép...

Szerepcserés trükkökkel támad a film: ahogy telik az értékes idő, a kínzott kerül nyeregbe, és az elején ájulással küszködő nyakkendősök fogják biztatni a fáradó kínvallatót. Csak Moss karakterének gerince nem kezd el kígyózni, hogy könnyebben haladhasson a kialakuló válsághelyzet sűrűjében. Az Unthinkable képes mély nyomot hagyni az emberben, még ha utólag visszagondolva nem is fedezünk fel semmi mélyebb mondanivalót a jelenetei között. Mocskosnak érezzük magunkat, miközben forognak a képek, mert talán megértjük a veszett kétségbeesést, ami Jacksonékat motiválja a terrorista felszabdalásában, ugyanakkor túl eltúlzottnak, szürreálisnak tűnik az egész, semhogy igazán nagyot üssön. Elmeosztályra való karakterek kérkednek személyiségük betegségével, miközben természetesen valamennyien csak jót akarnak. Titáni tabuk támfalaihoz zsúfolt dinamitrudakra folyik éleslövészet, de a sokkoló(nak szánt) megoldások többsége olcsó ízű, még ha működik is. Nem mondhatom, hogy mindenki nézze meg, de azt sem, hogy rossz film: 2 és fél passzentos szerep az új Supermannek (értsd: elhanyagolt mellékalak) / 5. Nehéz film olyanoknak, akik könnyen mondják magukról, hogy elviselik a mozis erőszakot, illetve hogy jól ismerik a kormányügynökös-terroristás filmek minden létező válfaját.

Egy rőf előzetes

2010-06-25T09:23:00.002+02:00

A durva és rideg képregényhez sok köze nem lesz, de attól még agresszívan remekül néz ki:

Szintén képregényfigura (is); egyelőre azon vagyok, hogy megbarátkozzam Seth Rogen főszereplővé választásával:

Ez a trailer nem sokban különbözik az előzőtől, ha egyáltalán, de még mindig parádés:

Lusta koncepció, ígéretes megvalósátás, beszédes cím:

Sötét, véres és hideg -- végre egy harcos film, amelyik nem fél ellökni magától mindenfajta idealizálást?

Ideje volt már a korhatáros trailernek:

Robin Hood

2010-06-24T20:31:00.001+02:00

(honlap), (imdb)

Csuklyás Vörösbegy története már olyannyira lerágott csont, hogy az atomjai is felőrlődtek a miriádnyi mozi- és tévéverzió filmtekercseinek tonnányi súlya alatt; és mégis, ha egy Ridley Scott kaliberű rendező áll be mögéje, az ember képtelen lesz közönyösen elmenni a dolog mellett. Scott csinált pár zseniális filmet (Alien, Blade Runner), csinált néhány remek filmet (Gladiátor), van igen jó filmje (Body of Lies, Black Hawk Down), van átlag fölötti filmje (Kingdom of Heaven), van... megkérdőjelezhetőbb kvalitású mozija (G.I. Jane) meg satöbbi, összeségében azonban minden munkájából árad a profizmus, és a legtöbb filmjét nem lehet tiszta lelkiismerettel a szubjektív ízlésünk kukájába zsákolni, neadj'ég egyetemes megállapítással rossz mozinak nevezni, őt magát pedig rossz rendezőnek. Scott Nagy Öreg, aki tudja, mitől döglik a nézőtér népe: nem a vásznon villódzó alkotás silánysága/unalmassága/lapossága/butasága/pontpontpontsága elől popcorn- és diétáskóla-mérgezésbe menekülés heveny hascsikarásától, hanem a mű tartalmától, a művészi rendezés egységességétől, a színészek és a rendező közötti egyetértéstől, a forgatókönyv összetettségétől. Scott nagy filmes – Robin Hood pedig a létező egyik legnagyobb filmes sablon. Titáni küzdelmeknek néztem elébe e két fogalom részéről, melynek végén a felek cafatokbani összevegyülésének valami használható száznegyven percét reméltem előtűnni a harc porából. Úgy-ahogy ez be is jött.

A kezdeti pletykák a filmről Scotték rendhagyó és izgalmas hozzáállásáról szóltak, amivel a Hood-legendához akartak hozzányúlni, ti. a rablógyilkos figurát végre tényleg rablógyilkosként tervezték megmutatni: ezúttal a gyilkos, nem a rabló rész került volna előtérbe, amolyan középkoriasan bájos brutalitással. Nem tudom, hogy a Universal Pictures táncolt-e el a meredek elképzelés mellől vagy Scott döntött úgy, hogy ennyire azért nem fogja magára haragítani a történeti társaságok és a kosztümös lovagkort-újrajátszók legfanatikusabbjait, mindenesetre ennél a koncepciónál végül úgy hatvan-hetvenezer hangyányival finomabb mítoszrombolást valósítottak meg. Robin Hood nem lett véresszájú antihős, de nem lett babapopsifehér lelkű erkölcscsősz sem – ami azt illeti, még csak Robin Hood sem lett. Eredettörténetnek kissé elvetették a sulykot, hiszen a címszereplőt a király csak a film végén nyilvánítja törvényen kívüli, hazátlan, helyben lelándzsázandó latornak, így aztán ha folytatása nem is lesz ennek a konkrét mozinak, az összes többi, már a király józan eszét abuzáló martalóc cselekedeteit feldolgozó Hood-film többé-kevésbé nyugodtan tekinthető annak.

Esküszöm, még a trailer alatt is több vesszőt pendített el az íjáról Robin, mint az egész film során. Itt ellenben kimagasló intellektualitása meg rózsaszárba szökni készülő morális öntudata arra készteti, hogy magában/verbálisan/tettekkel végigtusakodja a filmet minden egyes elnyomó figura vagy eszme ellen. Hadakozik a feljebbvalóival, mint Oroszlánszív Richárd kereszteshadjáratból visszatérő, közben Franciahont mellékesen végigdúló és -duhajkodó seregének íjásza, akinek nem tetszik az iszákos király, a harcok parttalan folytatása, és hogy a jövőben az ivadékai nem kapják majd meg a megérdemelt jogdíjat az itt-a-piros-hol-a-piros játékért, amit ő talált fel, de legalábbis ő tökéletesített. Aztán hadakozik a becsületével, a hazaszeretetével, saját identitásával, egy sárrétege alatt izzó zsarátnoknak bizonyuló özvegyasszonnyal, a vakot játszó Max von Sydow arcmatató tenyerének kérgével, saját múltjának démonaival, végül azon szakkritikusokkal, akik esetleg nehezményezik, hogy a film oly könnyedén lenyúlta a normandiai partraszállás jelenetét végső csatának. Russel Crowe ezenkívül hadakozik még a fogyókúrájával és a borotvájával is, de ez senkit ne zavarjon, a színészi játékot ugyanis rossz szó nem érheti: Cate Blanchett hitelesen önfejű majdnem-egyedülálló nő, a franciák tenyérbemászóak, Oscar Isaac egy köcsög, William Hurt okosan néz, Mark Strong kopasz stb. A látvány, az akciók, a külső réteg rendben van, minden sáros és ködös, mindenki piszkos és durva. Csak a történet nem tud szolgálni meglepetésekkel, sem mélyreható jelenetekkel, sőt sajna még a sablonosság méretes láncos buzogányát is csak úgy sikerül elkerülnie, valahányszor lesújt, hogy az viszi magával a sztori kerekségét adó összkép néhány cafatját is. A hangulat kimagasló; amire rátelepedik, már nem annyira. Szó sincs róla, hogy a történet rosszul volna megírva vagy kivitelezve, épp csak kevésnek tűnik azt, amit szolgáltat, méghozzá egyetlen okból: Robin Hood címmel az ember vagy akciófilmet vár, vagy legalább olyat, amelyikben a szereplők annyit nyilaznak, mintha nyílvesszőkből akarnának rögtönzött bástyát emelni az erdei utacska mellé. Aztán fogják a seriff erszényét, Tuck barát kiölti a nyelvét, Robin kivillantja a harisnyanadrágját, és jobbra el, az aktuális szegény település irányába. Aligha örülhet valaki jobban a Hood-história komolyabb variánsának énnálam, de a cím és az alatta megbúvó film közötti tematikai/hangulati kanyon még ez utóbbi minősége dacára is veszélyesen szélesnek tűnik. Ízlésemnek hála (mely egybevágni látszik a direktoréval) számomra mindez inkább kellemes csalódásnak mondható, de jobbnak láttam megemlíteni azok kedvéért, akik esetleg robinhoodosabb filmet vártak ettől a mozitól ridleyscottos helyett. Ennyit a szőrszálhasogatásról.

Longstride története egy értőn megvalósított ál(?)történelmi film, amely jól beleillik Scott eddigi kardozós-borostás, illetve nagyemberes-drámás műveinek sorába. Talán ez kerül a sor végére, de már ez a teljesítmény is impozáns. Mindent összevetve szórakoztató filmről van szó, és az egyik legeredetibb vezérfonál mentén leforgatott eredettörténetről, amit láttam. A Robin Hood-filmek közül pedig – legyen ez bármennyire nem-robinhoodi is – gondolkodás nélkül inkább egy komolyabb, autentikusabb drámát választanék a rengeteg szándékosan avagy szándékolatlanul gagyi akciókomédia helyett – vagyis ezt. Mr. Scotthoz fűzött reménytelenül optimista reményeimet nem váltotta be maradéktalanul, de ezt most az egyszer megbocsájtom, hiszen Ridley atyánktól mostanában kizárólag egy projekt zseniális megalkotását várom el, és az az Alien prequel(-duó?), ami jelenleg szinte minden mást elhalványít a radaromon.

3 és fél minden farpofa kényelmét kielégítő kaloda / 5.

Warhammer 40k Roleplay: Deathwatch videó + QuickStart csomag

2010-06-23T11:00:00.003+02:00

A Fantasy Flight Games pazar szerepjátékai közé e nyáron újoncként érkezik majd a Deathwatch, hogy a szent Inkvizíció ügynökeivel és a hatalmas Szabad/Gaz/Bolygó/Kósza Kereskedőkkel foglalkozó könyvek után az Űrgárda egyik legelitebb egységét is játszhatóvá tegye a másfélmázsás vállvasak rajongói számára. Mint ahogy a fenti kedvcsinálóból kiderül, a hangulat megint elsöprő lesz, a történetek még epikusabbak, a szereplők még röhejesebben emberfelettiek, az alapkönyv pedig ugyancsak nélkülözhetetlen lesz minden Warhammer- és/vagy szerepjátékkiválóság-rajongó polcáról (csak óvatosan helyezzétek ezt a 400 oldalas monstrumot a két, ugyanilyen kövér idősebb testvérkéje mellé, nehogy összedőljön az a szekrény). A Free RPG Day jóvoltából ingyenes szabályösszefoglalót és bevezető kalandot is kaptunk Final Sanction címmel, lehet örülni, utána előszedni a kockákat és kipróbálni, milyen érzés két és fél méter magas, genetikailag a tízezer éve élőhalott Istencsászár sejtjeiből nemesített, vallási fanatikus, fél kézzel ellenségek egész hadosztályait elsöpörni képes, mutáns szuperkatonának lenni. Kibergótikára fel!

E3-utórengések: Deus Ex 3, Portal 2 stb. demózás

2010-06-23T10:19:00.001+02:00

(Kiegészítésképpen:)

Elérhető néhány játék új (vagy eddig csak aprólék felbontásban látott) bemutatóvideója; kösz, IGN. Indzsoj.

Deus Ex: Human Revolution

Deus Ex: Human Revolution PC Games Video - E3 2010: IGN Live Demo

Deus-Ex - Human Revolution - Part 1 from Csokis on Vimeo.

Deus-Ex - Human Revolution - Part 2 from Csokis on Vimeo.

Driver: San Francisco

More Driver: San Francisco News & Previews

Tom Clancy's Ghost Recon: Future Soldier

More Tom Clancy's Ghost Recon: Future Soldier Info

Assassin's Creed: Brotherhood

More Assassin's Creed: Brotherhood News & Previews

Fable 3

More Fable III Info

Medal of Honor

More Medal of Honor News & Previews

Kane & Lynch 2: Dog Days

Kane & Lynch 2: Dog Days at IGN.com

Bulletstorm

Bulletstorm at IGN.com

Portal 2

Portal 2 at IGN.com

Call of Duty: Black Ops

More Call of Duty: Black Ops News & Previews

Lara Croft and the Guardian of Light

More Lara Croft and the Guardian of Light Info

Dead Space 2

Toy Story 3

2010-06-21T19:54:00.002+02:00

(honlap), (imdb)

A Pixar első egészestés animációja volt a legelső, teljes egészében számítógép-renderelte mozifilm, de a kísérleti státuszban lévő technológia jelentette kitaposatlan ösvény körülményes járhatósága és a hatalmas nézői-szakmabeli elvárások sem tudták őket megakadályozni abban, hogy Bábel tornyának mérnökeit is lepipálják azon bizonyos léc jóóó magasra helyezésével. Sőt, a Toy Story 2-vel is elérték az előd színvonalát, ami már önmagában nem kis teljesítmény a tűzrevaló folytatások gazdag történelmében, főleg hogy azon kívül bizony nem sok más alkotásnak sikerült a Játékháborúk általános minőségének közelébe tornáznia magát. Nem tagadom, hogy nosztalgikus szálak fűznek a TS1-hez, mégis ököllel verném az asztalt őszinte felháborodásomban, ha valaki kizárólag ennek tudná be elragadtatottságomat a film iránt – egész egyszerűen egy remek műről (sőt remekműről) van szó, kiválóan megírt karakterekkel és történettel, amely még zseniálisabbnak hat annak fényében, hogy gyerekjátékokat szerepeltetve is legalább annyira szól a benőtt fejelágyú közönségnek, mint a kicsiknek (ezt a filozófiát a Pixar azóta is szeretőbb becsben tartja minden más stúdiónál). A TS stílust teremtett, elsöprően népszerűvé tett egy technológiát és lehetőséget adott a Pixarnak a tovább működésre – de elsősorban nyers filmes ereje az, amiért emlékszünk rá, aminek köszönhetően fölébe tornyosult versenytársainak és megmutatta, hogy lehet ezt máshogy is, lehet ezt jobban is minden téren.

Ha valamit az egekbe magasztalunk, annak megvan a veszélye, hogy nem csak minden mást beárnyékol számunkra (gyakran bizonyos szempontokból igazságtalanul), de a trónjára törő saját folytatásait is, főleg ha azok kerek tizenegy esztendővel az előző epizód után jelennek meg, teljesen más mozis kultúrában, javarészt új kreatív elmék jóvoltából, ráadásul gyanús módon a Disney pénzügyileg egyik (ha nem a) legsikeresebb sorozata vérvonalának továbbvivőjeként. A sekélyes animációs mese-dömpingben evickélve még remélni is naiv butaságnak tűnik, hogy majd épp a következő film lesz maradandó/kiváló/nagyobb kivetnivalóságok nélkül szórakoztató, de néha még a legoptimistábbaknak sem kell törvényszerűen kiverni a metszőfogukat, amikor pofára esnek. Amit ki akarok hozni ebből a cirádából, az a következő: a Toy Story 3 eddig a legzseniálisabb mesefilm, amit esélyünk lehet látni idén, egy éve, évek óta, sőt – hogy kétélűbb túlzásokba azért mégse essek – kvalitásával olyannyira egy magassági szinten mozog az első kettővel, mintha precíziós lézerrel szabták volna méretarányosra. Hiába, Buzz nagyon tud a sugárfegyverével.

A sztori nem ragad le '99-ben, ehelyett nagyot markol, és a felnőtté válás egyik legfontosabb aspektusát bontja ki gyönyörűen: a személyes áldozatok szükségességét. Andy egyetemre készül, a játékaihoz már évek óta nem nyúlt, Woodyék pedig a lehető legérettebb módon tanakodnak a lehetőségeiken – mármint miután fáradhatatlan, olcsó trükkökkel igyekeznek felhívni magukra gazdájuk figyelmét. Vagy a padlásra kerülnek, vagy a kukába, esetleg eladják vagy eladományozzák őket – ami persze nem tetszik nekik, de a gyerekjátékság nem jelent automatikusan gyerekességet is: hőseink tisztában vannak, mindig is tisztában voltak a kor jelentette problémákkal, és hogy az embercsemeték tizenegy-két év fölött egyre inkább hanyagolni fogják őket. Amivel nincsenek egészen képben, az a napközi fogalma, ahová szánják néhányukat, Andy titkon érzett kötődése régi barátai iránt (mindig megrémisztett, milyen mániákus szerelemben él ez a kiskrapek a műanyagdarabkáival), meg Woody testvéri szeretete a fiú iránt, amely mintha erősebb volna még a játéktársai irányába gyakorolt gondoskodásnál is.

Nem fogom pontokba szedni a történenet, először is mert ezt a filmet mindenkinek látnia kell, másodsorban pedig mert rendkívül komplex, rengeteg témát érintő, egy sor végletes hangulatot megpendítő, s mégis zökkenőmentesen folydogáló, zseniálisan hatásos sztoriról van szó. A film a maga 103 percével a leghosszabb Toy Story, de még így is lehetett volna hosszabb, annyira jól szuperálnak a néző érzelmeinek manipulálását célzó eszközei. Az első percekben kielégíthetetlennek tetszően szkeptikus voltam, viszont minden egyes jelenet biztonsággal szállította a lehető legjobb élményt, és pontosan azt a reakciót keltette bennem, amit az íróbrigád és a rendező eltervezett – legalábbis remélem, hogy nem a véletlen fortélya, hogy ezt nevezhetem nagyon régóta a legokosabban szellemes és legmélységesebben megrendítő filmnek egyaránt (a Defendor eddig melegíthette elő a trónt a TS3 fejedelmi ülepének; azért szép munka volt). Ha mégis, Pixarékkal fogom kitöltetni a lottószelvényeimet.

A történetben nyoma sincsen erőltetettségnek, banális megoldásoknak, hiteltelen élethelyzeteknek vagy unalmas félperceknek. Ha el is kezdtem sejteni, mi jön a következő snittben, a film képes volt felülmúlni minden várakozásomat a dolog tényleges megvalósításával, elég volt hozzá egy humoros közbeszólás, egy ügyes utalás vagy valami hasonló apróság. Ha sablonosság árnyéka vetült a sztorira, a lehető legkellemesebb fuvallat űzte tova, és kényelmes megoldások helyett végig fényes kreativitás jellemezte a cselekményt. Az új szereplők ötletesek – noha az új "főgonosz" játék kábé minden szempontból ugyanolyan, mint a második rész aranyásója, valahogy mégis újszerűnek hat –, a régiek alig változtak, Woody atyáskodó, aranyszívű hangulatember, Buzz józan fejű becsületlovag, és az egész teremtett világ úgy klappol, mintha az idők kezdete óta ilyennek szánták volna – vagy mintha a forgatókönyvet rögtön a TS1 után körmölték volna spirálfüzetbe. Nem csak hogy a játékos mikroverzum nem vesztett hangyányit sem a hangulatából, de a készítők által a világhoz hozzáadott új elemek sem lógnak ki a képből. A humor, a mondanivaló, az érzelmi töltéseket gerjesztő konfliktusok, a mozivilág egyik legeredetibb karakterbandája és megannyi egyéb természetű, csiszolt-olajozott komponens ismét csak egy helyre került, és szem nem marad szárazon a végtermék láttán: a mozis szakikat a film bravúros felépítése fogja elérzékenyíteni, a gyerekeket a hozzájuk közel álló világ fakasztja örömkönnyekre, a felnőtteket pedig az emlékek és a végkifejlet elemi ereje rendíti meg. Ha a szobában most végigcsapkodom az összes ingóság és fal tenyérnyi sima felületét, az sem volna elegendő taps ahhoz képest, amit Toy Story 3 érdemel.

Elképzelni sem tudtam volna ennél helyénvalóbb befejezést a sorozatnak. Olyan jó záróakkord volt, hogy őszintén remélem, nem lesz belőle negyedik rész, mert most meg azt nem tudnám elképzelni, hogy az felérhetne a TS3 színvonalához; ez van. A film gyönyörű lezárása Woodyék történetének Andy játékaiként, és bár az epilógus meglebbenti a jövő lehetőségeit (a legutolsó kép pedig, amit látunk, pazar farkába harapás az első film első képének), kár volna egy sima folytatással visszamenőleg kevésbé erőteljessé tenni a TS3 drámai mellékzöngéjét. Persze lehet, hogy mégsem. Könnyen lehet, hogy a Pixarnak ismét sikerülne előhúznia valami rendhagyó káprázatot az ingujjából, amitől megint felötlene a rajongó fejében a csöppet hálátlan kérdés, hogy "mi a retekért kell ezeknek bármi mást csinálniuk Toy Storyn kívül?!". Lehet, de egyelőre semmi sem biztosabb egy dolognál: a TS3 egy kitűnő film. Négykézláb rohanj megnézni, ha úgy egy másodperccel is gyorsabban érsz a moziba. 5 retinába égett spanyol párzási tánc (Made in China) / 5.

Kaland, játék meg kockázat

2010-06-21T11:42:00.004+02:00

Aki ismeri a sorozatot, azért örülhet ennek a linknek, mert úgyis évente újrajátssza néhány könyvét; aki nem, az tegye össze a két kezét, hogy ezennel megismerheti: innen ingyen letölthető az összes magyarul megjelent Kaland-Játék-Kockázat / Fighting Fantasy / Kaland-Játék-Varázslat / Fantázia Harcos lapozgatós játékkönyv! Bár a pdf-formátum gyakorlatilag kiöli a dologból a "lapozgatós" részt, a franc se fog fennakadni ilyen apróságokon, miután az ölébe hullott ennyi fantasztikus történet, ennyi emlék a gyerekkorból. Ezer köszönet érte, srácok!

Ezek a paródiák meg csak simán rohadtul jók. :D

Egy akó előzetes

2010-06-20T08:55:00.000+02:00

Minél hosszabb előzeteseket adnak ki belőle, annál kevésbé érdekel. De azért még mindig.

Ölni tudnék ilyen istentelen frizuráért. Mármint azt, akinek a fején meglátom. A trailer fantasztikus, de a film koncepciójával és metroszexualitás-faktorával még mindig hadilábon állok.

Miva'?!

XXX www:

Hát ja, Feng Shui rulez, nem is Christopher Walken, pff!

Ez vajon Rockwell vagy Swank one-(wo)man-showja lesz inkább?

The A-Team

2010-06-19T11:24:00.004+02:00

(honlap), (imdb)

Emlékszik még valaki a '83-tól születésem évéig forgó akciósorozatra? Biztosan, szelíd-agresszív műfaja klasszikusabbjának ennél már talán csak az eredeti Mission: Impossible-t lehet nevezni. Viszont ami engem illet, az is biztos, hogy az emlékeim eléggé megfakultak, és mára már csak úgy él bennem a széria, mint az alaposan kikanalazott potenciálú, de ordas nagy karaktersablonok, a vértelen lövöldözések, és a CGI-jal meg a költségvetéssel kapcsolatos problémákat megelőző kor nagy öregje, amely eltúlzott, túljátszott és bájosan-bugyután politikailag korrekt volt, mégis habossá turmixolta az emberben az adrenalint és képes volt megdolgoztatni a rekeszizmokat is. Mármint részenként cirka tíz percre, amikor is a hírhedt (és szuper, de inkább maradjunk annál, hogy A-)csapat konfrontálódott az aktuális szőnyegbe göngyölítendő diktátorral/drogbáróval/zsoldossal (előtte persze fél napig művelték a műhelyben a kisbuszt, öklelőbajusz meg páncélborítás ráhegesztésével lovagolva – teremtve? – meg az akkoriban nagyon divatos macgyveriséget). Minden elvitathatatlan erénye ellenére határozottan nem volt az évezred tévés teljesítménye, de tette a dolgát, az emberek pedig nézték és életben tartották öt hosszú évadon keresztül. Hollywood egyre elharapózóbb kóros ötlettelenségét látva nem is csoda, hogy a popkultúrából máig ilyen kiveszhetetlennek bizonyuló cím felé fordult a stúdiófejesek figyelme; ám az már határozottan sokkoló, hogy az effektekkel és pózolással való szemkiszúrás és értelemzsibbasztás helyett valami földöntúli indíttatásból kompetens és tehetséges kreatív csapathoz került a mozi tervezete. Mert a 2010-es A-Team bizony egy bitang jó akciófilm lett.

Effektekből meg pozőrködésből természetesen most is kapunk néhány metrikus tonnányi kóstolót, de kérem itt kötnek a hagyományok, amelyek egyúttal az elvárások tetemes részét is formálták, így ezt végképp nem róhatjuk föl a filmnek: egy Szupercsapat történet attól A-Team, hogy robbannak fölfele a dolgok és húzódnak szétfele a szájak. Az akciók valószerűtlenül nagyszabásúak és a karakterek ordenáré ripacsok, ahogy kell, sőt, az összkép nem hullik ki a néző ujjai közül, hogy csak egy-két mesterkélt akció- vagy humorjelenet maradjon meg belőle. Nem tudom, hogy úszhatnék meg egy ilyen kijelentést, de bevállalom: ez a mozi az utóbbi idők legügyesebben megírt akciófilmje, amelyben minden figura, minden párbeszéd, minden szín, minden poén (lásd a váratlanságának köszönhetően visítva röhögős CoD-utalást) észrevétlenül alkot egy, a lelkes nézőt maradéktalanul behálózó organikus egységet, anélkül, hogy izzadságszag érződne vagy felismerhetők volnának a legkopottabb dramaturgiai fogások. Ha nem is hibátlan, de mindenképp hibátlanul szórakoztató. Zseniálisnak azért nem nevezném, viszont abból a szempontból kimondottan bravúros, hogy egy sima, hovatovább buta B-film helyett, aminek érzésem szerint mindenki sejtette a bejelentése után, milyen átlag fölötti teljesítményt nyújt.

Paradox módon az egyetlen szóra érdemes gyenge pontnak azt tartom a filmben, hogy milyen görcsösen ragaszkodik az új csapat elsózásához az eredeti csapatként – legalábbis az acélosra hidrogénezett hajú Liam Neeson és a Mr. T-hez képest kínosan jellegtelen új Baracus figurája talán egy fokkal jobban működött volna, ha az új színészekhez jobban illő koncepció szerint kissé átszabják a jellemüket, vagy legalább a kinézetüket... esetleg találnak néhány színészt, akik tényleg hasonlítanak az eredetiekhez. Szépfiú és Murdock ellenben teljesen bevált: az előbbi megint sikeresen tenyérbemászó, akár az elődje, az utóbbival pedig ismét csak bebizonyosodott, hogy a District 9 Sharlto Copley-ja érdemeihez képest brutálisan alul van foglalkoztatva. A külsőségeket leszámítva egyik karakter – a mellékalakokat is beleszámítva – sem lóg ki a történetből vagy – ami még rosszabb volna – a hangulatból, pedig ez a két tényező egy igencsak vad menetet alkot, amelynek pörgéséből nem lett volna túlságosan nehéz kipenderülni bárkinek vagy bárminek, ami egy kicsit is rosszul van beleszőve a forgatókönyvbe. Ami azt illeti, a vége felé érthetetlenül elszaladt a rendezővel a flashback nevű versenyló, de ezt leszámítva dicséretet érdemel az erőfeszítés, amivel szinte fogásmentes gömbölydedre formálta a filmet, hogy könnyen csússzon le az ember torkán. Nincsenek nagy bukkanók a sztoriban, stilizált elnagyoltságát csak élvezni lehet; és nem forgatjuk a szemünket a karakterek interakciói láttán, mert az apróbb hiányosságok eltörpülnek az egyetemes szellemesség mellett, ami a produkciót jellemzi, és aminek nagyját főhőseink lehelik a történetbe. A sorozat könnyed hangvételének irányvonalához hűen komikus és túlmisztifikált egyéniségek el is lopják a filmet a cselekmény elől, de az ilyesmi miatt hülye lennék hőbörögni.

A cselekmény az akciócsapat megalakulásának viszontagságait regéli el. A film elején még mind a négy tag vadidegen egymás számára (leszámítva a Ranger-tetkók gerjesztette instant vértestvéri szimpátiát), aztán ugrunk néhány évet a közel-keleti hidegfrontra, ahol már közösen kivívott áldatlan hírnévnek örvendhetnek, feletteseik pedig nagyon nem. Meglepetésként aligha szolgáló felültetésük után szökevény státuszt varrnak a nyakukba, és innentől kezdve Hannibal mestertaktikus agyának és az ellenség kígyónyelv-forgásának pergő ritmusára szambáznak velünk végig a nagyon helyesen inkább cselek és csalárdság, semmint géppuskatűz dominálta történeten. Rá lehet mondani, hogy eredettörténet, hiszen csak az utolsó jelenetben néznek egymásra nagy cinkosan, hogy igen, mostantól szabadúszó ~~szuper~~zsoldoscsapat leszünk – akár jöhet is a folytatások tömkelege (nana, szigorúan csak ha megtartják a nívót). Általában a lelkiismeretesebb műkedvelők nem kedvelik a művészeti alkotásnak többnyire még gúnyból sem nevezhető prequeleket, ezúttal azonban alázattal nyúltak hozzá az alapanyaghoz és modernizálták azt.

Remake-ként az utóbbi évek legjobbja, és akciókomédiaként számomra a The Loserst is csont nélkül lepipálta. Hogy néhány akciósnittben megszűnik a gravitáció, hogy Hannibal lehetetlenül jó informált, hogy a(z egyébként most, teszem azt a The Losersszel ellentétben, abszolút nem zavaró) szerelmi szál kihagyható lett volna, hogy Murdock túl őrült a működőképességhez katonaként és hogy Rosszfiú az elmúlt 23 év során elveszíthette legalább másfél tökét – mindez vagy megmagyarázható egy sokatmondó biccentéssel a cím irányába, vagy megbocsátható áldozat a szórakoztatás oltárán. Röhejesen szórakoztató – a lehető legjob értelemben. 3 és fél valóban valódi háromdés térhatású mozi / 5. Ha így folytatódik a tendencia, az igazvérű, laza humorú és keményöklű akciófilmek sorában harmadikként érkező The Expendables már valódi remekmű lesz. Legyen is.

[Potyabónusz régvoltról:]

Az E3 robbantott

2010-06-17T14:27:00.016+02:00

A 2010-es Electronic Entertainment Expo ismét csak a sajtó számára volt nyitva, de ez nem jelenti, hogy ne szökött volna a netre minden egyes pillanata videó formájában. Igyekszem összegyűjteni minden valamirevaló anyagot, amely az E3 előtt vagy alatt látott napvilágot, főleg (de nem kizárólag, különben elkeserítően soványka bejegyzés volna ez) a PC-s megjelenésekről. Maximalisták megtalálnak talán mindent a youtube ezen sarkában.

(Többrészes videóknál csak az első epizódot ágyazom be, a folytatásokért kattints az ablakba!)

Jelenleg megtekinthető sajtókonferenciák:

És a többi promó, ömlesztve---

Portal 2
"I think we can put our differences behind us. For science. You monster." :D

Dead Space 2

Mafia 2

Driver – San Francisco

The Witcher 2: Assassins of Kings

Brink

Call of Duty: Black Ops

Medal of Honor

Crysis 2

Fallout: New Vegas

Gears of War 3

Metal Gear Solid – Rising

XCOM

Mortal Kombat

Kane & Lynch 2: Dog Days

Ghost Recon: Future Soldier

Silent Hill

FEAR 3

Singularity

Deus Ex: Human Revolution

Video Games | Deus Ex: Human Revolution | E3 2010: Evolution Revolution Interview

XBox 360 | Playstation 3 | Nintendo Wii

Homefront

Warhammer 40k – Dark Millennium

Video Games | Dark Millenium Online | E3 2010: Game Setting Interview

XBox 360 | Playstation 3 | Nintendo Wii

Warhammer 40k – Space Marine

Red Faction: Armageddon

Assassin's Creed: Brotherhood

Need for Speed: Hot Pursuit

Nail'd

F1 2010

Bulletstorm

RAGE

PC Games - E3 2010 - Rage

PS3 Games - E3 2010 - Rage

Video Games | Rage | E3 2010: Stage Walkthrough Pt 1

XBox 360 | Playstation 3 | Nintendo Wii

Video Games | Rage | E3 2010: Stage Walkthrough Pt 2

XBox 360 | Playstation 3 | Nintendo Wii

Vissza a jövőbe & Jurassic Park kalandjátékok!

Star Wars: The Old Republic

Star Wars: Force Unleashed 2

Shogun 2: Total War

Civilization V

StarCraft 2: Wings of Liberty

Fable 3

Two Worlds 2

Arcania: Gothic 4

Tron – Evolution

Afterfall: Insanity

Project Dust

Test Drive Unlimited 2

Blacklight: Tango Down

Shank

Spec Ops: The Line

Black Prophecy

Naughty Bear

Lionheart: King's Crusade

The First Templar

Codename: Kingdoms

Super Meat Boy

Front Mission Evolved

Video Games | Front Mission Evolved | E3 2010: Story Interview

XBox 360 | Playstation 3 | Nintendo Wii

Splice

2010-06-16T11:06:00.000+02:00

(honlap), (imdb)

Nincs is borostaőszítőbb egy jó kis biohorrornál, amely korunk ráktól, génmanipulációtól és ~~belterjességtől~~ gondos családfaépítéstől mutáns társadalmának a saját testétől való félelmeire épít. Illetve az emberi testtel kísérletező tudományoktól, mert hát a jó szándék is vezethet rossz eredményre, vagy csúnyára, vagy gyilkosra, és elég hozzáadni egy új ajakrúzs kifejlesztésére törekvő csapathoz egy darab elálló hajú, németes nevű őrült professzort, hogy holnap már egy új tömegpusztító vegyi fegyver kerüljön ki a laborból. A szilikon és a botox csodája múlóban, az Élet Vizét már a mesékben is többnyire lehetetlen szintetizálni, de mivel az ilyen-olyan szempontokból emberfeletti ember koncepciója bolygónk leépülése miatt / az új jégkorszak közeledtekor / 2012 küszöbén ma csillogósabb Szent Grál a tudósok szemében, mint valaha, az istenre való játék a legfelkapottabb homokozói időtöltés a féltucat doktorátussal rendelkezők (és a sci-fi írók) számára. Az atomról se gondolta volna senki, hogy egyszerre lehet annyi bajos és kiaknázható energia forrása, mielőtt legelőször elpárologtattak egy bombával Amazónia éves csapadékmennyiségével egyenlő tömegű tengervizet; itt volt hát az idő, hogy a biológiai eredetű nyűgökre is a legalapvetőbb szinten kezdjenek vadászni. Pontosabban fogalmazva ideje volt ebből csinálni egy horrorfilmet – talán nem az elsőt a témában, de a Kocka és a Cypher sajátos víziókat filmre égető rendezője miatt az egyik legígéretesebbet.

A Splice két szépreményű tudósának ugyan leginkább csak abból következtethető ki a zsenialitása, hogy milyen vakító fehér köpenyt viselnek, ám fiatal koruk, amatőr hozzáállásuk meg Adrien Brody éhkoppja ellenére is sikeresen kreálnak egy új létformát több állat génkészletének turmixgépbe hajigálásával. Lehet, hogy a kis izécske úgy néz ki, mint egy mikroszkopikus méretűről macskányira duzzasztott, kezdetleges felépítésű bacilus meg egy elázott tampon keveréke, a lényeg viszont a belőle kinyerhető szerves vegyi anyagok potenciális gyógyító képességeiben rejlik. Kezdődő Frankenstein-effektus ide, ingyen vöröszuhanyos fiaskó a sajtótájékoztatón oda, Brodyéknak eszükbe sem jut sikoltozva bezúzni az összes jegyzetüket és elmegyógyintézetbe vonulni (elvégre nem Lovecraft írta a forgatókönyvet); ehelyett némi meddő vita után az istenre játszást lecserélik hamisítatlan ádámévázásra, és saját maguk növesztik szép húsosra azt a tiltott gyümölcsöt. Persze jobb lett volna, ha előbb kiradírozzák a génszekvenciájából az agressziót meg az instakill skorpiófullánkot, de hát semmi sem lehet tökéletes, ha az embernek elvileg tökéletes kontrollja van a szóban forgó dolog keletkezésének folyamata fölött, nem igaz?

Színre lép az új prototípus, amit/akit földigiliszta- és tengeri szivacs-darabok helyett ezúttal csirke-, ember- és mittudoménmi-koktélból gyúrtak ebihallá – mindenesetre legalább a péniszfejet lecserélték rajta két segg-gerezdből álló pofikára. A v0.1-es puhatestű dizájnja egyszerre idegen, szimplisztikus és ötletes, és bár inkább egy földönkívüli teremtményt nézek ki belőle, mint különböző földi állatokat, laborszülte félsikernek sokkal hitelesebb kreatúra az új lénynél. Ez utóbbi bizarr – és mellesleg elpusztíthatatlan – embrióból csaknem xenomorf-verő rekordidő leforgása alatt, több fejlődési fázison keresztül humanoiddá válik, hogy összezavarja a tudósokat, előbb mert egészen embergyereknek néz ki, utóbb mert érett nőnek. A történet többet is kezdhetett volna a kreatúra labilis felépítésével és tisztázatlan értelmi-érzelmi tulajdonságaival, de végül is jobb, hogy nem ment át sima szörnyfilmbe.

Igazándiból nehezemre esik rásütni a filmre a horror vértől iszamos tartalomra vagy mélységes pszichológiai terrorra utaló címkéjét. Mindkettővel találkozunk benne, de a vérengzéses részek kissé olyan érzetet keltenek, mintha kötelező jelleggel toldották volna hozzá azokat a kész termékhez, a pszichothrilleres jeleneteket nézve pedig sokkal inkább (családi!) drámának tűnik a film, még ha annak betegebb is a szokásosnál. Dren, az emberi génekkel is rendelkező kis szörnyszülött idővel unalmasan emberszerűvé válik, és az is hamar nyilvánvaló lesz, hogy ha vadulást várunk a lassabb tempójú, egyenletesen hűvös-langyos légkörű filmtől, először el kell fogadnunk, hogy bárminemű akcióval felbukna az addigi hangulat is – mint ahogy ez be is következik a végén, amikor a készítők nem kifejezetten hatásos módját választják az ultimatív bestialitás kibontakoztatásának; bár a végkicsengés legalább nem hagy bennünket viszkető tenyérrel. Az idáig vezető út során megmutatkozik, hogy a tudóspáros érzelmi instabilitása legalább olyan hangsúlyos elem a személyiségükben, mint a szakmai kiválóság, meg hogy nem éri meg zavart individuumoknak abszolút hatalmat adományozni a művi életadás fölött, mert ha a tervezési folyamat nem is dől dugába, akkor majd a nevelési szakasz fog. (Úgy idéznék most Ian Malcolmtól, csak nem tudom, a természet kivédhetetlen agresszivitására vagy a káoszra vonatkozó szöveg illik-e ide jobban.)

A Splice-tól sokkal többet vártam, mint amit végül szállított, de közel sem nevezném rossz filmnek, esetleg csak gyengébbnek az áldásosnál bizonyos aspektusaiban, amelyekben, mint tabudöntögető, istenre játszós biohorror, féktelenül brillíroznia kellett volna a hangulati elemek fölöslegesen visszafogott adagolása helyett. Nem mintha olyan finomkodós, nyugdíjas dinamikájú mozi volna, sőt, gyerekkel vagy gyenge gyomrú akárkivel valószínűleg díjnyertesen rossz ötlet beülni rá. Nélkülük azonban talán érdemes megtekinteni, mert összességében egy becsületesen elkészített munka. 2.75 Denevérhermafrodita Nolan figyelmébe ajánlva / 5.

Interjúk a stábbal:

Egy véka előzetes

2010-06-14T08:50:00.002+02:00

ÁÁÁ ("Halld üvöltésem!"), a rohadt mocskos mindenit ("Miénk a harag."), de messze van még 2011 ("Közeleg[hetne] a tél."), és de nagyon jó lesz ez a sorozat ("Hatalmas, mint a becsület.")! Kivárjuk ("Meg nem hajol, meg nem rogy, meg nem törik."), ez meg fogja érni a pénzét ("Mi nem vetünk.") és rajongók drága figyelmét.

Winter Is Coming

Ez nem az én stílusom (csúnya CGI > ripacsdíj-esélyes karakterek > infantilis sztori), de első blikkre azért kevésbé tűnik pólyásokra kihegyezettnek mondjuk a Villámtolvajos mozinál. Ha mégsem lesz jó, hát istenem, szegény gyerek már így is bekapott egy plazmagolyót a golyóiba.

Megintcsak nem hittem, hogy ilyesmire ezt mondom, de ez hatalmas! :D

Talán ez is hatalmas lesz egyszer, de egyelőre maximum lelkes várakozással lehet rá tekinteni.

~~(Az internetem hosszában félbevágott csigára játszik. Majd később befejezem a postot.)~~ Szerk.:

Eine Kleine dzsigolós vígjáték:

Radikális feminista zombiringyók a legfrenetikusabbnak ígérkező élőhalottas fekete komédiában a Shaun of the Dead óta:

A Marvel kiokoskodta ám, miért lett olyan nagy- és főleg népszerű a Vasember 1-2, és Favreau után a Thor film direktori székébe is olyasvalakit ültetnek Kenneth Branagh személyében, akit elsősorban színészként ismerhetünk. Ez még önmagában nem jelent sem jót, sem rosszat, a lényeg a forgatókönyvön fog múlni.

Baglyos mese könyv alapján. Full számítógép-animált, rém giccses. Alig várós, de potenciálisan kellemes meglepetés.

Új sorozatgyilkosos sorozat, az AMC csatornától elvárhatóan komolyabb és komorabb kivitelben, mint az átlagos populáris nyomozósdik. És játszik benne Chase a 24-ből, akinek visszanőtt az a testrésze, amit Jack olyan elegánsan lecsapott róla a fejszével!

HBO, Scorsese, szesztilalom, Buscemi:

A _Varjak veszte_ dossziéja

2010-06-13T16:50:00.010+02:00

Készülődik egy RPoL-os Cthulhu hívása kalandom Varjak veszte címmel, amihez majd szolgáltatnom kell a játékosoknak mindenféle térképeket, levélmásolatokat meg záróizombizsergető borzalmakat ábrázoló képeket. Ezeket jobb híján a blogon fogom tárolni, és innen linkelgetni át oda, hogy ne kelljen külső képmegosztó oldalakkal szórakoznom. Szóval aki nem játszik, annak valószínűleg semmit sem fognak mondani a képek; de ha kedve támad akár csak olvasgatni is a kalandokat, tudom ajánlani a többi játékot is, amelyben részt veszek: kettő darab Warhammer Fantasy (2ndEd) és egy Dark Heresy mesét, meg egy Fallout történetet. Ki mondta, hogy helyben lévő csapat híján lehetetlen/élvezhetetlen/működésképtelen a szerepjáték?

Arkham, Massachusetts, 1928:

Miskatonic Egyetem, Arkham:

Boston, Massachusetts, 1894:

1900-1930-as naptár:

A nyomozó megalkotásának összefoglalója:

Az Ellenállási Táblázat:

{[(Totális mellékvágyány! Ez nyilván nem a CoC-kalandhoz kapcsolódik, de kell a tárhely.
Elyas csatatestvér:

)]}

David & Allan Crow fényképe:

David levele:

Arkham: Függetlenség Tere:

Arkham: Függetlenség Tere v2:

Miskatonic Egyetemi Könyvtár négy szintje: